Délmagyarország, 1965. november (55. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
Se. Lukáct férfi AZ UT Az öregasszony megáll az ajtóban. Tétovázik néhány pillanatig, aztán beljebb lép. — Elnök úr, ha meg nem sértem ... — Mi baj van, Szabó néni? — nézek rá kíváncsian. Leül. Megigazítja fekete kendőjét, majd zsebkendőjét gyűrögeti rendületlenül. — A föld miatt jöttem. — Miféle föld miatt? — Tetszik tudni. A tanya mellett, ami van. Azt mondják, elveszik. — Nem kell nekünk senkié. Fellélegzik. Az arcán is mintha megenyhülnének a ráncok. — Szóval nem veszik el — válik színesebbé hangja. — Nem. — Márhogy az út miatt. A szólóból vezetne arra. Gondolkozom. Melyik tanya is lehet az övé? Aztán hirtelen eszembe jut. Odajelöltük az utat. Közvetlen mellette kell hogy elhaladjon, s egy kis területet lenyír majd a tanyához meghagyott részből. Lényegében nem terem ott semmi. Egy-két csenevészfa ágaskodik, meg néhány krumplibokor. Jóformán értéktelen az egész. — Az már más. Tudja, Szabó néni, az út nem mehet más felé. De ne féljen, adunk helyette máshol. — Nekem csak az kellene, ami volt. Az a kevés, a tanya körül. A tanya is kicsi, kopott. Olyan, mint az öregasszony. Nyári konyha, meg két parányi ól tartozik hozzája. — Az utat csak ott csinálhatjuk, magának majdnem mindegy, hol a földje. — Mégiscsak az kellene. Ott a tanya körül. — Bolondság. Mit terem az? Giz-gazt, meg néhány csenevész ágat. — A fákat még a férjem ültette. Hány éve is? — Ott válassza a csereföldet, ahol éppen akarja. Szólót is lehet. Megdöbbenti kijelentésem. A szóló nagy úr, ha jól meggondoljuk, négyszer-ötször többet ér a mostani területnél. — Szőlőt is adnának? Nem lenne rossz. De hát ennéz, csak kedvesebb. — Ne töprengjen. Szabó néni. Az utat mindenképpen megcsináljuk. Nem akadályozhatja meg néhány négyszögöl föld. Megcsináljuk és kész. — Könnyen beszél. Hiszen a máséra alkuszik, de ha a sajátja lenne? — Nem tehetek mást. Az utat megcsináljuk. — De nem az én földemen. Amíg élek, addig semmiképpen sem. És már könnyek gyűlnek szemébe. Hangja sután tör elő, nemsokára úrrá lesz rajta a zokogás. Mondanom kellene valami vigasztaló szót, de csak azt hajtogatom. — Nyugodjék meg, Szabó néni. Másnap már odaér az egyik lánctalpas. Amikor az öregasszony meglátja, eléje kerül. — Nem szégyenlitek magatokat? Elveszitek a földemet? Már nyugodtan se halhat meg az ember? Ezt a kicsit se kímélitek? Mindegy néktek, nem a tiétek. Én meg dögöljek meg, mi? — Azt mondták, szánthatok bátran. Kihúzhatjuk egyenesre az utat. Ez a kis darab nem érdekes — Így a traktoros. — Én nem adom, érted? Az istennek se adom. Nekiengedi az ekét a traktoros. Az öregasszony meg csak áll ott, tördeli kezét és zokog. Aztán hirtelen lefekszik a földre, a traktor elé. S nem mozdul. Káromkodás, kiabálás. Hiába. Megakad a szántás. A traktoros lelép a fülkéből. — Ne csináljon bolodságot. Ezen úgyse változtathat. Fel kell szántanom a földet. Beszélhet. Az öregasszony nem mozdul. Tenyerébe temeti arcát, s fekszik a földön. Néha meg-megrázza a zokogás. Végül a traktoros