Délmagyarország, 1965. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-01 / 1. szám

DONASZI KALMAN: Mindig borzoongva veszlek kézbe. Naptár, ha átfordul az Idő kereke, mely a régin is gyorsan átszaladt már, s hullott nyomában napok serege. Ó mennyi szám és mennyi meg nem élt nap! Mennyi kétség, s füstbement remény! Tolul, zúdul egymása, mint sötét hab Múlt és Jövőnek roppant tengerén. És mennyi rejtély, hány titok icseng­ett számok közömbös kámzsája alatt, míg hív az Idő­s vén kürtjébe zendít, s az álarcok mind sorra hullanak. S kik Jövőnk ködös pitvarába várnak, most előállnak sorra csakhamar, kisül, hogy a sok Kedd. Szombat, Vasárnap kámzsája ugyan mily arcot takar? mit rejteget e sok sötét jelenség? Lesznek-e, kik a jóhírt jelentsék, s melyik hoz bajt, hogy bánat hasson át? Hozzák-e üdvöd, régen várt szerencséd, vagy éppen öt, az álmok asszonyát? .. .­­ naptár nem vall, s így vajon ki tudja. • egyén sorsa ugyan mi lehet? Hogy lesz-e gondod, gyászod, sikered?? Sűrű a pára, mely Jövőd befutja... De hogy népünknek mind szebb lesz az útja, oly biztos, mint hogy Jön a kikelet! ¥ Új naptár elé NÉMETH FERENC: Százlábúék napja A VEKKER HÉTKOR CSÖRÖG. Százlábúné ásít, nyújtózkodik, pongyolát vesz, felkelti a csemetéket. A két kis Százlábú ásít, nyújtózko­dik, kimegy a fürdőszobába. Százlábúné teavizet tesz fel, bekapcsolja a rádiót. A rádió bömböl: „Apu hód med be, apu hód med be .. A két kis Százlábú visít, berohan a szobába, óbégat: — Apu, hód med be,apu hód med be! Százlábú ásít, nyújtózko­dik, szemét dörzsöli, felkel, megkezdődött az ő napja is. Miközben öltözködik. Százlá­búné utasításokat ad: — Ne feledkezz meg a für­dőkádról és a cserépkályhá­ról, drágám! Ha Kunvoráék ki tudták járni a KIK-nél, igazán kijárhatjuk mi isi Reggelinél eszébe jut még valami: — A bojlernek is nézz utá­na, drágám! Ha Baráthéknak tudtak adni, adjanak nekünk is! Ja, és a tévé! Hát az an­tennát a műhelytekben is megfusizhatnád! Én meg utá­na járok a beutalónak! A hivatalba Százlábú öt perccel előbb érkezik, mint a főnök. Mire az megjön, már a munka kellős közepén ta­lálja. Ez jó ok arra, hogy mindjárt el is kéredzkedjen, kezében lobogtatva egy ügy­iratot. A főnök elengedi, mi­közben még arra is gondol, milyen derék, szorgalmas munkaerő ez a Százlábú! <3 ekkor már a villamoson utazik vagy a gázgyár kapu­ján csenget. Előbb csak kér, később már revolverez: — Ha Baráthéknak adtak, nekünk is jár! Vagy azért, mert Baráthék összeköttető... — Kérem, kérem, rögtön Intézkedünk! — térnek ki előle. Százlábú elégedetten dör­zsöli a kezét, siet az ügyirat­tal a Sóhivatalba. Útja ép­pen a KIK előtt visz el, már hogyne menne be! — Beláthatja, kedves Száz­lábú szaktárs — nyugtatja az igazgató —, hogy nemcsak önök várnak cserépkályhára. Viszont a fürdőkádról le kell m­ondaniok, önöknél még tűr­hető állapotban van ... — Szóval mi csak mindig várjunk, meg lemondjunk? Nem! Tudja, hova fogok menni? A tanácshoz! Az igazgató gyorsan szá­mot vet a várható bonyodal­makkal és időpocsékolással — és dönt: — Na jó, ne menjen seho­va, meglesz. SZÁZLÁBÚ ELÉGEDET­TEN dörzsöli a kezét, siet az ügyirattal a Sóhivatalba. Útja éppen a tanács előtt visz el, miért ne menne be? — Az a lakás egészen jó állapotban