Délmagyarország, 1955. február (11. évfolyam, 26-49. szám)
1955-02-01 / 26. szám
V» I <5 er or of © feinen © gyesuliefel? AZ MDP CSONGRÁDMEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA XL ÉVFOLYAM, 26. SZÁM KEDD, 1955 FEBRUÁR 1. ÁRA: 59 FILLÉR A Magyar Sajtó Napja Több év óta február elsején visszaemlékezünk arra a napra — 1942 februárjára —, amikor ezernyi veszély közepette először megjelent a kommunista párt lapja, a magyar nép lapja — az illegális Szabad Nép. Tizenhárom esztendő telt már el a Szabad Nép megjelenése óta, tíz esztendő azóta, hogy városunkban, Szegeden is a dolgozóké a »Délmagyarország«. Felszabadulásunkkal egyidős a szabad magyar sajtó. Természetesen 1944 előtt is jelentek meg újságok Szegeden. A felszabadulás előtti Délmagyarország, melyben halála napjáig Móra Ferenc is írt, ellenzéki — polgári ellenzéki — lap volt. Bár ebben a lapban nem írtak munkások, parasztok, itt még sokszor kávéházak asztalánál kiagyalt szenzációk jelentek meg, amint azt maga Móra Ferenc is írja: »Pihent ésszel sokkal több szenzációt találtunk ki, mint amilyeneket az élet produkált... Fekete mellett megvitatódtak az ötletek, aztán ki-ki elballagott a maga szerkesztőségébe és ott munkába vette a közös,,, kiagyalt,, , témát a maga tehetsége szerint«. Találóan jegyzi meg Móra Ferenc, milyen volt a régi sajtó, hogyan vezette félre olvasóit. Emellett azonban helytelen lenne, ha megvetnénk azokat a régi újságokat, amelyekbe olyan emberek írtak, mint Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Tömörkény István és még mások, akiknek munkássága, haza és népszeretete példaképe lehet minden újságírónak. ők voltak azok, akik sokszor burkolt formában, de merészen a nép igazi életéről, szenvedéseiről, nyomoráról írtak. Akkor még csak burkolt formában lehetett hangot adni az igazságnak, a nép akaratának. 1944-től kezdve hazánk egy-egy részének felszabadítása után a kommunista párt lapjai és a Délmagyarország is, a pártunk vezette Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapja bátran kiállt a munkások és dolgozó parasztok követelése mellett, szócsövévé vált mindazoknak a kezdeményezéseknek, amelyek az újjáépítés elindulását, az újjáépítésért folytatott harcot jelentették. Ugyanúgy, mint az egész szabad magyar sajtót, ott láthatjuk a Délmagyarországot is, itt Szegeden a kendergyári munkások mellett, a vasúti dolgozók, a mozdonyvezetők, fűtők mellett, mindazok mellett, akik legfőbb kötelességüknek azt tartották, hogy siránkozás, kétségbeesés helyett helytállással vigyék előbbre az életet, ápolják a frisset, az újat. Tanította, nevelte a magyar sajtó a dolgozókat, erősítette bennük azt a meggyőződést, hogy az út, amelyen elindultunk, helyes, célravezető. A magyar sajtó — itt Szegeden a Délmagyarország — nap mint nap ismertette azokat az erőfeszítéseket, amelyek az üzemekben folytak a tervek teljesítéséért és túlteljesítéséért. Ismertette és terjesztette azokat a munkahőstetteket, melyek a dolgozók nevéhez fűződnek. Ismertette a dolgozó parasztság harcát és az első perctől kezdve zászlaja volt a termelőszövetkezeti mozgalom kifejlesztésnek, mutatta ez irányt, és azt, hogy mit jelent a dolgozó parasztság számára a szövetkezeti gazdálkodás