Délmagyarország, 1927. május (3. évfolyam, 100-124. szám)

1927-05-01 / 100. szám

1927 május 1. PIcLMAGYARORSZAG 3 Újabb tárgyalások indulnak meg a város és az Ipartestület között az Ipartestületi széképület megvásárlása ügyében. (A Délmagyarország mun­kalársától.) Azok a tárgyalások, amelyek néhány héttel ezelőtt megindultak a város hatósága és az ipartes­­tület elöljárósága között az ipartestületi szék­ház megváltása ügyében, mint ismeretes, nem vezettek eredményre. Az ipartestület elöljáró­sága nem találta megfelelőnek a Mars­ téri javadalmi palotát, amelyet a város felajánlott a székházért cserébe. Az iparosok legnagyobb kifogása ez ellen az épület ellen az volt, hogy távol esik a város központjától és így nem felelhet meg hivatásának, bár a javadalmi palota értékét körülbelül tízezer pengővel ma­gasabbra becsülték a város szakértői, mint az ipartestület székházát. A városnak az ipartestület Templom-téri székházára az egyetemi építkezésekkel, illetve a Templom-tér rendezésével kapcsolatban van szüksége. Az épület ugyanis mélyen beszö­­gellik a tér rendezési vonalába, csökkenti a fogadalmi templom hatását, de ami a város hatóságának szempontjából a legfontosabb, el­takarná, elzárná az egyetemi klinikákat a várostól. Az ipartestületi széképületre a város nem kapott még, de nem is kért kisajátítási jogot a kereskedelmi minisztertől, a tanács­nak azonban már régebben szándéka, hogy ebben az ügyben javaslatot terjeszt a köz­gyűlés elé. A javaslat benyújtására eddig azért nem került sor, mert eredményt vártak a megindult tárgyalásoktól. Újabban a város is belátta, hogy az ipartestület elöljáróságának kifogása a javadalmi palota ellen alapos, rá­jött arra is, hogy a cserébe felajánlott épületet nem igen nélkülözheti, mert nagy problémát okozna a javadalmi hivatal másutt való el­helyezése. így aztán lekerült a kérdés egyelőre a napirendről, most azonban valószínűleg újabb tárgyalások indulnak meg, mert kínál­kozik valami víj, jobb megoldás. Dr. Pálfy József, az ipartestület főtitkára szombaton megjelent a polgármesternél és kö­zölte vele, hogy az ipartestület elöljárósága talált a város központjában egy olyan eladó házat, amely az ipartestület számára megfe­lelőnek látszik. A házért 775 millió koronát kér a tulajdonosa, ha tehát a város ezt az épületet megvásárolná az ipartestület számára, akkor az elöljáróság hozzájárulna a jelenlegi­ széképület átengedéséhez. A polgármesternek tetszett a terv, telefonon azonnal felhívta S­erzenczey Domokos mű­szaki főtanácsost, a városi mérnöki hivatal vezetőjét és felkérte, hogy a hétfői tanács­ülésre készítsen ebben az ügyben javaslatot. A javaslat az lesz, hogy a tanács kezdje meg : ipartest­ület elöl­járó>­­székházának értéket szakértő bizottsággal ismét a tárgyalásokat a súgóval, az ipartestület egy hármas sxílasztott állapíttassa meg, úgy hogy egy szakértőt a város, egyet az ipartestület nevez meg, a két szakértő pedig egy független harmadikat választ a bizottság elnökéül. A bizottság érték­­megállapítását azután úgy a város, mint az ipartestület elfogadja. A város ezért az árért megvásárolja a széképületet, a testület viszont a felajánlott magánházat veszi meg. Ha pedig ez a megoldás sem sikerül, akkor a város mint, a polgármester kijelentette : kisajátí­tási jogot kér az ipartestületre és rendes, ki­sajátítási eljárás útján vásárolja meg. Elkészült Tömörkény István síremlékének terve. Nemsokára kiírja a város a szoborpályázatot is. (A Délmagyarország munkatársától.) A Délmagyarország vetette fel először azt az eszmét, hogy illendő lenne, ha a város méltó síremlékkel jelölné meg Tömörkény István­nak a belvárosi temetőben lévő egyszerű sír­ját. A síremlék felállításának