Délmagyarország, 1955. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-29 / 229. szám

D­ELMIGYARORSZÁ­G !ENGEDJÉK MEG, hogy a Délmagyarország ha­sábjain folyó irodalomtörté­neti és történeti vitához, Pé­ter László „József Attila Szegeden“ című tanulmányá­hoz hozzászóljak. Teszem ezt mint irodalomtörténész, mint József Attila életének egyik kutatója, s végül, mint a ta­nulmány egyik lektora. De úgy érzem, szükséges hozzá­szólnom azért is, mert a vi­tában néhány elvi kérdés is felmerült, súlyos szavak hangzottak el: „jobboldali­­ságról“, tudományoskodás­­ról. Hadd idézzem bevezetőben a Szabad Nép 1954. március 15-i cikkének egy mondatát (ismeretes talán, hogy ez a cikk valójában a párt irodal­mi plattformja): „Szakítson a kritika azzal a gyakorlattal, mely minden figyelmet csak a hibák elemzésére fordít és szokványos jelzőkkel, vagy vállveregetéssel sikilik el az eredmények mellett“. Persze, ha egy munka gyökeresen hi­bás, ellenséges nézeteket tar­talmaz, természetesen nem fogjuk az eredményeket ke­resgélni, hanem igyekszünk ezeket a nézeteket leleplezni, érveinkkel szétzúzni. Ismere­tes, hogy éppen Szegeden ilyen, velejéig hibás nézetek­ is felbukkantak például Vaj­­tai István hírhedt Tiszatáj­­beli cikkében, amelyre ugyan többen válaszoltak, de néze­tem szerint a válasz mind­máig csupán általános eszté­tikai síkon mozgott, s nem számolt le a cikknek ma köl­tészetünket s mai valóságun­kat lebecsülő tendenciájával. De fel kell tenni a kérdést: ilyen gyökeréig hamis és té­ves Péter László tanulmánya is? Vagy olyan munka, mely jelentős eredményei mellett tartalmaz tévedéseket is?­­ ÉLEMP­ NYEM sze­­­rINT az utóbbiról van szó. Senki nem vonhatja két­ségbe Péter László jelentős érdemeit a József Attila ku­tatás terén, senki nem vitat­hatja el, hogy mindmáig adatokban, életrajzi munká­latokban, gyűjtőmunkában igen sokat köszönhetünk ne­ki József Attila makói és szegedi éveinek ismerete te­rén. Éppen innen magyaráz­ható, hogy Espersit János című tanulmánya kiadásá­nak szükségességére éppen egyik legnagyobb történé­szünk hívta fel figyelmünket. Azért üdvözöltük öröm­mel József Attila Szegeden című tanulmányát, mert ezt is alapvető munkának tar­tottuk a költő korai éveinek megismerésére. A felkutatott s rendszerbe állított életrajzi adatok sokasága, a közölt anyag sokrétűsége, néhány év eseménytörténetének tel­jes rekonstruálása teszi ér­demét, alapul szolgálhat egy teljes József Attila életrajz munkálataihoz. A tanulmány nem is tűzte ki céljául, hogy József Attila eszemei és mű­vészi fejlődését bemutassa, s a tanulmány közlésre javaso­lásával is csak az volt a cél, hogy lehetőséget teremtsünk az általa felkutatott adato­kon nyugvó további munká­hoz. Ne becsüljük le az adat­gyűjtő szorgalmat, az apró tények fontosságát, ne néz­zük le azt, aki ilyen apró adatok összes­zed­éséből kíván alapot adni egy nagyobb szintézisnek. S ezt azért kell megemlíteni, mert a vitában voltak olyan hangok, ame­lyek éppen Péter László adatgyűjtő munkájának fon­tosságát becsülték le, „tudo­mányoskodásnak“ bélyegezve azt. A marxista tudomány sohasem becsülte le az ala­pos kutatómunkát, következ­tetései és tényei éppen ezek felhasználásán alapultak.