Délmagyarország, 1954. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1954-02-28 / 50. szám

VASÁRNAP, 1954. FEBRUÁR 28. DELMAGYARORSZÁG5 Áru és pénz a kapitalizmusban Hozzászólás a Marxizmus Leni­­nizmus Tanszék politikai gazda­­ságtan csoportja által a Célma­­gyarország 1953 december 17-i számában megjelent „Áru és pénz a kapitalizmusban"1 című cikk felett indított vitához. n­ A Tanszék a Délmagyarország február 20-i számában helyesen bí­rálja a cikk azon kitételét, hogy a cserében az áruk az újratermelé­sükhöz szükséges munka értéke arányában cserélődnek ki.­ ­ Egyetértünk a kereslet-kínálat kérdésére vonatkozó megállapítás­sal. A többi felvetett bíráló szempont egészben véve téves. FI Az első megjegyzésben a tanszé­ki csoport azt vitatja, hogy „a na­­turálgazdálkodás még a feudaliz­mus első szakaszában sem volt ki­zárólagos“. Ha figyelmesen elolvas­suk Sárvári elvtárs cikkét, ezt ol­vashatjuk benne: „A hűbéri társa­dalom első szakaszában kizárólag a naturális gazdálkodás uralkodott“. A cikk tehát egyáltalán nem tagadja az árutermelés elemeinek meglétét a feudalizmusban és nem a naturá­lis gazdálkodás kizárólagos voltáról, hanem kizárólagos uralmáról beszél és ez tökéletesen helyes. A bírálat is kénytelen megállapítani, hogy a cikk maga is hangsúlyozta: „Már jóval a kapitalizmus előtt is volt árutermelés". A cikk egészen pon­tosan megmondja, hogy „az áruter­melés csak a hűbéri társadalom ké­sőbbi szakaszában indul fejlődés­nek, de ekkor sem válik uralkodó­vá". A politikai gazdaságtan már régen megállapította, hogy „tiszta“ naturálgazdálkodás, vagy „tiszta“ árutermelés a legritkább esetben jellemző egy adott társadalomra. De igenis beszélhetünk a naturálgaz­dálkodás, vagy az árutermelés ural­máról, aszerint, hogy melyik van túlsúlyban, melyik a jellemző az adott társadalomra. A cikk helye­sen állapítja tehát meg, hogy a feu­dalizmusban mindvégig­ a naturál­gazdálkodás az uralkodó, ezen belül azonban az árutermelés fejlődő ten­denciát mutat, — jóllehet nem vá­lik uralkodóvá.­ ­ A továbbiakban a bírálat az ön­ellátó gazdálkodás fogalmának ki­fejtését kifogásolja két szempont­ból: a) nem mindenki „maga állította elő a létfenntartási eszközöket, mert a földesurak egyáltalán nem foglalkoztak ezzel, számukra a jobbágyok termelték meg ezeket“. b) A tanszék szerint a naturális gazdálkodás „nem azt jelentette, hogy minden­­ közvetlen termelő előállította a saját szükségleti cik­keit, vagyis egy jobbágy előállítot­ta azt, amire neki és földesurának szüksége volt — a csizmától a sap­káig. A naturális gazdálkodás azt jelenti, hogy zárt gazdasági egysé­gek vannak, amely gazdasági egysé­gek egyneműek és önellátók. Ezen zárt gazdasági egységen belül azon­ban van bizonyos fokú munkameg­osztás. A földesúr gazdaságán be­lül vannak olyan jobbágyok, akik nemcsak és főkép nem földműve­léssel, hanem ruházati cikkek, vagy szerszámok előállításával foglalkoz­nak“. Ennek igazolására Lenint idézik. a) Az a kérdés, hogy a földesurak termeltek-e, nyilvánvalóan szőr­­szálhasogatás. Egészen közismert dolog, hogy minden kizsákmányolá­son alapuló társadalmi rendben a kizsákmányolt dolgozók termelik az anyagi javakat. Ha ezt