Délmagyarország, 1934. április (10. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

TQ34 április l. Az 1934. márc. 21-iki tejtermékversenyen a STAUFFER­ ementhák­ az első dijat, a magyar kir. Földmivelésü­gyi Miniszter tiszteletdijárt nyerte. DÉLMAGYARORSZÁG Lesz-e feltámadás? írta Kéthly Anna A húsvéti h­anngszó, amely az Ember föltá­madását zúgja szerteszét, Európa egy részében nagypén­eki hangulatot talál. Megfeszíttetett az, ami az embert emberré teszi: a gondolat és a tett szabadsága. A sírbatétel után támadt csönd másutt is fölkeltette azt a vágyat, hogy az erő­szak eszközeivel teremtsenek olyan atmoszférát, amelyben nincs felelősségrevonás, megszűnik a demokráciának az a kellemetlen tulajdonsága, hogy a tehetetlenek eredménytelen próbálkozá­sait kipellengérezhetik és a váltógazdálkodás révén megfelelőbb módszerek alkalmazására is sor kerülhet. Az erőszakuralom rajongói azok­ra a jelentésekre hivatkoznak, amelyeket a hivatalos propaganda röpít szerte a világba Ezekkel sz­emben állanak a gazdasági és szo­ciklis tények, amelyeket semmiféle politikai frázistömeggel megváltoztatni és megsemmisí­teni nem lehet. A sír körül ott állanak a zsoldosok és őrzik a föléje hengeritett követ. Ott állanak a gyá­szolók, szivükben elkeseredéssel és kétségbe­eséssel Elkeseredéssel, mert egész életük mun­kájának eredményeit látják eltemetettnek. két­ségbeeséssel, mert meggyőződésük nem elér mély ahoz, hogy föl támadásban bízni tudjanak. De ott állanak r­ sir körül azok­ is, akiknek történelmi látása tulterjed a megfeszíttetés nap­ján és az azt követő elkeseredésen, kétségbeesé­sen, gyűlöleten és bosszúvágyon. Ott állanak azok is, akik a történelmi fejlődés végtelen hul­lámvonalából megtanulták, hogy az ember föl­­felé törekvésének útja nem zavartalan. Minden egyes pozinót vérrel és könnyel kellett ki­­vívni, minden egyes pozHó birto­osa csak akkor engedte át helyét, ha a haladó ember elég erős volt arra hogy a be’vet átvenni é« és betoken" tudja. Ha n­em volt elég erős, ha az n és több utáni vágy nem alakult még elég ré ki, akkor visszalökték őket és a zuhanás lendülete rendszerint még messzebb vetette őket vissza, mint ahonnan az uj állás megvívására elindultak. De ez a v^­eséc soha sem tudta vég­­leg megbénítani az akaratot, tel­jesen kiirtani az igaz emberség utáni törekvést. Ha az ütés túl­ságosan erős volt akkor hosszabb ideig tartott az ájultság, ha az erőszak lazább volt, akkor gyorsabban összeszedte magát a történelmii igazságot követelő ember. Véglegesen leláncolni azonban semmiféle erő nem tudta őt. Ezt ma m­ár azok is tudják, akik hajlandók a maguk mindennapi nyugalma érdekében beletö­­rődni abba, hogy sorsukról mások döntsenek , nekik semmi beleszólásuk nincs. A­honnan mes­­­sze van, ma nincs fegyverzaj, nincs hangos pa­nasz, nincs kötelességteljesitésre, kiállásra, fe­lelősségvállalásra váró szó s így ülhetnek békén saját kidbe bajaik mellett, amelyek pedig csu­pán törőd'k a mindenki bajának. Ezek előtt is világos már az a megállapítás, amely szerint „manapság mindenki tudja, hogy a rázkódtatá­­sok mö­zött társadalmi szükségeteknek kel­lappanganiok, amelyeknek kielégülését elavult intézmények gátolják. Megeshetik, hog­y ez a szükséglet sem­ nem olyan erős, sem nem olyan általános, hogy rögtönös legyen a sikere. De erőszakos elfojtásokra irányuló minden kísérlet csak megsokszorozza ezr­ét, mígnem a szükség­let szétveti bilincsét." Akik azonban a ma kény­­szernyugalmát nem hajlandók megzavartatni azért­ hogy a holnapot közelebb hozzák, azok a legerőseb támaszai az időt visszafelé fordító erőszak uralmaknak. A haladó­­ mbernek ma síncs húsvétja. A hús­véti harangszó néki csak azt hirdetheti, hogy­­ ha tehát megértek bennünket rajta, kezdjük­ újból a dolgot.'­ Kezdjük előlről a magunk igazságába vetett makacs, dacos hittel. Kezd­­jük elölről azzal a mélységes meggyőződéssel hogy az erőszak — bármiféle színezetű le­gyen !« — nem építő szerszám. Kétségbeesés bosszúvágy és letargia nem teremtő erők. A tör­ténelem azonban építésre és teremtésre rendez­­te az embert. Ha az emberfarkas olyan történel­mi korszakot idéz föl néha, a­melyben sírba he­lyezi az embert, ha olyan követ hangerit fölé­je, annyi zsoldost állít melléje, hogy a föltáma­dástól nem retteg. A mi alkotó, teremtő, utat akozó emberek mégis tudjuk, hogy harmadnap­ra föltámadunk. Kinevethetnek és lenézhetnek bűnünket. üldöztetés elfoghatja szavunkat mégis tudjuk, hogy a társadalom fejlődésének történelmi igazsága leoldja a Gulliverekről a láncokat, amelyeket iilm­utiak kovácsoltak reá­­juk. zigazda, az ur. Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy dara­big az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra s harangozott lá­baival. Figyelte a főnököt. Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz ha­sonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csiptető kis feje volt, középült elválasztott gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörgölte s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint mikor üveg­­papirral sikálnak valamit. Egyszerre megállt a kopasz íróasztala elött s ezt kérdezte: — Ki itt ez a gyerek? Takács kartárs fia, — felelte a kopasz A főnök hallgatott Tov­ább folytatta sétáját Amikor Pista elé ért, megszólította: — Hogy hívnak? — Takács Istvánnak. — felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott s feszesen kihúzta magát. — Hányadikba jársz? — Második gimnáziumba. — Milyen a bizonyítvány? — Nem valami fényes. — Hogyhogy? — Van egy elégséges is. — Miből? — Latinból. — És a többi? — Jeles. De van egy jó is. Számtanból. — Mi akarsz lenni? — Még nem tudom. — mondta Pista szünet után vállát vonosatva, szemérmesen. — No mégis? — Repülő. — vallotta Pista halkan. — Repülő? — kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. — Miért éppen repülő? bold­og hangulatai S áUnndósolja otth­o­­­­:­­­nában. a f 11­­­­3*1 CSÖVES SÁVSZŰRÖS Mark wies Kaptató részletre is is díjtalanul bemutatja Szilárd cég Tisza La­j­os körút 44. Kapható részletre is Deutsch Albert elektrotechnikai vállalatánál Kárász ucca 7. szám. Bemutatás vételkényszer nélkül: rádiók Klein és Társa Makó Ez a mi húsvétunk üzenete. És a megalkuvók, a testi’-ődők, az apatikusak, a habzsolók felé nincs más szavunk, mint a föltámadás igéje. Bi­zonyos, hogy a „kor szellemével“ való szem­­beszállás nem terem számunkra babért és dicső­séget. Az egyén tragikus sorsa a fizetség a bátor helytállásért, de egyéni tragédiák soroza­ta sem rettentheti vissza az igaz embert felada­ta elvégzésétől. Az ember nem jelenben él, az utánunk következő végtelen embersoroz­­at a jövőnek is felelősséggel tartozunk. Jaj an­nak a kornak, amely gyávaságból, kicsinyes kényelemszeretetből megtagadja hitét a föltárna* rlashan* ______________ I——Bl— II­IM IMII« IP«————— közé? Csupa piszok, vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szé­­gyelled magad? — Ez a fiad. — kérdezte a kopasz. — Az. — dörmögte Takács. — Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön. — De most szünidő van. — jegyezte meg a ko­pasz. — Vagy tán megbukott? — Majdnem. — sóhajtott Takács. Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kam­rakulcs. — Ott van, — szólt Takács. Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult. Künn azonban a teremben egyszerre többen ki­áltották. » — Takács, Takács! Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is s a csoport­ban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, m­eifinc­ ur. Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt. Parancsoljon, méltóságos uram. A kis ideges emberke átnyújtott neki egy pa­pírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva. — Takács, — rendelkezett — gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból — Azonnal, méltóságos uram, — olvadozott Takács, mézédes mosollyal. Máris rohant, ugy ahogy volt, kalap nélkül. A szobában csönd volt Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte, mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott A főnök le-fölsétált csikorgó gomboscipőjében Várta vissza Takácsot, az okmányokat, az ikta­tóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a ha­rista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Pár zsineggel össze­kötött ivet nyújtott át a főnöknek: — Méltóztassék parancsolni. — Köszönöm, — szólt a főnök, de nem rá tekin­tett, hanem erre a lelkes, pirosarcú kisfiúra. — Elbeszélgettünk a fiával. — újságolta Ta­kácsnak, mosolyogva. — Kedves, értelmes fiúcs­ka. Úgy látszik, jó tanuló is. — Igen, méltóságos uram, — lelkendezett Ta­kács — iparkodó, szorgalmas gyermek —­ és fiá­ra pillantott. — Mos­ siess haza, fiacskám, édes­anyád vár — és átölelte, megcsókolta. — Szer­vusz, Pistukám Pista fülig vörösödött, meghajolt, mindenki előtt, de előbb édesapja előtt s már ment vissza­felé a hosszú uton, az uj épületszárnyon, a homá­lyos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön .„Pistukám“ — tűnődött. Miért hívott igy? Otthon sohasem nevez igy. Aztán arra gon­dolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban s olyan kicsike, de azért nagy, na­gyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb. Ezek a gondolatai összekuszálódtak. Arca, füle égett Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Bol­dog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment­ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hidján, aj­tókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt Egy ne­gyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a portás aranypaszományos sapkáját. A portás megállította. — Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? — vallatta. 1 — Senki, — szipogta és az uccára szaladt ? A sarkon megtörölte könnyektől csörgő arcán. Azton szaladt-szaladt, a kulccsal a kezében, ha­záig.

Next