Délmagyarország, 1957. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-01 / 100. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! XIII. évfolyam, 100. szám Ára: 50 fillér Szerda, 1957. május 1. ..............................................1/ a proletár interna­cionalizmus nagy ünnepe! Gondolatok a 13. szabad május 1 ünnepén írta: ifj. KOMÓCSIN MIHÁLY, az MSZMP Szeged Városi Intéző Bizottságának titkára T­izenha­rmadszor ünnepli dolgozó magyar népünk szabadon május elsejét. A szabad szó a 12 évi s B­­badság megszokottsága keresz­tül már természetesnek tűnt, és különös jelentőségét főleg a fiatalabb nemzedék nem is érezte. Talán nem is tartották volna fontosnak e szó további haszná­la­tát, ha a múlt évi októberi el­lenforradalmi kínCSét nem figyelmeztet bennünket e szó jjelentő­­ségére. Október azonban felfrissítette em­lékezetünket. Felelevenítette a régi­­ m­ájus elsejék, az akkori munkássors emlékét. Attól­­ kezdve, hogy a II. Internacionálé 1889. párizsi alakuló kongresszusán hozott határozat alapján 1890. május 1-én Ma­gyarországon és az egész világon megün­nepelte a munkásság május elsejét, e nap a nemzetközi munkásság harci ünnepévé vált. Minden évben e napon az egész Vi­lágon a munkásság tömegei felvonuláso­kon, gyűléseken és ezer más formában tün­tettek a munkásság nemzetközi összefogása mellett. Piros zászlók és vörös ötágú csil­lagok alatt, az Internacionálé, a Marsa­llós és harcos munkásindulók dallamára masí­rozott a munkásság színe-java, követelve a politikai szabadságjogokat, a 8 órai mun­kaidő törvénybe iktatását, a nagyobb darab kenyér és az emberibb megélhetés bizto­sítását. A magyar munkásosztály — s benne a szegedi munkásság is — 1890-től kezdve minden évben megünnepelte május 1-ét. Az elnyomatás, a jogtalanság, az ínség ne­héz évtizedeiben is mindig felemelte fejét e napon, és erejét megmutatva, rémületet keltett az uralkodó osztályokban. Rémí­tette az uralkodó osztályokat a munkásság nemzetközi szolidaritásának ereje, lángpi­ros zászlóiban, csillagjaiban, indulóiban és tüntetéseiben kifejezésre jutó harci szel­leme. Ezért próbálta hatalmi kényszerrel és félrevezető propagandával eltörölni má­jus 1-ét. Május 1 szelleme azonban évről évre a tavaszi nap hatására kivirágzott a munkásszívekben, felpezsdítette, harcra tü­zelte a munkásokat. Az elnyomatás évei­ben a harc a szabadságjogokért, a nagyobb darab kenyérért folyt, de a végső célt, a munkásosztály felszabadítását és szabad munkásrend építését, sohasem tévesztve szem elől. M­ájus 1 harci szelleme 1917 d­tóbe­­rében az orosz földön megterem­tette a munkásszabadság első egészséges gyümölcsét. Másfél év­vel később a magyar munkásosztály is megérlelte e gyümölcsöt, és 1919-ben a magyar dolgozók szabadon ünnepelték má­jus 1-ét. A magyar népszabadság gyümöl­csét azonban az ellenforradalom, a nem­zetközi imperializmus támogatásával, elti­porta. Huszonöt éves elnyomatás után 1945 tavaszán a keletről kelő nap sugarai újból megértették a magyar népszabadság gyü­mölcsét. A szabadság 12 éve alatt a ma­gyar munkásosztály megvalósította a ko­rábbi május 1-ék összes követelését. A munkáshatalom törvénybe iktatta a mun­kásjogokat, felszámolta a munkanélkülisé­get, az intézkedések sorát foganatosította a dolgozó nép életkörülményeinek