van! — csodálko­zik a titkár. — Mért adjunk helyette újat? — Tessék megérteni a mi nehéz helyzetünket: négyen szorongunk abban az egy szobában. Persze, hogy jó ál­lapotban van a lakás, és ho­zattam rendbe, most új cse­répkályhát, fürdőkádat, boj­­lert is rakattam, hogy az mennyi fáradságomba került! S mindezt miért? Hogy el tudjam valamiképp cserélni. Mondjuk egy öreg házaspár... — Dehát az a maguk dol­ga, hogy elcseréljék! — De kérem, nem egysze­rűbb megoldás így? Mi cse­reképpen fölajánljuk a la­kást. Elvégre családvédelmi érdek, hogy egy négytagú család ne szorongjon ... A titkár türelmetlen kezd lenni. — Sajnálom. Sokkal na­gyobb családvédelmi gondja­ink is­­ vannak. Kérem a kö­vetkezőt! — szól ki fáradtan az ajtón. — Ügy — kiált Százlábú. — Na majd meglátjuk! Ki­dobják az ügyfelet! A párt­­bizottságon ezt el fogom mondani! Százlábú bosszúsan dörzsö­li a kezét, a Sóhivatal előtt megáll, aztán legyint s to­vább siet. A pártbizottság elé ér, amikor kilép a titkár, megrohanja s egy szuszra elő­adja sérelmét. A titkár csak annyit ért: kitessékelték a tanácstól, miközben négy gyereke van. Sok a dolga, visszaszól az egyik osztályve­zetőnek: beszéljenek a ta­náccsal, hogy foglalkozzanak ennek az embernek az ügyé­vel. Százlábú elégedetten dör­zsöli a kezét, legközelebb lesz már megint valakire hi­vatkoznia! Most már elmegy a Sóhivatalba, aztán visszasi­et, bedobja fiókjába az ak­tát, felhívja a Keravill — Szervusz. Ödönkém! Mi van a tévénkkel? — Sajnos, még nem érke­zett olyan készülék! — Ejnye-ejnye! Most jut eszembe, az ügyed folyamat­ban van, most kértek szakvé­leményt tőlem! — Csakugyan? óriási! Tu­dod, kérlek holnapután uta­zom Pestre, ott biztos sikerül szerezni olyan tévét... Az órájára néz, ebédidő van. Megebédel s átmegy a műhelybe. — Hogy s mint Fischer szaki? Kellene nekem egy kis tévéantenna, látom itt ezeket a selej­tanyagokat, kár lenne kidobni az ócskavasba ... — Hajaj... — nyakig va­gyunk a munkában! Százlábú meglát egy üve­get az ablakpárkányon. — Szép kis üvegecske! Nem lenne rossz ebben egy kis kisüsti, mi? Szóval? — Hát mondjuk, mához egy hétre ... Fölmegy a szobájába, tele­fonon keresi a gázgyár, dél­után Viszik a bojlert. Hóna alá kap egy aktát, berohan főnökéhez. A főnök meghall­gatja­ a bonyodalmat, közben arra gondol, milyen szorgos férfiú ez a Százlábú, direkt külön is megnézi a helyszínt, s kegyesen bólint. Százlábú hazaszalad. Hoz­zák a bojlert. Aztán elszalad a boltba, utána leszalad a pincébe, majd átszalad a napközibe. Mire mindent megjárt, hazaér Százlábúné is. — Na, hogy sikerült, drá­gám? Százlábú kézenfogva a für­dőszobába vezeti: — Mit szólsz hozzá, mucus­­kám? — Jaj, te drága, hogy ki tudsz járni mindent! MEGVACSORÁZNAK, le­fektetik a gyerekeket, majd maguk is lefekszenek. — Tudod mit? — mondja Százlábúné. — Holnap ki­szállhatnál Kistányéra, ahol azt a pálinkát szokták adni, aztán meg a TÜZÉP-hez is elmehetnél, ott már jól is­mernek téged. S ha az új la­kást is ki tudod járni, akkor te leszel a legdrágább Száz­lábú! — Jó, jó — motyogja fél­álomban Százlábú. Jólesően kinyújtja mind a száz lábát. Almában olykor rúg egyet egyik vagy másik lábával, ilyenkor is biztosan kijár va­lamit. Hogy mit, az teljesen mellékes, csak