Délmagyarország, 1959. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-01 / 27. szám

Vasárnap, 1988. február L Még egyszer a „Tegnap" című filmről Nézz bele ebbe a nagy társadalmi tükörbe, s magadra ismersz. Te is, aki megőrizted józanságodat, is cselekedni tudtál; te is, aki végletek között hánykolódtál vagy az események malomköve közt őrlődtél; te is, aki süllyedni láttad a hajót de kalózbárkába kapaszkodtál — s te is, fegyveres csibész, bujtogató nagyságos, hatalomért kapkodó burzsoá. Nézd ezt a filmet, s helyezd el magad a pergő kockákon! Nem te voltál-e a habozó kiskatona, az egyensúlyát vesztett katonatiszt, a tömeg egyik hangos embere, vagy az események egyik céltáblája? És keresd meg azt a pontot, ahol utat tévesztettél, ahol magad ellen vétettél — s ha megtalálod, gondolkozz el fölötte. Most, amikor már látod a következményeket, s a filmen újra látod az események bonyolult láncolatát, határozd el magad; egy képzeletbeli új szituációban segítkeztél-e felgyújtani a házat, csak azért, mert lyukas a tető; adnál-e tűzparancsot és haboznál-e lőni: szívedre ölelnéd-e a történelem szennyesládájából előmászott uraságot — csak azért, mert magyar széjjel szaggatnád-e a közös jószágot, vagy vascilidval állná! őrséget földed mezsgyéjén és betapasztanád a hangosak száját; visszaparancsolnád a fünf nagyságosokat a történelem szemétdombjára! A kérdés történeti men, s «ez» időszerű, de a válasz kérdezés nélkül is kínálkozik. Tegnap volt, csupán egy perce — s milyen más lett volna, ha ezzel a filmmel előre okosabbak lettünk volna! Ha beütsz a nézőtérre, ez a sok kérdés önkéntelenül végigcikázik benned. Ha a közönséget is meglesed félszemmel, figyeld meg, hogy a nagy csöndben tenyerek csattannak össze reflexszerűen. Senki se akar a nézők közül betörni a laktanyába, senki se drukkol az ostromlóknak, s a film végén felszabadult sóhajtás röppen fel a tömött széksorokból. Ennek a filmnek csodálatos ereje van - s ezt az erőt igazsága hordozza. Nem skatulyázza be az embereket, s nem ítél elhamarkodottan. Az egyes ember bizonytalanságát az ellenforradalom alatti általános bizonytalanság és határozatlanság befolyásolja. S mindezt ott mutatja meg, ahol ez rendezett körülmények között soha elő nem fordulhat, egy laktanyában. Felemás parancsok, felemás cselekedetek, felemás érzések. Választ ad arra is, meddig a hiba és honnan a bűn. A megtévedteket sok rokonszenvvel és megértéssel veszi körül az író, s módot nyújt nekik arra, hogy ha tragikus körülmények között is, de eszméljenek. Ilyen volt, ez volt az ellenforradalom. A »Tegnap« valamennyi vonását magában hordozza, s olyan erővel hat a meggyőződésre és az érzelmekre, hogy ahhoz foghatót eddig kevés filmünkben tapasztaltunk. Olyan élmény ez a film, mintha korábbi életünket lepergetnék előttünk, s azt mondanák: látod, melyik lépésed volt suta, ügyetlen, magad ellen való. Elölről kezdheted, okulva. Ugyanazt a hibát magánéletünkben sem követnénk el mégegyszer. Ez a film - a nézők rokonszenve és a mondanivalóval történő azonosulásuk alapján bátran mondhatni - nagyon hozzásegített bennünket ahhoz, hogy társadalmi méretekben különösen tudjunk óvakodni, irtózni és védekezni az egyszer elszenvedett rossztól. (sl) Jelentős társadalmi esemény volt a szegedi újságíróbál Tegnap, szombaton este zsúfolásig megteltek a Hungária összes helyiségei a III. szegedi újságíróbál résztvevőivel. A bál jelentős társadalmi esemény volt annál is inkább, mert a magyar sajtó napja alkalmából rendezték meg. A hangulatosan szórakozók sokaságában megjelent Szirmai István, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Központi Bizottság osztályvezetője, Csongrád megye