Délmagyarország, 1939. június (15. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-01 / 123. szám

Csütörtök, 1939.­­1. 1. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP XV. évfol­j.Hu­ 123. Szó ül Pünkösd után A Délmagyarország állás­pontját nem mindenben híven­­ fejezi ki ez a cikk, a benne fel­vetett szempontok érdekességé­nél fogva, mégis készséggel ad­juk át a nyilvánosságnak. Hiábavaló észjáték volna minden talál­gatás, amelyik a pünkösdi választás mérle­gét­­ most­ akarná megállapítani. Ma még csak adatok állnak rendelkezésre, ma még csak a statisztikai anyag csoportosításával és egybevetésével foglalkoztathatjuk azt az érdeklődést, aminek a tudásvágy csak egyik forrása, de ami épúgy táplálkozik abból a nyugtalanságból is, amit „a nem ismert tartományt ébreszt fel — hitetlen­ben még inkább, mint hívő lélekben. Az erőt annak hatásával lehet csak megmér­ni , ha azt kutatjuk, hogy a pünkösdi vá­lasztással felszabadult, a törvényhozás té­nyezőjévé, az államhatalom részévé vált erőktől milyen irányú cselekvések, milyen rombolások, vagy alkotások várhatók, ak­kor meg kell várnunk, amíg ez az erő leg­alább első hatásában, első megnyilatkozá­sában a törvényhozás területén jelentkezik. A nyilas­ pártra pár százalékos eltérés­sel ugyanannyi szavazat esett, mint a kis­gazdapárt jelöltjeire. És mégis, nem téved az az ösztön, amelyik az egyik választá­si eredményben a párt zászlójának megté­­pázását, egy talán érdemtelenül súlyos ku­darc fájdalmas bizonyságát látja, míg a másik párt lényegileg azonos szavazóinak számában példátlan ütemű és riasztó dob­banást, előretörést ismer fel s lelkének sú­lyos aggodalmai között számol azzal, hogy ez a siker és ez az ütem csak a kezdete. Ha csak azt kellene nézni, hogy a kor­mány a maga pártját 103 képviselőből 180 képviselő-tagra duzzasztotta fel, akkor a választásnak ebben az eredményében a kormánypolitikának elvitathatatlan, min­den kétséget lebunkózó, hatalmas, szédítő arányú sikerét lehetne látni. A küzdelmek sikerét azonban nemcsak a harcosok abszo­lút, hanem a csapatok relatív erőviszonyai döntik el. Magyarul: az ellenfél erejét is számba­ kell venni, ha a magunk erejét akarjuk felmérni. A kormány mentesült a disszidensektől, mentesült a kisgazdapárt­nak nagyjában a felétől s ezek helyett a politikai ellenfelek helyett kapott egy kö­zel ötven főből álló szélsőjobboldali ellen­zéket. S ezenfelül a kereszténypárt támoga­tását is elveszítette, ha a párt helyébe négy képviselő támogatását meg is nyerte. Azok­nak erejét fel tudjuk mérni, akik a kor­mány politikai ellenfelei sorából kihullot­tak, de ismeretlenek azok az erők, melyek a kormánnyal ezentúl fognak szembe álln­­i. S ha most össze kell vetni a volt dis­­­szidensek nagy részének közéleti műveltsé­gét, politikai kultúráját és felelősségérzé­sét a magyar politikai élet neofitáin­­ak tü­relmetlenségével, fékezhetetlen követelései­vel, s ha ehhez hozzászámítjuk azt a ma még fölmérhetetlen súlyú veszteséget, ami főként erkölcsiekben a keresz­ténypárt részben fölolvadásával, rész­ben megsemmisülésével érte a kormányzó ártnak — nem is annyira erejét, mint in­­ább hatalmát, akkor — s azt hisszük, sen­ki nem fog és senki nem is akar ennek el­lentmondani —, megállapíthatjuk, hogy a kormány pártjának számbeli ereje mérhe­tetlenül megnőtt, de ugyanakkorát nőtt el­lenzékének harci kedve, csillapíthatatlan követelése is. Alig hiheti valaki, hogy a kormányzás pünkösd után könn­yebbé vált a kisebb számú új­­ ellenzékkel, mint ami­lyen terhes az a pünkösd előtt a nagyobb számú ellenzékkel volt. Az országnak a nyila­s­hullám­okkal szemben ma még védett területe az után vá­gyakozik, hogy váljon tetté mindaz, amit Teleki Pál gróf választási beszédeiben hir­detett s hogy a parlamenti munka számára ne szélsőjobboldali kezdeményezések rög­tönzései, hanem a miniszterelnök átgondolt, magas színvonalú s egy nemzedék életét betöltő munkaterve szabják meg a tenni­valókat. Amikor azonban erre gondolunk, aggodalmaink nem csökkennek, hanem nö­vekednek. A miniszterelnök az egész vá­lasztási küzdelem alatt szokatlan és szo­katlanul meleg elismerő szavakat talált az ellenzéki politika vezérei számára s ma­gyar tájon merőben újszerű nobilitással is­merte el az ellenzéki politika h­ivatottságát és jogosultságát. A miniszterelnök emellett félremagyarázást nem tűrő egyértelműség­gel bélyegezett meg politikai irányzatokat melyek sem céljaikban, sem módszereikben, sem a küzdelem eszközeinek