Délmagyarország, 1965. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-01 / 1. szám
DONASZI KALMAN: Mindig borzoongva veszlek kézbe. Naptár, ha átfordul az Idő kereke, mely a régin is gyorsan átszaladt már, s hullott nyomában napok serege. Ó mennyi szám és mennyi meg nem élt nap! Mennyi kétség, s füstbement remény! Tolul, zúdul egymása, mint sötét hab Múlt és Jövőnek roppant tengerén. És mennyi rejtély, hány titok icsengett számok közömbös kámzsája alatt, míg hív az Idős vén kürtjébe zendít, s az álarcok mind sorra hullanak. S kik Jövőnk ködös pitvarába várnak, most előállnak sorra csakhamar, kisül, hogy a sok Kedd. Szombat, Vasárnap kámzsája ugyan mily arcot takar? mit rejteget e sok sötét jelenség? Lesznek-e, kik a jóhírt jelentsék, s melyik hoz bajt, hogy bánat hasson át? Hozzák-e üdvöd, régen várt szerencséd, vagy éppen öt, az álmok asszonyát? .. . naptár nem vall, s így vajon ki tudja. • egyén sorsa ugyan mi lehet? Hogy lesz-e gondod, gyászod, sikered?? Sűrű a pára, mely Jövőd befutja... De hogy népünknek mind szebb lesz az útja, oly biztos, mint hogy Jön a kikelet! ¥ Új naptár elé NÉMETH FERENC: Százlábúék napja A VEKKER HÉTKOR CSÖRÖG. Százlábúné ásít, nyújtózkodik, pongyolát vesz, felkelti a csemetéket. A két kis Százlábú ásít, nyújtózkodik, kimegy a fürdőszobába. Százlábúné teavizet tesz fel, bekapcsolja a rádiót. A rádió bömböl: „Apu hód med be, apu hód med be .. A két kis Százlábú visít, berohan a szobába, óbégat: — Apu, hód med be,apu hód med be! Százlábú ásít, nyújtózkodik, szemét dörzsöli, felkel, megkezdődött az ő napja is. Miközben öltözködik. Százlábúné utasításokat ad: — Ne feledkezz meg a fürdőkádról és a cserépkályháról, drágám! Ha Kunvoráék ki tudták járni a KIK-nél, igazán kijárhatjuk mi isi Reggelinél eszébe jut még valami: — A bojlernek is nézz utána, drágám! Ha Baráthéknak tudtak adni, adjanak nekünk is! Ja, és a tévé! Hát az antennát a műhelytekben is megfusizhatnád! Én meg utána járok a beutalónak! A hivatalba Százlábú öt perccel előbb érkezik, mint a főnök. Mire az megjön, már a munka kellős közepén találja. Ez jó ok arra, hogy mindjárt el is kéredzkedjen, kezében lobogtatva egy ügyiratot. A főnök elengedi, miközben még arra is gondol, milyen derék, szorgalmas munkaerő ez a Százlábú! <3 ekkor már a villamoson utazik vagy a gázgyár kapuján csenget. Előbb csak kér, később már revolverez: — Ha Baráthéknak adtak, nekünk is jár! Vagy azért, mert Baráthék összeköttető... — Kérem, kérem, rögtön Intézkedünk! — térnek ki előle. Százlábú elégedetten dörzsöli a kezét, siet az ügyirattal a Sóhivatalba. Útja éppen a KIK előtt visz el, már hogyne menne be! — Beláthatja, kedves Százlábú szaktárs — nyugtatja az igazgató —, hogy nemcsak önök várnak cserépkályhára. Viszont a fürdőkádról le kell mondaniok, önöknél még tűrhető állapotban van ... — Szóval mi csak mindig várjunk, meg lemondjunk? Nem! Tudja, hova fogok menni? A tanácshoz! Az igazgató gyorsan számot vet a várható bonyodalmakkal és időpocsékolással — és dönt: — Na jó, ne menjen sehova, meglesz. SZÁZLÁBÚ ELÉGEDETTEN dörzsöli a kezét, siet az ügyirattal a Sóhivatalba. Útja éppen a tanács előtt visz el, miért ne menne be? — Az a lakás egészen jó