országgyűlési képviselője, Németh Károly, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Csongrád megyei pártbizottság első titkára, Gyáros László, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke, a kormány szóvivője, Siklósi Norbert, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének főtitkára. Megjelentek a budapesti szovjet, román és bolgár nagykövetség képviselői: Jagodovszky szovjet követségi titkár, V. Podrumaru román követségi másodtitkár, sajtóattasé és munkatársaik, valamint G. Pangelov bolgár sajtóattasé. Részt vett az esten ifj. Komódin Mihály, a szegedi városi pártbizottság első titkára és a pártbizottság több tagja, továbbá Bódi László, Szeged országgyűlési képviselője, Biczó György, a szegedi városi tanács v. b.elnöke, valamint Szeged és a megye politikai, gazdasági és kulturális életének számos vezetője. lUUÁUIUMi áiUUtUitMtlMUU (81) Wagner elgondolkozva ingatta fejét: — Ezt most hallom először!... Eddig egészen mást kért tőlem... — Újabb hallgatás. — Csak nézem magát, és egyre azon tanakodom: mire gondolhat? Minek tart engem, ellenségnek vagy jóbarátnak? Bölcs embernek, vagy ostobának? ... De sajnos, csak találgatni tudok. Gondolatait még az Integrátor segítségével sem ismerhetem meg... Pedig valamikor erről ábrándoztam... Akkor még szegény, éhes diák voltam, napi tizenöt órát dolgoztam és minden pfenniget a laboratórium céljára raktam félre. Loptam. Igen, elismerem, hogy loptam, a tanáromtól rádióalkatrészeket szereztem, de én kenyérhéjakkal is beértem. Akiktől csak tudtam, kölcsönt vettem fel, s persze, nem adtam meg. Még lyukas cipőket is kéregettem, hogy ne kelljen két-három márkáért újat vennem... Mindenki kinevetett, összevihogtak a hátam mögött, zsugorinak, szélhámosnak neveztek, aki egy garasért embert is ölne... Hát ebben volt valami igazság: ölni meg lopni is tudtam volna. Csakhogy a szükséges pénzt előteremtsem. Sőt, erkölcsi igazolást is találtam a magam számára: felsőbbrendű ember vagyok! S ha terveim sikerülnek, mindent visszafizetek! — Hiábavaló vagyonszerzési kísérleteimről még sokat lehetne beszélni. De elég annyi is, hogy nem vettem feleségül azt a lányt, akit szerettem, mert a házasság háromszor többe került volna, mint amennyit megengedhettem magamnak. Hosszú évekig egyszer sem voltam színházban, moziban. Szóval, úgy létem, mint egy vakond. És amikor az erőm már fogytán volt és beteg lettem, amikor már azt kezdtem hinni, hogy rossz úton járok és sohasem érem el a célomat, akkor váratlanul sikerült. Meghalt az egyik nagynéném, akit személyesen nem is ismertem, és tekintélyes összeghez jutottam. Az utolsó pfenniget is elköltöttem ugyan, de a legújabb készülékekkel szereltem fel a laboratóriumomat. A siker meglepő gyorsasággal jött, de nem onnan, emerről vártam. — A gondolatátvitellel folytatott kísérleteim csődöt mondtak. Kiderült ugyanis, hogy a lelki funkciókat irányító agykéregnek roppant bonyolult szerkezete van. Ugyanazok az elektromágneses rezgések különböző emberekből más-más reakciót váltanak ki, így például levetítettem előttük az öröm és az emelkedettség érzetét, s valamennyi kísérleti alany másképp reagált rájuk: szomorúságot, lehangoltságot vagy általános idegességet érzett... Csak a legegyszerűbb érzéseket sikerült átadnom; az éhséget, fájdalmat, meg ehhez hasonlókat. — Egyszer arra voltam kíváncsi, mi történnék, ha az agy sokszorosan felerősített rádióhullámait visszairányítanánk az agyra. Akkor szerkesztettem meg ezt a »rádiósisakot, s hajnalban már be is kapcsoltam az integrátor első, tökéletlen modelljét... Wagner elhallgatott, mogorván nézett maga elé. Arcvonásai kemények és kegyetlenek lettek. Kezével intett, cigarettát