­­EZ PERSZE NEM JE­­­LENTI AZT, hogy a felhozott tények valóságérté­kével és értelmezésével ne le­hessen vitatkozni. A Péter László dolgozata körüli vitá­ban úgy látom, a dolgozat fő célját illetőleg és fő ered­ményeit tekintve nem merült fel ellenvetés. Általában sen­ki sem vonta kétségbe a Jó­zsef Attila életrajz pontos­ságát és általában­ a József Attila-értékelést. (Hadd em­lítsem meg, hogy van itt pe­dig vitatkoznivaló a tanul­mánnyal; véleményem sze­rint például — éppen ellen­tétben a most folyó vitával — a tanulmány­író kissé túl­becsüli Szegednek a költő fejlődésében játszott szere­pét, túlbecsüli az 1922—25 közti irodalmi mozgalmak fontosságát és világnézeti tu­datosságát, — tehát ha már kategorizálni akarnánk, in­kább „bal“, mint „jobb“­­oldali irányban torzít.) A vita inkább a dolgozat bevezető fejezeteivel kapcso­latban robbant ki, a vitázók általában keveselték és hi­básnak tartották azt a törté­neti képet, amelyet József Attila korabeli Szegedről Pé­ter László — előtanulmányok híján — az egykorú sajtó alapján ad. Úgy látom, három kérdés alapján. Az egyik: a „szegedi ellenforradalom“ kérdése. Hadd valljam be: az e körül folyó vita számomra szinte érthetetlen, annyira skolasz­tikusnak, szőrszálhasogató­nak tetszik. Alig lehet ki­venni elvi magját. Nem tu­dom másként ítélni a hely­zetet: mind a tanulmány szerzője, mind a bírálók egyetértenek ebben a kérdés­ben. Szeged történetileg va­lójában a magyar ellenforra­dalmi erő egyik gyülekező helye, kiinduló pontja. Ezt a tényt magyarázhatják föld­rajzi, történeti tényezők, de a tény a tény marad. És éppen abból kiindulva, hogy , a dicsőséges, rövidéletű sze­­­­gedi Tanácsköztársaság meg­fojtása után Szegeden egy erős ellenforradalmi rendszer rendezkedhetett be, amely kétségtelenül támaszkodott a helyi kulákságra, kispolgár­ságra, sőt a dolgozó paraszt­ság egyes rétegeire is. kell értékelni és megérteni a ha­ladó erők küzdelmét, az ille­gális párt erőfeszítéseit és éppen ebben az összefüggés­ben nő meg József Attila alakja is. És ha már elvi kér­désről kell beszélni, hadd idézzem Nemes DeZső leg­újabb tanulmányának egy mondatát, ő a második vi­lágháborús helyzetről mond­ja, de az ellenforradalom első éveire is áll: „Ez a bu­kott uralkodó osztály nem­zetáruló politikájának szé­gyenletes következménye. De csak áltatnánk önmagunkat és becsapnánk saját népün­ket, ha azt hinnénk és azt hirdetnénk, hogy a magyar népet mindezért semmiféle felelősség nem terheli. Igen­is, felelősek vagyunk érte, amit mi kommunisták nem utólag állapítunk meg, ha­nem a maga idejében is hir­dettünk. És nemcsak hirdet­tük, tudatosítottuk történel­mi felelősségünket, hanem az erőnkhöz mérten harcoltunk is e nemzeti szégyen elhárí­tásáért ...“ A MÁSODIK KÉRDÉS a szegedi munkásmoz­galom kérdése. Gaál Endre elvtárs érdekes cikkében rá­mutat arra, hogy nemcsak a szegedi szociáldemokrata párt működött, hanem az il­legális KP-nak is voltak meg-megújuló szervezkedési kísérletei, hogy ismét és is­mét folytatta a küzdelmet. Bár nem részletezi adatait, azok meggyőzőknek látsza­nak. De hadd tegyek fel két kérdést; egyrészt: honnan szerezhetett erről tudomást Péter László, ha a történész elvtársak nem publikálták még az erre vonatkozó