útjára térni. A magyar sajtó a felszabadulás után elismerést, becsületet szerzett magának és ami még ennél is fontosabb: olyan szoros kapcsolatot épített ki a széles nagy tömegekkel, amilyenre példa Magyarországon még nem volt. Olyan szoros kapcsolatot, őszinte és mély baráti kapcsolatot, amely sikereket hozott a lapok számára és amelyre most és a jövőben is a legbiztosabban lehet támaszkodni. A magyar sajtó körül, így Szegeden a Délmagyarország körül is a munkás, paraszt, értelmiségi levelezők széles hálózata dolgozik, olyanok, akik nemcsak egyszerűen olvassák a lapot, hanem bírálatukkal segítették és segítik is a sajtót. Amikor a magyar sajtó munkájáról beszélünk, amikor az eredmények mellett elmondjuk, hogy nem tettünk meg még mindent, hisz megjelent jónéhány hangzatos szólam és egy-egy vízállásjelentéshez hasonló cikk is, ugyanakkor beszélnünk kell a jövő feladatairól, további munkánkról. Milyen feladatok állnak most a magyar sajtó előtt? Pártunk központi lapjától, a Szabad Néptől kezdve a Délmagyarországig: harcolni azért, hogy a munkás-paraszt szövetség megerősítése, az egész dolgozó nép életszínvonalának emelése mind gyorsabban történjék. Feladata az egész magyar sajtónak és így a szegedi «Délmagyarországnak» is, hogy naponta megmutassa a munkásoknak, dolgozó parasztoknak, az értelmiségieknek, a dolgozó kisembereknek, hogy mit jelent a párt és a kormány jelenlegi politikája, jelenlegi fő politikai irányvonala, célkitűzése, az egyszerű emberek szempontjából. Meg kell mutatni, mit jelent az egyszerű munkás és paraszt számára az, hogy a munkás-paraszt szövetséget erősíteni kell, hogy a dolgozó parasztság erőfeszítései találkoznak a munkásosztály, egész dolgozó népünk támogatásával. Minden nap szükség van arra, hogy a dolgozók lássák: a munkásparaszt szövetség megerősítése teljes és szoros kapcsolatban áll életkörülményeik megjavulásával, az életszínvonal emelésével. Elvárják az olvasók, hogy a sajtó őszinte legyen s ugyanekkor pártos legyen, kommunista pártlap legyen. A Hazafias Népfront megalakulása és a tanácsválasztások után meg kell mutatni azt, hogy a kommunisták milyen őszinte, igazi baráti szándékkal, bizalommal közelítenek a pártonkívüliekhez, hogy a kommunisták személyükben is példázzák a baráti kapcsolat megteremtését a pártonkívüliekkel. A magyar sajtónak, így a Délmagyarországnak is lelkesíteni kell a dolgozókat további erőfeszítésekre, további nagy eredmények elérésére. Vajon teljesíteni tudja-e a magyar sajtó ezt a követelményt? Az elmúlt tíz évre visszatekintve azt mondhatjuk, igen. A magyar sajtó dolgozóit, a Délmagyaroszág munkatársait is az ügy iránti odaadás lelkesíti, minden cikkben többet és többet akarnak adni olvasóiknak. Ugyanekkor büszke örököseinek tartják magukat Kossuthnak, Táncsicsnak, Mikszáthnak, Tömörkénynek, Móra Ferencnek. Ez az örökség kötelezettséget ró ránk. A magyar sajtónak, elsősorban a Délmagyarországnak nagyon sokat kell tanulni Mórától, Tömörkénytől, Szeged nagyjaitól. A szovjet sajtó példája nyomán magunkévá kell tennünk a lenini útmutatást, amely szerint kevesebb általánosságot kell közölni és minél több olyan hétköznapi dolgot megírni, amely eleven életünket tükrözi, amely mutatja a