javítá­sára. A megdöntött kizsákmányoló osztályok egy pillanatra sem nyugodtak a 12 év alatt. Felhasználva a munkáshatalom, a kor­mány és a párt vezetői által elkövetett hi­bákat, azokat eltúlozva, elégedetlenséget keltett a néptömegekben. Látva, hogy a néphatalom igazi hívei nagy erőfeszítése­ket tesznek a hibák kiküszöbölésére, félve, hogy az elégedetlenségből táplálkozó tö­meghangulati talaj kicsúszik a lábuk alól. a nemzetközi imperializmus irányításával 1956 októberében gyors rohamot intéztek a munkáshatalom megdöntésére. Tudták, hogy a munkásság erejének forrása a tu­datos vezető gárda, a nemzetközi munkás­szolidaritás és a május elsejéken különösen kifejezésre jutó munkásösszefogás és harci szellem. Ezért az ellenforradalmárok a fő tüzet ezek ellen irányították. Dühükben a­­ munkás nemzetközi szolidaritás és harci szellem jelképeit is pusztították. Visszaélve a dolgozó nép nemzeti érzületével, naciona­lista mákonnyal próbálták elhódítani­­ a dolgozók tudatát, és kiölni a nemzetköz munkásszolidaritás érzését, hogy így kön­­nyebben megdönthessék a néphatalmat. A nemzetközi munkásszolidaritás, május 1 szelleme azonban diadalmaskodott az el­lenforradalmon. A szovjet hadsereg segít­ségével a bajba jutott munkáshatalom új­á bői megszilárdult Magyarországon. To­vábbra is szabadon ünnepelheti május el­sejét a magyar dolgozó nép. z ellenforradalmárok Szegeden is **V /­ azt hirdették, hogy a munkásság • ANEWC&fWette május 1 szellemét, és a ’ fflunkás követelés e­rcét megvalósító népbartalom­ ellen fordult. Nem igaz! Hazudnak az elie^iforradalmá­­rx»kl A tények mást bizonyítanak. A szegedi dogozók a hibák ellen tüntet­tek októberben, de nem a népbatalom el­len. Tüntetésük és sztrájkjuk Ugyan — mivel gyengítette a megtámadott népda­laimat —kedvezett az ellenforradalmárok­­nak­. AaonB&ina tüntetésekbe és sztráj­kokba is csak megtévesztéssel és nyomás­sal tudták belevinni. Az ellenforr­adalmá­­rok nem tudták volna féktelen demagó­giájuk ellenére sem utcára vi­nni a mun­kásokat, ha­ a pártapparátusban árulóvá vált Sutok és Fenyvesik, ha a néphatal­­maik­k jóvoltából vezető posztra került Pongrácok és Nagy Ernők nem inognak meg, és karrierizmusból nem állnak kez­deményezőkként a tüntetés élére. Ha nem a pártba is befurakodott áruló Barátok és hasonszőrű társaik szervezik a néphatal­­mat gyengítő tömegmegmozdulásokat. Az ellenforradal­más­oknak az áriban nem sikerült a népha­ta­lom elleni fegyveres fel­kelésbe belevinni a szegedi dolgozókat. Még az átmenetileg megszédített munká­sok döntő többsége is undorral fordult el a nemzetközi munkásszolidaritás és május­i szellemét kifejező jelvényeket tipró, szov­jet emlékműveket romboló ellenforradal­­mároktól. És amikor a nemzetközi mun­­kásszolidartás ki­fejezőjeként a szovjet hadsereg segítségével sietett a megtámadott munkáshatalomnak, hiába oszlotték­­ ki a fegyverek tömegét, magukra maradtak a Kovács és Tunyogi-Csapó-féle ellan­forra­­dalmárok. Amikor a párt és kormány politikája egyértelművé vált november 4-e után, a bujtogatás, szervezés és nyomás ellenére sem tudták az ellenforradalmárok a sztráj­kot tovább vinni. A munkástanácsok­ba be­furakodott ellenforradalmárok illegálisan szervezkedtek, a Budapestről, Hódmezővá­sárhelyről átküldött