ada­tokat? Másrészt: meg kell vizsgálni, milyen erős volt a szervezkedés ezekben az években (1923—25), volt-e és lehetett-e vele József Attilá­nak valami kapcsolata, lehe­­tett-e hatása rá, vagy pedig csak egyes, elszigetelt balol­dali szociáldemokraták egyé­ni hatása volt a folyamat, mely egyéni lázadását las­sanként forradalmisággá ér­lelte? Nagy segítséget jelen­tene, ha a történész elvtársak kikutatnák, vajon például Horesnyi Lászlóval, Eidus Bentiánnal, vagy József At­tila szegedi baráti körének egy-egy tagjával volt-e kap­csolata az illegális pártnak? ! Hogy József Attila mély­­ kapcsolata a párttal későbbre teendő (1925: MSZMP, 1927: Párizs, 1929: belépése a KMP-be), számomra egyelőre nem kétséges. A harmadik probléma — és ezen a ponton a bírálók­nak véleményem szerint nagymértékben igazuk van — a szegedi liberális bur­zsoázia szerepe. Az én véle­ményem itt az (s a a lektori vélemény adásakor is már az volt­, hogy Péter László túlbecsüli a liberális burzso­ázia haladó voltát, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít az uralkodó osztályon belüli rétegharcoknak, és a liberális burzsoáziának az opportu­nista szociáldemokrata párt­tal kötött időleges szövetsé­geinek. Megtévesztő persze, hogy a politikai életben — s különösen a szellemi életben — Szegeden ennek a liberá­lis burzsoáziának hangos sze­repe volt; — s nehézzé teszi a problémát, hogy József At­tilának ennek körében akadt egy sereg barátja. S ne feled­jük el: a liberális burzsoázia ideológiáját képviselő írók (Móra Ferenc, s sokan má­sok) szubjektíve őszintén harcoltak ez időben az ellen­forradalom ellen. A vitának a szegedi liberális burzsoázia szerepére vonatkozó megál­lapításai általában helyesek, de az ideológiai területen, a kulturális életben fellépő je­lenségek árnyaltabb megfo­­galmazására kell törekedni, s óvakodni kell mindenfajta sematizálástól. Kétségtelen azonban, hogy a tanulmány­nak még szűkre szabott ke­reteiben is élesebben kellett volna állást foglalnia és rá­mutatni a liberális burzso­ázia szellemi téren is meg­mutatkozó megalkuvására. S ez a probléma az egész Jó­zsef Attila életmű szempont­jából is fontos: a költőnek élete későbbi folyamán nem egyszer kellett még szembe­néznie a magyarországi libe­rális, vagy radikális polgár­ság problémájával. I? ZEK, HA JÓL VE­­SZEM KI a vita fő kérdései. Ami a Horger An­tal esetét illeti, nem egészen értem mennyiben gyengíti az összeütközés tényét, ha a ta­nulmányíró rámutat, milyen színt, milyent áramlatot kép­viselt Horger az uralk­odó­­osztályon belül. Ö maga mu­tat rá, hogy Horger szemé­lyiségének árnyaltabb rajza mit sem von le az összeütkö­zés osztályjellegéből. Az egész vita, nem kétsé­ges, hasznos útbaigazításo­kat, szempontokat ad a Jó­zsef Attila kutatás és ezen­túl az egész XX. századi ma­gyar irodalomtörténeti kuta­tás számára. Hadd vonjak le a magam számára leg­alább­is három tanulságot. Az egyik: az irodalomtör­ténésznek sokkal pontosabb és árnyaltabban, ugyanakkor nagy elvi szilárdsággal kell vizsgálnia a történeti körül­ményeket; különösen lénye­ges kérdés — éppen a két vi­lágháború közti magyar iro­dalom sajátos problémájá­nak megvilágítására — a li­berális burzsoázia irodalmi képviselőinek s