szocializmushoz vezető út nagyszerűségét, örömeit, MAI SZÁMUNKBÓL: AZ ALSÓVÁROSI ÉS MIHÁLYTELEKI DOLGOZÓ PARASZTOK SZABADSÁGUNK SZÜLETÉSNAPJÁNAK TISZTELETÉRE VERSENYRE HÍVTÁK AZ I. ÉS II. KERÜLETI TANÁCS KÖRZETEIBEN LAKÓ GAZDÁKAT (3. Oldal) SZEGED ÁRAMELLÁTÁSÁRÓL (2. Oldal) i A Szovjetunió kész támogatást nyújtani mindannak, ami elősegíti a nemzetközi feszültség enyhülését V. M. Molotov beszélgetése Moszkva (TASZSZ) A hétfői Pravda közölte annak a beszélgetésnek a szövegét, amelyet V. M. Molotov, a Szovjetunió külügyminisztere 1955. január 29-én folytatott a jelenleg Moszkvában tartózkodó W. R. Hearst és Kingsbury Smith amerikai újságírókkal. A beszélgetés elején Hearst közölte, hogy most elsőízben jár a Szovjetunióban és igen örül annak, hogy lehetővé vált ez az utazás, továbbá annak, hogy megismerheti az országot. Kiemelte, mennyire kellemes meglepetés volt számára mindenütt az a baráti magatartás, amelyet a szovjet emberek tanúsítanak iránta és kísérői iránt. Ennek alapján azt kell remélnie, hogy lényegesen megjavulhatnak, majd pedig tovább javulhatnak az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kapcsolatok, ami mindkét országnak és az egész világnak érdeke lenne. V. M. Molotov megjegyezte, hogy a jelenlegi szovjet—amerikai kapcsolatok megjavítása feltétlenül kívánatos. Ami pedig a szovjet embereknek az amerikaiak iránti magatartását illeti, az mindig barátságos volt. Hearst közölte, hogy erről meggyőződött. Hearst ezután engedélyt kért V. M. Moltovtól, hogy a mostani nemzetközi helyzetre vonatkozó kérdéseket intézhessen hozzá. Molotov beleegyező választ adott. Hearst azt mondotta, hogy a mai nemzetközi kérdések közül úgy látszik, az utóbbi időben kialakult távolkeleti helyzet a legfontosabb, majd felvetette, az-e Molotov véleménye, hogy a Formoza térségében kialakult helyzet az egyetemes béke ügyének komoly veszélyeztetését jelenti. Molotov válaszában rámutatott arra, hogy a Tajvan térségében kialakult helyzet természetesen figyelmet kelt és fel is kell rá figyelni, mert feszültséget teremt a Távol- Keleten, a béke megbontásának veszélyét, háborús veszélyt rejt magában és rossz hatással van az egész nemzetközi helyzetre. Ehhez neki, Molotovnak, feltétlenül hozzá kell fűznie, hogy véleménye szerint a felelősség ezért az Egyesült Államokat terheli, minthogy beavatkozott Kína belső ügyeibe. »Mi — mondotta Molotov *— Tajvant Kína elidegeníthetetlen részének tekintjük«. Kingsbury Smith azt mondotta, hogy ezzel kapcsolatban emlékeztetni szeretné Molotovot Edennek a közelmúltban tett nyilatkozatára, amely szerint Kína mint olyan, már hosszú évek óta nem ellenőrzi Formózát. «Úgy tűnik, mintegy száz éve» — fűzte hozzá Hearst. Molotov válaszában utalt arra, hogy az Egyesült Államok és Anglia aláírta a potsdami deklarációt is. Ezenkívül létezik a japán fegyverletételről szóló egyezmény, amelyet az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió írt alá. Mindezeknek az alapvető nemzetközi okmányoknak értelmében Tajvan kínai terület és át kell adni Kínának. Ezt megerősítették abban a nyilatkozatban is, amelyet az Egyesült Államok elnöke később, 1950-ben tett. „Kiderül tehát — folytatta Molotov —, hogy korábban ezt a szigetet Japán