kedvezménye­sen lehessen hozzá­jutni. a atíMmimiiis e«* s Nemes László: A fürdőszobában csöpögött a víz Az orvos az előbb kezet mosott de senki sem ment ki utána hogy alaposan elzárja a csapot Csend volt a lefüggönyözött szobában sűrű, meleg, orvosságszagú csend. Ráte­lepedett a faragott barna bútorokra, az emberekre, a régi, vastag szőnyegre. Dékány La­jos a folyosó­ig kísérte az orvost, ott kérdezte hal­kan: — Van még remény? Nagy, tohonya ember volt a doktor, ő megtette a magáét, ami tőle tellett... és a tudomány mai álláspontja sze­rint ... Mit kínozzak még ilyen kérdé­sekkel is? Különben, neki is fáj a lába, asztmás, tavaly szik­trombózisa volt... Csoda, hogy bírja ezt a strapát. Dékány Lajos kiváló mérnök... tud­hatná ... mit nehezíti a kérdéseivel? Mindnyájan isten kezében vagyunk ... — ezzel szokta megkerülni a választ évtizedeken át. Most mit mondjon? — Hány éves a kedves papa? Hetven­kettő ugye... ez manapság még semmit sem jelentene. Statisztikailag ugyebár... Volt rá példa, hogy hónapokig... sőt évekig... Dékány Lajos tudta. Miért is kérdez­te? Hiszen a kórházból már hazaküld­­ték ... Visszament a lakásba. Az öregek la­káséra. Nem furcsa? Itt nőtt fel, itt volt gyerek... És mégis olyan idegen. Vendég. Itt vannak mind, a család ... vendé­gek ... Kényelmetlenül ülnek, várnak ... Mire? Papa alig beszél, a lélegzete is olyan halk. És milyen keskeny lett az arca! Fehér, mint a haja, mint a párnája, szinte beleolvad. Csak a szeme a régi, az követi mama minden mozdulatát. Ahogy a teáscsészét nyújtja neki, ahogy a vizespoharat... Ahogy a homlokát megtörli, a párnáját igazítja, s utána a kezét fogja, gyengéden, simogatva. M­indig így volt ez, több mint négy és fél évtizede. Mama mindig tudta, mikor kell a papának tea, mikor egy pohár víz, mi­kor a vacsora, mikor egy biztató mo­soly, egy simogatás. Derű és boldogság sugárzott körülötte; papa hálás mosol­­­lyal, csendes megadással hagyta magát kényeztetni. Talán még a gyerekeket sem becézte annyira ... Feri a kályhának támaszkodott. Érde­kes, gyerekkorában is ehhez a kályhához szeretett húzódni, órák hosszat kuporgott máriaüveges ajtaja előtt és bámulta a lángokat. Doktor Dékány Ferenc, köz­gazda ... Egy hónappal ezelőtt nősült. Vagy már kettő? Csak a középső testvérük nincsen itt, Edit. Svájcban turnézik, még két kon­certje lesz Luxemburgban, egy Bernben. Vagy mégis táviratozni kellene? Ki tud­ja... Megbeszéli Lacival, Edit férjével. Átment a szomszéd szobába, az ebéd­lőbe. Amikor az orvos jött, odahúzódtak a többiek. Mármint Olga, meg Feri ifjú felesége, Irén és Laci, a megszeppent kis Editkével. De jó, hogy ő megmondta otthon Olgának: el ne hozzák a gyere­keket! Emlékezzenek úgy a nagypapára, ahogyan utoljára látták .. . Odaült a hosszú ebédlőasztalhoz, a sógora mellé. Milyen kényelmetlenek ezek a magas támlájú székek! S újra kellene kárpitoztatni őket. Minek? Kinek? — Laci — kezdte végül —, ne táviratoz­zunk Editnek? — Gondolod? — TanácstedantÉ íiuk rá. — És Feri is? Minek ehhez Feri? Edit férje (M néNt el! — De nem mondta, felálltak, ha BBMfc nehézkesen átmentek a betegszobába. — A halál... — suttogta Irén áhítatai borzongással. Az ebédlőasztal kopott plüsa­­terítőjére könyökölt. A szeme álmodnak