ideológiájá­nak vizsgálata. A másik: a történészeknek sokkal nagyobb segítséget kell adniok az irodalomtör­ténetnek. S nemcsak utóla­gos „leleplezések“ formájá­ban, hanem publikációk so­rozatával; — mert mire tá­maszkodjék a szerencsétlen irodalomtörténész Szeged bármely irodalmi jelenségé­nek vizsgálatában, ha Szé­kely Lajos egy rövidebb ta­nulmányán kívül nem je­lent meg egyetlen komolyabb marxista igényű munka, amely Szeged történetével vagy annak egy részletével foglalkozik? A szervezett együttműködés, az elvtársi segítségnyújtás és nem utolsósorban a történelmi publikációk nagy száma szükséges a munka elvégzé­séhez. S hadd mondjam meg, hogy ez nemcsak szegedi probléma. § VÉGÜL: MOST, ami­kor nagyon komoly harcot kell vívnunk a jobb­oldali ideológiai jelenségek ellen (hadd utaljak irodal­munk problémáira) kétszere­sen fontos, hogy ezt a har­cot szívósan, de ugyanakkor HOZZÁSZÓLÁS az íro­dalom­történeti vitához 1 Csütörtök, 1955. wept. 79. A DOROZSMAI EMBER... A­ki már hatvanegy­néhány évet tud maga mögött, az meglett, tapasztalt ember. Ha pedig dorozsmai kubikos­ról van szó, hozzá kell még tenni azt is: világ járt, Jég­törő Mátyástól az első hó­hullásig, sőt sokszor decem­berig járták az országot, munkát kerestek. Szent György napkor már mindig kevés volt a betévő. Az as­­­szony a kosár fenekéről szi­tálta össze a kubikos kenyér­nek valót — a rozslisztet, korpát, kukoricalisztet. A bodog — mert csak annak lehetett nevezni e keserű ke­nyeret — kemény volt és száraz. Szél szikkasztotta na­pokon át a pesti országúton, fejvánkos volt éjszakánként az árokparton, mert vonatra pénz , az már nem volt. Ha kaptak munkát, megtele­pedtek Pesten és ha nem, to­vább mentek túl a Dunán, Veszprémbe, Tolnába, Bara­nyába. Senki nem vette szá­mon, hányszor cserélődött a bőr a meztelen talpon. Mert a bakancs a talicskában volt, sokszor évekig, szárazon, aszottan. Minden év után ránc verő­dött a homlokra, viaszosabb lett a szempár, s ha nem volt szerencse, akkor az egész évi kereset télen is csak kubikos kenyérre futotta. S­okfelé megfordultak a dorozsmaiak, hírnevet szereztek maguknak jó mun­kájukkal. Szent igaz: szóki­mondó a dorozsmai és szava­­tartó. Amire ő azt mondja, hogy fekete, az fekete, ha akárki állítja is ellenkezőjét, hogy fehér. Úgy mondják — ez a szóbeszéd —, hogy ami­kor a kubikos fia kimondja az első szót, mindjárt kobozni tanítják. Becsapni ezért ne­héz: úgy ismeri a számot, az összeadást, az osztást, mint a talicska szarvát. Ilyen ember lehetett — né­hányan esküsznek is rá, hogy ilyen volt — Péter János is. A sors mostoha volt hozzá. Hatvanegy­néhány évet élt le legénysorban — asszony nélkül. Nős ember nem is tudja, mi ez. — Hát igen — így hüm­­mög, dünnyög Péter János, majd nagyot sóhajt s hozzá­teszi: — Egy koldustarisz­­­nya nem futotta kettőre. Mennyi minden, gond, bú, a múlt nyomora van e röpke mondatban: „egy koldusta­risznya nem futotta kettőre". Mondom, hatvan egyné­hány éves már Péter János dorozsmai kubikos és még mindig a talicska szarvát fogja most a falu tőszomszéd­ságában, a Szegedi Tégla­gyári Egyesülés egyik tele­pén. — Nem nehéz ez a munka, csak annak, akinek szokat­lan — így vélekedik ma is és a nyolc darab százast