Délmagyarország, 1954. február (10. évfolyam, 27-50. szám)
1954-02-28 / 50. szám
VASÁRNAP, 1954. FEBRUÁR 28. DELMAGYARORSZÁG5 Áru és pénz a kapitalizmusban Hozzászólás a Marxizmus Leninizmus Tanszék politikai gazdaságtan csoportja által a Célmagyarország 1953 december 17-i számában megjelent „Áru és pénz a kapitalizmusban"1 című cikk felett indított vitához. n A Tanszék a Délmagyarország február 20-i számában helyesen bírálja a cikk azon kitételét, hogy a cserében az áruk az újratermelésükhöz szükséges munka értéke arányában cserélődnek ki. Egyetértünk a kereslet-kínálat kérdésére vonatkozó megállapítással. A többi felvetett bíráló szempont egészben véve téves. FI Az első megjegyzésben a tanszéki csoport azt vitatja, hogy „a naturálgazdálkodás még a feudalizmus első szakaszában sem volt kizárólagos“. Ha figyelmesen elolvassuk Sárvári elvtárs cikkét, ezt olvashatjuk benne: „A hűbéri társadalom első szakaszában kizárólag a naturális gazdálkodás uralkodott“. A cikk tehát egyáltalán nem tagadja az árutermelés elemeinek meglétét a feudalizmusban és nem a naturális gazdálkodás kizárólagos voltáról, hanem kizárólagos uralmáról beszél és ez tökéletesen helyes. A bírálat is kénytelen megállapítani, hogy a cikk maga is hangsúlyozta: „Már jóval a kapitalizmus előtt is volt árutermelés". A cikk egészen pontosan megmondja, hogy „az árutermelés csak a hűbéri társadalom későbbi szakaszában indul fejlődésnek, de ekkor sem válik uralkodóvá". A politikai gazdaságtan már régen megállapította, hogy „tiszta“ naturálgazdálkodás, vagy „tiszta“ árutermelés a legritkább esetben jellemző egy adott társadalomra. De igenis beszélhetünk a naturálgazdálkodás, vagy az árutermelés uralmáról, aszerint, hogy melyik van túlsúlyban, melyik a jellemző az adott társadalomra. A cikk helyesen állapítja tehát meg, hogy a feudalizmusban mindvégig a naturálgazdálkodás az uralkodó, ezen belül azonban az árutermelés fejlődő tendenciát mutat, — jóllehet nem válik uralkodóvá. A továbbiakban a bírálat az önellátó gazdálkodás fogalmának kifejtését kifogásolja két szempontból: a) nem mindenki „maga állította elő a létfenntartási eszközöket, mert a földesurak egyáltalán nem foglalkoztak ezzel, számukra a jobbágyok termelték meg ezeket“. b) A tanszék szerint a naturális gazdálkodás „nem azt jelentette, hogy minden közvetlen termelő előállította a saját szükségleti cikkeit, vagyis egy jobbágy előállította azt, amire neki és földesurának szüksége volt — a csizmától a sapkáig. A naturális gazdálkodás azt jelenti, hogy zárt gazdasági egységek vannak, amely gazdasági egységek egyneműek és önellátók. Ezen zárt gazdasági egységen belül azonban van bizonyos fokú munkamegosztás. A földesúr gazdaságán belül vannak olyan jobbágyok, akik nemcsak és főkép nem földműveléssel, hanem ruházati cikkek, vagy szerszámok előállításával foglalkoznak“. Ennek igazolására Lenint idézik. a) Az a kérdés, hogy a földesurak termeltek-e, nyilvánvalóan szőrszálhasogatás. Egészen közismert dolog, hogy minden kizsákmányoláson alapuló társadalmi rendben a kizsákmányolt dolgozók termelik az anyagi javakat. Ha ezt állandóan, ha megosztás semmikép semlemző a feudalizmus egészére, nyelvileg is pontosan ki akarnókival foglalkoznak“. Ez a fejlett mun fejeznt, beszédünk hihetetlenül tudálékossá és cikornyássá válnék. Ez esetben ugyanis például sohasem beszélhetnénk egyszerűen „tőkés termelésből, mert valaki ezt is „félreérthetné“, hogy netán a tőkések termelőmunkájáról volna szó, vagy arról, hogy mindenki tőkés és mint ilyen termel, — hanem csak egészen precízen mindig „a tőkés* által kizsákmányolt proletárok termelőmunkájá“-ról kellene szólnunk. Ugyanezen alapon szigorúan el kellene ítélnünk Marxot, aki például a Tőke I. kötetének 201. oldalán