kért Scseglovtól, ügyetlenül rágyújtott, köhögött, majd szenvedélyesen folytatta: — Kedves uram, nem tudom, megérte-e már legmerészebb ábrándjainak teljesedését? ... Átélete-e azokat a perceket, amikor a köznapi dolgok eltörpülnek, a kudarcok és nehézségek érvényüket vesztik, és csak az ész győztes örömét, a lélek diadalittas mámorát élvezzük? Erre a kérdésre, persze, nem várok választ. Mert amit én akkor, az integrátor bekapcsolásának pillanatában éreztem, úgysem érezhette senki. Akkor valóban felsőbbrendű ember lettem. Felfedezésem kárpótolt mindenért. S jövőmben csak az ész tökéletes diadalát láttam... — Mert végeredményben mit tud felfogni a mi öt tökéletlen érzékszervünk? Lassanként azt is elvesztettük, amivel történelem előtti őseink még rendelkeztek: a tökéletes hallást, a kitűnő szaglást, meg a látás élességét. Emlékezetünk, az agy fejlődésének e legújabb terméke pedig még annyira tökéletlen, hogy nagyon sokszor át kell élnünk, amit maradandóan meg akarunk jegyezni. Az egyszer tapasztalt dolgokról pedig csak egyetlen, nagyon halvány nyom marad meg bennünk. S később, amikor vissza akarunk emlékezni rájuk, agyunk megfeszül, hogy a szükséges elektromos rezgéseket létrehozza. Ezek a rezgések megindulnak ugyan, de hatóerejük igen csekély. — Az ember azonban mindenáron emlékezni akar. Ilyenkor úgy tűnik fel, mintha az elfelejtett dolgok mármár újra megjelennének. Ismerős körvonalak rajzolódnak ki az emlékezés ködében. Vagy mégsem?... Ekkor azt mondjuk, hogy valami »forog a fejünkben. Addig forog, amíg a körülményekre és a cselekvés helyére vissza nem tudunk emlékezni. Aztán a rezgések kölcsönösen megerősödnek, és végül létrejön az emlék. — De használja csak az én integrátoromat! Ez a készülék az emlékezés pillanatában hirtelen lefogja az agy elektromágneses rezgéseit, meghatványozza, majd ugyanabba az agyba juttatja vissza őket. S a dolgokat eredeti állapotukban láthatjuk viszont. Sőt, az erősítés addig fokozható, hogy az emlék a valóságnál is tisztábbá válik. — a mérnök táblázatok és kézikönyvek nélkül dolgozhat, s a legbonyolultabb feladatok megoldásai,képletei, szabályai, módszerei is eszébe fognak jutni... A művész olyan színárnyalatokat is észrevesz, környezetének azokat a jellegzetes vonásait is fel tudja ismerni és vissza tudja adni, hogy minden képe utólérhetetlen remekmű lesz... A filozófus száz tényre épülő következtetései pedig a logikai vastörvények erejével hatnak majd... Wagner elhallgatott, a karosszék támlájára dőlt és megpihent. Arca most már szomorúan emberi volt. — Mindez birtokomban volt — mondta halkan. — Verseket és filozófiai értekezéseket írtam, képeket festettem, még operát is szereztem. S állítom, hogy e művek semmivel sem voltak gyengébbek kortársaim, a hivatásos művészek átlagalkotásainál. Beethoven, Goethe vagy Hegel persze nem lett belőlem. Ami érthető is. A dilettánsból még az én integrátorom sem tud zsenit csinálni, én pedig a művészetben szánalmas kontár voltam. De azért az integrátor tökéletesítése kitűnően sikerült. S arra gondoltam, hogy egy hordozható készüléket szerkesztek, amely semmivel sem lett volna nagyobb egy közepes szekrény méreteinél. Lelki szemeimmel már az én integrátoraimat láttam az államférfiak, tervezők, művészek dolgozószobáiban... De terveim megvalósításának küszöbén a szovjet bombázók földig lerombolták a laboratóriumot... Nem ok nélkül gyűlöltem tehát az oroszokat ... Most azonban már hálás vagyok maguknak mert rettenetes sorstól szabadítottak meg sok-sok tehetséges embert... Nézzen csak meg, amikor az integrátor nem működik. Szörnyen festek, ugye? A felsőbbrendű ember ilyenkor közönséges féreggé válik. S ennek így