minden hónapban zsebre gyűri. Most már telne as­­­szonyra is, de hát az a hat­van egynéhány év... ebből ugye ért ember is, asszony is. A minap, pontosan szep­tember 27-én haragra gerjedt Péter János. Odavág­ta a talicskát a földhöz, se­gítségül hívta az aprószente­ket, dobbantott lábával. — Aki nekem azt mondja, hogy a dorozsmai ember ne­héz ember, azt szemen kö­pöm! így mondta, ilyen nyersen, érdesen. Aztán lejjebb ha­gyott a haragja és csendeseb­ben folytatta: — Lehet, hogy a dorozs­mai ember, az nyakas... le­het. Mert megérti az a má­sikat még a szeme villanásá­­ból is. De hogy megelégedett ember, az biztos. Nem beszélt a kubikos ke­nyérről, nem szólt a múltról, sem a jelenről, a villamosról, ami Szegedről ma már kijár a faluba, hanem körülnézett és kezébe vette a ceruzát. Megnyálazta. — A nevem azt nem tu­dom leírni, oskolába nem jártam — dünnyögte, majd szép számokkal 400-at raj­zolt a kölcsönjegyzési ívre. — De a számokban otthon vagyok, na! — tette még hozzá s az aláírás helyére egy keresztet tett. — Ilyen a dorozsmai em­ber! !Kezdem most már megis­merni a dorozsmai em­bert. Ha süvegem lenne, meg is süvegelném őket. Egy kicsit nyakasak talán, de nem felejtették el a múltat, a kubikos kenyeret. Péter János után mintha búcsújárás lett volna, jött a többi dorozsmai, a számot tudók, az írást ismerők voksukat, pénzüket adták en­nek a hazának, a jövőnek. Hogy miért tették, ezt leg­jobban az öregebbek, a volt koldustariszoi', kubikos ke­nyéren élő, aszott arcú, vi­lágjárt régi kubikosok tud­ják. Na és a fiaik is. Mert hát aki a gyereket kiskorában kobozni tanítja, az néha be­szél fiatalságáról, a régi idők­ről is... (Förgeteg) Megjelent a Propagandista szeptemberi száma A Propagandista szeptemberi száma közli Demcsák Sándor: Iparunk műszaki fejlesztéséért c. cikkét, amely a technikai fej­lődés fő kérdéseivel foglalko­zik­ A Propagandista munkájá­hoz c. rovatban megjelent Wirth Ádám: A marxizmus— leninizmus az emberi kultúra és tudomány fejlődésének leg­nagyobb vívmánya. Gönyei An­­talné: A Kommunisták Magyar­­országi Pártjának megalakulá­sa — fordulat a magyar nép történetében és Csikós György: hogyan tanítsuk a marxizmus —leninizmus alapjai tanfolya­mon a tőkés kizsákmányolást? c. cikke. A fentieken kívül közli még a folyóirat Máté János: A me­zőgazdasági termelőszövetkezet fölénye az állattenyésztésben a kisparaszti gazdaságokkal szem­ben; Balogh Elemér: A vallás társadalmi gyökerei; Illés La­jos: Fejlesszük a propagandis­ták beszédkultúráját c. cikkét. Ismerteti az atomerő békés fel­használásával foglalkozó genfi értekezlet eredményeit, a párt­főiskola gazdaságpolitika tan­székének vitáját és foglalkozik a pártoktatás időszerű problé­máival. . Újabb bemutatót tart szombaton este 7 órakor a Szegedi Állami Nemzeti Színház. Bernard Shaw, a nemrég elhúnyt nagy angol színműíró Warrenné mester­sége című színdarabját ad­ják elő. A­SSZONYOKNAK. Új őszi és téli divatcikkek őszre és télre több olyan cikket hoznak forgalomba, amelyekből tavaly hiány volt. Tizenkét új fazonú női és gyer­mek között sapka kerül forgalomba. Már gyártják a tavaly hiába keresett báránybőrből és panofixből készült szőrmekocs­mákat. Velúr-kalapot is lehet majd vásárolni. Sok