állandóan arról beszél, hogy a tőkés „termelni“ akar. Egyébként régi szabály az, hogy nem helyes kiragadott idézeteket bírálat tárgyává tenni. A cikk inkriminált része teljességében így hangzik: „mindenki maga állította elő a szükségletei kielégítésére szolgáló termékeket, a piacra igen ritkán termeltek“. A mondat második fele, amelyet a bírálók egyszerűen figyelmen kívül hagytak, világosan megmondja, hogy itt a termelőkről csereértéke és nem a kizsákmányolókról van szó. b) A naturális gazdálkodás igenis azt jelenti, hogy minden jobbágy, minden közvetlen termelő előállította azt, amire saját magának és földesurának szüksége volt. Természetesen, ezt nem lehet abszolút értelemben venni. Az alföldi jobbágy nem tudott kínai selymet, flandriai posztót, toledói pengét, vagy erdélyi sót előállítani: ezeket a cikkeket a földesúrnak a kereskedőktől kellett megvásárolnia. De a legdöntőbb dolgokat: gabonát, állatot, állati termékeket, bort, építőanyagot, épületet, bútort, kikészített bőrt stb., tehát a jobbágygazdaság és a földesúri gazdaság viteléhez, újratermeléséhez szükséges terményeket, termékeket és munkát a jobbágy szolgáltatta, aki „általános mezőgazdasági és ipari szakember“ volt egy személyben. A paraszti önellátáson alapult a feudális birtoknak mint „gazdasági egységnek“ az „egynemű és önellátó“ volta is. Ehhez — a teljesség kedvéért — hozzá kell tenni, hogy ezek a „gazdasági egységek“ már a feudalizmus elején sem voltak abszolút értelemben „egyneműek“, hiszen az egyes birtokok eltérő természetű adottságokkal rendelkező tájakon terültek el. A parasztok kezdődő foglalkozásbeli differenciálódása a társadalmi fejlődés terméke. Nálunk például a 12—13. században jelennek meg az ú. n. iparosparasztok, akik egyegy meghatározott iparággal kezdenek behatóbban foglalkozni. Az iparosparasztok megjelenése jelenti a mezővárosi, később pedig a városi fejlődés kezdetét. A szakképzett iparosok feltűnése korántsem eredményezte az egyéni önellátásra való törekvés megszűnését. A paraszti háziipar a feudalizmus végéig erősen fennmaradt és a jobbágyok roppant kevés iparcikket szereztek be a piacon: szükségleteik javarészét még a 19. század közepén is maguk állították elő. Ugyanígy a városi polgárok sem szakítottak teljesen a mezőgazdasági termeléssel: voltak földjeik, szöllőik, gyümölcsöseik, konyhakertjeik, amelyekben saját-, vagy bérmunkával részint a maguk fogyasztására, részint piacra termeltettek mezőgazdasági cikkeket. Ami a Lenin-idézetet illeti, ott világosan ez olvasható: „A naturális gazdaság idején a társadalom egynemű gazdasági egységek tömegéből tevődött össze (patriarchális parasztcsaládokból, kezdetleges faluközösségekből, feudális földbirtokokból) s minden ilyen egység a gazdasági munkák minden fajtáját maga végezte el...“ Ebből az idézetből csakis a szöveg meghamisításával lehet a tanszék által levont ama következtetésre jutni, hogy „világosan láthatjuk tehát, hogy a naturális gazdálkodás nem azt jelenti, hogy minden személy önellátó, hanem azt, hogy minden gazdasági egység önellátó“. A tanszéki csoport önkényesen meghamisítja Lenin szavainak értelmét, amikor a „gazdasági egység“ kifejezést csak a feudális földbirtokokra vonatkoztatja, amelyeken belül fejlett munkamegosztás lett volna. Világos, hogy Lenin az egyes parasztcsaládokat is önellátóknak tekinti. És ez felel meg a történeti igazságnak a naturális gazdaság uralma idején. A munkamegosztás fejlődése, az ipar elválása a mezőgazdaságtól hosszú történeti folyamat, amelyet konkrétan kell vizsgálni és bemutatni, nem pedig dogmatikusan, ahisztorikusan kijelenteni, hogy a földesúr gazdaságán belül van munkamegosztás, pláne vannak olyan jobbágyok, akik főleg „ruházati cikkek vagy szerszámok előállításáróiAz áru