Délmagyarország, 1951. július (7. évfolyam, 151-176. szám)

1951-07-01 / 151. szám

2 wcrpm A sztálini légierők napja A sztálini légierők napja hagyományos ünnep a Szovjetunióban. A szovjet emberek büszkék arra, hogy a Szovjetunió a repüléstechnika és repüléstudomány legkiválóbb felfedezéseinek és találmányainak hazája. Nemcsak a Szovjetunióban, hanem az egész világon közismertek az olyan nevek, mint Mozsajszkij, az első repülőgép megépítőjének neve, továbbá Zsukovszkij és Ciolkovszkij tudósok, Jefimov, Nyeszterov újítópilóták és a szovjet repülés sok más kiválóságának neve. A repülés azonban csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után indult virágzásnak. Sztálin elvtárs Leninnel együtt ott állt a fiatal szovjet légiflotta bölcsőjénél. Ez a légiflotta eredményesen harcolt az intervenciósok ellen. A polgárháború után országszerte megalakították a tudományos és oktató repülőközpontokat. A szovjet repülés igazi virágkorát azonban a történelmi jelentőségű sztálini ötéves tervek éveiben érte el, amikor a Szovjetunió tekintélyes ipari és kolhozhatalom lett. A Kommunista Párt, a nagy Sztálin nevelte a rettenhetetlen és kiválóan képzett repülők tízezreit, akiket a nép méltán nevez sztálini sólymoknak. Soraikból került ki korunk egyik legnagyobb repülője, Cskalov, aki számos repülőúton vett részt, a többi között Moszkvából kiindulva átrepülte az Északi Sarkot. A szovjet léghajók 1937 májusában elsőnek szálltak le az Északi Sarkon egy tudományos sarki expedícióval. A szovjet sportrepülők nagy kitartással harcoltak, hogy minél magasabbra, messzebbre és gyorsabban repüljenek s már abban az időben több mint hatvan nemzetközi repülőrekordot döntöttek meg. A szovjet repülők a Nagy Honvédő Háborúban megsemmisítő csapást mértek a hitleristákra és a japán imperialistákra. Mindenkor szorosan együttműködve a szovjet hadsereg szárazföldi csapataival és a szovjet haditengerészeti erőkkel. Ennek a szoros együttműködésnek eredményeképpen egymásután mérték a csapásokat az ellenségre szárazföldön, a tengeren és levegőben egyaránt. E Ezt bizonyítja az a tény, hogy a hitleri repülőgépipar által gyártott 80 ezer repülőgépből 76 ezer a szovjet-német fronton pusztult el. A hitleri légierő állományának 90 százalékát a szovjet repülőkkel vívott harcokban vesztette el. A szovjet tervező mérnökök, élükön Jakovlev, Iljusin, Lavocskin és Tupoljev mérnökökkel, a kifogástalan légifegyverekkel felszerelt repülőgépeik ezreit bocsátották a légierő rendelkezésére. A szovjet repülőgépipar a háború három utolsó évében átlagban 40—45 ezer repülőgépet adott a frontnak. Míg 1941 őszén a moszkvai csatában, ahol a szovjet harcosok I.V. Sztálin vezetésével először zúzták szét a hitleri seregek ,,legyőzhetetlenségéről“ szóló míthoszt, mintegy ezer szovjet repülőgép vett részt, addig a Honvédő Háború Berlin alatt lezajlott záróüközetében a szovjet csapatok hadműveleteit 8400 repülőgépből álló légiegységek támogatták. Legendás hőstetteikkel a rettenthetetlen pilóták, élükön Pokriskin és Kozsedub, a Szovjetunió háromszoros hőseivel, továbbá Gastello, Talalihin, Polbin és Lavrinyenkov pilótákkal örökre beírták nevüket a történelembe. A Nagy Honvédő Háború