vette birtokába, most pedig kicsoda? — az Egyesült Államok. Ilyenformán előbb az egyik ország fosztotta meg Kínát nemzeti területétől, most pedig a másik. Ami pedig Eden nyilatkozatát illeti, arról külön lehet beszélni, Kingsbury Smith közölte, hogy Molotovot a jelen idők egyik legnagyobb realistájának ismerik. Ő valószínűleg tudja, hogy a jelenlegi körülmények között alig valószínű, hogy az Egyesült Államok lemondjon Formoza védelméről mindaddig, amíg a távol-keleti békét nem látja biztosítottnak. Ezért arra kínálkozik lehetőség, hogy a béke veszélyeztetésének kérdésében, mondhatnánk úgyszólván a realitás keretei között találjunk megoldást. Ezzel kapcsolatban — mondotta Kingsbury Smith — Hearst még egy kérdést szeretne feltenni. Hearst azt mondotta, hogy a szovjet kormány a genfi értekezleten eredményesen törekedett az indokínai konfliktus kiterjedésének megakadályozására. Felmerül a kérdés, hogy a szovjet kormány hajlandó lesz-e ugyanilyen módon eljárni Formoza esetében. Molotov válaszában rámutatott arra, hogy az indokínai és a kínai probléma között természetesen nagy a különbség. Egy bizonyos vonatkozásban egyenlő a Szovjetunió álláspontja mind Indokínával, mind Kínával és bármely más térséggel kapcsolatban, nevezetesen abban, hogy a Szovjetuniónak érdeke a nemzetközi feszültség enyhítése. A Szovjetunió kész támogatást nyújtani mindannak, ami elősegíti a nemzetközi feszültség enyhülését, s ami valóban előmozdítja az ilyen cél elérését. Ehhez azonban az kell, hogy a javasolt intézkedések valóban a nemzetközi feszültség enyhülésére irányuljanak. Egyes államoknak más államok ügyeibe való beavatkozása viszont nem segítheti elő e cél elérését. A realizmusra vonatkozó megjegyzéshez Ö, Molotov, szeretné hozzáfűzni, hogy nézete szerint a mai Kína iránti realista bánásmódnak másnak kell lennie, mint amilyent egyes külföldi államok a múltban megszoktak. Jelenleg Kínában a központi kormány igazgatása alatt egyesült Kína egész területe, ami nemrégiben még nem így volt. A kínai nép érzi, hogy ezt nagy nehézségek árán érte el és ezt nagy nemzeti győzelmének tekinti. Kína területe ilyen vagy olyan részének elszakítása annyira ellentmond a kínai nép nemzeti érzelmeinek, hogy a leghatározottabb tiltakozást és felháborodást váltja ki belőle. Ezért, ha a dolgok állását realista szemszögből nézzük, akkor meg kell mondani, hogy a mai Kína olyan állam, amely — ma sokkal inkább mint valaha — megköveteli nemzeti jogainak és érdekeinek tiszteletben tartását. Csak a kérdés ilyen megközelítése és ilyen értelmezése mellett fejlődhetnek mindkét fél javára a Kínával való kapcsolatok. Ami a Szovjetuniót illeti, Kínához fűződő kapcsolatait az egyenjogúság, a barátság és a kölcsönös érdekek figyelembevétele alapján fejleszti, ami pozitív eredményekkel jár. Kingsbury Smith közölte, hogy ő is, Hearst is megérti az említett kérdéssel kapcsolatos szovjet álláspontot. Úgy látszik azonban, hogy a legkomolyabb probléma még akár ideiglenes megoldást is találni amely megakadályozná a konfliktus kiterjedésének és annak veszélyét, hogy olyan tűzvésszé válik, amely veszélyeztetheti az egyetemes békét. Molotov válaszában hangsúlyozta, hogy Kína senkit sem fenyeget és jó lenne, ha