aktualitást az adott volna, hogy a város most, huszonnegye­dikén, Tömörkény halálának tizedik évfor­dulóján áldozott a nagy író emlékezetének. A kérdéssel a közgyűlés is foglalkozott, amennyiben Lantos Béla indítványt terjesztett be a Tömörkény-síremlék ügyében. Indítvá­nyához a tanács is hozzájárult és a tanács javaslatára egyhangúlag kimondotta a köz­gyűlés, hogy elrendeli a síremlék elkészítését, Tömörkény szobrának és arcképének elkészít­tetését, az indítvány végrehajtásával pedig a tanácsot bízza meg. A tanács a közgyűlés határozata értelmében Tömörkény arcképének megfestésére Nyilassy Sándor festőművészt kérte fel, aki értesülé­sünk szerint rövidesen be is fejezi az élet­nagyságú portrét, amely azután a múzeumba, Tömörkény egykori hajlékába kerül. A szo­borpályázat feltételeinek kidolgozására a mér­nöki hivatal kapott megbízást, eddig azon­ban még nem tette meg javaslatát a tanácsnak. A síremlék körül azonban bizonyos kompliká­ciók keletkeztek. A terv eredetileg az volt, hogy valami mű­vészi kivitelű síremléket állít fel a város Tö­mörkény sírjára. Tömörkény családja azon­ban attól tartva, hogy a művészi terv a gya­korlatban valami egészen sablonos síremlék­ké devalválódott, azt a kívánságát fejezte ki, hogy a Város egyszerű fekete márványkereszt­tel jelöltesse meg csak­ Tömörkény sírhelyét. Dr. Gaál Endre tanácsnok a család kíván­ságát, akceptálta is, bár lett volna mód arra is, hogy valóban művészi síremléket állítson fel a város. A kulturtanácsnok először az egyik budapesti sírkőgyárban kész sírkeresz­­tet akart vásárolni, mivel azonban megfe­lelőt, nem kapott, a sírkeresztet Szolcsányi Gyula szobrászművésszel megterveztette. A terv szerint a síremlék keresztje fekete svéd márványból készül, alapzata és a sír sze­gélye pedig szürke gránitból. A hozzávetőle­ges költségvetés szerint háromezerötszáz pen­gőbe kerül. A terv és a költségvetés alapján a tanács valószínűleg versenytárgyalásra hívja fel a sirkőgyárosokat és így lehet, hogy még ked­vezőbb áron is elkészíttetheti a sirkövet. A két és féléves Ördög Rózsika fejjel beleesett a forró levesesfazékba és nemsokára meghalt. (A Délmagyarország munkatársától.) Alsó­tanyán ördög Vince tanyáján pénteken este nagy vendégeskedésre készültek A vacsorát levessel akarták megkezdeni. A tűzhelyen hat­literes fazékban forrt a leves és kellemes illatára a ház apraja-nagyja ott sürgött-for­­got­t a konyhában. Amikor azután a leves le­került a tűzhelyről, a földre tették, hogy hüljön egy kissé. A leveses fazék környékén tipegett a két és féléves Ördög Rózsika is, aki egy hirtelen pillanatban fejjel belebukott a forró leveses fazékba. A szerencsétlen kisleány borzalmas égési sebeket szenvedett. A kétségbeesett család a szerencsétlen kis­leányt még az este be akarta Szegedre kül­deni, de nem tudtak kocsit keríteni. Amikor hajnaltájban végre kocsit tudtak szerezni, a kisleány borzalmas kínok között kiszenve­dett. A rendőrség megindította a nyomozást annak megállapítására, hogy a szerencsétlen­ségért kit terhel a felelősség. flöre szalutál neki. De hát hiába, a mennyei reglama igy kívánja.) Ez a kapitány ur Péter Pepa volt akkor a szá­zadparancsnok, mikor Infanteriszt Steingassnert ki­küldték posztot állni a Haha Jagodinára. Mi volt a Baba Jagodina ? Egy nagy vörös szikla a többi nagy vörös szikla közt. Mit kellett rajta strázsálni ? Senki a világon azt nem tudta. Valószínűleg még az okkupáció idején rendeltek oda ki posztot, aminek akkor bizonyosan volt is értelme. De az okkupáció már rég elmúlt, az értelem is elmúlt, csak a parancs maradt meg. Nem éppen szokatlan dolog a történelemben. Min­den reggel el kellett menni egy fegyveres bakának a rejtélyes Baba föltekintésére, ott egy