Délmagyarország, 1955. augusztus (11. évfolyam, 180-204. szám)

1955-08-02 / 180. szám

Kedd, 1955. augusztus 1. Az atomfegyver betiltásáért, a béke megőrzéséért Levél Japánba Augusztus 6-án lesz tíz esztendeje, hogy az ameri­kaiak Hiroshima városára le­dobták az első atombombát. A robbanás sok tízezer gyer­mek, férfi, nő halálát okozta. Ezen a napon az egész bé­két akaró emberiség tiltako­zik a háború ellen és köve­teli az atombomba gyártásá­nak betiltását, az atomerő békés felhasználását. Szege­den is egy alkalommal , szombaton és vasárnap i­s békegyűlések, filmvetítések lesznek. Városunk dolgozói ezekben a napokban már több helyről levelet is küld­tek Japánba a különböző bé­keharcosoknak. A MÁV Sze­gedi Igazgatósága dolgozói­nak békebizottsága nevében Hódi Sándor és Szélpál Ist­ván a következőket írták Kojima Jasuh­irenek, a Ja­pán Béketanács titkárának, idézve a hiroshimai borzal­makat: «...Ennek a robbanásnak emlékei még most is él­nek világszerte, elevenek a katasztrófát túlélt hiroshi­mai japán embertársaink és gy­ermekeik szívében, akik közül többen az atombomba okozta különféle betegségekben szenvednek. A népek százmilliói szerte a világon bor­zadva gondolnak erre a szörnyű emlékre és minden ere­jükkel küzdenek azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg. A békeszerető emberek százmilliói emelik fel tilta­kozó szavukat az atom háborús célokra való felhaszná­lása ellen. Ezek közé tartozunk mi is, magyar vasuta­sok, a Szegedi Igazgatóság dolgozói. Jól emlékszünk Hi­­roshimára és amikor részvét­tel gondolunk a tíz évvel ezelőtt ott elpusztult japán embertársainkra, a leghatá­rozottabban követeljük az atomfegyverek gyártásának be­tiltását, hogy a hiroshimai szörnyűségekhez hasonló soha többé ne fordulhasson elő. Kérjük önöket, japán békeharcosokat és Önökön ke­resztül az egész japán népet, folytassák tovább bátor harcukat a fegyverkezés csökken­téséért, az atomfegyver betiltásáért, a béke megőrzéséért». Visszakaptam elveszettnek hitt száz forintom Július 23-án két üzletben volta­m vásárolni és csak haza­érve vettem észre, hogy vala­hol elfizettem, vagy elvesztet­tem száz forintot. Elfoglaltsá­gom miatt nem tudtam 30-a előtt bemenni a Lenin utcai Bőröndös KSZ üzletbe. Beérve elmondtam panaszom. A kiszol­gáló kartárs azonnal megkérte a pénztárost, hogy vegye elő a 23-i pénztárblokkokat. Való­ban túlfizetés történt és én azonnal visszakaptam a már elveszettnek hitt száz forintot. Ezúton mondok köszönetet a Bőröndös KSZ kiszolgáló sze­mélyzetének, figyelmes, előzé­keny, becsületes munkájukért. Alexy Arthur Orvosiműszer KSZ dolgozója Ilona napra virágzik a ciklámen és a primula Vállalatunk ez évben to­vább fejlődött, 50 hektárral nőtt megművelt területünk. Szükség is volt erre, mert egyre nagyobb követelmé­nyeket támasztanak váro­sunk lakói vállalatunk elé. Példa erre, hogy júliusban 20-ig 7700 szál gladialuszt, 14.500 szál rózsát, 8200 szál szegfűt, 6000 szál margaré­tát és több mint 1100 cserép virágot adtak el virágárus üzleteink. A kertészet dol­gozói készülnek a következő névnapokra, amikor mégin­­kább növekszik a kereslet és agrotechnikai eljárások bevezetésével előrehozták a ciklámen és a primula vi­rágzásának idejét. Ilona nap­ra már vásárolhatók ezek is. Dolgozóink mindent meg­tesznek azért, hogy több és olcsóbb virág jusson Szeged lakóinak otthonába.