megsajnálja, felemeli, vigasztalja. Délután kezdődik elölről megint az udvarlás. Kimegyünk a tanyába és kérjük Szabó nénit. De nem és nem. Ragaszkodik váltig ahhoz a kevés földhöz. Mit tehetnénk mást? Küldjük a traktorost. Ahogy a lánctalpas közel kerül, megint kijön az öregasszony. Nem átkozódik. Nézi mereven a hatalmas gépet és ismét eléje fekszik. Mindenségit az édesanyjának, hát nem érti meg, hogy felszántjuk ezt a részt? Börtönbe akar juttatni? Menjen innen, mert agyonvágom! — kiabál a traktoros. — Nem adom a földet — suttogja alig hallhatóan az öregasszony. — Inkább meghalok. A magaméban halok meg. — Dögöljön is meg azonnal. Beleszántom a földbe, hogy hírmondója se maradjon. Az asszony nem mozdul. Csikorognak a lánctalpak és megindulnak — hátrafelé. Megtanácskozzuk újra a dolgot. De hiába, az utat csak ott kell építeni. Mit tehetünk mást? Szólunk a traktorosnak, éjszaka szántsa fel a földet. Szabó néni hajnalban, ahogy meglátja, tett csenevész fácskákat, bokrokat és behordja a tanyába. Majd elmegy a tanácsra, panaszát hátha orvosolni lehetne. Nézik, nézik az iratokat. A hivatalnok széttárja kezét. — Ki igazodik el ezen? Sehol nincs Szabó Jánosné. Ha nem tudnám, hogy milyen régen lakik benne, azt mondanám, nem a magáé. — Méghogy nem? Apámtól örököltem. Az első háborúkor. Ő kapargatta össze valahogy. További keresgélés. — A földnek élt. Nem érdekelte más semmi a világon. — Kiről beszél? — Apámat mondom. Hogy milyen ember volt. Amikor katonának vitték, egyenesen a frontra, az utolsó percig dolgozott. S aztán sorra meghagyta anyámnak, melyik táblába mit vessen. Kocsival vitték őket innen a tanyák közül. Kicsivel odébb, a mi kukoricaföldünk mellett, egyszerre csak leugrott. A többiek meresztették a szemüket, kiabáltak is: — „Megbolondultál János? Hova szaladsz?” Dehát mondhatták. Rájuk se rántott. A csendőrök már puska után nyúltak. — Megszökött legalább? — kapja fel fejét a hivatalnok. — Dehogy. Megállt a kukorica mellett. Kiszakított a sorok közül két nagy gazt. Fene tudja, hogy kerülhettek oda, mert előző nap kapálta a földet. Aztán kiment a frontra. Odamaradt, nyugodjék békében. Csend. A hivatalnok lapozgat. — Hogy hívták az apját, Szabó néni? — Kétöklű János. — No ugye. Itt van. Az ő nevén szerepel a birtok. De azért a szövetkezettől megkapja a kártalanítást. Mást úgyse nagyon csinálhat. Különben is tag, igaz? — Nyugdíjas lennék. Útközben az öregasszony egyre motyog. — Nem is a mi nevünkön van. Pedig mindenki tudja, hogy kié. Csak fel ne szántották volna, míg le nem hunyom a szememet. Távolodik a falutól. S amint a szőlőtőkék között elhalad, mintha egy kis haragot is érezne a tanya, a föld iránt . Méghogy az apám nevén szerepli? Nézi a tőkéket. Már vége a szüretnek, nemsokára kezdődik a takarás. Jól fizet a föld. Meghálálja a munkát. És akkor egyszeriben böngészni kezd. Félre hajtogatja a sárgult leveleket ottfelejtett fürtöt keres. Nagysokára talál. Szemenként ízlelgeti a szőlőt. S már talán nem is bánja, hogy az éjszaka a tanya körül felszántottak egy kis darab földet. elájul. Később összeszedegeti