megválasztá­sában nem azonosíthatók a magyar nemzet történelmi érdekeivel. A miniszterelnök kö­vetői közül nem volt — nem is lehetett — senki, aki ezeket a kinyilatkoztatásszerű szavakat parancsoló utasításnak nem te­kinthette volna. És mégis mi törént? En­nek a választási küzdelemnek őrm­esterei, szetterei, tűzmesterei és szakaszvezetői a törzstisztek által nem korlátozottan azok ellen vezették a miniszterelnök hadserege egyes alakulatainak rohamait, akiknek ér­tékes politikai tevékenysége, államférfiúi hivatása felől a miniszterelnök nemes és meggyőző szavakkal tett bizonyságot s azoknak toborzását és felfejlődését, harci oszlopokba való állását s végül rajtaütését könnyítették hol passzivitásukkal, hol meg­értő mosolyuknak s a szokottnál melegebb kézfogásuknak bátorításával, akiknek po­litikai tevékenységét a miniszterelnök az országra nézve károsnak jelentett ki s aki­nek tevékenységét ugyancsak a miniszter­­elnök ismeretlen eredetű, importált össze­gekkel hozta ■— bizonyára nem gondatla­nul s bizonyára nem kellő tényalap nélkül — összefüggésbe. Importált eszméket „importált pénzen" im­portált célok érdekében importált módsze­rekkel terjeszteni, — bizonyára nem tarto­zik azok közé a tevékenységek közé, me­lyek a nemzeti irányzattal összeférnek. Megfeszített figyelem fogadná mindenfe­lől a logikának azt az akrobata-mutatvá­nyát, mely annak bizonyítására vállalkoz­nék, hogy a miniszterelnöki politika szol­gálatában hogyan lehet egyfelől a legtürel­metlenebb vehemenciával s a legridegebb kíméletlenséggel rátörni azokra, akiket a­ miniszterelnök a politikai élet szellemük­nél, tanult­ságuknál és hazafiasságuknál fogva kívánatos részeseinek ismer el, más­felől rejtett örömmel és titkos mulasztások­kal hogyan lehet ugyancsak a miniszterel­nöki politika szolgálatában támogatni, se­gíteni, mozgalmukban­­ bátorítani azokat, akiknek tevékenységét a legelőkelőbb hely s egyben a legelőkelőbb vélemény a nem­zet céljaival azonosíthatóknak nem tart? Elvégre lehet mindenkinek az a véleménye, hogy a miniszterelnök téved, de ma még azért van akaratszabadság, hogy mindenki szabadon követhesse meggyőződését s lép­jen annak a pártnak követői sorába, ame­lyik szerinte „meglelte a szót, azt a nagy talizmánt, mely a vén földet ifjúvá teszi“. De követni a miniszterelnököt s oltalmazni és erősíteni munká­jának ellenségeit, olyan je­lenség, ami a mai zűrzavaros, sok vonat­kozásban megoldhatatlan helyzetnek egyik legbővebben patakzó forrása. De az aggodalmak nemcsak ebből a forrásból táplálkoznak. Vannak érzelmi megegyezések, vannak szuggesztiós hatá­sok, melyeket sem falak, sem korlátok, sem pártkérdések nem gyöngíthetnek. A meg­győződés nagy transzmissziós tengelyére temérdek csapágy van felszerelve, ha ugyanaz az erőforrás forgatja a tengelyt, mi jelentősége van annak, hogy a csap­­áágyak melyik teremben vannak rá felsze­rel­ve? A nagy hajtóerő munkájához igazo­dik minden, indítását, sebességét, munka­erejét tőle kapják az apró közlőművek, — állíthatnak falakat az egyes gépegységek közé s választhatják el — látszólag — pánt­­kerettel, egyetlen erő hajtja meg őket s másnak engedelmeskedni nem is képesek- A mai képviselőház pártkereteit sok tekintet­ben nem a meggyőződés, a politikai hit, a nemzet jövője szolgálatának parancsa jelö­li ki, sokan az érvényesülés megszabta programmal és a párthűség ígéreteivel je­lentkeztek jelölőik és választóik előtt. Nem lehet, nem kell-e arra gondolni, hogy a po­litikai élet legkisebb rezdülése elég lesz ah­hoz, hogy a meggyőződés, az értelmi kö­zösség összeterelje azokat, akiket ma párt­fegyelem műhelyszabályzata tart egymás­tól — testben — távol s akiket tegnap az érvényesülés ösztöne még egymás ellen is állított. Ez a fonák, sok nyugtalanságot kel­tő s a politikai helyzet stabillitását táma­dó helyzet csak azért állhatott elő, mert azok közül sokan, akik a miniszterelnök politikája számára engedelmességet köve­teltek másoktól, maguk erre az engedel­­mességre példával nem szolgáltak. A vá­lasztás előtti utolsó három nap alatt már—* igen, amikor a választás napjának közvet­len közelsége megéreztette azt a veszedel­met, amit olykor jóhiszemű, olykor vétkes toleranciájuk ha nem is idézett fel, de meg­erősödni, kibontakozni, a maga félelmetes erejében mutatkozni segített. Három nap azonban túlságosan kevés volt ahhoz, hogy töltést emeljen az áradás elé s túlságosan hatástalan is volt azok fáradozása, akik m­aguk ugyan addig sem vettek részt a „di-

Next