állandóan, ha megosztás semmikép sem­lemző a feudalizmus egészére, nyelvileg is pontosan ki akarnók­i­val foglalkoznak“. Ez a fejlett mun fejeznt, beszédünk hihetetlenül tu­dálékossá és cikornyássá válnék. Ez esetben ugyanis például sohasem beszélhetnénk egyszerűen „tőkés termelésb­ől, mert valaki ezt is „félreérthetné“, hogy netán a tőké­sek termelőmunkájáról volna szó, vagy arról, hogy mindenki tőkés és mint ilyen termel, — hanem csak egészen precízen mindig „a tőkés*­ által kizsákmányolt proletárok ter­­melőmunk­ájá“-ról kellene szólnunk. Ugyanezen alapon szigorúan el kel­lene ítélnünk­ Marxot, aki például a Tőke I. kötetének 201. oldalán ál­landóan arról beszél, hogy a tőkés „termelni“ akar. Egyébként régi szabály az, hogy nem helyes kiragadott idézeteket bírálat tárgyává tenni. A cikk inkriminált része teljességében így hangzik: „mindenki maga állította elő a szükségletei kielégítésére szol­gáló termékeket, a piacra igen rit­kán termeltek“. A mondat második fele, amelyet a bírálók egyszerűen figyelmen kívül hagytak, világosan megmondja, hogy itt a termelőkről csereértéke és nem a kizsákmányolókról van szó. b) A naturális gazdálkodás igenis azt jelenti, hogy minden jobbágy, minden közvetlen termelő előállí­totta azt, amire saját magának és földesurának szüksége volt. Ter­mészetesen, ezt nem lehet abszolút értelemben venni. Az alföldi jobbágy nem tudott kínai selymet, flandriai posztót, toledói pengét, vagy erdé­lyi sót előállítani: ezeket a cikke­ket a földesúrnak a kereskedőktől kellett megvásárolnia. De a legdön­tőbb dolgokat: gabonát, állatot, ál­lati termékeket, bort, építőanyagot, épületet, bútort, kikészített bőrt stb., tehát a jobbágygazdaság és a földesúri gazdaság viteléhez, újra­termeléséhez szükséges terménye­ket, termékeket és munkát a jobbágy szolgáltatta, aki „általános mezőgazdasági és ipari szakember“ volt egy személyben. A paraszti ön­ellátáson alapult a feudális birtok­nak mint „gazdasági egységnek“ az „egynemű és önellátó“ volta is. Eh­hez — a teljesség kedvéért — hoz­zá kell tenni, hogy ezek a „gazda­sági egységek“ már a feudalizmus elején sem voltak abszolút érte­lemben „egyneműek“, hiszen az egyes birtokok eltérő természetű adottságokkal rendelkező tájakon terültek el. A parasztok kezdődő foglalkozás­beli differenciálódása a társadalmi fejlődés terméke. Nálunk például a 12—13. században jelennek meg az ú. n. iparosparasztok, akik egy­­egy meghatározott iparággal kezde­nek behatóbban foglalkozni. Az iparosparasztok megjelenése jelenti a mezővárosi, később pedig a vá­rosi fejlődés kezdetét. A szakkép­zett iparosok feltűnése korántsem eredményezte az egyéni önellátásra való törekvés megszűnését. A pa­raszti háziipar a feudalizmus vé­géig erősen fennmaradt és a jobbá­gyok roppant kevés iparcikket sze­reztek be a piacon: szükségleteik javarészét még a 19. század köze­pén is maguk állították elő. Ugyan­így a városi polgárok sem szakítot­tak teljesen a mezőgazdasági ter­meléssel: voltak földjeik, szöllőik, gyümölcsöseik, konyhakertjeik, amelyekben saját-, vagy bérmunká­val részint a maguk fogyasztására, részint piacra termeltettek mező­­gazdasági cikkeket. Ami a Lenin-idézetet illeti, ott vi­lágosan ez olvasható: „A naturális gazdaság idején a társadalom egy­nemű gazdasági egységek tömegé­ből tevődött össze (patriarchális pa­rasztcsaládokból, kezdetleges falu­­közösségekből, feudális földbirto­kokból) s minden ilyen egység a gazdasági munkák minden fajtáját maga végezte el...