állapotban van! — csodálkozik a titkár. — Mért adjunk helyette újat? — Tessék megérteni a mi nehéz helyzetünket: négyen szorongunk abban az egy szobában. Persze, hogy jó állapotban van a lakás, és hozattam rendbe, most új cserépkályhát, fürdőkádat, bojlert is rakattam, hogy az mennyi fáradságomba került! S mindezt miért? Hogy el tudjam valamiképp cserélni. Mondjuk egy öreg házaspár... — Dehát az a maguk dolga, hogy elcseréljék! — De kérem, nem egyszerűbb megoldás így? Mi csereképpen fölajánljuk a lakást. Elvégre családvédelmi érdek, hogy egy négytagú család ne szorongjon ... A titkár türelmetlen kezd lenni. — Sajnálom. Sokkal nagyobb családvédelmi gondjaink is vannak. Kérem a következőt! — szól ki fáradtan az ajtón. — Ügy — kiált Százlábú. — Na majd meglátjuk! Kidobják az ügyfelet! A pártbizottságon ezt el fogom mondani! Százlábú bosszúsan dörzsöli a kezét, a Sóhivatal előtt megáll, aztán legyint s tovább siet. A pártbizottság elé ér, amikor kilép a titkár, megrohanja s egy szuszra előadja sérelmét. A titkár csak annyit ért: kitessékelték a tanácstól, miközben négy gyereke van. Sok a dolga, visszaszól az egyik osztályvezetőnek: beszéljenek a tanáccsal, hogy foglalkozzanak ennek az embernek az ügyével. Százlábú elégedetten dörzsöli a kezét, legközelebb lesz már megint valakire hivatkoznia! Most már elmegy a Sóhivatalba, aztán visszasiet, bedobja fiókjába az aktát, felhívja a Keravill — Szervusz. Ödönkém! Mi van a tévénkkel? — Sajnos, még nem érkezett olyan készülék! — Ejnye-ejnye! Most jut eszembe, az ügyed folyamatban van, most kértek szakvéleményt tőlem! — Csakugyan? óriási! Tudod, kérlek holnapután utazom Pestre, ott biztos sikerül szerezni olyan tévét... Az órájára néz, ebédidő van. Megebédel s átmegy a műhelybe. — Hogy s mint Fischer szaki? Kellene nekem egy kis tévéantenna, látom itt ezeket a selejtanyagokat, kár lenne kidobni az ócskavasba ... — Hajaj... — nyakig vagyunk a munkában! Százlábú meglát egy üveget az ablakpárkányon. — Szép kis üvegecske! Nem lenne rossz ebben egy kis kisüsti, mi? Szóval? — Hát mondjuk, mához egy hétre ... Fölmegy a szobájába, telefonon keresi a gázgyár, délután Viszik a bojlert. Hóna alá kap egy aktát, berohan főnökéhez. A főnök meghallgatja a bonyodalmat, közben arra gondol, milyen szorgos férfiú ez a Százlábú, direkt külön is megnézi a helyszínt, s kegyesen bólint. Százlábú hazaszalad. Hozzák a bojlert. Aztán elszalad a boltba, utána leszalad a pincébe, majd átszalad a napközibe. Mire mindent megjárt, hazaér Százlábúné is. — Na, hogy sikerült, drágám? Százlábú kézenfogva a fürdőszobába vezeti: — Mit szólsz hozzá, mucuskám? — Jaj, te drága, hogy ki tudsz járni mindent! MEGVACSORÁZNAK, lefektetik a gyerekeket, majd maguk is lefekszenek. — Tudod mit? — mondja Százlábúné. — Holnap kiszállhatnál Kistányéra, ahol azt a pálinkát szokták adni, aztán meg a TÜZÉP-hez is elmehetnél, ott már jól ismernek téged. S ha az új lakást is ki tudod járni, akkor te leszel a legdrágább Százlábú! — Jó, jó — motyogja félálomban Százlábú. Jólesően kinyújtja mind a száz lábát. Almában olykor rúg egyet egyik vagy másik lábával, ilyenkor is biztosan kijár valamit. Hogy mit, az teljesen mellékes, csak kedvezményesen