után a szovjet nép ismét visszatért a békés építőmunkához. A háború utáni első ötéves terv éveiben a szovjet repüléstudomány ragyogóan oldotta meg a repülés fejlődésének új szakaszával, a nagy sebességű és rakétarepüléssel kapcsolatos legfontosabb problémákat. A szovjet tervezőmérnökök csodálatos és korszerű gépeket építettek, amelyek minden tekintetben vezető helyen állnak világviszonylatban A szabadságszerető népek nem hiába nevezik a béke szárnyainak a sztálini légierőiket. A Szovjetunió légiflottája azzal, hogy kiveszi részét a szovjet emberek alkotómunkájából, ismét bizonyságot tesz békés rendeltetéséről. A légierők napján a szovjet repülők valamennyi szovjet ember őszinte szeretetét és háláját fejezik ki, amikor gyorsröptű, vöröscsillagos repülőgépeikkel ezeket a szívből jövő szavakat írják a végtelenbe nyúló moszkvai égre ..Dicsőség Sztálinnak!“ V. Gyeniszov ezredes A koreai néphadsereg főparancsnokságának hadijelentése Phenjan (TASzSz). A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság néphadseregének főparancsnoksága közli, hogy a koreai néphadsereg egységei, szoros együttműködésben a kínai önkéntesekkel, helyi jelentőségű harcokat vívnak az amerikai-angol beavatkozók és a Siszin Biana hadsereg csapatai ellen. Június 28-án éjtszka a néphadsereg éjtszakai bombázó légierejének több raja bombázta és lőtte az ellenségnek Incsonban, Jondinphoban, Buszarban és Munszan környékén lévő katonai berendezéseit, ennek következtében az ellenség nagy károkat szenvedett. Június 28-án a partvédelmi egységek elsüllyesztettek egy ellenséges őrhajót. Június 29-én a légvédelmi tüzérség és a repülőgépekre vadászó lövészek osztagai lelőttek több ellenséges repülőgépet. - Hogyan értelmezik tápén az éberséget? Az éberség fokozása és állandó gyakorlása fontos harci feladat a béke megvédésében. Persze csak akkor válik ez fegyverré, ha azt valóban úgy és ott alkalmazzuk. Illetve gyakoroljuk, ahol kell A tápéi tanács elnöke és a tápéi pártszervezet titkára úgy látszik nincs egészen tisztában az éberség elvi kérdéseivel, amit bizonyít a következő eset. A napokban a Csongrádmegyei Pártbizottság lapjának, a Délmagyarországnak egyik munkatársa Tápén járt, hogy megnézze: mi az oka annak, hogy Tápé község dolgozó parasztsága a baromfi, és tojásbeeryüjtés terén eddig csak 30 százalékot ért el. A párttitkár és a tanácselnök elvtársnál a Délmagyarország munkatársa szabályszerű újságírói igazolvánnyal igazolta magát, amelyben világosan fel van tüntetve: „Érvényes a visszavonásig’. A személyi adatok alatt az igazolvány hitelességét Jegyinák János elvtárs, a MDP Megyebizottságának, Zombori János elvtárs, a szegedi Városi Pártbizottság első titkárának és szerkesztőbizottság vezetőjének aláírása igazolta. Ugyanakkor az aláírások alatt ott volt a Megyebizottság, a Városi Pártbizottság és a Délmagyarország szerkesztőségének bélyegzője. Mind a párttitkár, mind pedig a tanácselnök elvtárs az „éberségre"* hivatkozva nem elégedett meg az igazolvánnyal, hanem még külöt ..megbízólevelet’ is követelt és nem akartak felvilágosítást adni, az újságírónak. Csak hosszú vita után sikerült a kiküldött elvtársnak meggyőznie az elvtársakat arról, hogy ez az igazolvány „körülbelül ér annyit, mint egy megbízólevél’* — és elérni azt, hogy az elvtársak felvilágosítást adjanak a tojás- és baromfibegyűjtés állásáról. A párttitkár elvtárs és a tanácselnök elvtárs helytelenül értelmezik az éberséget. Az ellenség kezét nem a szabályszerűen kiállított újságíróigazolvány mögött kell keresni, hanem például ott: Mi az oka annak, hogy Tápé község dolgozó parasztsága a 15 helyen áll járási viszonylatban a begyűjtés terén. Az a véleményünk, hogy a párttitkárnak és a tanácselnök elvtársnak ott kell gyakorolnia az éberséget, mert egyetlen becsületes magyar dolgozónak sem közömbös, hogy a tápéi dolgozó parasztság mennyiben tesz eleget a begyűjtési kötelezettségének ...! Július S.-ín érkeztem, a Szófia melletti Bogjevci faluba. Meg akartam nézni, hogy folynak az új tszcs alakításának előkészületei. Az ég felhős volt, a Balkán hegység felől enyhe szél fújt. A kis háztetők fölött füst kanyargott felfelé. A jel arra mutatott, hogy a háziasszonyok korábban értek haza a kapálásból, hogy vacsorát készítsenek a szántóföldi munkából hazatérő embereknek, ellátják a házkörüli teendőket és állatokat. A falu terén a néptanács székházának építését készítették elő. A Balkán-hegység kopár lábához csöppent kis falucskában is látszik, hogy a dimitrovi első ötéves terv teljesítése áthatja. Az iskola felé kanyarodtam. Az iskola széles falai mellett egy másik építkezés előkészületei látszanak, téglarakások és hatalmas, friss oltott mésszel teli gödör. Emlékszem, hogy itt volt a partizán Szpíró sírja, akit a szófiai egyetemről, mint egyetemi hallgatót ismertem, örömmel láttak, hogy a bogjeveiak nem felejtkeztek meg Szpiró sírjáról és cementből és téglából szép kerítéssel vették körül. Emlékszem a halála előtti utósó szavaira: — Elvtársak, én meghalok, de Ti folytassátok a harcot!. .. Dimitrovval álőre!... Igen. Itt és mindenhol a bolgár földön nem egy hős halt meg a szeretett Dimitrov nevével az ajkán! Itt a gabonatábla, előttem reng alacsony szárakon az apró kalászos gabona fehéren. A tavaszi szárazság úgy látszik, elég kárt okozott. Arrébb tavaszi orosz búza látszik. Megálltam és megsimogattam egy kalászt. — Mit simogatod? — hallottam meglepve egy női hangot és zavartan néztem körül. Néhány nőt láttam, akik kapával a vállukon, mezítláb, térdig sárosan jöttek a kapálásból. Feléjük fordultam, kezet fogtunk és beszélgetésbe kezdtünk. Beszélgettünk a kapálásról és arról, hogy mikor kezdődik az aratás. Lassan ránksötétedett, a szentjánosbogarak mint kis lámpások villantak meg hol itt, hol ott a búzatáblák között és a tücskök hangosan ciripeltek. Galabova felöl megerősödött a szél és a búzatáblák a hegyipatakhoz hasonlóan suhogni kezdtek. Egyszerre csak tompa harangszó hallatszott Bezden falu felől. — Óh, jaj •— mondta Kalja néni és megigazította fejkendőjét — halottnak harangoznak . .. Elválunk és én betértem a házigazdám portájára, ahol meghalok. A 80 éves Lozó apóval leültünk a kocsi mellé, rágyújtottunk és beszélgetésbe kezdtünk. Megkérdezte, hogy mi hír Szófiában. A harangszó mind erősebben és tisztábban hallatszott. Az öreg a földre szórva hamuját, kérdezte: — Várjon ki halhatott meg most, amikor a legjobban kell a