óráig poszton állni a monarchia fönmaradása érde­kében s este beszámolni róla a felsőbb hatóság­nak, hogy a legfőbb hadúr nyugodtan alhat, a bosnyák kecskék nem ették meg a vörös sziklát. Eljött a nap, amikor Steingassner infanterisz­­tának is meg kellett tudni, mi végre van a földön. Magára szedte a rüsztungot, fogta a térképet, a mundér alá gombolta Bret-Nlarte-et és forsziflosan elköszönt a szalmazsákon früstökölő kompániá­jától : — Akkor lássam újra kendőket, mikor a két­fejű pipimadár megszólalt a derékszijjon, oszt azt csipogja, hogy éljön a negyvennyóe. A «hős apák» pedig, a Herr Corporal Michael Sajtos utána kiáltott az infanteristának : — Hé, Szánkasznál 1 oszt ha nagyon sikit a baba, mikor a derekát szorongatod, altul meg ne ijedj, mert az a természete neki. Hanem nagyon sötétre ne maradj, mert akkor meglövöldöz az Ali Patlidzsán, annak meg az a term­észetje, es­­sen a fekete fene a piros szakállába. Az infanterista nem szólt, csak panyókára rán­gatta a vállát. Százszor hallotta már azokat a nyers tréfabeszédeket, amikkel a vén csontok a posztok szivét szaggatni szokták. Hanem abban az egyben szót fogadott, hogy nem maradt sötétre. Déli menázsira már ott­hon volt s egy órára már ült is az egyesben­. Először azért, mert hazudott, másodszor azért, mert függelemsértést követett el. —• Hol jártál? — kérdezte tőle kapitány úr Pepa, mikor szembe találkozott vele a kaszár­nyaudvaron. — Poszton voltam a Baba Jagodinánál, ich melde gehorsamst. — Hazudsz. Az innen oda-vissza egynapi út. Engem nem lehet bolonddá tenni. — Lehet. — mondta az infanterista köteles engedelmességgel s ezzel követte el a függelem­sértést. ő úgy értette, hogy lehet, hogy nem lehet bolonddá tenni a kapitány urat, de a kapitány ur úgy értette, hogy lehet s mint mindig, most is a kapitány urnak volt igaza. De ez már csak akkor tudódott ki, mikor az infanlerista kikerült az egyesből és kivállalta a vén csontokat, hogy mért van a Baba Jagodina egy napra, mikor az csak fél napra van? Hát azért, mert a hős atyák emlékezete szerint esztendők óta minden posztnak volt annyi esze, hogy nem ment el kecskét nézni a vörös sziklára, amiről senki se tudja, hogy merre van. Hanem igenis bevette magát az Ali Potlidzsán vízimalmába, akinek csempészüzlete és fehérlábú felesége volt és segített bubánatot őrölni a menyecskének ad­dig, míg a pirosszakállu török meg nem verte az ajtót. Akkor kiugrott az ablakon, a kertek alatt beóvakodott a kaszárnyába és megnyugtatta az illetékes köröket arról, hogy a Baba Jagodinának még mindig vasból van az orra. Az egy Steingassner infanterista volt az, aki a maga szemével is meg­győződött erről, az egyetlen poszt, aki állta a posztot, — no be is csukták érte.­­•­1­— Hát igön, — néz az Írásomba az árnyék, — ez igy volt. Hát nem azt teszitek velem most is ? Nem cselekedtem én olyast, csak álltam a posz­tot, oszt most mégis márvány alá csuktok érte. — Én nem Pista, — nyúlok a keze után. — Ha én rám lett volna bízva, én kivittelek volna a jegenyék alá, a homokos világba, ott nyílnának a szivedből a bazsarózsák. — Hát szép lett volna, úgy igön, — bólintott rá. — A Kis Pakcsi tanyába. Reggelre csak oda piroslanék az ablakba Emmuci elé. Kiáltva a gyereköknek : hé csinadratta. Lát, nézzétek csak, mit termett nektek apátok ! No kár, hogy nem így lett. — Nem lehetett, tudod. Szenteletlen földbe... — Nono, de azért márványkövet még­se kellene le­nyomatni. — Hja, azt vállalni kell, — nézek föl rá. — Ez a Pro merítő, amért állod a szegedi posztot a világ végéig. Ezt vállalni kell. A gazdád adja, a város. — A szögedi város, — ezüstösödik bele az ár­nyék a holdfénybe, boldog mosolygással. Gondo­lom, ezt hívják az üdvözöltek mosolyának.

Next