Délmagyarország, 1965. augusztus (55. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
L<uslínyi Mihály Datok 1. Kocsma-dal Jól megy nekünk, jól megy nekünk, naponta új holdat lövünk fel az égre, ez oltári kaja! Ha majd éjfél körül bezár ez a sarki italbazár s négykézlábon hazatart a banda, ezt danoljuk: jól megy nekünk, van műholdunk, holdkráterünk és a föld is fenemód forog... Éljen Newton, a nagy okos, meg minden más csodálatos tudományos dologi .A tudomány mindent megold, nincs messzi már nekünk a hold, csak a kocsma van oltári messze ha négykézláb mászunk haza, illumináltan, éjszaka, a tócsákban is műholdra lesve ezt danoljuk: jól megy nekünk, van műholdunk, holdkráterünk, és a föld is fenemód forog. Elfen Newton, a nagy okos, meg minden más csodálatos tudományos dologi 2. Motozó-dal Ha egy szocialista gyárból hazaindul a dolgozó, még nem mehet, mert várja a szocialista motozó. De ki motozza azt, ki zsebünkbe nyúl bele, szaki, ki motozza meg a motozót ? A lógóst ki motozza meg, ki körmét rágja délelőtt, és meg se szólhatod, hiszen nem lop 6 mást, csak az időt Nos, ki motozza azt aki zsebünkbe nyúl bele, szaki, ki motozza meg a motozót? Ki motozza az aktamolyt az árdrágító seftelőt és a növekvő árakat az elit-kirakat mögötti Nos, ki motozza azt, aki zsebünkbe nyúl bele, szaki, ki motozza meg a motozót? 3. Dal a politikai bűnözésről Mikor a krapekok egy tisztes férfiút szájukra vesznek, nem nézik, milyen embert, nyakában bicskát hord-e, vagy keresztet . A krapekok tisztes dohányt keresnek és szamárlétrán mennek föl a mennyig, de akit ott fenn majd szájukra vesznek az nem áll meg a szennyig. De van egy szó, mitől a krapekok is rögtön hasra esnek, s nem nézik, milyen ember ő, nyakában bicskát hord-e, vagy keresztet. Mert kinek van ma társadalmi rangja, ki az, aki mindenkor nagymenő? Ne törd a fejed, apafej, ez ő, a politikai bűnöző. Mert mindig így esett s míg világ a világ, hogy lenne másképp: a szerelemhez nem elég a kedv, a bűnözéshez nem elég a szándék, kell, hogy legyen mögötte egy kis eszme, a felforgatás csak ekkor nagy üzlet. Uram, ha sithez lenne néha kedve, hát ne feledje ezted m ut L_J Minden Bámexbumiért-dolgozónak bérlete van a kislécei strandra. (Szép, hosszúkás, narancsszínű, ropogós kartonlap, két szimmetrikusan elhelyezett pecséttel, celofántokban. Érvényes egy személyre, másra át nem ruházható.) Jó dolog egy ilyen bérlet. Mert, tegyük fel, egy meleg nyári napon az embernek, tegyük fel, pancsolni szottyan kedve, akkor nem kell sorbaállni a kislőcei strandon, nem kell tülekedni a pénztárablak előtt. Szó sincs róla. A bérlettulajdonos csak felmutatja a bérletét, esetleg kurtán annyit mond: béri... A kapuk, mintegy varázsütésre kinyílnak előtte, s máris besétálhat a strandra — mint a teve a tű fokán a mennyországba —■, irigy sorbanállók sárga pillantásai között. Tíz éve a tulajdonomban van a bérlet, de eddig még egyszer sem voltam a kislőcei strandon. Először is azért nem voltam, mert nem bírom a napot, hamar megfájdul tőle a fejem, másodszor azért, mert nem tudom, hol van az a Kislőce. A kollégáim sem tudják. Ha megkérdeztem őket, rendszerint azt felelték: mi a csudának akarsz te éppen Kislőcén strandolni? Igaz, mi a csudának is akarok én éppen Kislőcén strandolni? Egyszer kíváncsiságból megnéztem a helységnévtárt. Kislaca, Kislüce, Kislüca, Kislőce benne volt, de Kislőcét nem találtam. Néhány évvel ezelőtt megindult nálunk a takarékossági mozgalom. A takarékossági mozgalom első és utolsó lépése az volt, hogy mindenkitől bevonták a kislőcei strandbérletet. Kiderült, hogy a bérlet megszüntetése jelentős megtakarítást eredményez. A megtakarított összegből háromezer év alatt egy fiaztatót lehet építeni. Már el is felejtettem, hogy nekem valaha is bérletem volt a kislőcei strandon, amely nem tudom, hol van, amikor közölték velem: új bérletemet átvehetem a titkárságon. Nagyon megörültem a hímnek, és repeső szívvel vettem át a bérletet, amely ezúttal okkersárga színű volt, és négy pecsét díszelgett rajta. Annak is örültem, hogy ismét jól megy népgazdaságunknak, és