“ Ebből az idé­zetből csakis a szöveg meghamisí­tásával lehet a tanszék által levont ama következtetésre jutni, hogy „világosan láthatjuk tehát, hogy a naturális gazdálkodás nem azt je­lenti, hogy minden személy önellá­tó, hanem azt, hogy minden gaz­dasági egység önellátó“. A tanszéki csoport önkényesen meghamisítja Lenin szavainak értelmét, amikor a „gazdasági egység“ kifejezést csak a feudális földbirtokokra vonatkoz­tatja, amelyeken belül fejlett mun­kamegosztás lett volna. Világos, hogy Lenin az egyes parasztcsalá­dokat is önellátóknak tekinti. És ez felel meg a történeti igazságnak a naturális gazdaság uralma idején. A munkamegosztás fejlődése, az ipar elválása a mezőgazdaságtól hosszú történeti folyamat, amelyet kon­krétan kell vizsgálni és bemutatni, nem pedig dogmatikusan, ahiszto­­rikusan kijelenteni, hogy a földes­­úr gazdaságán belül van munka­­megosztás, pláne vannak olyan jobbágyok, akik főleg „ruházati cikkek vagy szerszámok előállításá­rói­Az áru meghatározásával kap­csolatban a bírálat kifogásolja a használati értékre való utalás el­maradását. Kétségkívül igaz, hogy Marx és Lenin az áru definícióját a használati értékkel kezdik. De váljon Sárvári elvtárs elsikkasz­totta-e a „használati érték fogal­mát az áru meghatározásából“, „elferdítette“-e — mint a bírálat merészen állítja — az áru megha­tározását? Tegyük fel, hogy a cikk­ben említett „fogyasztó“ fogalma semmit nem mond a tanszéki cso­port tagjainak, tehát nem idézi fel bennük azt a gondolatot, hogy a fogyasztó csak olyan árut vásá­rol meg, amely számára valami­­lyen oknál fogva hasznos. Ha fi­gyelmesebben megnézzük a cikket, ezt olvashatjuk benne: „Az áru­nak van használati értéke és van Az áru legelőször is valamilyen társadalmi szükségle­tet elégít ki, valamire használha­tó ...“ stb. Ezzel az „észrevétellel“ kapcsolatban is azt kell tehát mon­dani, egyszerűen betűvágásról van szó. A tanszék észrevétele talán arra akarja inspirálni propagan­distáinkat, hogy cikkeiket idézetek összeragasztásáva­l „szerkesszék“ meg? Hozzá kell ehhez tenni még azt is, hogy míg a tanszék bírála­ta görcsösen ragaszkodik a marxi meghatározás betűjéhez, addig Sárvári elvtárs helyesen figyelem­be vette az elmélet állandó fejlő­dését és kiegészítette az áru fo­galmának definícióját Sztálin elv­társ utolsó munkájában adott meg­határozásával is. A cikk egyik „alapvető“ elmé­leti hibája (hogyan lehet egy hiba „alapvető“) a tanszék szerint „az absztrakt munkának a helytelen értelmezése, amely abból ered, hogy a cikk egyenlőségi jelet tesz az absztrakt munka és a fizikai munka közé." A cikk valójában ezt mondja: „miközben a hasznos terméket előállítják,... fizikai erő­kifejtést végeznek, dolgoznak“. Ismeretes, hogy Marx az absztrakt munka fogalmát össze­köti az „egyszerű munka“ fogal­mával: „Egyszerű munkaerő kifej­tése ez, amellyel átlagban minden közönséges ember, minden különös képzettség nélkül, saját testi szer­vezetében rendelkezik.