lehessen hozzájutni. a atíMmimiiis e«* s Nemes László: A fürdőszobában csöpögött a víz Az orvos az előbb kezet mosott de senki sem ment ki utána hogy alaposan elzárja a csapot Csend volt a lefüggönyözött szobában sűrű, meleg, orvosságszagú csend. Rátelepedett a faragott barna bútorokra, az emberekre, a régi, vastag szőnyegre. Dékány Lajos a folyosóig kísérte az orvost, ott kérdezte halkan: — Van még remény? Nagy, tohonya ember volt a doktor, ő megtette a magáét, ami tőle tellett... és a tudomány mai álláspontja szerint ... Mit kínozzak még ilyen kérdésekkel is? Különben, neki is fáj a lába, asztmás, tavaly sziktrombózisa volt... Csoda, hogy bírja ezt a strapát. Dékány Lajos kiváló mérnök... tudhatná ... mit nehezíti a kérdéseivel? Mindnyájan isten kezében vagyunk ... — ezzel szokta megkerülni a választ évtizedeken át. Most mit mondjon? — Hány éves a kedves papa? Hetvenkettő ugye... ez manapság még semmit sem jelentene. Statisztikailag ugyebár... Volt rá példa, hogy hónapokig... sőt évekig... Dékány Lajos tudta. Miért is kérdezte? Hiszen a kórházból már hazaküldték ... Visszament a lakásba. Az öregek lakáséra. Nem furcsa? Itt nőtt fel, itt volt gyerek... És mégis olyan idegen. Vendég. Itt vannak mind, a család ... vendégek ... Kényelmetlenül ülnek, várnak ... Mire? Papa alig beszél, a lélegzete is olyan halk. És milyen keskeny lett az arca! Fehér, mint a haja, mint a párnája, szinte beleolvad. Csak a szeme a régi, az követi mama minden mozdulatát. Ahogy a teáscsészét nyújtja neki, ahogy a vizespoharat... Ahogy a homlokát megtörli, a párnáját igazítja, s utána a kezét fogja, gyengéden, simogatva. Mindig így volt ez, több mint négy és fél évtizede. Mama mindig tudta, mikor kell a papának tea, mikor egy pohár víz, mikor a vacsora, mikor egy biztató mosoly, egy simogatás. Derű és boldogság sugárzott körülötte; papa hálás mosollyal, csendes megadással hagyta magát kényeztetni. Talán még a gyerekeket sem becézte annyira ... Feri a kályhának támaszkodott. Érdekes, gyerekkorában is ehhez a kályhához szeretett húzódni, órák hosszat kuporgott máriaüveges ajtaja előtt és bámulta a lángokat. Doktor Dékány Ferenc, közgazda ... Egy hónappal ezelőtt nősült. Vagy már kettő? Csak a középső testvérük nincsen itt, Edit. Svájcban turnézik, még két koncertje lesz Luxemburgban, egy Bernben. Vagy mégis táviratozni kellene? Ki tudja... Megbeszéli Lacival, Edit férjével. Átment a szomszéd szobába, az ebédlőbe. Amikor az orvos jött, odahúzódtak a többiek. Mármint Olga, meg Feri ifjú felesége, Irén és Laci, a megszeppent kis Editkével. De jó, hogy ő megmondta otthon Olgának: el ne hozzák a gyerekeket! Emlékezzenek úgy a nagypapára, ahogyan utoljára látták .. . Odaült a hosszú ebédlőasztalhoz, a sógora mellé. Milyen kényelmetlenek ezek a magas támlájú székek! S újra kellene kárpitoztatni őket. Minek? Kinek? — Laci — kezdte végül —, ne táviratozzunk Editnek? — Gondolod? — TanácstedantÉ íiuk rá. — És Feri is? Minek ehhez Feri? Edit férje (M néNt el! — De nem mondta, felálltak, ha BBMfc nehézkesen átmentek a betegszobába. — A halál... — suttogta Irén áhítatai borzongással. Az ebédlőasztal kopott plüsaterítőjére könyökölt. A szeme álmodnak fekete. Fiatal