Délmagyarország, 1934. április (10. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
TQ34 április l. Az 1934. márc. 21-iki tejtermékversenyen a STAUFFER ementhák az első dijat, a magyar kir. Földmivelésügyi Miniszter tiszteletdijárt nyerte. DÉLMAGYARORSZÁG Lesz-e feltámadás? írta Kéthly Anna A húsvéti hanngszó, amely az Ember föltámadását zúgja szerteszét, Európa egy részében nagypéneki hangulatot talál. Megfeszíttetett az, ami az embert emberré teszi: a gondolat és a tett szabadsága. A sírbatétel után támadt csönd másutt is fölkeltette azt a vágyat, hogy az erőszak eszközeivel teremtsenek olyan atmoszférát, amelyben nincs felelősségrevonás, megszűnik a demokráciának az a kellemetlen tulajdonsága, hogy a tehetetlenek eredménytelen próbálkozásait kipellengérezhetik és a váltógazdálkodás révén megfelelőbb módszerek alkalmazására is sor kerülhet. Az erőszakuralom rajongói azokra a jelentésekre hivatkoznak, amelyeket a hivatalos propaganda röpít szerte a világba Ezekkel szemben állanak a gazdasági és szociklis tények, amelyeket semmiféle politikai frázistömeggel megváltoztatni és megsemmisíteni nem lehet. A sír körül ott állanak a zsoldosok és őrzik a föléje hengeritett követ. Ott állanak a gyászolók, szivükben elkeseredéssel és kétségbeeséssel Elkeseredéssel, mert egész életük munkájának eredményeit látják eltemetettnek. kétségbeeséssel, mert meggyőződésük nem elér mély ahoz, hogy föl támadásban bízni tudjanak. De ott állanak r sir körül azok is, akiknek történelmi látása tulterjed a megfeszíttetés napján és az azt követő elkeseredésen, kétségbeesésen, gyűlöleten és bosszúvágyon. Ott állanak azok is, akik a történelmi fejlődés végtelen hullámvonalából megtanulták, hogy az ember fölfelé törekvésének útja nem zavartalan. Minden egyes pozinót vérrel és könnyel kellett kivívni, minden egyes pozHó birtoosa csak akkor engedte át helyét, ha a haladó ember elég erős volt arra hogy a be’vet átvenni é« és betoken" tudja. Ha nem volt elég erős, ha az n és több utáni vágy nem alakult még elég ré ki, akkor visszalökték őket és a zuhanás lendülete rendszerint még messzebb vetette őket vissza, mint ahonnan az uj állás megvívására elindultak. De ez a v^eséc soha sem tudta végleg megbénítani az akaratot, teljesen kiirtani az igaz emberség utáni törekvést. Ha az ütés túlságosan erős volt akkor hosszabb ideig tartott az ájultság, ha az erőszak lazább volt, akkor gyorsabban összeszedte magát a történelmii igazságot követelő ember. Véglegesen leláncolni azonban semmiféle erő nem tudta őt. Ezt ma már azok is tudják, akik hajlandók a maguk mindennapi nyugalma érdekében beletörődni abba, hogy sorsukról mások döntsenek , nekik semmi beleszólásuk nincs. Ahonnan messze van, ma nincs fegyverzaj, nincs hangos panasz, nincs kötelességteljesitésre, kiállásra, felelősségvállalásra váró szó s így ülhetnek békén saját kidbe bajaik mellett, amelyek pedig csupán törőd'k a mindenki bajának. Ezek előtt is világos már az a megállapítás, amely szerint „manapság mindenki tudja, hogy a rázkódtatások mözött társadalmi szükségeteknek kellappanganiok, amelyeknek kielégülését elavult intézmények gátolják. Megeshetik, hogy ez a szükséglet sem nem olyan erős, sem nem olyan általános, hogy rögtönös legyen a sikere. De erőszakos elfojtásokra irányuló minden kísérlet csak megsokszorozza ezrét, mígnem a szükséglet szétveti bilincsét." Akik azonban a ma kényszernyugalmát nem hajlandók megzavartatni azért hogy a holnapot közelebb hozzák, azok a legerőseb támaszai az időt visszafelé fordító erőszak uralmaknak. A haladó mbernek ma síncs húsvétja. A húsvéti harangszó néki csak azt hirdetheti, hogy ha tehát megértek bennünket rajta, kezdjük újból a dolgot.' Kezdjük előlről a magunk igazságába vetett makacs, dacos hittel. Kezdjük elölről azzal a mélységes meggyőződéssel hogy az erőszak — bármiféle színezetű legyen !« — nem építő szerszám. Kétségbeesés bosszúvágy és letargia nem teremtő erők. A történelem azonban építésre és teremtésre rendezte az embert. Ha az emberfarkas olyan történelmi korszakot idéz föl néha, amelyben sírba helyezi az embert, ha olyan követ hangerit föléje, annyi zsoldost állít melléje, hogy a föltámadástól nem retteg. A mi alkotó, teremtő, utat akozó emberek mégis tudjuk, hogy harmadnapra föltámadunk. Kinevethetnek és lenézhetnek bűnünket. üldöztetés elfoghatja szavunkat mégis tudjuk, hogy a társadalom fejlődésének történelmi igazsága leoldja a Gulliverekről a láncokat, amelyeket iilmutiak kovácsoltak reájuk. zigazda, az ur. Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra s harangozott lábaival. Figyelte a főnököt. Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csiptető kis feje volt, középült elválasztott gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörgölte s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint mikor üvegpapirral sikálnak valamit. Egyszerre megállt a kopasz íróasztala elött s ezt kérdezte: — Ki itt ez a gyerek? Takács kartárs fia, — felelte a kopasz A főnök hallgatott Tovább folytatta sétáját Amikor Pista elé ért, megszólította: — Hogy hívnak? — Takács Istvánnak. — felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott s feszesen kihúzta magát. — Hányadikba jársz? — Második gimnáziumba. — Milyen a bizonyítvány? — Nem valami fényes. — Hogyhogy? — Van egy elégséges is. — Miből? — Latinból. — És a többi? — Jeles. De van egy jó is. Számtanból. — Mi akarsz lenni? — Még nem tudom. — mondta Pista szünet után vállát vonosatva, szemérmesen. — No mégis? — Repülő. — vallotta Pista halkan. — Repülő? — kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. — Miért éppen repülő? boldog hangulatai S áUnndósolja ottho:nában. a f 113*1 CSÖVES SÁVSZŰRÖS Mark wies Kaptató részletre is is díjtalanul bemutatja Szilárd cég Tisza Lajos körút 44. Kapható részletre is Deutsch Albert elektrotechnikai vállalatánál Kárász ucca 7. szám. Bemutatás vételkényszer nélkül: rádiók Klein és Társa Makó Ez a mi húsvétunk üzenete. És a megalkuvók, a testi’-ődők, az apatikusak, a habzsolók felé nincs más szavunk, mint a föltámadás igéje. Bizonyos, hogy a „kor szellemével“ való szembeszállás nem terem számunkra babért és dicsőséget. Az egyén tragikus sorsa a fizetség a bátor helytállásért, de egyéni tragédiák sorozata sem rettentheti vissza az igaz embert feladata elvégzésétől. Az ember nem jelenben él, az utánunk következő végtelen embersorozat a jövőnek is felelősséggel tartozunk. Jaj annak a kornak, amely gyávaságból, kicsinyes kényelemszeretetből megtagadja hitét a föltárna* rlashan* ______________ I——Bl— IIIM IMII« IP«————— közé? Csupa piszok, vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad? — Ez a fiad. — kérdezte a kopasz. — Az. — dörmögte Takács. — Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön. — De most szünidő van. — jegyezte meg a kopasz. — Vagy tán megbukott? — Majdnem. — sóhajtott Takács. Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs. — Ott van, — szólt Takács. Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult. Künn azonban a teremben egyszerre többen kiáltották. » — Takács, Takács! Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, meifinc ur. Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt. Parancsoljon, méltóságos uram. A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva. — Takács, — rendelkezett — gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból — Azonnal, méltóságos uram, — olvadozott Takács, mézédes mosollyal. Máris rohant, ugy ahogy volt, kalap nélkül. A szobában csönd volt Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte, mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott A főnök le-fölsétált csikorgó gomboscipőjében Várta vissza Takácsot, az okmányokat, az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a harista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Pár zsineggel összekötött ivet nyújtott át a főnöknek: — Méltóztassék parancsolni. — Köszönöm, — szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, pirosarcú kisfiúra. — Elbeszélgettünk a fiával. — újságolta Takácsnak, mosolyogva. — Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tanuló is. — Igen, méltóságos uram, — lelkendezett Takács — iparkodó, szorgalmas gyermek — és fiára pillantott. — Mos siess haza, fiacskám, édesanyád vár — és átölelte, megcsókolta. — Szervusz, Pistukám Pista fülig vörösödött, meghajolt, mindenki előtt, de előbb édesapja előtt s már ment visszafelé a hosszú uton, az uj épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön .„Pistukám“ — tűnődött. Miért hívott igy? Otthon sohasem nevez igy. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb. Ezek a gondolatai összekuszálódtak. Arca, füle égett Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint mentment azon a döngő átjárón, a sóhajok hidján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a portás aranypaszományos sapkáját. A portás megállította. — Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? — vallatta. 1 — Senki, — szipogta és az uccára szaladt ? A sarkon megtörölte könnyektől csörgő arcán. Azton szaladt-szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.