is kell lennie. A természet bölcs, mindig kiegyenlíti az erőket és a lehetőségeket. Minél jobban felerősítem az agy rádiórezgéseit, a szervezet annál nehezebben reagál rájuk. És bekövetkezik a vég... (Folyt, köv) FOGJUK KÉZEN ŐKET! Azoknak, akik legyintenek a mai ifjúságra Nem azonosítom magam azokkal, akik legyintenek a mai ifjúságra és elefántnyira dagasztják hibáit, bolhává zsugorítják szép erényeit. Türelmetlenek, igazságtalanok és szinte teljességgel nélkülözik a megértést, a tárgyilagosságot, s inkább be nem vallott, letűnt ifjúságuk miatti halvány irigységből és a felelősség bizonyos elhárítása miatt beszélnek olyan egységesen elmarasztalón, mint meggyőződésből. Azt mondják, hogy neveletlenek,, modortalanok, kényelmesek és műveletlenek a mai fiatalok; nem szeretnek dolgozni és tanulni; nem becsülik meg kellőképpen azt az életformát, amelyet egy idősebb generáció sok áldozattal teremtett meg számukra és megvádolják őket az erkölcsi érzék és felelősség híjával is. Tudnak mindegyikre példákat is, többet-kevesebbet. Igazuk lenne? Mellettük szól számos elkeserítő példa. Sok a fiatal munkakerülő, aki még felcseperedve is szülei munkájából él, öltözködik és szórakozik; a villamoson naponta lehet látni álldogáló öregeket és kényelmesen elterpeszkedő fiatalokat; sok 16—20 éves árulja el minden nap tudatlanságát és műveletlenségét a társasági és magánbeszélgetések során és sajnos, az erkölcsrendészeti hatóságoknak is adnak dolgot kisiklott, eltévedt fiúk és lányok. Ez volna a mai ifjúság igazi, meghatározó arca? Aki csak az utcáról vagy az eszpresszóból ismeri őket és nem látja a gyárat, a hivatalt, az iskolát, és a szülői házat, s ezekben a fiatalokat, könnyen rábólint. Mostanában úgy adódott, hogy több iskola életébe bepillanthattam s volt alkalmam ellenőrizni és megmérni ezt a köztudatban kóválygó ítéletet. Néhány nagyon érdekes példával és tanulsággal találkoztam. Kezdjük talán sorrendben! Ezekért a hibákért legtöbben a társadalmat okolják — ezzel szemben sikerült megállapítani, hogy egy-egy pedagógiai esetben szinte mindig jelen van a szülők felelőssége, a nevelők felületessége vagy a szűkebb környezet romboló hatása. A társadalom csak háttér. Olyan alanyokat választok ki, akikről nevelőik nagyon elkeseredetten és reménytelenül beszélnek. Egy gimnazista fiú — nevezzük Kenderesinek! — tévedés folytán igen elmarasztaló véleményt hozott magával az általános iskolából. Rajta szikkadt egy csúnya, a közerkölcsöt mélyen megsértő ügy, s vele az a vélemény,hogy aki gyerekfejjel ilyet csinál,, abból felnőve csak még nagyobb csibész lehet. Ez a jellemzés lengte körül, s nem csoda, hogy osztálytársai minden heccbert tolták előre. A Kenderesinek már úgyis mindegy , ez volt a jelszavuk. S talán mondani sem kell, hogy végül valóban Kenderesin csattant minden közös hecc is. A gyereket szülei évekkel ezelőtt elhagyták, s az erélytelen nagyszülőknél él. Nem tud neki parancsolni senki, elvadult mindenkitől. Meleg, jóindulattól sugárzó szót keveset kap,, úgy néznek rá, mint a penészre. S ezt ,a gyereket szinte mindenre rá lehet venni. Mint kiderült, a jóra is. Nem igaz, hogy elvesztette a jó iránti érzékét, csupán elszunnyadt benne. Ez a nehezebb, hiszen legyinteni és még egyet rúgni rajta mindenki tud. A kulcsot kell megkeresni ennek a gyerekéletnek a zárjához! Más helyen egy lány az állandó nevelési téma. Leveleket írogat a fiúknak tanítási órán; gyanús és megengedhetetlen kapcsolata van egy pappal; erkölcstelen módon szerez magának zsebpénzt és nevetve újságolja, hogy süteményt lopott egy cukrászdában. Azt is suttogják róla, hogy túlontúl bizalmas fiúkkal. Ezeket a dolgokat maga magáról is elmondja