­ Koha Róbertné Nagy Pál: léfolytt a ViszUdán... CTIJEGYZET ' 25 Az oswincimi múzeum termeiben az emberi szen­vedés százezres városa lakóinak emléktárgyai előtt sokáig álltam megrendülve. A többezer lábbeli, kitapo­sott munkásbakancsok, katona­csizmák, sokszínű női cipők között, mint valami frissen kibuggyant vérfol­tocskát egy piros gyermekpapucsot láttam. Vajon kié lehetett? Melyik papucsos, szegedi vagy egri készítette? Esetleg valahol más országban gyártották, nem tudom, de ez a kis gyermekpapucs magyar és szegedi is, ha a gazdája magyar volt, vagy román, belga, vagy szlovák. Auschwitzb­ól nemcsak a 32-es blokk, ahol azok a ba­­rakok álltak, ahová a magyarokat zsúfolták, hanem a többi is magyar és szegedi ügy is. Valamennyi néppel, aki a békéért küzd, egy az ügyünk, együtt haladunk, hogy soha ne fordulhasson elő még egyszer ilyen, ne megmaradt barakok a birkenaui táborban 3 Vidám este Pitvaroson Szombat este 7 óra felé nagy, ponyvával fedett teher­autó állt meg a pitvarosi kul­­túrház előtt. Jókedvű társaság ugrált le a kocsiról ruhákkal, jelmezekkel: a Szegedi Ken­derfonógyár kultúragitációs brigádja. Vacsoraidőben érkez­tek, vacsorával fogadták őket, hogy jobban menjen a tánc, a színjáték, s a zene. A friss, zsíros disznópörkölt krumpli­val és uborkával megtette a magáét, a kétórás út után „megöblösödtek“ a torkok. Er­re szükség is volt, mert a pit­­varosiak sokat vártak a szege­diektől. Legény András bácsi — a pitvarosi népi együttes hat­vankét esztendős táncosa — elmondotta, hogy néhány hete szerepeltek a faluban a szegedi színészek is nagy sikerrel. Felbuzdult a kultúrcsoport, s készülődni kezdett, hogy minden jelmez és maszk pon­tos legyen. Mire elérkezett ki­lenc óra, zsúfolásig telt a nagyterem. Szétnyílt a füg­göny, egymás után pörögtek a komoly és vidám számok.­­El­sőnek Bartha Lajos „Tavaszi mámor 1” című egyfelvonásosát mutatták be a színjátszók, azu­tán magyar és orosz népitán­cok, ének- és zeneszámok, vi­dám jelenetek következtek. A zeneszámokat a konferáló Já­­voli Jenőné Czöbör Istvánnak, Forró Ignácnak, Körömi Ist­vánnak, Nagy György Sándor­nak, Tölgyes Jánosnak és a többi, a gabona-, sertés-, ba­romfi- és tojásbeadást jól, előre teljesítő gazdának aján­lotta. ’A­ műsor lekötötte a közönsé­get és „föloldotta­‘ a tenyere­ket, amelyek ugyancsak sűrűn verődtek tapsra. Sikerült az előadás. A kul­­túrbrigád vidáman szállt fel az autóra és nótázva indult haza Szegedre... (németh) Miért maradt el Szeged az országos mezőgazdasági kiállításra való felkészülésben? Szeptember 3-án nyitja meg kapuit az Országos Me­zőgazdasági Kiállítás. Ekkor ad számot mezőgazdaságunk a dolgozó nép és az egész világ előtt arról, miként élt az­­ adott lehetőségekkel. Mi­lyen sikerrel gyümölcsöz­­tette a mezőgazdasági gépek tíz- és százezreit, a sok tíz­ezer vagon műtrágyát, a ha­ladó tudomány, a korszerű agrotechnika eredményeit, a nagyüzemű gazdálkodás le­hetőségeit, a szovjet mező­­gazdaság példáját, a Szov­jetunió segítségét s nem utol­sósorban a szakemberek és egyszerű mezőgazdasági dol­gozók odaadó, lelkes mun­káját. Az Országos Mezőgazda­­sági Kiállítás arról ad vizs­­gabizon­yítványt, hogy egy esztendő alatt milyen ered­ménnyel építettük a szocia­lizmust falun. Egész népünk, barátaink és az idegenek is, itt győződ­hetnek meg arról saját szemükkel, kézzelfogha­tóan, hogy mennyit men­tünk előre. A munkásosztály itt látja meg, hogy milyen eredmé­nyesek voltak a mezőgazda­ság gépesítéséért, korszerű­sítéséért hozott hatalmas erőfeszítései. A dolgozó pa­rasztság itt ismeri meg az ország minden tájának me­zőgazdaságát és legszemléle­tesebben itt tanulja meg a bő termésre vezető módsze­reket. A testvéri országok­ból érkezők jóleső érzéssel láthatják majd fejlődésünk eredményeit, s az idegen or­szágokból jövők a látottak alapján itt dönthetik el, hogy mennyivel életerősebb rend a mienk az övékénél. Hatalmas jelentőségű ügy tehát a kiállítás ügye. Éppen ezért előzi meg az egész or­szágban lázas és lelkes ké­szülődés. A termelőszövetkezetek, gépállomások, állami gaz­daságok már a múlt év őszén elkezdték a készü­lődést, hiszen csak az egész évben végzett jó munka hozhat olyan eredményt, ami méltó lehet a kiállításra, mert a jók közül a legjobbak sereg­szemléje lesz ez. A kiállítás