Délmagyarország, 1954. december (10. évfolyam, 284-309. szám)
1954-12-01 / 284. szám
SZERDA, 1934 DECEMBER 1. Levél kék tájszínházi előadásról Egy régi tájelőadás jár az eszemben. Még a tájelőadások hőskorából, az első előadások egyike, Felgyőn. Az autóbuszt, ami a színészeket hozta, Sövényházán vártam, onnan együtt mentünk Felgyőig. Az Idegen gyermek volt műsoron, Rajz János betegen jött, hallgatagon, lázasan. A többiek kérdezgettek. Hova megyünk, milyen a falu? Nem falu, major! Uradalmi cselédek voltak! Most újgazdák! De már tsz is van? A kérdések mögött szenvedély volt. Nemcsak a művész szenvedélye, hanem az országot most megismerő ember szenvedélye, a magyarság szenvedélye, s a kultúrát, az irodalom, a művészet szavát, az igaz emberi szót az eddig elnyomottak között hirdető nevelés szenvedélye. Már kora délután a volt majorban voltunk. A színészek elindultak »falut nézni«, végig a valamikori cselédházak hosszán, megkeresni a »közönséget« — a népet, akivel együtt tulajdonosai az új magyar hazának. Lakásból lakásba, öt óra felé összeverődött a társaság az üde parkocskában. Gyerekek, lányok, legények — öregebbek, meg öregek is. Folyt a beszéd erről is, arról is, egyszer csak valaki azt kérte — mutassunk valamit, nem tudják kivárni az estét. Megindult a szabadtéri műsor. Az első előadás Felgyőn. Tréfák, versek, énekszámok — vacsoráig. Vacsora után előadás, előadás után rövid, de szívélyes beszélgetés, meleg, igazi baráti búcsú! Úgy éreztük mindnyájan, hogy valami nagyszerű dologba kezdünk. Művész és a nép egysége forr ki ezen az úton, a kulturális élet elevensége fölcsap, — teli szívvel gondolok még ma is erre a napra. Miért mondom el mindezt? Egy másik előadás kapcsán. November 21-én tájelőadás volt Deszken. A műsor — operettdalok, operaáriák, versek. Semmi kifogás ellene. Mégis úgy érzem, ez nem tájelőadás volt abban az értelemben, ahogyan az volt a régi felgyői előadás. Ridegség, merev bezárkózás, fölény, s nemcsak a közönségnek, hanem a saját produkciónak a lenézése jellemezte ezt az előadást. Bizonyíték? Az előadás után igyekeztünk kifelé a kultúrházból, s egy töpörödött anyóka lelkendezve odaszól a szereplőknek: Jaj lelkeim, gyüjjenek ki máskor is! Nyóc forintot fizettem magukért... de még mielőtt tovább folytatná: csattan a fölkiáltás, a harsogó kacaj. Nem is ért ez még annyit se! Kritikának ez túl kemény volna. A produkciók, egy kivételével, nem voltak azok, ha éppen kifogástalannak sem lehet mondani legtöbbjüket. Állásfoglalásnak a néppel, és a népnek nyújtandó kulturális rendezvényekkel szemben azonban elfogadhatatlan az ilyen kijelentés, ami ha véletlenül hangzott is el, hogy elhangozhatott, mégsem véletlen. A tájszínház előadás bevételi eredménye jó. Ez azonban nem elég. Nekünk nevelő, embernemesítő művészet kell! Szabolcsi Gábor deszki kultúrotthon igazgatója A Szegedi közkórházban több mint félezer ember életét mentették meg, gyógyulását segítették elő citrátos vérrel Egy felnőtt embernek általában öt liter vére van, pontosabban: vére a test súlyának egytizedharmad része. Ebből másfél-két liter elvesztése halált okozhat. Halált is okozott még öt-hat évtizeddel ezelőtt is, mindaddig, amíg Landsteiner osztrák és Jansky csehszlovák orvosprofesszorok fel nem fedezték a vércsoportok meghatározását. Párizsban, Londonban, Szentpétervárott, sőt Magyarországon Kolozsvárott is próbálkoztak a korábbi időkben vérátömlesztéssel. Az 1600—1700-as években