volt, félt a haláltól. Tisztelte is. Milyen kegyetlen a halál! — Boldogok voltak, majdnem ötven évig — súgta vissza neki Olga. — Ki kérhet ennél többet az élettől? És milyen véletlenen múlik minden. Ki tudja, milyen lett volna szegény papa első házassága ... — Hogyan? Ez nem az első házassága? Zavartan és feszenge hallgattak mind, de Olga mondotta tovább: — De még mennyire nem. Ha ugyan az elsőt egyáltalán házasságnak nevezhetjük... Feri nem mondta el neked? Igaz, talán eszébe sem jutott, én is csak tíz évvel ezelőtt hallottam egyszer, véletlenül . .. Tudod, a papa húszéves lehetett vagy huszonegy, amikor beleszeretett egy táncosnőbe... Adélnak hívták ... akkor még lehetett egy fiatal táncosnő Adél. Szóval, ez a kis Adélka elcsavarta, úgy látszik, az ifjú ember fejét; a család persze ellenezte, de ő egy szép napon mégis feleségül vette. Egy hónapig, vagy kettőig tartott csak az egész, a táncosnő megfázott, tüdőgyulladást kapott, két nap múlva meghalt. Aztán idővel bemutatták a papának a mamát, szerelem, házasság, sikerült gyerekek és unokák, fél évszázados derűs élet... Látod Irénke, ilyen véletleneken fordul meg az élet... Gyere, nézzünk be hozzájuk ... A mama most is az öreg kezét simogatta: — Drágám, egy kis vizet? — Milyen megható, hogy beszélnek most is egymással — sóhajtotta Irén. — Mást nem is hallottunk soha — mondta Lajos, a legidősebb fivér. Igen. Mindig így volt Körülnézett. És minden ilyen volt — Itt semmi sem változik. Sem a bútorok, sem a hang, sem a szeretet. Körös-körül minden csupa emlék; ezt a képet, jaj de szörnyűséges, ők, a gyerekek vették egyszer a szüleik házassági évfordulójára, azért nem kerülhet le soha a falról. Azt a kagylót a vitrinben a papa hozta valahonnan, a plüssterítő bojtjait ő vágta le egyszer kölyökkorában, s ott a szőnyegen a kopás, ott állt mindig az ablak előtt Edit a hegedűvel. Ott gyakorolt... A papa ivott néhány csepp vizet, s erőlködve kissé felemelkedett. A mama megható igyekezettel és meglepő ügyességgel tolta feje alá a párnát. — Jó lesz így, drágaságom? — És fogta a kezét. Mosolygott, bár roppant erőfeszítésébe került. — Jó. Már minden jó. — Most érthető volt a papa hangja. Ha meghalok... — Ne! Csak intett, és folytatta. — Ha meghalok ... azt akarom: Adélba temessenek. Fiadtan lehunyta szemét. A szobára megint csend telepedett: kínos, félelmetes, fülledt, orvosságszagú csend. Ráereszkedett a családra, az ágyra, a szőnyegre, a bútorokra: körös-körül ócska bútorok, siralmas limlomok, romok, romok... Csak a fürdőszobából hallatszott, hogy csöpög a víz. És feltartóztathatatlanul kezdtek ömleni a mama könnyei. SZERELEM Idtty ésUfc emfecck Munkások tanácskoznak ELŐZMÉNY Néha bosszantó, én szépen elmondom a teendőket, megdicsérem az eredményeket, nem hallgatom el a gondokat, bajokat és utána valaki jelentkezik az előttem ülők közül. — Kérem, ez nem egészen úgy van, mert... Mondja a maga kritikai véleményét, javaslatokat terjeszt elő, figyelmeztet és mint aki jól végezte dolgát, helyére ül. — Micsoda renitens ember! — dohog magában az igazgató, aki szentül meg van győződve arról, hogy amit itt elmondhatott, azt el is mondta. De azután jelentkezik a másik. Véleménye nem ellenkező, csak