Délmagyarország, 1944. január (20. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-01 / 1. szám

szombat 1944. janu­ár 1. XX. tit. 1. sí. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP AVa 30 »Illír KilTonto 4.50 P. ne íncdéTrc uav p A JOVENDŐ MUNKÁSAI ! Irta: HALASY-NAGY JÓZSEF Újév napján az emberek tekintete számol, mert hiszen van-e szebb fel­a jövőt szokta kutatni, mert senki sincs, akinek ne volnának vágyai, óhajtásai, amelyek nélkül csonkának érzi az életét. Ezen a mostani újév napján különösen sok mindenféle gon­dolat merül fel az emberek lelkében közülük azonban talán nem lesz feles­leges, ha azok felé száll a gondola­tunk, akik hivatásuk szerint éppen a jövendő munkálására vannak hivatva. Az iskolára, tanulókra és tanárokra gondolok, mert az iskola az a hely, ahol a nemzet jövendője elsősorban formálódik. Mikor a poroszok 1870- ben leverték a franciákat, világszerte az volt a meggyőződés, hogy igazá­ban a német iskolamester nyerte meg ezt a háborút, akinek a keze alól kü­lönb nemzedék került ki, mint az avult módszerekkel dolgozó francia iskolák­ból. Ma pedig az orosz harctéren ugyancsak láthatjuk, milyen óriási mértékben át tudja alakítani egy ne­gyedszázad nevelése a nemzetet: aki az első világháború oroszait ismer­­te, rá sem ismer többé a mai orosz népre, amely időközben tökéletesen mássá lett. Van a finneknek egy köz­mondásuk, m­ely szerint ahogyan gon­dolkodik ma az ifjúság, úgy cselek­szik holnap a nemzet. Ennek a mon­dásnak tökéletesen igaza van, mert a felnőttek abból a hitből élnek, ame­lyet az iskola plántált bele a szívük­be. Ebben a tekintetben valamennyi iskolafajnál, népiskolánál és egyetem­nél sokkal fontosabb a középiskola, mert a fiatal lélek legfogékonyabb esztendeit tölti ebben az iskolában és ott telíti meg elméjét és szivét azok­kal az eszményekkel, amelyek megva­lósítására szenteli aztán az egész éle­tét. Emerson azt követeli az embertől, hogy kösse a szekere rúdját egy csil­laghoz és úgy induljon neki az élet út­jainak, akkor sohasem fog eltévedni. Ahhoz persze, hogy az ember kivá­laszthasson magának egy csillagot, szüksége van olyan tanítókra, aki ezt a csillagot, valóban meg is tudják neki mutatni. És itt van a magyar közép­iskolának a legnagyobb veszedelme: maholnap nem lesznek benne tanárok, akik maguk is látják a célul választ­ható csillagokat, mert a középiskola felett beborult az égbolt, tanulók és tanárok egyaránt a mindennapi élet gondjai közt vergődnek, miközben megfeledkeznek arról, hogy az iskola csak akkor végzi helyesen a maga fel­adatát, ha távol tud maradni az élet­től, hiszen benne éppen az a szép, hogy az iskola még nem élet, csak elő­készület az életre. Egy emberöltővel ezelőtt a magyar középiskola a tartományban és iroda­lomban olyan sok fényes nevet tudott felmutatni tanárai sorában, hogy ma örülnénk, ha az egyetemek csupa ilyen fényes nevekkel dicsekedhetnének. Köz­ben azonban a tanári pálya lejtőre ju­tott, mert a tanár sem fizetésben, sem társadalmi megbecsülésben nem kap­ja meg többé azt az elismerést, amely­­a 7« szerepénél fogva jogosan tarthat adat annál, mint meggyökereztetni az ifjúság szívében a szépnek, a jónak és a nemesnek kultuszát és elvezetni az ifjút az élet kapujáig, hogy azon be­lépve munkás és hasznos tagja lehes­sen a nemzeti közösségnek? A jó ta­nár a nemzeti életnek egyik legna­­gyob értéke, mert az iskola és vele az ifjúság lelke olyanná válik, amilyen a nevelője. Mi az oka annak, hogy a középis­kola ma a szó legszorosabb értelmé­ben válsággal küzd? Ennek okai kö­zött ott találjuk egyfelől a korszelle­met, amely az iskolába is be­engedte a mindennapi életet és annak szen­­­nyes áradatával megfertőzte azt az ideális légkört, amely a régi iskolát annyira elválasztja a maitól. Másfelől pedig oka a tanári pályának az a lej­tőre jutása, mely