bárányból emberbe, majd az 1800-as években emberből emberbe vezették a vért, de mindezek csak próbálkozások, kezdeti kísérletek voltak. A bárányból emberbe vezetett vér a legjobb esetben nem ártott, de semmiképp sem használt, az emberből emberbe való átömlesztés pedig csak akkor járhatott sikerrel, ha szerencsés véletlen folytán eltalálták a megfelelő vércsoportot. Jansky és Landsteiner professzorok felfedezései új korszakot nyitottak az orvostudomány történetében: az 1900-as évek elején — a vércsoportok pontos meghatározása után — sikerrel járt a vérátömlesztés. Azóta életet ment, gyógyít a vér, súlyos betegek operálását teszi lehetővé. Az orvostudomány mai fejlődésében azonban ma már ritkán alkalmazzák a közvetlen átömlesztést: a Szegedi Közkórházban és a « »nm »n »nm »nm klinikákon már csaknem két éve az úgynevezett friss citrátos vérrel való transzfúziót alkalmazzák. Ezt a vért az I-es Sebészeti Klinikán működő „Citrátos Állomás“ készíti úgy, hogy nátriumcitrát hozzáadásával akadályozzák meg alvadását. Az életmentés szempontjából ennek rendkívüli jelentősége abban áll, hogy amíg régen hosszú időt, esetleg órákat is igénybe vett a véradó megkeresése, most percek alatt meg lehet kezdeni az átömlesztést. A citrátos vér öt-hat napig is friss, használható. A Szegedi Közkórházban havonta 15—16 liter vérrel végeznek transzfúziót, különösen súlyos műtétek előtt, de gyakran operálás közben és után is. Nógrádi János mórahalmi dolgozó paraszt súlyos gyomorbántalmakkal került be a kórházba. Legyengült szervezete nem bírta volna el a műtétet, ha nem kapott volna operáció közben többször is átömlesztést. Elbeszélése szerint majdnem egy liter vért kapott, ami után visszatért ereje, állapota gyorsan javult s pár nap múlva elhagyhatja a kórházat. A Szegedi Közkórház orvosai csupán az idén több mint félezer ember életét mentették meg, illetve gyógyulását segítették elő friss citrulos vérrel. Nógrádi János és a többiek, akik vért kaptak, hálával gondolnak mindazokra az orvosokra és véradókra, akiknek életüket, egészségük visszaszerzését köszönhetik. tifi * í n A politikai munkatárs jelölőgyűlésre készülődtek a Szabadsajtó-utca lakói. Egyik házhoz is, a másikhoz is népnevelők nyitottak be és barátságosan elbeszélgettek a háziakkal a jelölésekről és a tanácstagok választásáról. Egy helyen volt talán csak paprikás a hangulat, a Szabadsajtó utca 14-ben, László András szabóéknál. — Tudom miért jöttek. Jó, hogy jöttek, de én mindent tudok már — így fogadta az ismeretlen két asszonyt László András, s úgy tettvett műhelyében, hogy mindenki észre vegye, nincs kedve a beszélgetéshez. — Pedig nagyon szerettünk volna szót váltani magával — mondta szerényen Kertész Ilona, a Szegedi Városi Párt-Végrehajtóbizottság munkatársa, akit itt Alsóvároson többnyire csak így ismernek, az a halkszavú fiatal, barna lány. Nevét talán csak László András ismeri. Hogy honnan? Az is kiderül majd a történetből, amit maga László András így mesél el: ★ — Mindig csak vasutast, a környékben csak vasutast jelölnek. Pedig laknak itt mások is. Parasztok, iparosok és munkások is szép számmal. Megmondtam a két elvtársnőnek, hogy hozzám hiába is jöttek, én nem megyek el a jelölőgyűlésre. Nélkülem is vasutast választanak jelöltnek itt is. — Erre Kertész Ilona — mondom akkor még a nevét nem tudtam — nem azt mondta, hogy a vasutasok közt vannak szép számmal jó dolgozó becsületes emberek, nem ellenkezett