a kiforga nBEDE ANNA Vannak olyanok Vannak olyanok akik a keréknyomokból a kávéházasztalig emelkedtek akik leverték s már el is feledték a sarat a sánta bogáncsot fejükből kirázták a tücskök könyörgéseit akik nyilatkozni tudnak dadogni elfeledtek sírnak ha szépen nő a vetés és ha a zápor ledönti így kiáltanak: ezért sírtunk tudtuk előre! akik a sikermorzsákat hajlongva csipegetik fel akik a halálról zengedeznek és a haldoklókat kikerülik falkákban járják a körutakat és a magányosságról énekelnek az emberiség nevében szolnak es árvízkor hegyekbe menekülnek akik a szeretőikkel dicsekszenek és letagadják a szerelmeiket akik mellett nem lehet szótalan sétálni mert a falombok neszeire nem figyelnek vannak akik pirospozsgáson konyak- és fekete gőzben milliók temetéstelen pusztulásáról csevegnek tudván hogy kutyabajuk hacsak a barátjuk agyon nem üti őket nagy gondjára az eltemetésükre hivatott Okosok Egyesületének Ám ha mégis eljönne ama gyászos Tömeghalál utolsó csepp erejükkel felugranak a tátongó falakra felszökkennek a fűbeborult katedrálisok kupoláira átugorván az anyák árnyékait a könny-árkokat feltoppannak a kitépett hegyek csonkjaira onnan harsogják: nálám mit mondtunk előre ezért voltunk mindig boldogtalanok és boldogan rúgnak utolsót de mit fecsegek ők még azután is továbbélnek új hivatalokat csinálnak fölveszik a segélyeket és továbbzengik a halálról szóló dalaikat De vannak olyanok a hosszú utak kanyarulataiban akiket az eső megvert bacillusok belülről szétrágtak az eperfákról eszegetök akiket felvesz a cigánykocsi sebekkel borítottak akiket későn visznek kórházba sebészollóknak kitárt erűek étergőzben álmodozók akikhez nem jön látogató a virágtalan asztalnak a megvárakoztatottak a köhécselők az állva kiszenvedők a nem-főbérlők akiknek nincs kulcs-csomójuk a meg nemismertek tapsra nem ügyelők csaprólmosakodók akik hazatérnek üres telek padjára állóbüfé blokkolói elé a gyanúsan idegenek akiket a rendőrőrs igazoltat « az egyszerű bűnök elkövetői az indulatból odavágók akiket mindenki kétszer üt vissza az iszapostalpúak hátizsákra kötött gitárral a gitáron porral sárral mosolyognak mígcsak a szemük meg nem üvegesedik jégveréskor idegen eresz alatt várják a szivárványt és az életről énekelnekJ OELMAGIAHOMZÁ* Vasarm»*, 1M&. Art Buchwald Cowboy film a lap új hullám Az új hullám új típusú rendezői olyan új típusú filmeket készítenek, amelyekben semmi sem történik. E filmek alapvető jellemvonása — az emberek közötti kapcsolat teljes hiánya — a Tavaly Marienbadban című filmben érte el tetőfokát. Mi történnék, gondoltuk magunkban, ha egy ilyen újhullámos rendezőnek egy westernt kellene készítenie? A forgatókönyv nyilván nem okozna gondot. Egyébként mi magunk már meg is írtuk. Filmünk címe: Black Valleyben nem történt semmi. Mint annyi más western, a mi filmünk is egy nyári napon kezdődnek, olyan napon, amikor dögletes hőség uralkodik, elviselhtetlen a por, s amikor gyönyörű csödörén lovagolva Black Valley városába megérkezik az Ismeretlen. Az utca népiben. Mikor a szálloda mellett léptet el