munkaerő a termés begyűjtéséhez. Egyszerre csak Blago — az unoka fut oda és fuladozva mondja: — Dimitrov, Georgi Dimitrov meghalt... — Kicsoda? — kérdi torokhangon Lozó — ne tréfálj! — Nem tréfálok, a rádió mondta... Azért verik félre a hatangokat . .. Az emberek a községháza előtt gyülekeznek . .. Induljunk mi is... Megremegtem, Lozó apó összegyűrte cigarettáját, megingott és a kocsi rúdja felé hajolt... — Ne tréfálj, fiam — hördült fel az öreg. — Nézz rám, én öregebb vagyok és ... Ő pedig ... Dimitrov ... — és gödrös szemeiből a könnycseppek, mint gyöngyszemek peregtek alá. — Ki lesz a mi vezetőnk, Fiam... Kiindultunk a néptanács felé. A girbe,görbe utcácskákból emberek tartottak a falu központja felé. Nem tudtam elhinni. Nem hűié él Lozó apó sem és a falu lakossága sem, hogy Dimitrov meghalt. Hiszen együtt építjük vele a szocializmust ... A valóság azonban kegyetlenebb, mint a kívánság ... A községháza alacsony épülete elé gyűlt a falu népe. Egyre többen jöttek. Bekecses öregek, nyitott mellű, napégetlő férfiak, feltúrt ujjú asszonyok, ifjak és gyermekek... Egyre sötétebb lett. A kis ablakban világ gyűlt és a lépcsőn Boris Pencsev, a Bolgár Kommunista Párt járási bizottságának titkára jelent meg. Arca halvány, majdnem vértelen. A nagy csendben még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Még a csecsemők is hallgattak, mintha megértették volna a tragikus pillanatot. — Elvtársak — mondta Boris elcsukló hangon — szeretett tanítónk és vezetőnk, Georgi Dimitrov elvtárs meghalt ... A tömegben felzokogtak. A partizán Szpiró édesanyja felsírt, megingott. Valaki felkarolta, — ő is elköltözött... — kiáltotta. A férfiak repedezett markukkal törölgették kicsorduló könnyeiket. Síri csend következett, majd egy fiatalember megszólalt: — Nem, Dimitrov él, örökké élni fog közöttünk... — Igen, Elvtársak. Dimitrov meghalt — mondta Boris Pencsev —, azonban ittmaradt közünk, mert továbbra is élni fog szívünkben. .. Ne keseredjünk el... Dimitrovot szeretni annyit jelent, hogy folytatni fogjuk Dimitrov munkáját. Ha felépítjük a néptanács épületét, Szpiró emlékművét és megalakítjuk a tszcs-t, mind azt jelenti, hogy legszebben áldozunk Dimitrov emlékének ... Ezután egy komoly tekintetű fiatal ember a parasztok nevében esküvel fogadta, hogy keményen és tántoríthatatlanul haladnak tovább, ra Dimitrov Altal kijelölt úton Bog jevei szocializmusának felépítésében. — Most, jobban, mint bármikor a munkás-dolgozó parasztszövetség megerősítésére van szükség — mondotta a fiatalember. Az emberek csendesen és lassan oszlottak. Megeredt az eső, mintha az is Dimitrovot siratná . .. Reggelre a községházán gyász- és vörös lobogók lengtek. A bejárat elé asztalt helyeztek Dimitrov arcképével, melyet fekete kerettel vettek körül és virággal szórták tele. Két oldalt, mozdulatlanul állt őrt egy fiú és egy leány, mellettük állt a falu népe. Ez a nép fogja Dimitrov munkáját és tanításait megvalósítani. DIMITROV ÉS IRTA: KRUU VASÁRNAP, 1951. JUWUS 1. n hónap a türista fasiszta börtönökben Két évvel ezelőtt Merszin Metajt, a belgrádi albán követség tagját, Rankovics hóhérai minden megokolás és bűn nélkül letartóztatták és bezárták. Az albán kormány minden