meghatározásával kapcsolatban a bírálat kifogásolja a használati értékre való utalás elmaradását. Kétségkívül igaz, hogy Marx és Lenin az áru definícióját a használati értékkel kezdik. De váljon Sárvári elvtárs elsikkasztotta-e a „használati érték fogalmát az áru meghatározásából“, „elferdítette“-e — mint a bírálat merészen állítja — az áru meghatározását? Tegyük fel, hogy a cikkben említett „fogyasztó“ fogalma semmit nem mond a tanszéki csoport tagjainak, tehát nem idézi fel bennük azt a gondolatot, hogy a fogyasztó csak olyan árut vásárol meg, amely számára valamilyen oknál fogva hasznos. Ha figyelmesebben megnézzük a cikket, ezt olvashatjuk benne: „Az árunak van használati értéke és van Az áru legelőször is valamilyen társadalmi szükségletet elégít ki, valamire használható ...“ stb. Ezzel az „észrevétellel“ kapcsolatban is azt kell tehát mondani, egyszerűen betűvágásról van szó. A tanszék észrevétele talán arra akarja inspirálni propagandistáinkat, hogy cikkeiket idézetek összeragasztásával „szerkesszék“ meg? Hozzá kell ehhez tenni még azt is, hogy míg a tanszék bírálata görcsösen ragaszkodik a marxi meghatározás betűjéhez, addig Sárvári elvtárs helyesen figyelembe vette az elmélet állandó fejlődését és kiegészítette az áru fogalmának definícióját Sztálin elvtárs utolsó munkájában adott meghatározásával is. A cikk egyik „alapvető“ elméleti hibája (hogyan lehet egy hiba „alapvető“) a tanszék szerint „az absztrakt munkának a helytelen értelmezése, amely abból ered, hogy a cikk egyenlőségi jelet tesz az absztrakt munka és a fizikai munka közé." A cikk valójában ezt mondja: „miközben a hasznos terméket előállítják,... fizikai erőkifejtést végeznek, dolgoznak“. Ismeretes, hogy Marx az absztrakt munka fogalmát összeköti az „egyszerű munka“ fogalmával: „Egyszerű munkaerő kifejtése ez, amellyel átlagban minden közönséges ember, minden különös képzettség nélkül, saját testi szervezetében rendelkezik.“ Egészen természetes dolog, hogy a „fizikai“ munka is igényel bizonyos „szellemi“ erőfeszítést és az úgynevezett „szellemi“ munkának is van bizonyos „fizikai“ erőkifejtésbeli oldala. Az „absztrakt“ munka azonban éppen azért absztrakt munka, mert nem jelent mást, mint „emberi munka kifejtését általában" (Tőke I. 53. old.). Akár fizikai, akár szellemi munkáról legyen szó, bármilyen bonyolult munkáról is, az érték fogalma szempontjából „egyszerű átlagmunkára“ vezethető vissza. Marx többször nyomatékosan utal arra, hogy az emberi munkaerő igen sokféle alakban kifejthető: „Valamely áru lehet a legbonyolultabb munka terméke“, — de „értéke egyenlővé teszi az egyszerű munka termékével és így maga is csak bizonyos mennyiségű egyszerű munkát képvisel.“ (U. o.) Mi következik ebből? Az következik, hogy az értéket létrehozó absztrakt munkát mindig a legegyszerűbb, minden átlagos ember által kifejthető egyszerű munkára, annak különböző arányú mennyiségeire vezetjük vissza. Ez az elméletileg absztrahált egyszerű munka tehát igenis döntően a fizikai munka, melyet bárki ki tud fejteni. Természetesen, a szellemi munka is részt vehet az érték termelésében, de ha ezt mérni akarjuk, akkor az egyszerű munkára kell visszavezetnünk, úgy, mint a fentiekben ezt kifejtettük. Kérdés azonban az, hogy a vitatott cikk terjedelme lehetővé tette volna-e a probléma ilyen méretű kifejtését? Azt hisszük, aligha. A bírálók azt mondják, hogy „az egyszerű és véletlen csereforma kifejtése és példával való bizonyítása nélkülözi a történelmi hűséget“, mivel a primitív csere az ősközösségben nem egyének, hanem közösségek közt folyt. Valóban, Sárvári elvtárs ezt írja cikkében: „Ha valakinek volt egy kőbaltája és azt karperecre akarta elcserélni, akkor egy olyan embert kellett keresnie.stb. Marx az „egyszerű, egyes