hősünk, valaki, aki éppen ott tesz-vesz, felemeli a fejét, s tekintetében mintha megcsillanna valami. Aztán tovább teszvesz. Az* Ismeretlen a Saloon mellett áll meg, és kiköti lovát. Ez tíz percig tart. Meggyőződvén, hogy a ló jól ki van kötve, az Ismeretlen belép a vendégekkel zsúfolásig tömött bárhelyiségbe. Minden asztalnál kártyáznak. A bárpultnál azonban azonnal pusztaság támad, amint az Ismeretlen odalép és megszólal. — Tölti. — Nagyot vagy kicsit? — kérdi a barman. — Mi a különbség? — A nagyon megtakaríthat öt centet. — Akkor inkább kicsit és kérném, minél több jéggel és szódával. Az ajtón belép Blacky Jones, a helybeli botrányhős. — Mintha nem ismernélek, te ismeretlen. Idegen vagy? — Öhöm. — Mit szólsz hozzá, feldobunk egy oltárbunyót, és szétverünk itt mindent, a hétszentséges mindenit neki se, mi? — Nem látom okát. Én nem vesztem össze önnel. — Hát akkor talán megpróbáljuk, melyikünk lyukatsztja ki gyorsabban a másikat? — De miért? Blacky egy álló percig gondolkodik. — Ez, kérem, valóban igaz. Nincs miért. De mi lenne, ha pókereznénk egy kicsit? — Ha kedve tartja, állok a rendelkezésére. Leülnek az asztalhoz, a Blacky bandájához tartozó öt tagbaszakadt legénnyel együtt. Blacky oszt. Az Ismeretlen két lapot kér. Blacky négyet vesz. Mindketten növelik a tétet. Az Ismeretlen megáll, és Blacky ezt mondja: — öt ász. — A pakliban csak négy van — mondja az Ismeretlen. — Te talán azt akarod mondani, hogy csalok? — Pontosan. — Oké. Akkor leosztok mégegyszer. Semmi baj. Eltelik két óra. Egyikük sem kerül fölénybe. Meállapodnak abban, hogy kvittek. Az asztaltól felálltában az Ismeretlen tekintete egy szép fiatal lányéval találkozik, aki az emeleti folyosó egyik ablakából integet. — Nem tanácsolom, hogy felmenjen oda — mondja Blacky. — Miért? — kérdi az Ismeretlen. — Csak úgy — válaszol Blacky. Az Ismeretlen felmegy a lány szobájába. A lány sír. — Segítsen rajtam. Blacky erőszakkal tart itt. Ha nem szabadít ki, össze kell vele házasodnom. — Egyszer úgyis meg kell házasodnia. — De hát nem érti. Blacky rossz ember — mondja a lány zokogva. — Egy legény, aki úgy tud pókerezni, mint ő, és elrabolt fiatal lányokat tart zár alatt — nem lehet rossz ember. Ebben a pillanatban az utcáról kiáltások hallatszanak: „Indiánok.”, „Indiánok!”. Vagy kétszáz félelmetesen tetovált indián tűnik fel galoppban valami dombok mögül, tomahawkokat és lándzsákat rázva. Átviharzanak a főutcán, és eltűnnek valami más dombok mögött. — Óriási! — mondja egy cowboy egy másik cowboynak. — Szeretnék tudni úgy lovagolni, mint ezek az indiánok. — Mit nem adnék, ha indián lehetnék! — válaszol a másik cowboy. — Halálosan meguntam viselni ezt a nehéz cowboyruhát ebben az állati melegben. Montázs-átmenet az Ismeretlenre. Az ágy fel van dúlva, a lány fésülködik. — Viszlát — mondja az Ismeretlen, miközben még egy jelet vés pisztolyának agyára. — És velem mi lesz? — tör ki a lányból a zokogás. — Hiszen Blacky megöl. — C’est la vie — mondja az Ismeretlen, miközben minden sietség nélkül kimászik az ablakon, a lány pedig leül az ágyra és zokog. 99