“ Egészen természetes dolog, hogy a „fizikai“ munka is igényel bizonyos „szel­lemi“ erőfeszítést és az úgyneve­zett „szellemi“ munkának is van bizonyos „fizikai“ erőkifejtésbeli oldala. Az „absztrakt“ munka azonban éppen azért absztrakt munka, mert nem jelent mást, mint „emberi munka kifejtését általában" (Tőke I. 53. old.). Akár fizikai, akár szellemi munkáról le­gyen szó, bármilyen bonyolult munkáról is, az érték fogalma szempontjából „egyszerű átlagmun­kára“ vezethető vissza. Marx több­ször nyomatékosan utal arra, hogy az emberi munkaerő igen sokféle alakban kifejthető: „Valamely áru lehet a legbonyolultabb munka terméke“, — de „értéke egyenlővé teszi az egyszerű munka terméké­vel és így maga is csak bizonyos mennyiségű egyszerű munkát kép­visel.“ (U. o.) Mi következik ebből? Az követ­kezik, hogy az értéket létrehozó absztrakt munkát mindig a leg­egyszerűbb, minden átlagos ember által kifejthető egyszerű munkára, annak különböző arányú mennyi­ségeire vezetjük vissza. Ez az el­méletileg absztrahált egyszerű munka tehát igenis döntően a fizi­kai munka, melyet bárki ki tud fejteni. Természetesen, a szellemi munka is részt vehet az érték termelésé­ben, de ha ezt mérni akarjuk, ak­kor az egyszerű munkára kell visszavezetnünk, úgy, mint a fen­tiekben ezt kifejtettük. Kérdés azonban az, hogy a vitatott cikk terjedelme lehetővé tette volna-e a probléma ilyen méretű kifejté­sét? Azt hisszük, aligha. A bírálók azt mondják, hogy „az egyszerű és véletlen csereforma ki­fejtése és példával való bizonyí­tása nélkülözi a történelmi hűsé­get“, mivel a primitív csere az ősközösségben nem egyének, ha­nem közösségek közt folyt. Valóban, Sárvári elvtárs ezt írja cikkében: „Ha valakinek volt egy kőbaltája és azt karperecre akarta elcserélni, akkor egy olyan embert kellett keresnie.­stb. Marx az „egyszerű, egyes vagy véletlen“ értékformára a követke­ző példát hozza: x mennyiségű A áru = y mennyiségű B áruval. Pl.: 20 rőf vászon , 1 kabát. Marx tehát itt teljességgel „történetiet­­len“ példát használ, hiszen szinte elképzelhetetlen, hogy az ősközös­ségben éppen rőfre mért vásznat cseréltek volna kabátra. Marx te­hát a dolog lényegét vizsgálta, az egyszerűtől haladt a bonyolult felé, absztrahált, vagyis eltekintett a folyamat konkrét történeti oldalá­tól. De mégsem hamisította meg a történelmi folyamatot, mert az szintén az egyszerűtől halad a bo­nyolult felé. Azon lehet vitatkozni, vájjon Sárvári elvtársnak van-e „joga“ ahhoz, hogy szintén absztraháljon, eltekintsen a folyamat történeti ol­dalának ábrázolásától. Mindeneset­re, törekedett arra, hogy a csere­formákat fejlődésükben mutassa be és érzékeltesse az ősközösséget: erre utal a „kezdetben“ szó, to­vábbá a kőbalta és a karperec pél­daként való idézése. Előadása egy­szerű, tömör, közérthető. A kérdés „történeti“ tárgyalás­­módja megkövetelte volna a tár­sadalmi formák fejlődésének rövid elemzését, az ősközösségi rend váz­latos ismertetését. Ki kellett volna akkor fejteni, milyen közösségi formák léteztek, milyen termelő­erőkkel rendelkeztek az egyes tár­sadalmi csoportok, hogyan viszo­nyultak egymáshoz, általában