Délmagyarország, 1955. február (11. évfolyam, 26-49. szám)

1955-02-01 / 26. szám

V» I <5 er or of © feinen © gyesuliefel­? AZ MDP CSONGRÁDMEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA XL ÉVFOLYAM, 26. SZÁM KEDD, 1955 FEBRUÁR 1. ÁRA: 59 FILLÉR A Magyar Sajtó Napja Több év óta február elsején visszaemlékezünk arra a napra — 1942 februárjára —, amikor ezernyi veszély közepette először megjelent a kommunista párt lapja, a magyar nép lapja — az illegális Szabad Nép. Tizenhárom esztendő telt már el a Szabad Nép megjelenése óta, tíz esztendő azóta, hogy városunk­ban, Szegeden is a dolgozóké a »Délmagyarország«. Felszabadu­lásunkkal egyidős a szabad magyar sajtó. Természetesen 1944 előtt is jelentek meg újságok Szegeden. A felszabadulás előtti Délmagyarország, melyben halála napjáig Móra Ferenc is írt, ellenzéki — polgári ellenzéki — lap volt. Bár ebben a lapban nem írtak munkások, parasztok, itt még sokszor kávéházak aszta­lánál kiagyalt szenzációk jelentek meg, amint azt maga Móra Ferenc is írja: »Pihent ésszel sokkal több szenzációt találtunk ki, mint amilyeneket az élet produkált... Fekete mellett megvitatód­­tak az ötletek, aztán ki-ki elballagott a maga szerkesztőségébe és ott munkába vette a közös,,, kiagyalt,, , témát a maga tehet­sége szerint«. Találóan jegyzi meg Móra Ferenc, milyen volt a régi sajtó, hogyan vezette félre olvasóit. Emellett azonban helytelen lenne, ha megvetnénk azokat a régi újságokat, amelyekbe olyan embe­rek írtak, mint Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Tömörkény Ist­ván és még mások, akiknek munkássága, haza­ és népszeretete példaképe lehet minden újságírónak. ők voltak azok, akik sok­szor burkolt formában, de merészen a nép igazi életéről, szenve­déseiről, nyomoráról írtak. Akkor még csak burkolt formában lehetett hangot adni az igazságnak, a nép akaratának. 1944-től kezdve hazánk egy-egy részének felszabadítása után a kommunista párt lapjai és a Délmagyarország is, a pár­tunk vezette Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapja bátran kiállt a munkások és dolgozó parasztok követelése mellett, szó­csövévé vált mindazoknak a kezdeményezéseknek, amelyek az új­jáépítés elindulását, az újjáépítésért folytatott harcot jelentették. Ugyanúgy, mint az egész szabad magyar sajtót, ott láthatjuk a Délmagyarországot is, itt Szegeden a kendergyári munkások mel­lett, a vasúti dolgozók, a mozdonyvezetők, fűtők mellett, mind­azok mellett, akik legfőbb kötelességüknek azt tartották, hogy siránkozás, kétségbeesés helyett helytállással vigyék előbbre az életet, ápolják a frisset, az újat. Tanította, nevelte a magyar sajtó a dolgozókat, erősítette bennük azt a meggyőződést, hogy az út, amelyen elindultunk, helyes, célravezető. A magyar sajtó — itt Szegeden a Délmagyarország — nap mint nap ismertette azokat az erőfeszítéseket, amelyek az üzemekben folytak a tervek telje­sítéséért és túlteljesítéséért. Ismertette és terjesztette azokat a­­ munkahőstetteket, melyek a dolgozók nevéhez fűződnek. Ismer­tette a dolgozó parasztság harcát és az első perctől kezdve zász­laja volt a termelőszövetkezeti mozgalom kifejlesztésnek, mutatta ez irányt, és azt, hogy mit jelent a dolgozó parasztság számára a szövetkezeti gazdálkodás útjára