fekete. Fiatal volt, félt a haláltól. Tisz­telte is. Mi­lyen kegyet­len a halál! — Boldogok voltak, majd­nem ötven évig — súgta vissza neki Olga. — Ki kér­het ennél többet az élettől? És milyen véletlenen múlik minden. Ki tudja, mi­lyen lett volna szegény papa első házas­sága ... — Hogyan? Ez nem az első házassága? Zavartan és feszenge hallgattak mind, de Olga mondotta tovább: — De még mennyire nem. Ha ugyan az elsőt egyáltalán házasságnak nevezhet­jük... Feri nem mondta el neked? Igaz, talán eszébe sem jutott, én is csak tíz évvel ezelőtt hallottam egyszer, véletle­nül . .. Tudod, a papa húszéves lehetett vagy huszonegy, amikor beleszeretett egy táncosnőbe... Adélnak hívták ... akkor még lehetett egy fiatal táncosnő Adél. Szóval, ez a kis Adélka elcsavarta, úgy látszik, az ifjú ember fejét; a család per­sze ellenezte, de ő egy szép napon mégis feleségül vette. Egy hónapig, vagy kettőig tartott csak az egész, a táncosnő megfá­zott, tüdőgyulladást kapott, két nap múlva meghalt. Aztán idővel bemutatták a pa­pának a mamát, szerelem, házasság, si­került gyerekek és unokák, fél évszáza­dos derűs élet... Látod Irénke, ilyen vé­letleneken fordul meg az élet... Gyere, nézzünk be hozzájuk ... A mama most is az öreg kezét simo­gatta: — Drágám, egy kis vizet? — Milyen megható, hogy beszélnek most is egymással — sóhajtotta Irén. — Mást nem is hallottunk soha — mondta Lajos, a legidősebb fivér. Igen. Mindig így volt Körülnézett. És minden ilyen­­ volt — Itt semmi sem változik. Sem a bútorok, sem a hang, sem a szeretet. Körös-körül minden csupa emlék; ezt a képet, jaj de szörnyűséges, ők, a gyerekek vették egyszer a szüleik házassági évfor­dulójára, azért nem kerülhet le soha a falról. Azt a kagylót a vitrin­ben a papa hozta valahonnan, a plüssterítő bojtjait ő vágta le egyszer kö­­lyökkorában, s ott a szőnyegen a kopás, ott állt mindig az ablak előtt Edit a he­gedűvel. Ott gyakorolt... A papa ivott néhány csepp vizet, s eről­ködve kissé felemelkedett. A mama meg­ható igyekezettel és meglepő ügyességgel tolta feje alá a párnát. — Jó lesz így, drágaságom? — És fogta a kezét. Mosolygott, bár roppant erőfeszí­tésébe került. — Jó. Már minden jó. — Most érthető volt a papa hangja. Ha meghalok... — Ne! Csak intett, és folytatta. — Ha meghalok ... azt akarom: Adélba temessenek. F­­iadtan lehunyta szemét. A szobára megint csend telepedett: kínos, fé­lelmetes, fülledt, orvosságszagú csend. Ráereszkedett a családra, az ágyra, a szőnyegre, a bútorokra: körös-körül ócska bútorok, siralmas limlomok, romok, romok... Csak a fürdőszobából hallatszott, hogy csöpög a víz. És feltartóztathatatlanul kezdtek ömleni a mama könnyei. SZERELEM Idtty ésUfc emfecck Munkások tanácskoznak ELŐZMÉNY Néha bosszantó, én szépen elmondom a teen­dőket, megdicsérem az eredményeket, nem hall­gatom el a gondokat, bajokat és utána valaki jelentkezik az előttem ülők közül. — Kérem, ez nem egészen úgy van, mert... Mondja a maga kritikai véleményét, javas­latokat terjeszt elő, figyelmeztet és mint aki jól végezte dolgát, helyére ül. — Micsoda renitens ember! — dohog magá­ban az igazgató, aki szentül meg van győződve ar­ról, hogy amit itt elmondhatott, azt el is mondta. De azután jelentkezik a másik. Véleménye nem