mi­lyenek voltak a termelési viszo­nyok, hogyan alakult ki az alkalmi felesleg, a csoportipar, a néma cse­re, mi volt a főnök szerepe, rendel­­kezési joga a termékek elosztásában, a felesleg elcserélésében stb. Be­szélni kellene arról, hogy a kezdet­leges cserénél még igen nagy sze­repe volt az esetlegességnek, a szubjektív értékelésnek stb. Egyébként: a hisztérikus, dogma­tikus megállapítás az, hogy az ős­közösségben a csere csak a közös­ségek közt bonyolódott le. Minden­ki tudja, hogy az ősközösségben a köztulajdon mellett létezett a tu­lajdonnak egy másik formája is: a személyi tulajdon. Amennyire ter­mészetes, hogy a köztulajdonban lévő tárgyakat csakis a köt­össégek cserélhették el, éppúgy magától értetődő, hogy a személyi tulaj­don az egyéni csere tárgyát képez­te. Ezt a „történeti hűség“ kedvé­ért meg kell említenünk. De ismét kérdés, hogy vajjon mindez befér­ne-e az említett cikk kereteibe? Megállapítható tehát, hogy a bí­rálók két helyes megjegyzése nem érte meg a három hasábnyi okfej­tést. Sárvári elvtárs cikke egész­ben véve hasznos munka. Egysze­rű, rövid, világosságra törekszik. Korlátozott terjedelemben feldol­gozni egy olyan témát, amellyel Marx a Tőkében több mint 100 ol­dalon foglalkozik, roppant nehéz műfaj. Ilyen cikket csak az tud népszerűen jól megírni, aki a pro­blémákat tudományos színvonalon ismeri. Sárvári elvtárs cikke egész­ben véve helyesen mutatja meg, hogyan kell tanítani, legérthetőbb formában közvetíteni a marxiz­­mus-leninizmust a dolgozók széles tömegei felé, anélkül, hogy igény­telenségbe fulladnánk. Ezzel szemben a Marxizmus- Leninizmus Tanszék észrevételeinek túlnyomó része dogmatikus, szőr­szálhasogató, elszakadt propagan­distáink érdeklődési körétől, jelen­legi feladataitól, alkalmas arra, hogy a részletekkel elfedje a lé­nyeget, tudálékosságával elriassza azokat, akik most gyürkőznek neki az elméleti munkával való foglal­kozásnak. Ha ilyen bírálatot ka­pok, inkább meg sem nyikkanok — gondolhatják sokan. Mindezt olyankor produkálja a tanszék, amikor a legszélesebb fronton har­cot indítottunk a betűvágás, a ki­ragadott idézetek alkalmazásának helytelen módszere ellen A Tanszék helyesebben járt vol­na el, ha rövidebben, a hibákra, a valóságos hibákra tömören és éle­sen rávilágító megjegyzéssel élt volna. Karácsonyi Béla egyetemi docens lüJ Előadás a­­ szocialista törvényességről A Magyar-Szovjet Társaság Sze­gedi Jogtudományi Szakosztálya és a Magyar Jogász Szövetség Szege­di Csoportja a magyar-szovjet ba­rátság hónapjának keretében már­cius 2-án, kedden délután 6 óra­­kor az MSZT-székház klubhelyisé­g. I, Elé­gében (Horváth Mihály­ utca emelet) előadóülést rendez, adást tart Bolya Lajos egyetemi tanszékvezető, megyei ügyészhe­lyettes. Az előadás címe: *A szo­cialista törvényesség biztosítékai«, rAz iskolás lányok számára legprakti­kusabb öltözet a ra­kott szoknya és a blúz. A sötétkék szoknya igen kényes. Ezért inkább ajánl­juk a kockás szö­vetből készült szok­nyát. Ma már koc­kás szövetből jő vá­laszték van és min­denki megtalálhatja azt a színt, amelyik neki legjobban tet­szik. A rakott szoknyá­val igen sok baj van, s igen sok édes­anya problémája, ho­gyan vasalja. Ezt