ma abban mutatko­zik legszembeszökőbben, hogy alig van valaki, aki a tanári pályára akar lép­ni. Régente, ahogyan voltak orvos­dinasztiák, úgy voltak tanárdinasztiák is, ma ellenben a középiskolai tanár általában semmitől sem irtózik annyi­ra, mint a gondolattól, hogy fia is azt a pályát választja, amelyen neki kell szenvednie. Egy emberöltővel ezelőtt még a törvényhozás különös elbánás­ban részesítette a középiskolai tanár­ságot, mert tisztában volt vele, hogy a tanári munka egészen más természe­tű, mint a hivatalnoki munka, az ide­geknek nagyobb igénybevételével van egybekötve, ezért 30 esztendei szolgá­lat után teljes fizetésével engedte a tanárt nyugalomba. Az akkori állapo­toknak megfelelő tisztes fizetésről gondoskodott a számára, általában a törvényszéki bírák fizetésével tar­totta a középiskolai tanári illetménye­ket egyszintűn és ezentúl öt évenként még korpótlékot is juttatott neki. Ma azonban erről a középiskolai tanár már álmodni sem mer. A bírák fize­tésével összehasonlítva alig felét kan­éi annak, amit ezen az alapon remél­hetne, kárpótlékja nincs, és mikor a törvényhozás az összes főiskolát vég­zett tisztviselők szolgálati idejét 40 évről 35-re szállította le, akkor a ta­nárét 5 évvel felemelte, ma neki is 35 esztendőt kell szolgálnia, hogy elérje a teljes nyugdíjjogosultságot. Ennek a­övetkezménye, hogy azok bátrabb és lendületesebb lelkű ifjak, akik elég erőt éreznek magukban arra, hogy megküzdjenek az élőtök álló élet ne­hézségeivel, nem mennek ma a tanári pályára, mert más foglalkozásokban sokkal nagyobb és jövedelmezőbb kar­­riert futhatnak be. Félős, hogy így ma­­rad ez a jövendőben is. Ezért látjuk ma, hogy egyetemeink bölcsészeti ka­rai elnéptelenednek, tanárjelöltnek ma azok az ifjak mennek, akik a társadal­mi rétegek legalsó fokairól indulnak el és tisztelet a csekély számú kivé­telnek, de­ pusztán azért választják a tanári pályát, mert ez valamennyi egyetemi pálya között a legolcsóbb és az alulról jött ifjúság számára a leg­könnyebb lehetőséget nyújtja arra, hogy felemelkedjék az úgynevezett kö­zéposztály soraiba. Ezek az ifjak ha­zulról általában nem a szellemi érté­kek szeretetét, hanem a felemelkedés vágyát hozzák csupán magukkal és sokkal inkább a diplomának, mint a tudománynak szerelmesei A mai neo­­barok társadalom, amelyben csodála­tos módon elszaporodott a nemesi elő­­nevek használata és az előkelő szár­mazás imádata, nem csoda, ha azokat a tanárokat, akikről tudja, hogy sem nemesi előnévvel, sem előkelő szár­mazással nem dicsekedhetnek, társa­dalmilag sem sokra értékeli, ami min­denesetre igen furcsa, de mindnyájan tudjuk, hogy társadalmunk különös szerkezeténél fogva így él benne ez a hajlandóság. Jórészt ebben látom ma­gyarázatát annak, hogy a tanár mun­káját a m­ai társadalom annyira cse­kélyre értékeli. Ebben kell keresnem a magyarázatát annak is, hogy napról­­napra mind többen jönnek a tanári pályára olyan ifjak, akik megbuktak az­ érettségi vizsgálaton és csak a ja­vító vizsga keservei után iratkozhat­nak be az egyetemre. Nyilvánvaló, hogy ezek nem alkalmasak a tanári pályára és szinte az a gondolat merül fel bennem, hogy talán csak azért vá­lasztották a tanári foglalkozást, hogy ily módon bosszút állhassanak azon az iskolán, amely egyik legfontosabb vizsgálat alkalmából éretlennek mi­nősítette őket. Lehet ugyan, hogy eb­ben része van annak is, hogy a tanári pálya az összes foglalkozások között az egyetlen furcsa terület, ahol a te­hetségeseknek a kiugrása, a soron kí­vül való előmenetelre, alig nyílik al­kalom. A középiskolai tanár, ha a leg­jobbak közé tartozik, vagy ha a leg­rosszabbul is végzi a maga feladatát, egyformán mászik a hivatali fizetés ranglétráján előre; igaz, hogy címben sem változik a rangja, mert amint 23 —24 éves korában fellép a katedrára, attól kezdve tanárnak