tiltakozása ellenére sem bocsájtották szabadon. Végre az év elején szabadlábra helyezték és így módjában volt visszatérni hazájába. Az alábbiakban közöljük feljegyzéseit, amelyeket a börtönben végzett és a ,,Zeri i Populit” című lapban jelentek meg. Aki nem látta saját szemével, annak nehéz elképzelni, hogy milyen borzalmas a Tito-rendszer és hogy milyen állapotok uralkodnak Titóék börtöneiben. Teljes joggal nevezte el a nép a börtönöket „halálfészeknek’’. Aki egyszer oda bekerül, soha többé élve nem jut ki. Ezeknek a börtönöknek a száma nap mint nap növekszik. 1948 óta minden épületet, amelyet át lehetett alakítani kínzó kamrákra — raktárakat, pincéket, műhelyeket, amelyeknek vastag falai voltak, de még az iskolák nagy részét is Rankovics hóhérainak a kezébe adták át. Mindezek a „halálfészkek’’ egy hatalmas börtön kazamatái, amelyre Jugoszláviát alakították át. Mint a gombák, úgy szaporodnak új és új kínzó épületek. A közelmúltban csak Belgrádban egész sor börtönt létesítettek, mint például a dedinyei börtönöket, Obilityev Vénácon és a Zimonyban épülő börtönöket. A hazafiak, a kommunisták ezrei, akik hűek maradtak népükhöz, a proletár-internacionalizmushoz, a Szovjetunióhoz és Sztálin elvtárshoz, azok sínylődnek ezekben a „halálfészkek’’-ben. Nincs olyan rap, hogy Rankovics janicsárjai ne vinnének be a börtönökbe új áldozatokat. A titóista terror elhomályosítja a hitlerista rémuralmat is. Az UDB autói éjjel,nappal száguldoznak Jugoszlávia városaiban. A lakosság kétségbeesve nézi a zárt autókat, amelyeken minden éjjel szállítják a hírhedt „Glavnjacsába” az áldozatokat. Ezt a börtönt még a törökök építették, de a titóisák alaposan kibővítették. A nép „Rankovics poklának’’ nevezte el. * Ebben a börtönben töltöttem 19 szörnyű hónapot. Ezután a 19 hónap után átteltek Szremszka Mitrovicára, ahol további két hónapig voltam. A Szremszka Mitrovica-i börtön egy egész várost tesz ki hatalmas, négyemeletes betonépületekkel. Jugoszlávia e legnagyobb börtönében ezrével sínylődnek a foglyok. Soha nem fogom elfelejteni azt, amit láttam és hallottam ezekben a börtönökben. Az őrök, felügyelők és tisztek tetszésük szerint kínozhatják, sőt, megölhetik a foglyokat. A börtönökben állandóan üzemben vannak a különböző kínzóeszközök. A 21 hónap alatt, amelyet a Glavnyacsában és Szremszka Mitrovica börtönében töltöttem, minden éjszaka hallgattam az emberek jajveszékelését, éjszakánként vallattak és kínoztak Az agyonkínzott emberek nem tudtak sem éjjel, sem nappal aludni. Mindenki állandó félelemben volt, hogy mikor jönnek érte, ami újabb középkori kínzásokat jelentett. Számtalan áldozata van Rankovics hóhérainak. Az egyik áldozat Brankó Pólya*nec, a népfelszabadító harc tábornoka volt. Őt már régen letartóztatták és a Glavnyacsa 6. számú zárkájában külön felügyelet alatt volt. 1950 július 15-től augusztus 1.ig minden nap vasrúdra kötötték ki. Csak éjszakára szedték le, de ekkor is csak azért, hogy más, újabb kínzásoknak vessék alá. Ez alatt az idő alatt úgyszólván semmi élelmet és vizet nem adtak neki. Milos Banjacot, a népfelszabadító harc volt századosát, aki régi kommunista volt, miután letartóztatták és a Glavnyacsába szállították, hónapokon