ellenkező, csak tanácsait mondja arról, ho­gyan lehet jobban tervezni, üzemben műszaki­lag szervezni és a munkásokkal foglalkozni. So­rolja a saját példáját bátran ... — Akadékoskodó, idegesítő, amit ez csinál — súgja fülembe az ülés elnöke. Én meg viaskodom magamban, mert érzem, hogy nem renitens, nem idegesítő ez az ember, hanem azt akarja, amit én, meg a többi, s van bátorsága kertelés nélkül elmondani. A következő csatlakozik az előtte szólóhoz és elmondja, hogy jobban szervezzék a munkát, meg a szállítást, mert a raktárakban annyi a száll­ítatlan áru, hogy nem tudja hova pakolni. — Egyik-másik vezető azt hiszi magáról, hogy ő találta fel a Kolumbusz tojását — mondja a következő. ^ Példálódzék, hogy nem fogadja szívesen a köszönést a műhelyfőnök. Nem tűri meg mások véleményét. Ha nem győzi érvvel, akkor hang­gal intézi el. Pedig nem akarnak rosszat a töb­biek sem, és nem biztos, hogy az a legokosabb ember, akinek nagyobb a hangja. Valaki közbeszól, hogy nevén nevezze a gyereket. Az előbb szóló feláll és neveket mond. Bátran, és bizonyít. Majd kesernyésen megjegyzi befejezésül: , — Nekem nincsen veszíteni valóm, én melós vagyok, kérem szépen, nyugodtan beszélhetek. — Kinek van veszíteni valója? — kérdez köz­be ingerülten a gyűlésvezető elnök. Síri csönd. — Magát kérdeztem? — mutat az utolsó fel­szólalóra. De ő továbbra sem felel. A jövő évi tervet vitató értekezlet néhány percre szünetel. Cigarettaszünet. A SZÜNETBEN — Érdekes? — kérdezem. — Ó, igen — mondja a főmérnök. Azután elhallgatok, saját gondolataimmal bíbelődöm az ablak elő­tt. A téli sötétségben nem látni semmit az üvegen kívül, minden csöndes, halk a gyár, áll a műszak. Talán az éjjeliőr is behúzódott valahova melegebb helyre. Az ab­lak fekete vonalából a felszólalók arca jelenik meg előttem, kritizáló, javaslattevő emberek kézmozdulata. Vizsgálom önmagamat Nagyon figyelek ... Miért szól úgy ez a hang, nincs veszíteni valóm, én melós vagyok. Pedig okosat mondott, de hogy ha nem mondott volna elfogadhatót, akkor is. Miért lenne ez baj? Vagy az lenne megfelelőbb, ha semmit sem szólnának az emberek, csak bó­lintanának és éppen olyan csönd lenne a lel­kekben, mint most kint a gyárudvaron? — Nem, ez borzasztó! — korholom maga­mat. Végre, hogy szólnak. És szerencsére egyre többen szólnak meggyőződéssel. Bőrkeményedés­­sel vert markukkal is bizonyítanak. Van véle­ményük, komoly javaslatuk, a saját üzemükben, munkájukban, hatalmukban... és ez talán a legnagyobb dolog, amivel büszkélkedhetünk. — Figyeljen csak ide — lép hozzám az, aki­nek „nincs veszítenivalója” — az a baj, hogy nem mindenki mondja meg úgy, ahogy érzi. *— Miért ne mondaná meg? — Azt én nem tudom, de megfigyeltem, hogy sokszor megrágják, amíg valamit monda­nak ... s az ilyen megrágogató embereket nem szívleljük. — Ne beszéljen már így, hát az ember feje azért is van, hogy gondolkodjon is... — Nem is az, de nem úgy gondolkodni, ahogyan néha történik. — Hogy történik? — Kiszámítani, hogy érdemes-e mondani, egyéni szempontból. így értem én azt, hogy melós vagyok, és nekem édesmindegy, hogy mit mondok. *— Hát hogy volna mindegy? — Már úgy értem, hogy ha azt érzem ma­gamban, hogy igazam van, nem méricskélem meg, hogy mondjam-e vagy ne.

Next