őt sem fenyegetné senki. Ez az, ami a legszükségesebb a béke megszilárdításához és ahhoz, hogy egészséges viszonyok jöjjenek létre Tajvan térségében. Hearst felvetette a kérdést, ha az amerikai kormány felhasználja jószolgálatait, annak érdekében, hogy tolmácsolja kínai barátainak — vagyis Csajig Kaj-seknek — a békés rendezésre való törekvést, vajon hajlandó lesz-e a szovjet kormány is hasonló módon eljárni kínai szövetségeseinél a tűzvész kiterjedésének megakadályozása érdekében? Molotov hangoztatta, Hearst-nek tudnia kell, hogy a Kínai Népköztársaság kormánya és az úgynevezett Csang Kaj-sek-kormány nem egyenlő felek. A Kínai Népköztársaság kormányának minden alapja megvan annak követelésére, hogy állítsák helyre Tajvannal kapcsolatos törvényes jogait. A kínai nép által elvetett Csang kaj-sek-kormány számára pedig elérkezett az idő, hogy eltakarodjék másvalahova és ne rontsa az államok közötti kapcsolatokat, mint ahogyan azt most teszi azzal, hogy az Egyesült Államok segítségével ott marad, ahol nem kellene. Mindaz, ami előmozdítja a probléma megoldását, a szovjet kormány támogatására talál. Véleményünk szerint — folytatta Molotov — magának az Egyesült Államoknak lenne érdeke, hogy elősegítse a normális helyzet visszaállítását Tajvan térségében és az egész Távol-Keleten, figyelembe véve a dolgok reális állását és a Kína, valamint az egész Távol-Kelet fejlődésében végbement történelmi változásokat. Kingsbury Smith megkérdezte, hogy milyen lesz a szovjet kormány álláspontja egy ideiglenes, körülbelül egyhónapos tűzszünet létrehozásának lehetőségével kapcsolatban. Erre azért volna szükség, hogy elősegítsék Csang Kajsek csapatainak kivonását a kínai partmenti szigetekről (Tacsen) és hogy elkerüljék azokat a nagy áldozatokat, amelyek mindkét részről valószínűek, ha kísérlet történik e szigetek erőszakos elfoglalására. Ez elősegítheti azt is, hogy elháruljon, a konfliktus kiterjedésének veszélye, ami pedig a jelen körülmények között lehetséges. Kingsbury Smith ehhez hozzáfűzte, hogy ezt ideiglenes intézkedésnek kell tekinteni és talán első lépésnek az egész probléma esetleges rendezése felé, abban az esetben, ha ez idő szerint nem lehet állandó tűzszünetet teremteni a két fél fegyveres erői között. Molotov közölte, hogy erre röviden válaszolhat: ha Csang Kaj-sek ki akarja vonni csapatait bármiféle szigetekről, akkor ebben őt aligha akadályozza meg bárki is. Kingsbury Smith megkérdezte, azt jelenti-e ez, hogy ha Csang Kaj-sek úgy dönt, hogy kivonja csapatait, akkor a kínai szárazföldön lévő csapatok nem támadnak rá a csapatok kivonása során, de nem támadják meg azokat a hajókat sem, amelyeket az ilyen csapatkivonások elősegítésére használhatnak fel? Molotov azt válaszolta, nincs felhatalmazása arra, hogy a Kínai Népköztársaság kormánya nevében nyilatkozzék és ezért ezt a kérdést a kínai kormányhoz kell intézni. Kinksbury Smith megkérdezte, hajlandó lesz-e a szovjet kormány ezt a kérdést az Egyesült Államok nevében a Kínai Népköztársaság kormánya előtt felvetni. Molotov megkérdezte: „Vajon az Egyesült Államok kormánya kér-e bennünket erre?“ [Folytatás a második oldalon., W. R. Hearst és Kingsbury Smith amerikai újságírókkal 1955. január 29-én