Délmagyarország, 1965. november (55. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-21 / 275. szám

Se. Lukáct férfi AZ UT A­z öregasszony megáll az ajtó­ban. Tétovázik néhány pil­lanatig, aztán beljebb lép. — Elnök úr, ha meg nem sértem ... — Mi baj van, Szabó néni? — nézek rá kíváncsian. Leül. Megigazítja fekete kendőjét, majd zsebkendőjét gyűrögeti rendületlenül. — A föld miatt jöttem. — Miféle föld miatt? — Tetszik tudni. A tanya mellett, ami van. Azt mondják, elveszik. — Nem kell nekünk senkié. Fellélegzik. Az arcán is mintha meg­enyhülnének a ráncok. — Szóval nem veszik el — válik színe­sebbé hangja. — Nem. — Márhogy az út miatt. A szólóból ve­zetne arra. Gondolkozom. Melyik tanya is lehet az övé? Aztán hirtelen eszembe jut. Oda­jelöltük az utat. Közvetlen mellette kell hogy elhaladjon, s egy kis területet le­nyír majd a tanyához meghagyott rész­ből. Lényegében nem terem ott semmi. Egy-két csenevészfa ágaskodik, meg né­hány krumpli­bokor. Jóformán értéktelen az egész. — Az már más. Tudja, Szabó néni, az út nem mehet más felé. De ne féljen, adunk helyette máshol. — Nekem csak az kellene, ami volt. Az a kevés, a tanya körül. A tanya is kicsi, kopott. Olyan, mint az öregasszony. Nyári konyha, meg két pa­rányi ól tartozik hozzája. — Az utat csak ott csinálhatjuk, magá­nak majdnem mindegy, hol a földje. — Mégiscsak az kellene. Ott a tanya körül. — Bolondság. Mit terem az? Giz-gazt, meg néhány csenevész ágat. — A fákat még a férjem ültette. Hány éve is? — Ott válassza a­­ csereföldet, ahol ép­pen akarja. Szólót is lehet. Megdöbbenti kijelentésem. A szóló nagy úr, ha jól meggondoljuk, négyszer-ötször többet ér a mostani területnél. — Szőlőt is adnának? Nem lenne rossz. De hát ennéz, csak kedvesebb. — Ne töprengjen. Szabó néni. Az utat mindenképpen megcsináljuk. Nem aka­dályozhatja meg néhány négyszögöl föld. Megcsináljuk és kész. — Könnyen beszél. Hiszen a máséra alkuszik, de ha a sajátja lenne? — Nem tehetek mást. Az utat megcsi­náljuk. — De nem az én földemen. Amíg élek, addig semmiképpen sem. És már könnyek gyűlnek szemébe. Hangja sután tör elő, nemsokára úrrá lesz rajta a zokogás. Mondanom kellene va­lami vigasztaló szót, de csak azt hajto­gatom. — Nyugodjék meg, Szabó néni. Másnap már odaér az egyik lánctalpas. Amikor az öregasszony meglátja, eléje kerül. — Nem szégyenlitek magatokat? Elve­szitek a földemet? Már nyugodtan se hal­hat meg az ember? Ezt a kicsit se kímé­litek? Mindegy néktek, nem a tiétek. Én meg dögöljek meg, mi? — Azt mondták, szánthatok bátran. Ki­húzhatjuk egyenesre az utat. Ez a kis da­rab nem érdekes — Így a traktoros. — Én nem adom, érted? Az istennek se adom. N­ekiengedi az ekét a traktoros. Az öregasszony meg csak áll ott, tördeli kezét és zokog. Aztán hirtelen lefekszik­ a földre, a traktor elé. S nem mozdul. Káromkodás, kiabálás. Hiába. Megakad a szántás. A traktoros lelép a fülkéből. — Ne csináljon bolodságot. Ezen úgyse változtathat. Fel kell szántanom a földet. Beszélhet. Az öregasszony nem mozdul. Tenyerébe temeti arcát, s fekszik a föl­dön. Néha meg-megrázza a zokogás. Vé­gül a traktoros megsajnálja, felemeli, vi­gasztalja. Délután kezdődik elölről megint az ud­varlás. Kimegyünk a tanyába és kérjük Szabó nénit. De nem és nem. Ragaszko­dik váltig ahhoz a kevés földhöz. Mit te­hetnénk mást? Küldjük a traktorost. Ahogy a lánctalpas közel kerül, megint kijön az öregasszony. Nem átkozódik. Nézi mereven a hatalmas gépet és ismét eléje fekszik.