velem, hanem még biztatott, hogy mondjam el, ne csak itt a műhelyemben, hanem a jelölőgyűlésen is, ami a szívem nyomja. Megindult köztünk a beszélgetés és én szívesen beszélgettem vele, hisz észrevettem, hogy ért a szabósághoz. Kedvébe akartam járni neki, mint szabó és megdicsértem a rajta lévő kabátot. Mondtam: ez aztán príma munka. — Kertész Ilona csendesen, kérkedés nélkül válaszolta, hogy a kabátot saját maga készítette. — No fene, gondoltam magamban. Itt már nemcsak népnevelővel, hanem szakmabelivel is szóba keveredtem. Sokáig beszélgettünk és én megígértem, hogy elmegyek a jelölőgyűlésre. — Ott is voltam. Előtte azonban megittam egy pohár jó bort, hogy bátorságot szerezzek, s elmondjam mindazt, ami a szívemet nyomja. A bor miatt biz’ egy kicsit későn érkeztem. Már Kazi bácsi jelölését vitatták. Persze, hogy én is rászavaztam, hisz az öreg nyugdíjast én is nagyon szeretem. Igaz, ő is vas,utas volt valamikor. — Aztán jött a másik jelölt. Egy fiatal lányt jelöltek. Látásból ismerem, a nevét azonban nem tudtam. Amint hallom, hogy fiatal, én elhatároztam, rála is szavazok, mégpedig azért, mert az alsóvárosiak nem nagyon bíznak még a fiatalokban. Úgy mondják, hogy nekik meglett ember kell, olyan, akit az élet már jónéhányszor meghányt, vetett. A többség mégis úgy döntött, hogy nem jelölik a fiatal lányt. Magamban már dühöngtem, hogy megint későn megyek haza és ami igaz, az igaz, szándékomban volt még egy pohár bort is meginni. Ekkor aztán valaki bekiáltotta a nevem: László András. Hű, a teremtésit! Csak eddig gondoltam, mert máris álltak fel egymás után az emberek, s elmondták, hogy László András — mármint én — milyen rendes ember, hogy befogadták az alsóvárosiak is, megszerették. Aztán választásra került a sor. Egyöntetűen engem jelöltek. Elmúltam negyven éves, szégyen vagy nem szégyen, de a boldogságban sírás szorongatta a torkom. Engem, egyszerű szabót jelölni a tanácsba? Hát volt ilyenre régen példa? — Alig tudtam megköszönni a jelölést, s egyre csak Kertész Ilona szava járt az eszemben: «Az lesz a jelölt, akit maguk jelölnek...» — Én biztos nem jelöltem volna magam, mert hát csak a jót mondták el rólam a rosszat nem. Pedig meg kellett volna ezt már mondani, hogy az a László András, mármint én, szeretim a bort is és megesik, hogy a gyedévenként egyszer többet iszik, mint kell. Azt sem mondták, hogy fenyegeti ám a gyerekeket is s jónéhánynak megígérte már, hogy nyakoncsípi, ha a fiatal fákat bántják az utcán. — így gondolkodtam amikor hazafelé indultam a jelölőgyülésről. Jelölőim közben nyakonkapt/k, mondva: hogyha már jelöltünk, akkor igyunk is egészségedre. Csak sört ittam. Tanácstagnak jelöltek, most már jobban kell vigyáznom a borra. Aztán hazamentem. Egyszer az utcán véletlenül találkoztam Kertész Ilonával. Azt mondtam neki: ejnye elvtársnő, még a nevét sem tudom. (>» tudja igaza volt. Ő erre megmondta a nevét és én csodálkoztam. A Párt- Végrehajtóbizottság munkatársai Hát azok is eljönnek ide közénk, bekopognak minden házhoz? Mert én megtudtam én, hogy Kertész elvtársnő elment máshova is és amikor a jelölésről volt szó, azt mondta: van itt maguk között olyan ember is, aki megmondja azt, ami a szívét nyomja. így ismertem én meg a Párt- Végrehajtóbizottság egyik munkatársát, Kertész Ilonát. ★ Hadd mondjuk még el a Szabadsajtó utcaiak véleményét is: — Mi annak a halkszavú, fiatal, barna lánynak köszönhetjük, hogy olyan tanácstagot választottunk