vagy véletlen“ értékformára a következő példát hozza: x mennyiségű A áru = y mennyiségű B áruval. Pl.: 20 rőf vászon , 1 kabát. Marx tehát itt teljességgel „történetietlen“ példát használ, hiszen szinte elképzelhetetlen, hogy az ősközösségben éppen rőfre mért vásznat cseréltek volna kabátra. Marx tehát a dolog lényegét vizsgálta, az egyszerűtől haladt a bonyolult felé, absztrahált, vagyis eltekintett a folyamat konkrét történeti oldalától. De mégsem hamisította meg a történelmi folyamatot, mert az szintén az egyszerűtől halad a bonyolult felé. Azon lehet vitatkozni, vájjon Sárvári elvtársnak van-e „joga“ ahhoz, hogy szintén absztraháljon, eltekintsen a folyamat történeti oldalának ábrázolásától. Mindenesetre, törekedett arra, hogy a csereformákat fejlődésükben mutassa be és érzékeltesse az ősközösséget: erre utal a „kezdetben“ szó, továbbá a kőbalta és a karperec példaként való idézése. Előadása egyszerű, tömör, közérthető. A kérdés „történeti“ tárgyalásmódja megkövetelte volna a társadalmi formák fejlődésének rövid elemzését, az ősközösségi rend vázlatos ismertetését. Ki kellett volna akkor fejteni, milyen közösségi formák léteztek, milyen termelőerőkkel rendelkeztek az egyes társadalmi csoportok, hogyan viszonyultak egymáshoz, általában milyenek voltak a termelési viszonyok, hogyan alakult ki az alkalmi felesleg, a csoportipar, a néma csere, mi volt a főnök szerepe, rendelkezési joga a termékek elosztásában, a felesleg elcserélésében stb. Beszélni kellene arról, hogy a kezdetleges cserénél még igen nagy szerepe volt az esetlegességnek, a szubjektív értékelésnek stb. Egyébként: a hisztérikus, dogmatikus megállapítás az, hogy az ősközösségben a csere csak a közösségek közt bonyolódott le. Mindenki tudja, hogy az ősközösségben a köztulajdon mellett létezett a tulajdonnak egy másik formája is: a személyi tulajdon. Amennyire természetes, hogy a köztulajdonban lévő tárgyakat csakis a kötösségek cserélhették el, éppúgy magától értetődő, hogy a személyi tulajdon az egyéni csere tárgyát képezte. Ezt a „történeti hűség“ kedvéért meg kell említenünk. De ismét kérdés, hogy vajjon mindez beférne-e az említett cikk kereteibe? Megállapítható tehát, hogy a bírálók két helyes megjegyzése nem érte meg a három hasábnyi okfejtést. Sárvári elvtárs cikke egészben véve hasznos munka. Egyszerű, rövid, világosságra törekszik. Korlátozott terjedelemben feldolgozni egy olyan témát, amellyel Marx a Tőkében több mint 100 oldalon foglalkozik, roppant nehéz műfaj. Ilyen cikket csak az tud népszerűen jól megírni, aki a problémákat tudományos színvonalon ismeri. Sárvári elvtárs cikke egészben véve helyesen mutatja meg, hogyan kell tanítani, legérthetőbb formában közvetíteni a marxizmus-leninizmust a dolgozók széles tömegei felé, anélkül, hogy igénytelenségbe fulladnánk. Ezzel szemben a Marxizmus- Leninizmus Tanszék észrevételeinek túlnyomó része dogmatikus, szőrszálhasogató, elszakadt propagandistáink érdeklődési körétől, jelenlegi feladataitól, alkalmas arra, hogy a részletekkel elfedje a lényeget, tudálékosságával elriassza azokat, akik most gyürkőznek neki az elméleti munkával való foglalkozásnak. Ha ilyen bírálatot kapok, inkább meg sem nyikkanok — gondolhatják sokan. Mindezt olyankor produkálja a tanszék, amikor a legszélesebb fronton harcot indítottunk a betűvágás, a kiragadott idézetek alkalmazásának helytelen módszere ellen A Tanszék helyesebben járt volna el, ha rövidebben, a hibákra, a valóságos hibákra tömören és élesen rávilágító megjegyzéssel élt volna. Karácsonyi Béla egyetemi docens lüJ Előadás a szocialista törvényességről A Magyar-Szovjet Társaság Szegedi Jogtudományi Szakosztálya és a Magyar Jogász Szövetség Szegedi Csoportja a magyar-szovjet barátság hónapjának keretében