térni. A magyar sajtó a felszaba­dulás után elismerést, becsületet szerzett magának és ami még en­nél is fontosabb: olyan szoros kapcsolatot épített ki a széles nagy tömegekkel, amilyenre példa Magyarországon még nem volt. Olyan szoros kapcsolatot, őszinte és mély baráti kapcsolatot, amely si­kereket hozott a lapok számára és amelyre most és a jövőben is a legbiztosabban lehet támaszkodni. A magyar sajtó körül, így Szegeden a Délmagyarország körül is a munkás, paraszt, értelmi­ségi levelezők széles hálózata dolgozik, olyanok, akik nemcsak egyszerűen olvassák a lapot, hanem bírálatukkal segítették és se­gítik is a sajtót. Amikor a magyar sajtó munkájáról beszélünk, amikor az eredmények mellett elmondjuk, hogy nem tettünk meg még min­dent, hisz megjelent jónéhány hangzatos szólam és egy-egy vízál­lásjelentéshez hasonló cikk is, ugyanakkor beszélnünk kell a jövő feladatairól, további munkánkról. Milyen feladatok állnak most a magyar sajtó előtt? Pártunk központi lapjától, a Szabad Néptől kezdve a Dél­­magyarországig: harcolni azért, hogy a munkás-paraszt szövetség megerősítése, az egész dolgozó nép életszínvonalának emelése mind gyorsabban történjék. Feladata az egész magyar sajtónak és így a szegedi «Délmagyarországnak» is, hogy naponta megmutassa a munkásoknak, dolgozó parasztoknak, az értelmiségieknek, a dol­gozó kisembereknek, hogy mit jelent a párt és a kormány jelen­legi politikája, jelenlegi fő politikai irányvonala, célkitűzése, az egyszerű emberek szempontjából. Meg kell mutatni, mit jelent az egyszerű munkás és paraszt számára az, hogy a munkás-paraszt szövetséget erősíteni kell, hogy a dolgozó parasztság erőfeszítései találkoznak a munkásosztály, egész dolgozó népünk támogatásával. Minden nap szükség van arra, hogy a dolgozók lássák: a munkás­paraszt szövetség megerősítése teljes és szoros kapcsolatban áll életkörülményeik megjavulásával, az életszínvonal emelésével. El­várják az olvasók, hogy a sajtó őszinte legyen s ugyanekkor pár­tos legyen, kommunista pártlap legyen. A Hazafias Népfront meg­alakulása és a tanácsválasztások után meg kell mutatni azt, hogy a kommunisták milyen őszinte, igazi baráti szándékkal, bizalom­mal közelítenek a pártonkívüliekhez, hogy a kommunisták szemé­lyükben is példázzák a baráti kapcsolat megteremtését a pártonkí­­vüliekkel. A magyar sajtónak, így a Délmagyarországnak is lelke­síteni kell a dolgozókat további erőfeszítésekre, további nagy ered­mények elérésére. Vajon teljesíteni tudja-e a magyar sajtó ezt a követel­ményt? Az elmúlt tíz évre visszatekintve azt mondhatjuk, igen. A magyar sajtó dolgozóit, a Délmagyaroszág munkatársait is az ügy iránti odaadás lelkesíti, minden cikkben többet és többet akarnak adni olvasóiknak. Ugyanekkor büszke örököseinek tartják magukat Kossuthnak, Táncsicsnak, Mikszáthnak, Tömörkénynek, Móra Fe­rencnek. Ez az örökség kötelezettséget ró ránk. A magyar sajtónak, elsősorban a Délmagyarországnak nagyon sokat kell tanulni Mó­rától, Tömörkénytől, Szeged nagyjaitól. A szovjet sajtó példája nyomán magunkévá kell tennünk a lenini útmutatást, amely szerint kevesebb általánosságot kell kö­zölni és minél több olyan hétköznapi dolgot megírni, amely eleven életünket tükrözi, amely mutatja a szocializmushoz vezető út