különböző ízléses és jó minőségű gyapjú és tiszta selyem sál közül válo­gathatnak majd a vásárlók. Iparunk készíti már a nejlonból szabott harisnya- és melltartókat. Estélyi és alkalmi ruhák­hoz vállpánt nélküli melltartókat is készítenek. Nagy men­nyiségben kerülnek forgalomba zippzáras férfiingek és nyak­kendők is. Marhahúsból készült ételek Gulyásleves Fél kilogramm marhahús­ból 3—4 személynek bőséges és ízletes levest készíthe­tünk. Kanálnyi zsírban hagy­mát párolunk, amikor meg­pirult, paprikát teszünk hoz­zá. Felengedjük vízzel és be­lerakjuk a kockára vágott húst. Legalább egy óra hos­­­szat főzzük, hogy a hús jól megpuhuljon. Petrezselyem gyökeret, répát, krumplit te­szünk bele és egy fél kiska­­nálnyi darált köménymagot. nagy tapintattal és türelem­mel vigyük, hogy ne kompro­mittáljuk .baloldali“ túlzá­sokkal, hogy ne taszítsunk el a velünk dolgozó, hasznos munkát végző kutatókat. Márpedig meg kell monda­nom, hogy a Délmagyaror­­szágban folyó vita néhány cikkének hangja, türelmet­len, s nem áll meg a hibák kijavításánál, hanem egy sze­rintem hibáival együtt is hasznos s jószándékú tanul­mány tévedéseit általánosít­va és felnagyítva, elhamar­kodottan ítéli „jobboldali­nak“ és „apolitikusnak“. Szabolcsi Miklós a Magyar Írók Szövetsége kritikai szakosztályának vezetője (A keményt egészben is hasz­nálhatjuk, de akkor előbb külön edényben főzzük ki, és csak a levét öntsük a leves­hez.) Akkor sózzuk a levest, amikor a hús már egészen puha. Tálalás előtt főzhetünk bele csiperke-tésztát is. Göngyölt marhahús Töltött rostélyosnak is ne­vezik. Ízlésesen, szépen tálal­hatjuk, megéri a kevés több­letmunkát, amelybe az elké­szítése kerül. Veszünk egy kiló szeletelhető marhahúst. Otthon vékony, egyenletes szeletekre vágjuk. Kiverjük, besózzuk. A levagdalt mara­dék húsdarabokat megda­ráljuk, vöröshagymával, pet­rezselyemmel zsíron párol­juk. Megszórjuk borssal, ke­vés főtt rizst is keverhetünk bele. Főtt tojást kockára vá­gunk, ezt is hozzátesszük. Egész tojást is tehetünk min­den szeletbe, amikor már előzőleg az előbbi töltelékkel a hússzeleteket megkentük. Hosszúkás rúdformára ös­­­szegöngyöljük, tiszta cérná­val a végét összekötözzük és zsírban kisütjük. Krumplival, rizzsel, párolt káposztával köríthetjük. Adjunk hozzá savanyúságot. Vjfatlan pulóver 6—8 éves kisfiúknak Anyaga: Kb. 20 dkg birkás gyapjú. A mintás részt 3-as kötőtűvel kötjük. Mintája csavarkötés. 1. sor: 6 fordí­tott, 1 sima, 1 fordított, 1 sima, 2 fordított, 4 sima, 2 fordított, 1 sim­a, 1 fordított 1 sima stb. Páros sorokban simára simát, fordítottra for­­dítottat kötünk. A 3. és 5. sor azonos az elsővel. A 7. sor ugyancsak az első sor­ral azonos módon készül az­zal a különbséggel, hogy a négy sima szemet átcsavar­juk úgy, hogy az első két szemet segédtűre emeljük, a következő két szemet a le­emelt szemek előtt lekötjük, majd a leemelt szemeket is lekötve tovább dolgozunk a következő 4 simáig. Azokat ugyanígy átcsavarjuk. A kö­vetkező sorban ismételünk az 1. sortól. Patent kötéses részeit 2‘A-es tűvel 2 sima és 2 fordított váltakozásával kötjük. A gallért a nyakkivá­gás felszedett szemeibe köt­jük. Zippzárat varrunk bele. (A minta a Kötésművészet című lapból való.)

Next