nem kell spórolnunk fiaztatóra. Két évvel ezelőtt, egy napon, öles plakátokat raktak ki a szobákba és a folyosókon. A plakátok lángbetűkkel hirdettek: „TAKARÉKOSKODJ!” Másnap az igazgató értekezletet hívott össze, amelyen bejelentette: vállalatunk, a Bámexbumfért is részt kíván venni a takarékossági mozgalomban. Előadása végén javaslatot kért tőlünk. Lipták főosztályvezető azonnal felállt, és javaslatot tett: mondjunk le a kislőcei strandbérletekről. A javaslatot egyhangúlag elfogadták. Az igazgató könnyes szemmel rebegett köszönetet, és elmondotta, hogy a megtakarított összegből, hatezer év múlva, egy ringlispilt lehet vásárolni, aztán, mielőtt felszólalhattam volna, az ünnepélyes értekezlet véget ért. Néhány hónappal később visszakaptam kislőcei strandbérleremet. Ezúttal smaragdzöld színű volt, csipkézett szélekkel, hat pecséttel, angol, albán és finn szöveggel, celofántasakban. Ismét mehettem strandra, amikor csak akartam, kivéve karácsony első napját és Szilveszter éjszakáját. Ezeket a megszorításokat takarékossági okokból rendelték el. Zokszó nélkül belenyugodtam, sőt még azt is felajánlottam, hogy egyszer s mindenkorra lemondok a kislőcei strandbérletről. Ma megint sokat beszéltek nálunk a takarékosságról. Holnap beviszem a kislőcei strandbérletemet. Mikes György 4 DtL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1965. augusztus L A köveknél volt szebb! Zsóka kicsit előredőlt, az állát a tenyerébe támasztotta és nagy, tiszta szemeivel Gyurkára nézett. Az arca szinte átszellemült az emlékezéstől, és egy finom mosoly hullámzott a szája körül. — Ugye a köveknél? Nézték egymást, de mind a ketten a nagy, barna kövekre meg a szürke tóra gondoltak. Az eszpresszóban, ahol ültek, szerencsére nem sok vendég volt. Zsóka ismerte ez a helyet, ő mondta, hogy ide jöjjenek. Még Akarattyán elhatározta, ha Gyurka feljön, itt találkoznak majd. — Emlékszel, alkonyatkor hogy csillogott a víz? Egyszer azt mondtad olyan, mintha csupa új forintossal szórták volna tele! Gyurka most újra látta a csillogást. — Szép volt — mondta. — Nagyon szép! Zsóka hátra hajtotta a fejét — És amikor kifestettél? Az volt a legszebb! Szétdörzsölted azt a puha, barna követ, aztán először a nyakam ... Gyurka lassan bólogatott. — Nyakláncot festettem rá, egy hosszú, hosszú nyakláncot... — Aztán egy váll-lapot, mintha tábornok lennék. — Először csak őrmester voltál, azután neveztelek ki tábornoknak! Zsóka lehajtotta a fejét és újra csillogni kezdett előtte minden. — Aztán, mintha a festéket akarnád lemosni, simogatni kezdtél. Gyurka mosolygott, Csóka összekulcsolta a kezét. — Később arra jött csónakon az a hosszú hajú lány meg az a magas fiú, akiket mindig együtt láttunk. A lánynak ki volt ázva a haja, de az a kék szalag akkor is ott volt benne! Tudod, az a kék szalag... Gyurka bólogatott. — Én azt mondtam, hogy mindig olyan szépen mennek, mert a fiú úgy őrzi a lányt. — Én meg azt, hogy biztosan jól megértik egymást. Olyan komolyan beszélgettek mindig. — Aztán behunytam a szemem. Közben arra kértelek, hogy majd te is úgy őrizz engem, és ha lehet, mindig egyszerre lépjünk... — Én meg azt mondtam, hogy mi is sokat beszélgetünk majd. Aztán megígértem, hogy megtanítalak arra, hogyan kell egy képet nézni. Kis csend ült közéjük. A pincér halk mozdulattal elvitte előlük az üres csészéket. Gyurka a lány szavain gondolkozott, Zsóka a semmibe nézett, és a széles, kék szalagot látta. — Este megint találkoztunk velük — mondta aztán Gyurka. — Arra sétáltak, ahol mi ültünk, a nagy fa alatt, a padon. — Ott álldogáltak egy ideig a fa túlsó oldalán, és árvizet néztek. — Igen, de emlékezz csak, beszélgettek is. A fiú az egyetemről mesélt a lánynak. — Észre se vettük, mikor mentek el. Mintha csak úgy elúsztak volna ... — Én észrevettem. Épp akkor kötött ki Kenesén a hajó. Zsóka sóhajtott, Gyurka az asztal üveglapját figyelte. — Aztán csak a szemed néztem. Úgy megnőtt a sötétben, és olyan nagyon komoly voltál... — Közben a találkozásokról beszélgettünk, hogy miért találta meg egymást az a lány meg az a fiú, és vajon mit