nagy­­szerűségét, örömeit, MAI SZÁMUNKBÓL: AZ ALSÓVÁROSI ÉS MIHÁLYTELEKI DOLGOZÓ PARASZTOK SZABADSÁGUNK SZÜLETÉSNAPJÁNAK TISZTELETÉRE VERSENYRE HÍVTÁK AZ I. ÉS II. KERÜLETI TANÁCS KÖRZETEIBEN LAKÓ GAZDÁKAT (3. Oldal) SZEGED ÁRAMELLÁTÁSÁRÓL (2. Oldal) i A Szovjetunió kész támogatást nyújtani mindannak, ami elősegíti a nemzetközi feszültség enyhülését V. M. Molotov beszélgetése Moszkva (TASZSZ) A hétfői Pravda közölte annak a beszélge­tésnek a szövegét, amelyet V. M. Molotov, a Szovjetunió külügymi­nisztere 1955. január 29-én folyta­tott a jelenleg Moszkvában tartóz­kodó W. R. Hearst és Kingsbury Smith amerikai újságírókkal. A beszélgetés elején Hearst kö­zölte, hogy most elsőízben jár a Szovjetunióban és igen örül annak, hogy lehetővé vált ez az utazás, to­vábbá annak, hogy megismerheti az országot. Kiemelte, mennyire kellemes meglepetés volt számára mindenütt az a baráti magatartás, amelyet a szovjet emberek tanúsí­tanak iránta és kísérői iránt. Ennek alapján azt kell remélnie, hogy lé­nyegesen megjavulhatnak, majd pedig tovább javulhatnak az Egye­sült Államok és a Szovjetunió kö­zötti kapcsolatok, ami mindkét or­szágnak és az egész világnak ér­deke lenne. V. M. Molotov megjegyezte, hogy a jelenlegi szovjet—amerikai kapcsolatok megjavítása feltét­lenül kívánatos. Ami pedig a szovjet embereknek az ameri­kaiak iránti magatartását illeti, az mindig barátságos volt. Hearst közölte, hogy erről meg­győződött. Hearst ezután engedélyt kért V. M. Moltovtól, hogy a mostani nem­zetközi helyzetre vonatkozó kérdé­seket intézhessen hozzá. Molotov beleegyező választ adott. Hearst azt mondotta, hogy a mai nemzetközi kérdések közül úgy lát­szik, az utóbbi időben kialakult tá­volkeleti helyzet a legfontosabb, majd felvetette, az-e Molotov véle­ménye, hogy a Formoza térségé­ben kialakult helyzet az egyetemes béke ügyének komoly veszélyezte­tését jelenti. Molotov válaszában rámutatott arra, hogy a Tajvan térségében kialakult helyzet természetesen fi­­gyelmet kelt és fel is kell rá fi­gyelni, mert feszültséget teremt a Távol- Keleten, a béke megbontásá­nak veszélyét, háborús veszélyt rejt magában és rossz hatással van az egész nemzetközi hely­zetre. Ehhez neki, Molotovnak, feltétle­nül hozzá kell fűznie, hogy véle­ménye szerint a felelősség ezért az Egyesült Államokat terheli, minthogy beavatkozott Kína belső ügyeibe. »Mi — mondotta Molotov *— Tajvant Kína elidegeníthetetlen részének tekintjük«. Kingsbury Smith azt mondotta, hogy ezzel kapcsolatban emlékez­tetni szeretné Molotovot Edennek a közelmúltban tett nyilatkozatára, amely szerint Kína mint olyan, már hosszú évek óta nem ellenőrzi For­­mózát. «Úgy tűnik, mintegy száz éve» — fűzte hozzá Hearst. Molotov válaszában utalt arra, hogy az Egyesült Államok és Ang­lia aláírta a potsdami deklarációt is. Ezenkívül létezik a japán fegy­verletételről szóló egyezmény, ame­lyet az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió írt alá. Mindezeknek az alapvető nem­zetközi okmányoknak értelmé­ben Tajvan kínai terület és át kell adni Kínának. Ezt megerősítették abban a nyilat­kozatban is, amelyet az Egyesült Államok elnöke később, 1950-ben tett. „Kiderül tehát — folytatta Molo­tov —, hogy korábban ezt a szige­tet Japán vette birtokába, most