vasárnap, akire büszkék vagyunk. A történethez tartozik mg az is, hogy a Szabadsajtó utca környékén megváltozott az élet. Egyre többen nyitnak be László Andráshoz, apró-cseprő ügyekkel, kérésekkel. Sokan azt is mondják: netalán, ha nem tudnál intézkedni, beszélj azzal a népnevelővel, aki nálunk járt, azzal a fiatal barna lánnyal, az majd segít rajtunk most is... Förgeteg Szilveszter 33 3 r Élményekben gazdag , vasárnap köszöntött ránk a választás napján. A délkeleti szél csípősen fújt, megsárgult, fagyos faleveleket kergetett az utcán. Egyes emberek , feltúrt gallérú kabátba bújva siettek a szavazóheyiségek felé. Csak az ebadták, a csintalan gyermekek nem nyugig Itattak bőrükben. Pedig , megmondták egyiknek is másiknak is. — Pistike, Janika, maradj szépen itthon, anyuka, meg ‘ apuka elmegy szavazni , és mindjárt visszajön. — Ki sem tették a nagyok, a szülők a lábutkát a ház kapuján, s máris megkezdődött a „népnevelés“ az emele iten. ' — Jóska, gyere szavazni... Sanyi gyere l te is! ’ Ha lehet a felnőtteknek, miért ne lehetnek nekik is? Fal mellett f lapulva mentek az iskoláig, egyik sarkon is figyelve, a másikon is. A szél pirosra csípte arcukat, mire megérkeztek az iskola szélvédett folyosójára. Belestek a szavazóhelyiségbe a szavazókhoz. Volt olyan is, aki beosont és úgy nézte végig a szavazást. — Kovács Pál, 338-as. Rendben — mondta egy idős ember és átadott két szavazólapot, majd így folytatta: — Tudja, hogyan kell szavazni? — Igen, tudom — volt a válasz. — Tessék használni a fülkét... A szavazó a fülke felé indult, amikor a szavazatszedő bizottság elnöke észrevette a szobában ácsorgó hívatlant. — Hát te fiam —szólt rá barátságosan. Az meg, mint akinek útilaput kötöttek a talpa alá — illő berek — nádak erek — fel az emeletre. — Megvan, gyertek... — komandírozott a többieknek. — Én leszek a fő, aki a szavazólapot adja. Te meg, Pista írod azt, amit mondok, Sanyi, te fogadod az érkezőket és ide küldöd hozzám. Előbb csak az emeleten kezdték, később már lelopakodtak a földszintre is. Számuk nőttön nőtt, s egyre fogyott a folyosóra kifüggesztett plakát, amelyről a nagyok megtudhatták, melyik kerületnek hol kell szavaznia. Ebből készült a szavazólap. Ráírták a jelölt nevét, természetesen a nagy jelölt nevét, azt, akire szüleik is szavaztak. A szavazatszedő bizottság elnöke rózsaszín papírlapot nyomott a gyermek kezébe — ebbe voltak csomagolva a szavazólapok — mondva, hogy nekik ezzel kell szavazni. És ezek a rózsaszín lapok a nagyok urnája helyett a folyosóra kerültek. így szerezték meg a két szí *nű szavazólapot, ha már a nagyok is két színű * szavazólappal szavaztak. * Sajnos, a szavazatok ] összeszámlálására mára nem kerülhetett sor, mert a nagyok, a szülők 3 nyakoncsípték a leges- 1 legifjabb szavazókat s . otthon szép szóval kaptak 1 fejmosást, vagy éppen a nadrágverőcskét. . Én azonban összeszámláltam helyettük a septében szétdobált papírlapokat, a szavazócédulákat. ] Ellenjelölés nem történt, mindannyian a nagyok, a szülők jelöltjére 3 szavaztak. [ Helyettük izenem most ] a nagyok által megválasztott tanácstagoknak: 3 gondoljatok a nagyok ! gondja mellett nagyon sokat a legeslegfiatalabb választóitokra, akik ott a folyosón játsztottak , vasárnap délelőtt. . (1.) SZEGEDI JEGYZETEK Gyerekek az urnák előtt DELMAGYARORSZEG A dolgozó parasztok kedvére való kocsikat készítenek a Szegedi Kovács-Bognár ksz-ben Akadályozza a szövetkezet fő munkáját a parkolás