március 2-án, kedden délután 6 órakor az MSZT-székház klubhelyiség. I, Elégében (Horváth Mihály utca emelet) előadóülést rendez, adást tart Bolya Lajos egyetemi tanszékvezető, megyei ügyészhelyettes. Az előadás címe: *A szocialista törvényesség biztosítékai«, rAz iskolás lányok számára legpraktikusabb öltözet a rakott szoknya és a blúz. A sötétkék szoknya igen kényes. Ezért inkább ajánljuk a kockás szövetből készült szoknyát. Ma már kockás szövetből jő választék van és mindenki megtalálhatja azt a színt, amelyik neki legjobban tetszik. A rakott szoknyával igen sok baj van, s igen sok édesanya problémája, hogyan vasalja. Ezt könnyen meg lehet oldani, mert nem fontos a kockás anyagból rakott szoknyát csináltatni, hanem húzott, bő szabottat és kötény szoknyákat csinálhatunk. Divatos és nagyon csinos a kötény szoknya. A rakott szoknya könnyebb kezelésére a következő tanácsot ajánljuk: akár házilag, akár varrónővel készíttetjük el a szoknyát, hátul ne géppel varrjuk össze, hanem kézzel. Amikor a szoknyát kimossuk, a cérnát egyszerűen kihúzzuk. Száradás után lefektetjük az asztalra, percek alatt lovasaibajuk és vasalás után kézzel ismét összevarrjuk. A blúz igen praktikus viselet. Vátozatossá és színessé teszi öltözékünket. Készítsünk egy szoknyához két-három, sőt ennél több blúzt is. A blúzt könnyű mosni és könnyen is szárítható. Erre az öltözékre adjunk egy fekete klott-kötényt, amelyet minden méretben, olcsón el tudunk készíteni. Ezt ajánljuk leányaink iskolai öltözetének. Ünnepi alkalmakra természetesen szükség van egy szép ruhára. Ezt szövetből készítük el. Egyszínű, vlángos, vagy sötét színű, egyaránt szép. ASSZONYOKNAK Milyen ruhát varrassunk az iskolás lányoknak Néhány hasznos tanács Kő-, vagy cementpadlót, lehetőleg ne mossunk lúggal, vagy szappanos vízzel, mert könnyen repedezi, s ennél fogva könnyebben is piszkolódik. Erre a célra legjobb a fahamu oldatát használni. Felmosás után olajozzuk be, szép fényt kap és nem lesz olyan hamar piszkos. Bársonyruhát legkönnyebben és legjobban úgy lehet tisztítani, hogy egy darab hasonló színű bársonyt átitatunk spiritusszal és azzal dörzsöljük át a ruhát. Télen könnyen és gyorsan tisztíthatjuk meg ablakainkat, ha felefele mennyiségű spiritusz és benzin keverékbe egy nedves rongydarabot mártunk, bedörzsöljük az üveget és utána azonnal szárazra töröljük. Ez nemcsak, hogy rendkívül gyors módja az ablak és tükör tisztításnak, de eltünteti az üvegről a homályos foltokat is k ilecefítek LIBAMELL VADASAN A lenyúzott libamellet pár napira bepácoljuk. Párolás előtt füstölt szalonnával megtűzdeljük. Ezután zsíron és páclével az elvágott zöldséggel együtt fedő alatt puhára pároljuk, mindig kevés páclevet öntve utána. Ha már megfőtt puhára, kivesszük a léből, leszedjük a csontról és vékonyan felszeleteljük. A zöldséget szitán áttörjük, a páclevet, amelyben a hús párolódott, zsírjára pirítjuk, lisztet szórunk rá. Beletesszük az áttört zöldséget, s páclével felengedjük. Tetszés szerinti mennyiségű mártást készíthetünk belőle, és barnára pirított cukorral ízesítjük. A mártást a felszeletelt húsra öntjük és zsemlyegombóccal tálaljuk. A LIBAMÁJ HELYES SÜTÉSE A gondosan megtisztított májat egy órára sós vízbe tesszük, azután bő zsírt forrósítunk, s a forró zsírban sütjük a májat, előbb az alsó, majd a felső oldalán. Először fedő alatt, majd fedő nélkül sütjük víz nélkül. Elég az a víz, ami rajta maradt. Tíz, tizenöt perc alatt a máj átsül. Ha szép piros a teteje, tálba tesszük, a májzsírt kissé megsózzuk, megpaprikázzuk és a májra öntjük. EGYSZERŰ LIBAMÁJ-PÁSTÉTOM 40—50 deka májat megsütünk és szitán áttörjük három tojással és egy kis doboz szardíniával együtt összekeverjük, reszelt hagymával, sóval és pirospaprikával fűszerezzük.