könnyen meg lehet oldani, mert nem fon­tos a kockás anyag­ból rakott szoknyát csináltatni, hanem húzott, bő szabottat és kötény szoknyá­kat csinálhatunk. Di­vatos és nagyon csi­nos a kötény szok­nya. A rakott szoknya könnyebb kezelésére a következő taná­csot ajánljuk: akár házilag, akár varró­nővel készíttetjük el a szoknyát, hátul ne géppel varrjuk ös­­­sze, hanem kézzel. Amikor a szoknyát kimossuk, a cérnát egyszerűen kihúzzuk. Száradás után lefek­tetjük az asztalra, percek alatt lovasai­ba­juk és vasalás után kézzel ismét összevarrjuk. A blúz igen prak­tikus viselet. Váto­­zatossá és színessé teszi öltözékünket. Készítsünk egy szok­nyához két-három, sőt ennél több blúzt is. A blúzt könnyű mosni és könnyen is szárítható. Erre az öltözékre adjunk egy fekete klott-kötényt, ame­lyet minden méret­ben, olcsón el tu­dunk készíteni. Ezt ajánljuk leá­nyaink iskolai öltö­zetének. Ünnepi al­kalmakra természe­tesen szükség van egy szép ruhára. Ezt szövetből készít­ük el. Egyszínű, v­­lán­gos, vagy sötét színű, egyaránt szép. ASSZONYOKNAK Milyen ruhát varrassunk az iskolás lányoknak Néhány hasznos tanács Kő-, vagy cementpadlót, lehető­leg ne mossunk lúggal, vagy szap­panos vízzel, mert könnyen repede­zi, s ennél fogva könnyebben is piszkolódik. Erre a célra legjobb a fahamu oldatát használni. Felmo­sás után olajozzuk be, szép fényt kap és nem lesz olyan hamar pisz­kos. Bársonyruhát legkönnyebben és legjobban úgy lehet tisztítani, hogy egy darab hasonló színű bársonyt átitatunk spiritusszal és azzal dör­zsöljük át a ruhát. Télen könnyen és gyorsan tisztít­hatjuk meg ablakainkat, ha fele­fele mennyiségű spiritusz és benzin keverékbe egy nedves rongydara­bot mártunk, bedörzsöljük az üve­get és utána azonnal szárazra tö­röljük. Ez nemcsak, hogy rendkívül gyors módja az ablak és tükör tisz­tításnak, de eltünteti az üvegről a homályos foltokat is k­ ­ilecefítek LIBAMELL VADASAN A lenyúzott libamellet pár napi­ra bepácoljuk. Párolás előtt füs­tölt szalonnával megtűzdeljük. Ez­után zsíron és páclével az elvágott zöldséggel együtt fedő alatt puhára pároljuk, mindig kevés páclevet öntve utána. Ha már megfőtt pu­hára, kivesszük a léből, leszedjük a csontról és vékonyan felszeletel­jük. A zöldséget szitán áttörjük, a páclevet, amelyben a hús p­ároló­­dott, zsírjára pirítjuk, lisztet szó­runk rá. Beletesszük az áttört zöldséget, s páclével felengedjük. Tetszés szerinti mennyiségű mártást készíthetünk belőle, és barnára pi­rított cukorral ízesítjük. A már­tást a felszeletelt húsra öntjük és zsemlye­gombóccal tálaljuk. A LIBAMÁJ HELYES SÜTÉSE A gondosan megtisztított májat egy órára sós vízbe tesszük, azután bő zsírt forrósítunk, s a forró zsír­ban sütjük a májat, előbb az alsó, majd a felső oldalán. Először fedő alatt, majd fedő nélkül sütjük víz nélkül. Elég az a víz, ami rajta maradt. Tíz, tizenöt perc alatt a máj átsül. Ha szép piros a teteje, tálba tesszük, a májzsírt kissé megsózzuk, megpaprikázzuk és a májra öntjük. EGYSZERŰ LIBAMÁJ-PÁSTÉTOM 40—50 deka májat megsütünk és szitán áttörjük három tojással és egy kis doboz szardíniával együtt ös­­­szekeverjük, reszelt hagymával, sóval és pirospaprikával fűszerez­zük.

Next