tanácsait mondja arról, hogyan lehet jobban tervezni, üzemben műszakilag szervezni és a munkásokkal foglalkozni. Sorolja a saját példáját bátran ... — Akadékoskodó, idegesítő, amit ez csinál — súgja fülembe az ülés elnöke. Én meg viaskodom magamban, mert érzem, hogy nem renitens, nem idegesítő ez az ember, hanem azt akarja, amit én, meg a többi, s van bátorsága kertelés nélkül elmondani. A következő csatlakozik az előtte szólóhoz és elmondja, hogy jobban szervezzék a munkát, meg a szállítást, mert a raktárakban annyi a szállítatlan áru, hogy nem tudja hova pakolni. — Egyik-másik vezető azt hiszi magáról, hogy ő találta fel a Kolumbusz tojását — mondja a következő. ^ Példálódzék, hogy nem fogadja szívesen a köszönést a műhelyfőnök. Nem tűri meg mások véleményét. Ha nem győzi érvvel, akkor hanggal intézi el. Pedig nem akarnak rosszat a többiek sem, és nem biztos, hogy az a legokosabb ember, akinek nagyobb a hangja. Valaki közbeszól, hogy nevén nevezze a gyereket. Az előbb szóló feláll és neveket mond. Bátran, és bizonyít. Majd kesernyésen megjegyzi befejezésül: , — Nekem nincsen veszíteni valóm, én melós vagyok, kérem szépen, nyugodtan beszélhetek. — Kinek van veszíteni valója? — kérdez közbe ingerülten a gyűlésvezető elnök. Síri csönd. — Magát kérdeztem? — mutat az utolsó felszólalóra. De ő továbbra sem felel. A jövő évi tervet vitató értekezlet néhány percre szünetel. Cigarettaszünet. A SZÜNETBEN — Érdekes? — kérdezem. — Ó, igen — mondja a főmérnök. Azután elhallgatok, saját gondolataimmal bíbelődöm az ablak előtt. A téli sötétségben nem látni semmit az üvegen kívül, minden csöndes, halk a gyár, áll a műszak. Talán az éjjeliőr is behúzódott valahova melegebb helyre. Az ablak fekete vonalából a felszólalók arca jelenik meg előttem, kritizáló, javaslattevő emberek kézmozdulata. Vizsgálom önmagamat Nagyon figyelek ... Miért szól úgy ez a hang, nincs veszíteni valóm, én melós vagyok. Pedig okosat mondott, de hogy ha nem mondott volna elfogadhatót, akkor is. Miért lenne ez baj? Vagy az lenne megfelelőbb, ha semmit sem szólnának az emberek, csak bólintanának és éppen olyan csönd lenne a lelkekben, mint most kint a gyárudvaron? — Nem, ez borzasztó! — korholom magamat. Végre, hogy szólnak. És szerencsére egyre többen szólnak meggyőződéssel. Bőrkeményedéssel vert markukkal is bizonyítanak. Van véleményük, komoly javaslatuk, a saját üzemükben, munkájukban, hatalmukban... és ez talán a legnagyobb dolog, amivel büszkélkedhetünk. — Figyeljen csak ide — lép hozzám az, akinek „nincs veszítenivalója” — az a baj, hogy nem mindenki mondja meg úgy, ahogy érzi. *— Miért ne mondaná meg? — Azt én nem tudom, de megfigyeltem, hogy sokszor megrágják, amíg valamit mondanak ... s az ilyen megrágogató embereket nem szívleljük. — Ne beszéljen már így, hát az ember feje azért is van, hogy gondolkodjon is... — Nem is az, de nem úgy gondolkodni, ahogyan néha történik. — Hogy történik? — Kiszámítani, hogy érdemes-e mondani, egyéni szempontból. így értem én azt, hogy melós vagyok, és nekem édesmindegy, hogy mit mondok. *— Hát hogy volna mindegy? — Már úgy értem, hogy ha azt érzem magamban, hogy igazam van, nem méricskélem meg, hogy mondjam-e vagy ne.