pe­dig kicsoda? — az Egyesült Álla­mok. Ilyenformán előbb az egyik or­szág fosztotta meg Kínát nem­zeti területétől, most pedig a másik. Ami pedig Eden nyilatkozatát illeti, arról külön lehet beszélni­, Kingsbury Smith közölte, hogy Molotovot a jelen idők egyik leg­nagyobb realistájának ismerik. Ő valószínűleg tudja, hogy a jelenlegi körülmények között alig valószínű, hogy az Egyesült Államok lemond­jon Formoza védelméről mindad­dig, amíg a távol-keleti békét nem látja biztosítottnak. Ezért arra kí­nálkozik lehetőség, hogy a béke ve­szélyeztetésének kérdésében, mond­hatnánk úgyszólván a realitás kere­tei között találjunk megoldást. Ez­zel kapcsolatban — mondotta Kingsbury Smith — Hearst még egy kérdést szeretne feltenni. Hearst azt mondotta, hogy a szov­jet kormány a genfi értekezleten eredményesen törekedett az indo­kínai konfliktus kiterjedésének megakadályozására. Felmerül a kérdés, hogy a szovjet kormány hajlandó lesz-e ugyanilyen módon eljárni Formoza esetében. Molotov válaszában rámutatott arra, hogy az indokínai és a kínai probléma között természetesen nagy a különbség. Egy bizonyos vo­natkozásban egyenlő a Szovjetunió álláspontja mind Indokínával, mind Kínával és bármely más térséggel kapcsolatban, nevezetesen abban, hogy a Szovjetuniónak érdeke a nemzetközi feszültség enyhítése. A Szovjetunió kész támogatást nyújtani mindannak, ami elő­segíti a nemzetközi feszültség enyhülését, s ami valóban elő­mozdítja az ilyen cél elérését. Ehhez azonban az kell, hogy a ja­vasolt intézkedések valóban a nem­zetközi feszültség enyhülésére irá­nyuljanak. Egyes államoknak más államok ügyeibe való beavatkozása viszont nem segítheti elő e cél el­érését. A realizmusra vonatkozó meg­jegyzéshez Ö, Molotov, szeretné hozzáfűzni, hogy nézete szerint a mai Kína iránti realista bánásmód­nak másnak kell lennie, mint ami­lyent egyes külföldi államok a múltban megszoktak. Jelenleg Kí­nában a központi kormány igazga­tása alatt egyesült Kína egész te­rülete, ami nemrégiben még nem így volt. A kínai nép érzi, hogy ezt nagy nehézségek árán érte el és ezt nagy nemzeti győzelmének tekinti. Kína területe ilyen vagy olyan részének elszakítása annyira ellentmond a kínai nép nemzeti érzelmeinek, hogy a leghatározottabb tiltakozást és felháborodást váltja ki belőle. Ezért, ha a dolgok állását realista szemszögből nézzük, akkor meg kell mondani, hogy a mai Kína olyan állam, amely — ma sokkal inkább mint valaha — megköveteli nemzeti jogainak és érdekeinek tiszteletben tartását. Csak a kérdés ilyen megközelí­tése és ilyen értelmezése mel­lett fejlődhetnek mindkét fél javára a Kínával való kapcso­latok. Ami a Szovjetuniót illeti, Kínához fűződő kapcsolatait az egyenjogú­ság, a barátság és a kölcsönös ér­dekek figyelembevétele alapján fej­leszti, ami pozitív eredményekkel jár. Kingsbury Smith közölte, hogy ő is, Hearst is megérti az említett kérdéssel kapcsolatos szovjet állás­pontot. Úgy látszik azonban, hogy a legkomolyabb probléma még akár ideiglenes megoldást is talál­ni amely megakadályozná a konf­liktus kiterjedésének és annak ve­szélyét, hogy olyan tűzvésszé vá­lik, amely veszélyeztetheti az egyetemes békét. Molotov válaszában hangsúlyoz­ta, hogy Kína senkit sem fenyeget és jó lenne, ha őt sem fenyegetné