sikerére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a résztvenni akarók száma sokszorosa a résztvevők szá­mának, s a pályázók tömege mind olyan termelési ered­ményt ért el, amely általá­nosságban győzelmesen fe­lülmúlja a rosszemlékű múlt nagybirtokosainak termelési eredményeit. Csak egy pél­dát erre a sok közül. Ezré­vel pályáznak termelőszö­vetkezetek és gazdaságok húsz mázsán felüli őszi árpa terméssel. Ezek között igen sok a 25—28 mázsás termés­átlaga, de természetesen a kiállításon ebben a termény­ben az az állami gazdaság viszi el az első helyet, amely­nek a holdankénti átlaga 35 mázsa volt. És ugyanez­ a helyzet minden tekintetben. De hogyan áll a kiállítás ügye Szegeden? Hány pá­lyázó és mivel jelentkezett eddig a kiállításra? Meglepő és nagyfokú ha­nyagságot tapasztaltunk ezen a téren. Lássuk, mivel me­hetne Szeged a kiállításra és mivel megy, s mit tettek a siker érdekében az illetéke­sek? Nem nevezett be a Tán­csics TSZ a két mázsa 30 ki­logramm átlagsúlyú fiatal anyai kocáival, melyeknek fialási átlaga 11—12 darab között volt.­­ Az öthalmi Állami Gazda­ság országos viszonylatban párját ritkító olajfenével, a zsombói kísérleti gazda­ság homoki vetésforgójá­val és az egy vegetációs idő alatt két termést hozó burgonyájával. Hiányzik közülük a Felsza­badulás TSZ a baktai sziken termesztett rizsével és csem­ honol arról is, hogy a magyar rizst Szegeden honosították meg és ezt termesztjük ma az egész országban. Nem szerepel a palántanevelés nélküli paprikatermesztés sem, és egyáltalán a világ­hírű szegedi paprika szerep­lése körül súlyosak a mu­lasztások. Hiányozni fognak például a jelen felkészülés szerint a paprikatermesztés kitűnő mesterei, mint Gyu­ris János, aki 89 mázsa pap­rikatermést ért el másfél holdon a 25—30 mázsás át­lagterméssel szemben. E sorok írásakor három munkaóra alatt egy tanácsi előadó közreműködésével a jelentkezési határidő után néhány perccel folyik a sze­gediek benevezése, amely szerint: a kiállításra javasolja a ta­nács illetékes osztálya az újszegedi Haladás TSZ törzskönyvezett gyümölcs­fáit és az Új Élet TSZ paprikáját, ahol természetesen palánta­nevelés nélküli paprikater­mesztés nincs. Mindössze ennyi volna az, amivel Sze­ged és környéke szerepelni akar az Országos Mezőgaz­dasági Kiállításon. Nyilvánvaló, hogy sem a termelőszövetkezetek, sem az állami gazdaságok, sem az egyéniek nem kaptak megfelelő segítséget a kiál­lításra való felkészüléshez a tanács részéről. Bizony ke­veset segíthet az utolsó órák felületes kapkodása. De tény az, hogy jobban átgondolt munkával lehet még a ba­jokon segíteni. ■ Kovács Attila Az esős idő ellenére is jól halad a cséplés Mórahalmon A mórahalmi és a kör­nyékbeli dolgozó parasztok a gabonabehordás nagy mun­káját eddig már több mint ötven százalékig elvégezték. A behordáshoz a falu min­den igaerejét felhasználták. Eddig 355 gazda csépelt el s csaknem valamennyien már a géptől teljesítették beadási kötelezettségeiket. A legjob­bak között vannak Nógrádi Mihály, Mórahalom 176. és Paplógó József, Nagyszék­­sós 357. szám alatt lakó gaz­dák, akik most 14 mázsás átlagot csépeltek el búzából. A beadási kötelezettségeik teljesítése mellett maradt nekik szépen állami felvá­sárlásra is. A mórahakni dolgozó pa­rasztok lendületes cséplési munkájához nagy segítséget nyújtanak a cséplő-munka­csapatok. A munkacsapatok között állandó verseny van. Az elmúlt héten Bogdán Illés munkacsapata volt az első, R. Molcsán Olga FÉNYEK A VISZTULÁN 26 támadhasson fel a fasizmus. Hitler örökösei ne támaszt­hassák fel a w­ermachtot. Mikor e sorokat írom és a sok gyermekholmira gondolok, amelyek között az anyák, az apák keresnek emléktárgyat fiaik, lányaik után, eszembe jutnak Jan Kochanovszki versének szomorú sorai: ... Gyászos ruhácskái az én drága kislányomnak, miért vonjátok magatokra