keresztül éjjel-nappal állandóan verték. Majd láncokkal összekötözve akasztották fel a mennyezetre és itt folytatták a kínzásokat. Minden éjjel forró lükkel szurkáltak a körmei alá. A hóhérok, akik ezeket a szörnyű kínzásokat végzik, emberbőrbe bujtatott vadállatok. Buzgalmukat nagyon kitűnnek Dubajics és Lepoglavics, akiknek a keze alatt nagyon sok jugoszláv hazafi halt meg. Zsarko Popara fogoly 1950-ben megőrült a kínzásoktól. Három nap és éjjel volt hangos jajgatásától a Glavnyacsa. A bebörtönözések között nagyon sok olyan fogoly is van, akiket teljesen elszigetelve tartanak a többiektől már évek óta és még soha sem hallgatták ki őket. Ügyükben ítélet sem volt. A 8. számú cellában egy orvosnő van, aki a népfelszabadító harc idején őrnagy volt. Már 1948 óta sínylődik a börtönben, de még egyetlen tárgyalása sem volt. Mind a Glavnyacsába, mind pedig Szremszka Mitrovicán a foglyok borzalmas körülmények között élnek. Kicsi, penészes cellák tömve vannak emberekkel. Úgyszólván semmi levegő és világosság nincsen bennük. Minden beszélgetés és suttogás tiltva van. E rendelet legcsekélyebb megsértéséért az őrök azonnal bezárják azt a csepp ablakot is, amelyen keresztül egy kis levegő szűrődik be a cellába. Ilyenkor fuldokoltunk és nagyon sokan az eszméletüket elvesztették. A foglyok többsége a sok kínzás és éhezés következtében tüdőbajt kapott. Sem ezek, sem mások nem kapnak semmiféle orvosi segélyt. A régi kommunisták, akik még Péter király és a fasiszta megszállás idején is voltak börtönben, azt mondják, hogy ilyen barbár kínzásokat és bánásmódot a legmerészebb álmaikban sem tudtak elképzelni. De semmiféle kínzás nem tudja megtörni a jugoszláv kommunisták hitét, akik hűek népükhöz és hazájukhoz. A Glavnjacsa falain, amelyeken ott száradt az agyonkínzott kommunisták vére, jelszavak olvashatók, amelyet megkínzott emberek véstek a falakba. Többek között a következőt is olvastam:Elvtársak, ne törjetek le! A mi ügyünk igaz ügy, a nép velünk van és a nép győzni fog!’’ Nem tudom elfelejteni az alábbi esetet sem. A Glavnyacsa 5. számú magánzárkájában egy régi jugoszláv kommunista volt. .Egyik alkalommal, amikor a zárkájából elővezették kihallgatásra, a börtön udvarából felkiáltott hozzánk. ..Elvtársak, bátran tartsátok magatok a végsőkig! Tud rólunk Moszkva és Sztálin!’’ Huszonegy hónapot tölöltem Rankovics börtöneiben. Nagyon nehéz szavakkal kifejezni azt a terrort, amely ott uralkodik. De még kevésbbé tudom kifejezni azt a hősiességet és önfeláldozást, ahogyan a jugoszláv kommunisták és hazafiak viselkednek. A hóhérok nem tudják megtörni és térdre kényszeríteni őket. A bátor hazafiak meg vannak győződve arról, hogy a szabadság napja felvirad hazájuk felett, mert az igazságot nem lehet bebörtönözni és megölni. Börtönbe zárják az USA Kommunista Pártja 11 elítélt vezetőjét New York (TASzSz). A Dady Worker közli: Saypol szövetségi főügyész utasítást adott, hogy az USA Kommunista Pártja 11 elítélt vezetőjét július 2-án zárják börtönbe. A rádió politikai iskolájának programmja Alapfokú politikai iskola: üzemi 1951 július 5, Kossuth-rádión 16.25—17.00-ig Rákosi Mátyás kongresszusi beszédének feldolgozása. IV. rész. ‘ Feladatok. (MTI),