mondtak először egymásnak. — Aztán megsimogattál. Olyan erős volt a tenyered, és én akkor arra gondoltam, milyen jó volna benne elaludni ... — De mondtál valamit a mi találkozásunkról is. Azt, milyen szép volt, hogy mindjárt kérdezés nélkül tegeztük egymást. — Lehet, de én már csak a simogatásra emlékszem ... Újra hallgattak. Az ablakon át besütött a Nap, és mind a ketten a csillogó hamutartót nézték. — Aztán közelebb húztál magadhoz és megcsókoltad előbb a tenyerem, aztán a homlokom, aztán az arcom, aztán a szám . . . Gyurka fölpillantott és lassan megrázta a fejét. — Nem! A tenyered után mindjárt a szád! Zsóka visszanézett, de mintha nem is hallotta volna, tovább beszélt. — Aztán újra megfogtad a kezem és a víz felé vezetnél, közben az Álmodozást kezdted dúdolni. Gyurka megcsóválta a fejét. — Csak fütyörésztem! De azelőtt az apámról beszél CiC tem, hogy csak érettségi után fogott velem kezet. — Dúdoltál — mondta Zsóka — és átkaroltad a vállam! Közben álltunk a parton és néztük a csillagokat Olyan fényes volt minden... — Te, akkor nem is láttuk a csillagokat! Csak a felhők jöttek gyorsan egymásután. — Aztán a karodba emeltél és vittél a csónak felé! Közben úgy villogott az inged, ahogy rásütött a hold. — Csak a csónakba segítettelek be! És hidd el, csak egy szürke trikó volt rajtam! — Nem! Fehér Inged volt! Még most is látom, ahogy világít! Gyurka előrehajolt és most már úgy figyelt a lányra. Zsóka valahova messzire nézett. — Igen, fehér volt és sokat csónakáztunk, közben mindig énekeltél szép, ismeretlen dalokat! — De beszélgettünk is! Ott mondtam el, hogy te vagy az első lány, aki nem azzal kezdte, hogy hol dolgozom és amikor ott kint, a folyosón meg akartalak csókolni, nem mondtad, hogy nem illik ilyen hamar! — De te is ott mondtad, hogy éppen olyan a hangom, amilyennek elképzeltem, meg milyen szép, hogy még fürdőruhában is összeszorított térddel ülök le... — És ott ígértem meg neked, mégis tanulni fogok, a Stefánia téren hogy felvegyenek az egyetemre és akkor együtt lehetünk megint! — Folyton csak szorítottad a kezem és aztán megint énekeltél! — Nem! Nem énekeltem! Arról beszéltünk, hogy lesz majd Pesten! Te dolgozol, én meg egyetemre járok és mindig mindent elmondunk egymásnak! — Énekeltél! Akkor volt a legszebb a hangod! Úgy szállt, olyan szépen, én meg csak hallgattam és ... — Nem! Nem! Beszélgettünk! Csupa fontos dologról és nagyon megértettük egymást! Aztán ... A szomszéd asztalnál nagy csörömpöléssel leesett egy pohár és mind a ketten felkapták a fejüket. Az odasiető pincér lábai alatt megcsikordultak az üvegszilánkok. Aztán hallgattak egy ideig. Zsóka szólalt meg először. — És a csokor, amit búcsúzáskor adtál? Az is ... az is olyan szép volt!... — A csokor — mondta elgondolkozva Gyurka. Aztán, mintha csak úgy magának mondaná, hozzátette. — Két szál szegfű volt! Két szál piros szegfű! * Ültek még egy ideig, és csendesen nézték, hogyan siklik le a hamutartóról a nap. Aztán Zsóka az órájára nézett. — ötre vár anyám — mondta, és a táskájáért nyúlt. Odakint az ajtó előtt kezet fogtak. — Majd ... írok — mondta lassan Gyurka. — Jó — mondta Zsóka —, majd írok én is. Szervusz! — Szervusz! Soha többé nem látták egymást. a ieg- Akácz László: Pintér József festménye a Szegedi Nyári Tárlat anyagából r. Béca Ernő JAPÁN LITÁNIA — Szél vágta le, éles borotva: száll odafent. Mit is mondhat hervadt-kezű asszony a sósizü szélben? — Szél vágta le, éles borotva: leng odafent. Kinek mondjon imát az asszony? A vonító szélnek, a hempergő orkánnak, a szürke fellegeknek? Mit kérdezzen az árva, hervadt kezű asszony? — Hol keresse fiát, aki eltűnt, milyen útra térjen, hogy elérje? — Levágta őt az orkán, s porba rajzolta a fákat, az alvó gyermeket is, a szél és a fény, a hamu és a füst fény lefejezte, tűz méhe felitta, s most leng odafent, száll magasan, messze — Halat árul az asszony a szélben, a kikötő mellett, a csatornák szelébe Arany hold kel — nem nyugtatja, az ágyában fázik. Néha szól a kőnek, a hajladozó fává a menekülő habnak. A kikötő mellett, hol a hadihajók bálnateste ring. L