tekintetemet? Csak bánatomat nevelitek Kicsiny tagjaira fel nem ölt benneteket. Hányan siratják hozzátartozóikat ki tudja? So­kan azt sem tudják, hogy itt Oswincimben, a fasizmus poklában a fürdőknek álcázott gázkamrákban lelték halálukat gyermekeik, szüleik, vagy, a kivégző udvar deszkafalánál golyóval oltották ki életüket. A megma­radt fényképek több termet betöltő hosszú sorai, mintha felvonulnának vádló menetben. Elnéztem a fényképe­ket, olvastam a neveiket. Volt itt lengyel, orosz, német és sokféle nemzet fia, de mind a mi halottairak is, ép­pen úgy, mint Papp Ágoston, Kőszegi Károly, vagy Tarka János ipari tanuló, vagy az a szép arcú fiatal lány, Márkus Zsófia, akik ott pusztultak el a gázkam­rában. Ott vannak az ő fényképeik is,­ a magyaroké, a többi nemzetiségiekével együtt. Kiáltó figyelmeztetés ez a több épületre kiterjedő fény­képcsarnok: „Soha többé Oswincim­t!" A múzeum csak egy része a hírhedt nevű Ausch­­witznak. Néhány kilométerre innen a vasútállomás másik oldalán terül el Birkenau. Több kilométeres sza­kaszon át húzódtak itt a ba­zakok. Június utolsó napjai­ban jártam itt, langyos nyári szél borzolta a fűszála- DELMAGYARORSZÁG A gyálaréti dolgozó parasztok elsők között akarnak lenni a gabonabegyű­jtési versenyben Gyálarét külterületein la­kó gazdák már befejezték a cséplést. A gyálarétiek eddig is arról voltak ismertek, hogy állandóan az elsők között jártak a megyében az állam iránti kötelezettségeik telje­sítésében. Erre valamen­­­nyien büszkék is voltak. Ezt a jó hírnevüket most is megtartották. Csaknem va­lamennyien már a cséplő­géptől átadták az államnak járó gabonát a feleslegeik­kel együtt. Szalma János 480, Sebők Lajos 330, Ta­kács István 195 kiló kenyér­­gabonát adott be értékesítési szerződésre. Bende Kálmán 12 holdas középparaszt 17 mázsa búzabeadási kötele­zettségén felül még 11 má­zsát adott a hazának. — Helyesnek tartom kor­mányunk rendelkezését a fe­lesleges gabona állami fel­vásárlásáról — mondta az átadáskor Bende Kálmán.— Így biztosítva vagyok afelől, hogy fáradságos munkával megtermelt gabonánk nem szivárog el az üzérkedők, spekulánsok fekete csator­náin. Tokody Béla ÜTIJEGYZET 27 hút, amelyek mintha sírtak volna, gyenge ernyedt han­gon. Talán így sírtak itt az emberek, miközben veríté­kükkel, vérükkel öntözték ezt a földet. Ködös, nyirkos, mocsaras vidék ez, a természet mostoha gyermeke. Erre még a víz sem alkalmas ivásra. A fű most térdig ér a tábor földjén. A foglyok vére, az elégett emberi csont hamuja tette termékennyé ezt a földet. Dús széna­termést ígér ez a föld, de még­sem a bőterméstől terhes, hanem az itt elpusztult emberek százezres tömegeinek szenvedésétől. Ez év tavaszán emlékművet állított itt fel a len­gyel nép. Eljöttek ide messzi földekről az emberek, vo­nattal érkeztél­. Ott állt meg a szerelvény, ahol most az emlékoszlop áll, azon a helyen, ahol százezrek száll­tak ki egy évtizeddel ezelőtt, s hajtották őket a sínpár két oldala mellett lévő gázkamrákba, krematóriumokba. Akik ezen a napon érkeztek, nem a­­ halálért jöttek ide, hanem ellenkezőleg, azért, hogy a halál ellen harcolja­nak. Nem azért jöttek ide, hogy maguk elé idézzék a meggyötörtek emlékét, hogy szomorú karavánjuk még­egyszer elvonuljon előttük, hogy kínoktól égő szemüket mégegyszer rájuk emeljék, hanem azért jöttek, hogy kegyelettel adózzanak az ő emléküknek. Oswincimben én is némán tisztelegtem, megrendülve álltam emlékeik előtt szenvedéseikre, halálukra emlékeztem. Az emlékoszlop az oswincimi tábor barabjai kö­zött, a rom és az építés, amit Lengyelországban lát­tam, egyre figyelmeztet. A rom és az oswincimi mú­zeum, a háború, a fasizmus arcát az új és az építés az élet derűs arcát tárja elénk. Egyik is, másik is arra int: „Vigyázzatok, ne ismétlődjék meg újra a pusztítás, a háború!“ (Folyt köv.)

Next