senki. Ez az, ami a legszüksé­gesebb a béke megszilárdításá­hoz és ahhoz, hogy egészséges viszonyok jöjjenek létre Taj­van térségében. Hearst felvetette a kérdést, ha az amerikai kormány felhasználja jószolgálatait, annak érdekében, hogy tolmácsolja kínai barátainak — vagyis Csajig Kaj-seknek — a békés rendezésre való törekvést, vajon hajlandó lesz-e a szovjet kormány is hasonló módon eljárni kínai szövetségeseinél a tűzvész kiterjedésének megakadályozása érdekében? Molotov hangoztatta, Hearst-nek tudnia kell, hogy a Kínai Népköz­­társaság kormánya és az úgyne­vezett Csang Kaj-sek-kormány nem egyenlő felek. A Kínai Népköztár­saság kormányának minden alapja megvan annak követelésére, hogy állítsák helyre Tajvannal kapcso­latos törvényes jogait. A kínai nép által elvetett Csang­ kaj-sek-kormány szá­mára pedig elérkezett az idő, hogy eltakarodjék másvalahova és ne rontsa az államok közötti kapcsolatokat, mint ahogyan azt most teszi azzal, hogy az Egyesült Államok segítségével ott marad, ahol nem kellene. Mindaz, ami előmozdítja a probléma megoldását, a szovjet kormány támogatására talál. Véleményünk szerint — foly­tatta Molotov — magának az Egyesült Államoknak lenne ér­deke, hogy elősegítse a normá­lis helyzet visszaállítását Taj­van térségében és az egész Tá­vol-Keleten, figyelembe véve a dolgok reális ál­­lását és a Kína, valamint az egész Távol-Kelet­ fejlődésében végbe­ment történelmi változásokat. Kingsbury Smith megkérdezte, hogy milyen lesz a szovjet kor­mány álláspontja egy ideiglenes, körülbelül egyhónapos tűzszünet létrehozásának lehetőségével kap­csolatban. Erre azért volna szük­ség, hogy elősegítsék Csang Kaj­­sek csapatainak kivonását a kí­­nai partmenti szigetekről (Tacsen) és hogy elkerüljék azokat a nagy áldozatokat, amelyek mindkét részről valószínűek, ha kísérlet történik e szigetek erőszakos el­foglalására. Ez elősegítheti azt is, hogy el­háruljon, a konfliktus kiterjedésé­nek veszélye, ami pedig a jelen körülmények között lehetséges. Kingsbury Smith ehhez hozzáfűz­te, hogy ezt ideiglenes intézkedés­nek kell tekinteni és talán első lépésnek az egész probléma eset­leges rendezése felé, abban az eset­ben, ha ez idő szerint nem lehet állandó tűzszünetet teremteni a ké­t­ fél fegyveres erői között. Molotov közölte, hogy erre rövi­den válaszolhat: ha Csang Kaj-sek ki akarja vonni csapatait bármiféle szi­getekről, akkor ebben őt alig­ha akadályozza meg bárki is. Kingsbury Smith megkérdezte, azt jelenti-e ez, hogy ha Csang Kaj-sek úgy dönt, hogy kivonja csapatait, akkor a kínai szárazföl­dön lévő csapatok nem támadn­ak rá a csapatok kivonása során, de nem támadják meg azokat a hajó­kat sem, amelyeket az ilyen csa­patkivonások elősegítésére hasz­nálhatnak fel? Molotov azt válaszolta, nincs felhatalmazása arra, hogy a Kí­nai Népköztársaság kormánya ne­vében nyilatkozzék és ezért ezt a kérdést a kínai kormányhoz kell intézni. Kink­sbury Smith megkérdezte, hajlandó lesz-e a szovjet kormány ezt a kérdést az Egyesült Államok nevében a Kínai Népköztársaság kormánya előtt felvetni. Molotov megkérdezte: „Vajon az Egyesült Államok kormánya kér-e bennünket erre?“ [Folytatás a második oldalon.­, W. R. Hearst és Kingsbury Smith amerikai újságírókkal 1955. január 29-én

Next