túlságosan magas ára Pártunk 1953 júniusi határozata foglalkozott azzal is, hogy a helyiiparnak és a kisiparnak elsősorban a helyi lakosság közszükségleteinek a kielégítésére kell dolgoznia. A Szegedi Kovács-Bognár KSZ tagjai meg is szívlelték ezt a bírálatot. Mert bírálat volt ez az ő számukra is. A júniusi program előtt ha a szegedi és a környékbeli dolgozó parasztok új kocsit akartak készíttetni, vagy vásárolni, akkor más városokba, falukba kellett azt megrendelniük s nagyon sokszor a pénzükért nem a saját szájízüknek megfelelő munkát kaptak. Hiszen a kocsik is és a többi gazdasági felszerelések is hazánk különböző tájegységei szerint a legkülönbözőbb kivitelben váltakoznak. Köztudomású dolog, hogy az összes tájegységek készítményei közül a legszebbek a szegedi és a dorozsmai kocsik. Június előtt ugyanis ez a szövetkezet sem elsősorban a la- m r-« r» •—% tn-% »ni m »n m »n m » m »n »n m kosság szükségleteinek kielégítésére dolgozott. Leginkább közületi munkák foglalkoztatták. A szövetkezet tagsága megtárgyalta a dolgot és a júniusi határozat végrehajtásának szellemében nekiláttak az üzem fokozatos átállításához. Most már a szegedi és a környező községek dolgozó parasztjai Szegeden is vásárolhatnak szép szegedi, dorozsmai, gyümölcsös, »parasztféderes« és lőcsös kocsikat. Ezek a kocsifajták a KSZ-ben most már nagy választékban készülnek. A legutóbbi szegedi vásáron a szövetkezet gyártmányainak nemcsak sok nézője, de sok vásárlója is akadt. Nem is drágák a kocsik — állapították meg sokan. Valóban, mert a szövetkezet jól berendezett műhelyekkel, előregyártott készárukkal rendelkezik és így olcsóbban tudnak dolgozni, mint egyes kisiparosok. A szövetkezet gyártmányaival szemben régebben több kifogás merült fel. A tagság és a pártvezetőség segített ezen is. Ma a különböző brigádok között munkaverseny folyik a jobb minőségért. A legutóbbi vásárra 17 különböző kocsit készítettek. Ebben a munkában a Fodor sztahánovista brigád és Gémes János kovács-brigádja mérte össze ügyességét és tudását. Ezúttal a Gémes-brigád győzött, az ő kocsijaik szebbek voltak, a vevőknek is jobban tetszettek. Ezzel a dolog azonban nem fejeződött be. A Fodor-brigád biztosan nem hagyja magát, nem engedi, hogy az elsőség ebben a versenyben sokáig Gémeséké legyen. A szövetkezet most már javításokkal is foglalkozik. Különösen a bognárműhelyt keresik fel szívesen a dolgozó parasztok megrendeléseikkel. A kovácsműhelynél még hibák vannak. A KSZ kovácsait a termelőszövetkezetek és az egyéni gazdák még nem igen keresik fel most sem lóvasalásért, pedig ismert, jó patkoló mesterek vannak itt. Ennek pedig a Könnyűipari Minisztérium árosztályán uralkodó mechanizmus és bürokrácia az oka. Megállapították, hogy egy patkó ára 56 forint, pedig a kovácsok akkor is megtalálnák számításukat a lóvasalásban, ha 16 forint lenne. Az előbbi hallatlanul magas árhoz azonban körömszakadtáig ragaszkodik a Könnyűipari Minisztérium árosztálya. Pedig a szövetkezet és a dolgozó parasztok is jobban járnának, ha olcsóbb lenne a patkólés. A gazdák a patkolás magas ár miatt nemcsak lóvasalással, hai’il más kovácsmunkákkal is elkerülik a KSZ kovácsműhelyét. Sür , segíteni kell ezen a problémán is. Ezzel erősödik a szövetkezet jó hírneve, s a többi, még mindig elforduló hibák kijavítása után jobban érzik majd a gazdák, hogyan valósul meg pártunk új a mindennapi életben. Liebmann Béla felvétele Dolgozó parasztok kocsiszemlén