nevelőjének bizalmas kettesben, és mosolyog rajta, teljes híján az erkölcsi érzéknek. Kimondottan várja, hogy nevelőapja, szokásához híven részegen térjen haza, mert olyankor szerezhet magának zsebpénzt. Soha számon nem kérik tőle otthon, hogy kivel, mikor, merre járt, elvégezte-e iskolai kötelességét és nem is érdeklődnek iránta. A tanár, aki azt mondja: -Nem büntethetem a gyereket a végtelenségig szülei és a környezete miatt, hiszen magam is nagyon őszintén sajnálom — emberségesen gondolkozik. Ugyanakkor látja a gyerek jövőjét is: amíg el nem szakad szűkebb környezetétől, minden pedagógiai hatás meddő fáradozás. Az új életforma természetesen több olyan mozzanatot is hozott magával, amely kedvez a fiatalok helytelen ösztöneinek. Egy igen derék családban az apa is, és az anya is egész embert kívánó, fontos munkakört tölt be. Gimnazista gyerekükre szinte alig marad valami idejük, így történhetett meg, hogy a fiú elhívta magához egy délutánra pajtásait, és mivel otthon rátaláltak a pálinkára, meglehetősen leitták magukat. Látta vagy nem látta őket valaki, a dolog lényegén nem változtat. Egyik-másikuk a szesz hatása alatt elfeledkezett magáról és több illetlen dolog elkövetésével terhelte meg a mai ifjúság lelkiismeretét. Igazság van abban is, hogy kényelmesek és hálátlanok a mai gyerekek, ha nem is általában, a nem is olyan mértékben, mint az idősebb generáció köztudatában elkönyvelte Láttam, hogy a mama napszámost fogadott 10 mázsa szén behordásához, hogy nagy, kamasz gyermekeit kímélje; hallottam tanároktól, hogy egyik-másik szülő úgy öltözteti lánygyerekét, mintha nem is iskolába, hanem divatbemutatóra küldené. Az egyik kendergyári munkásasszony panaszolta el, hogy neki még nem volt nylonharisnyája, de a lánya — másodikos egy technikumban — már jó néhány párat elszaggatott, és abban jár iskolába is. Ha nem akarják neki megvenni, azzal sírja ki, hogy a Mesterek Jutkája, és a Hollóék Terije 600 forintos kardigánban jár iskolába. Az átalakított ruha és kabát nem jó — e a gyerek legtöbb helyen akkor is megkapja a legdivatosabb holmikat, ha az apja foltot vettet a kabátjára, vagy az anyja éppen az levetett holmiját veszi fel a piacra, vagy a gyárba. Kívánkozik még néhány szó a fiatalok műveltségéről is. Pozitív és negatív példákkal vegyesen szolgálhatok. Mikor egy ifjúsági előadáson, a Faust 3. felvonásánál tartottak a színházban, egy harmadikos gimnazista súgva megkérdezte a szomszédját: »Most melyik Faust, és melyik Mefisztó?« . Az egyik kiállításon, ahol művészi reprodukciókat mutattak be, a csoportos látogatáson részvevő tanulók kétharmada nem tudta, mi az, hogy a reprodukció. Itt mégis örömömre szolgál inkább a kedvező tapasztalatot nagyobb részletességgel hangsúlyozni. A tanár gyakran beszél gyerekeinek legfrissebb olvasmányairól, hogy felhívja rá a figyelmüket. Legtöbbször kölcsön kérik tőle a könyvet, így jutott az egyik osztály Anne Frank naplójához. Mikor már sokan végigolvasták a kis Anne tragikus naplóját, s szépen és sértetlenül visszaadták a könyvet, az egyik kislány fájdalmas és sajnálkozó őszinteséggel felsóhajtott: »Tanár néni, most látom csak, milyen buták vagyunk mi" Ez a kis Anne ilyen idős korára már mi mindent elolvasott, és milyen művelt volt.* A női fi ni, nem önma A peiaahgukért vallók. A legyintők, a türelmetlenek és az igazságtalanok számára gyűjtöttem egybe őket, tanulságul. Kézen kell fogni a fiatalokat, otthon is, az iskolában is, az utcán is, és a szórakozásban is, mert azzal, hogy szüntelenül szapuljuk őket, és az iskolától várunk mindent, nem teszünk sok szolgálatot az ügynek. Akkor majd jogosabb lesz a szigorúság is, s hasznosabb az intés is. S. I.