ellenforradalmárok erőlködése ellenére se tudtak újabb sztráj­kokat, tüntetéseket, fegyveres provokáció­kat kirobbantani. A szegedi munkások, felismerve igazi érdekeiket, a néphatalom oldalára álltak. Még a legkótya­­gosaibb ellenforradalmárok is kénytelenek elismerni, hogy a termelés nö­vekvő számait, a szegedi dolgozók tüntető megmozdulásait február 23-án, április 4-én, április 14-én és ezer más tényt nem lehet a szovjet tankok és a karhatalmista gép­pisztolyok hatásának beállítani. Ezek a té­nyek a szegedi munkások öntudatos kiállá­sát mutatják a néphatalom mellett. Az ellenforradalomnak nem sikerült Szegeden a dolgozókat rendszer­ellenes fegyveres felkelésbe belevinni. A sztrájk sem kedve szerinti volt. Véres provokációt sem tudott kirobbantani, a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket sem tudta felbom­­lasztani. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy itt az ellenforradalmi elemek önmér­séklésén, humánusságán múlott, hogy ko­molyabb kilengésre nem került­ sor. Bár most az ellenforradalmi elemek mentésére ők maguk, s a velük rokonszenvezők meg­próbálják ezt elhitetni. Nem! Nem rajtuk múlott! Ők Szegeden is maradéktalanul végre akarták hajtani az ellenforradalmi programot. Tömegével folytattak törvény­telen házkutatásokat, az emberek sorát tar­tóztatták le minden különösebb indok nél­kül. A »nemzetőrségi repülőgárda« a tör­vényesség, s az emberiesség legminimáli­sabb mércéjét sem tartotta be. A szegedi munkásmozgalom egész vezető gárdájá­nak, a haladó elemeknek, s mindazoknak, akik az elmúlt 12 év folyamán valami je­­lentősebbet tettek a szocializmus építésére és számos olyannak is, akik különösebbet ugyan nem tettek, de valamelyik bősz­ e’1­­enforradalmár haragját magukra vonták az összefogdosása és ártalmatlanná tétele nem is nagyon titkolt célkitűzés volt. Ille­tékes állami szerveink birtokában van an­nak a parancsnak egy példánya, melyet Kovács úr november első napjaiban adott ki a város egyik külső részén tevékenykedő embereinek, s a parancsban világosan fel­tüntette a célt, közölvén, hogy ha a letar­tóztatást valami akadályozná, a helyszínen tegyék ártalmatlanná az illetőket. Szinte komikus, hogy mindazok, akik az októberi napokban az ellenforradalmi megmozdu­lások élén jártak, most azt hirdetik, hogy kizárólag nekik volt köszönhető, hogy Sze­geden nem került sor fegyveres összetűzé­sekre. Mi ezzel szemben a valóság? A valóság az, hogy ezek az ellenforradalmi figuráik terveiket nem tudták végrehajtani, mert a szegedi dolgozók túlnyomó többsége sok­kal józanabb volt annál, hogy ellenforra­dalmi kalandonjtegoíkba bele tudták volna vinni. A valóssg az, hogy ezek az ellenfor­radalmi figurák terveiket nem merték ma­radék· la* Öl végrehajtani, mert a szovjet csa*»r.rólF elcsijler «któber 24-i, másodszor rjt> Vembe* első napjaiban történt szegedi átvonulását^lBffűtötti ellenforradalmi lázuk hevületét. Jellemző,­ hogy Kovács és né­hány társa —• Dár »«ober 23-a előtt már mindenre fel­tűive,és mindenre el volt szánva, e október 23-án lázas aktivi­tása még csak fokosod­o­tt ■— 24-e után néhány napra gyorsan bevonult a II. sz. sebészeti klinikára és ott rejtőzködött, holott makkegésztőgá­­lyoltja még lázát is lehűtötte a szovjet csapatok láttán támadt félelme,­­ jél . N­em