fogják titulálni egészen addig, amíg ki nem öregszik a foglalkozásából. A minisztériumban a fogalmazóból titkár, majd tanácsos, végül osztályfőnök lesz, a bankban a gyakornokból cégvezető, majd igazga­tó, a tanár azonban 20 egynéhány esz­tendős korában éppúgy tanár, mint 60 esztendős korában. Ezen a pályán te­hát az ambíciót úgyszólva már csírá­jában megölik, mert a középiskolai ta­nár nem látja azt, hogy ha teljes lélek­kel és odaadással végzi a munkáját, akkor többre fogja vinni, mint az a kollégája, aki csak i­ímel-ámmal dol­gozik és sokkal többet ront, mint ja­vít az ifjúságon. Mai társadalmunk hemzseg a címektől és méltóságoktól, csak éppen a középiskolai tanárnak nem jut ebből úgyszólva semmi, mert az, hogy néhány szerencsés eljut az V. fizetési osztályig, nem lehet vigasz­taló azokra a százakra és ezrekre nézve, akik cím és rang nélkül kény­telenek megfutni pályájukat. Ezért egyetemeink bölcsészetkarai­­nak nagyobb része ma a nőhallgatók­­ból áll. S ezekről azt kell mondanom­, hogy általában sokkal nagyobb értel­mi szinten állanak, mint a férfihallga­tók. Ennek persze nem pusztán az a magyarázata, hogy a női intelligencia éppen az ifjúságnak ezekben az évei­ben gyorsabban fejlődik, mint a fér­fiúi értelem, hanem főleg abban kere­sendő, hogy ezek a nőhallgatók jó­részben a társadalom honorációs osz­tályaiból kerülnek ki és így már ha­zulról több érdeklődést hoznak maguk­kal, mint a férfi hallgatóság jórésze. Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a nő szellemi érdeklődé­sének általában vége szokott szakadni, mikor férjhez megy és minden gondo­latát a család és a gyermek foglalja le. Mégis azt lehetne mondani, hogy a tanári pálya nem forog veszedelem­ben mindaddig, amíg kellő mennyiség­ben vannak nők, akik erre a pályára jönnek. Ez azonban nem így van, mert a nőből éppen az hiányzik, ami a kö­zépiskolás fiúnak legnagyobb mérték­ben szükséges, tudnillik a vonzó pé­da, aki jellemének is megfelelő iráni alkat. Az ifjú lélek tudnillik épp­ azért, mert még nem húzza le őt az élet kényszere, nem tud megfelelő ide­álok nélkül élni. Heves vágy él benne ezek iránt és szüntelen hévvel keresi azokat, szabadságvágya miatt először a szülői házzal, főleg az édesapával helyezkedik szembe, mert vele szem­ben akarja hangsúlyozni a maga kü­lön egyéniségét és függetlenségét, ezért mintegy az apa helyébe önkénytelenül is tanárai felé fordul: köztük keresi a mintát, akihez hasonlóvá szeretne len­ni Férfinek pedig csak férfi lehet eb­ben a mintája, ezért nem lehet fiúis­kolába nőtanárokat küldenünk. Jaj annak az iskolának, amelynek tanárai közt nincsenek olyan értékes emberek, akik valóban mintákká lehetnek az if­júi lélek számára! Cicero mondja, hogy a szónoknak jó embernek is kell lennie. Még inkább áll ez a tánorrá, aki pályát tévesztett, hacsak tudomá­nya van és lélekben nem jó és nemes jellem. A jövendő nemzetnevelés fel­adata, hogy ezeket a kiváló lelkű if­jakat édesgetjük a tanári pályára, mert csak akkor remélhetjük, hogy a nem­zet egésze is fel fog emelkedni, ha is­koláink színvonala is magasabb lesz újra, mint ahogyan ma látjuk. S azért kell a tanárságot különleges elbánás­ban részesítenünk, akárcsak a bírákat, mert a tanári pályán az erkölcsi emel­kedettség éppolyan nélkülözhetetlen követelmény, mint a bírói pályán. Ha a gimnazista ifjú nem találja meg a maga életmintáit az otthonban és az iskolában, közvetlen környezetében, áldozatul esik a mozinak­, a gengszter­ideáloknak és a társadalom számkive­tettjei között fogja keresni a maga eszményeit. Reméljük­, hogy az új esztendőben ezek a gondolatok társadalmunk leg­szélesebb köreiben meghallgatásra fognak találni, és a jobb iskola, to­vábbá a megelégedett és kiváló taná­ri testület lesz az a lépcső, amely a magyar nemzet jobb jövendőjének is­ lesz az első lépcsőfoka*.

Next