azért tartották magukat távol a szegedi dolgozók az ellenforra­dalmi kilengésektől, mert az el­­lenforradalmárok számára ked­vező talajt teremtő országos hibák Szege­den talán kevésbé voltak érezhetők. Nem! Sőt az országos hibák mellett — mint min­denhol — mi is követtünk el az országos hibákat tetéző helyi hibákat. Most nemcsak azt a tanulságot kell le­vonnunk, hogy határozottan megvédjük a dolgozó nép hatalmát, megsemmisítjük az ellenforradalmat, nemcsak azt, hogy a népért még szorgalmasabban, még nagyobb erővel fogunk dolgozni, mint eddig. Nem­csak azt, hogy azért valahogy sok mindent másképpen kell csinálnunk, mint eddig. Azt a tanulságot is le kell vonnunk, hogy nem lehet a népet akarata ellenére boldogítani. Nem lehet a népért a nép nél­kül dolgozni, a néptől elszakadva dolgozni. Nemcsak a jövő nemzedék, hanem a ma élő nemzedék számára is építjük a szocia­lizmust, az is élvezni akarja a szocializ­mus eredményeit. Figyelnünk kell a nép szavát, s mindenkor hasznosítani kell munkánkban. Nemcsak a kivitelbe, ha­nem az elhatározásba, a tervezésbe is be kell vonni a dolgozó népet. Mi, a népha­talom munkásai nem vagyunk külön kaszt, mint a Horthy-rendszer apparátusa, amely idegen volt a néptől, s rátelepedett a népre. A mi szülőanyánk a dolgozó nép. Ben­nünket a munkásosztály, a munkásmozga­lom nevelt. Mi mégis csak jobban szót ér­tünk a dolgozó néppel, mint a­ horthysta rendőrtiszt-fióka Kováts Jóskák, a Bará­­to­k és Perbírók, a Shvoyok és Strasserek. Ezért nekünk, szegedieknek is, meg kell vizsgálnunk, mi volt az a hiba, amely a mi munkánkban főképpen megmutatkozott. Hogy speciel a »szegedi cipő« hol is szo­rított és szorít most is legjobban. M­ájus 1-e a munkásság harcos ün­nepe. A munkási követelések kife­jezésre juttatásának napja. Állít­suk csak fel a követeléseket, ma­gunkkal, munkánkkal, népi hatalmunkkal szemben. Nem felelőtlenül, a valóság, a lehetőségek figyelmen kívül hagyásával, mint az ellenforradalmárok tették, hanem az országért, a dolgozó népért érzett fele­lősségtudatunktól áthatva. Az elmúlt 12 év folyamán Szeged ipara sokat fejlődött. A szegedi üzemek kivétel nélkül többet ruháztak be néhány év alatt korszerűsítésre és munkásvédelemre, mint korábban évtizedek alatt. Kis műhelyekből modern üzemek lettek. Mégsem lehetünk megelégedve, mert 1950—­51 után a több­­­idéki ipari városhoz hasonlítva elmaradt Szeged, s az iparfejlesztés elmaradása miatt elmaradt sok más ezzel összefüggő terület fejlesztése is. A határközelségű­ bű­vös érv kicsit megilletett bennünket. Nem szorgalmaztuk sem felfelé, sem itt helyben kellően az iparfejlesztést. Szeged mezőgazdasági kultúrája nagy hagyományokra tekint vissza. Mi nem vál­­tunk élharcosaivá e mezőgazdasági kultúra továbbfejlesztésének. A lakásépítés a II. világháború óta kü­lönösen a világ összes valamire való váro­sának egyik legégetőbb kérdése. Szegeden azonban különösen égető e probléma, mert — köztudomásúan *— a város, az Alföld egyik legmélyebb pontján fekszik, a talaj­víz szintje magas, házainak túlnyomó többsége a múlt században épült, arányta­lanul sok az egészségtelen, nedves lakás. A természetes szaporodásból, a házasság­­kötésekből fellépő normális szükségleten túlmenőleg, a rendezettebb lakáskörülmé­nyekre vágyó és így joggal nagyobb igé­nyeket támasztó dolgozók száma is mind több. A felszabadulás óta népi hatalmunk erőforrásaihoz mérten elég sokat tett ezen a téren is. Mivel azonban Szeged nem volt az iparilag gyorsan fejlődő városok között, így a lakásépítési keretből is aránytalanul kevesebbet kapott, mint hozzá hasonló, vagy még Szegednél kisebb más városok is. A meglévő lakásokkal sem mindenben gazdálkodtunk jól. Nem ritka Szegeden az 1—2 személy által lakott 3—4 szobás nagy­­lakás, a családok normális és törvények­ben szabályozott igényeit jóval túlhaladott méretű lakások száma. A város kommunális fejlesztése, keres­kedelmi és vendéglátóipari hálózat bőví­tése elmarad egy ilyen nagyvárosban jog­gal felmerülő igényektől. Kis községeknek is nagyobb áruháza van, mint Szegednek. A felszabadulás óta hagytunk elhalni Szegeden olyan jó és helyes hagyományo­kat, mint az évenkinti ipari vásárok, sza­badtéri játékok stb., ami Szeged idegen­­forgalmát és hírnevét nagyban növelhetné. O­rszágunk gazdasági helyzete most nehéz. Ezt tudjuk. Az ellenforra­dalom több mint 14 milliárd fo­rintos kárt okozott az országnak. Nem számolhatunk ezeknek az elmaradá­soknak máról holnapra történő kiküszöbö­lésével. De számba kell vennünk ezeket, hogy népi hatalmunk központi vezető szervei elé tárjuk, s amint az ország le­hetőségei engedik, állami erővel is minél gyorsabban leküzdjü­k az elmaradást. De számba kell­ vennünk azért is, hogy ne várjunk csodákra, ne várjunk mindent fe­lülről, hanem mozgósítsuk saját erőinket, használjuk ki helyi lehetőségeinket e hiá­nyosságok pótlására. Hogy népi hatalmunk mielőbb tudjon állami támogatást is nyújtani elmaradá­sunk leküzdéséhez, magunk is sokat tehe­tünk. A szegedi ipari üzemek 1957. első negyedévében csak 81,7 százalékát termel­ték annak, amit 1956. első negyedében ter­meltek. A termelés önköltsége szinte min­den üzemünkben jóval meghaladja a ko­rábbi színvonalat. Van tehát tennivalónk az ipari termelés vonalán. Az olcsóbb és több termelés növeli az áruválasztékot, a dolgozók jövedelmét nemcsak most, hanem az év végi nyereségrészesedés fizetés ré­vén is, és nem utolsósorban növeli az­­ ál­lam lehetőségeit a nagyobb beruházásokra, a gazdasági nehézségek elhárítására. Ugyanezt segíti elő a mezőgazdasági ter­melés fokozása, az adófizetés pontos telje­sítése, melyben a szegedi dolgozó paraszt­ság 1957-ben érettségéről tett tanúbizony­­ságot, becsülettel teljesítve a népi hatalom iránti kötelezettségét. T­öbbek között ezek azok a gondo­latok, melyek a dolgozók nagy nemzetközi seregszemléjén, a har­cos május 1-én bennünk, szegedi­ekben is felmerülnek. Az ellenforradalom a május 1 szellemét is kifejező vörös zászlók és vörös csillagok megsemmisítésével jelképezte, hogy má­jus 1 szellemét is ki akarja ölni a magyar dolgozókból. A magyar dolgozók, s köztük a szegediek is, hűen ragaszkodnak május 1 szelleméhez, melyért a munkásság a fel­­zabadulás előtti évtizedekben nem ritkán vérét is hullatta. A mai napon a szegedi dolgozók tízezrei is május 1 szellemében ünnepelnek, s harcos ünnepi seregszemlé­sül a válasz az ellenforradalomnak; Ma­gyarországon nem hagyjuk még egyszer földre tiporni a néphatalmat, nem hagyjuk győzedelmeskedni a kapitalisták, nagy­­birtokosok és haszonélvezőik ellenforra­dalmát. x

Next