­­ Mindenségit az édesanyjának, hát nem érti meg, hogy felszántjuk ezt a részt? Börtönbe akar juttatni? Menjen innen, mert agyonvágom! — kiabál a traktoros. — Nem adom a földet — suttogja alig hallhatóan az öregasszony. — Inkább meghalok. A magaméban halok meg. — Dögöljön is meg azonnal. Beleszán­tom a földbe, hogy hírmondója se ma­radjon. Az asszony nem mozdul. Csikorognak a lánctalpak és megindulnak — hátra­felé. Megtanácskozzuk újra a dolgot. De hiá­ba, az utat csak ott kell építeni. Mit te­hetünk mást? Szólunk a traktorosnak, éj­szaka szántsa fel a földet. Szabó néni hajnalban, ahogy meglátja, tett csenevész fácskákat, bokrokat és be­hordja a tanyába. Majd elmegy a tanács­ra, panaszát hátha orvosolni lehetne. Nézik, nézik az iratokat. A hivatalnok széttárja kezét. — Ki igazodik el ezen? Sehol nincs Sza­bó Jánosné. Ha nem tudnám, hogy milyen régen lakik benne, azt mondanám, nem a magáé. — Méghogy nem? Apámtól örököltem. Az első háborúkor. Ő kapargatta össze va­lahogy. További keresgélés. — A földnek élt. Nem érdekelte más semmi a világon. — Kiről beszél? — Apámat mondom. Hogy milyen em­ber volt. Amikor katonának vitték, egye­nesen a frontra, az utolsó percig dolgo­zott. S aztán sorra meghagyta anyámnak, melyik táblába mit vessen. Kocsival vit­ték őket innen a tanyák közül. Kicsivel odébb, a mi kukoricaföldünk mellett, egy­szerre csak leugrott. A többiek meresztet­ték a szemüket, kiabáltak is: — „Megbolondultál János? Hova sza­ladsz?” Dehát mondhatták. Rájuk se rán­tott. A csendőrök már puska után nyúl­tak. — Megszökött legalább? — kapja fel fejét a hivatalnok. — Dehogy. Megállt a kukorica mellett. Kiszakított a sorok közül két nagy gazt. Fene tudja, hogy kerülhettek oda, mert előző nap kapálta a földet. Aztán kiment a frontra. Odamaradt, nyugodjék békében. Csend. A hivatalnok lapozgat. — Hogy hívták az apját, Szabó néni? — Kétöklű János. — No ugye. Itt van. Az ő nevén szere­pel a birtok. De azért a szövetkezettől megkapja a kártalanítást. Mást úgyse na­gyon csinálhat. Különben is tag, igaz? — Nyugdíjas lennék. Útközben az öregasszony egyre motyog. — Nem is a mi nevünkön van. Pedig mindenki tudja, hogy kié. Csak fel ne szántották volna, míg le nem hunyom a szememet. Távolodik a falutól. S amint a szőlőtő­kék között elhalad, mintha egy kis hara­got is érezne a tanya, a föld iránt . Méghogy az apám nevén szerepli? N­ézi a tőkéket. Már vége a szü­retnek, nemsokára kezdődik a takarás. Jól fizet a föld. Meghálálja a munkát. És ak­kor egyszeriben böngészni kezd. Félre hajtogatja a sár­gult leveleket ottfelejtett fürtöt keres. Nagysokára talál. Szemenként ízlelgeti a szőlőt. S már talán nem is bánja, hogy az éjszaka a tanya körül felszántottak egy kis darab földet. elájul. Később összeszedegeti a kiforga­ nBEDE ANNA Vannak olyanok Vannak olyanok akik a keréknyomokból a kávéházasztalig emelkedtek akik leverték s már el is feledték a sarat a sánta bogáncsot fejükből kirázták a tücskök könyörgéseit akik nyilatkozni tudn­ak dadogni elfeledtek sírnak ha szépen nő a vetés és ha a zápor ledönti így kiáltanak: ezért sírtunk tudtuk előre! akik a sikermorzsákat hajlongva csipegetik fel akik­ a halálról zengedeznek és a haldoklókat kikerülik falkákban járják a körutakat és a magányosságról énekelnek az emberiség nevében szolnak es árvízkor hegyekbe menekülnek akik a szeretőikkel dicsekszenek és letagadják a szerelmeiket akik mellett nem lehet szótalan sétálni mert a falombok neszeire nem figyelnek vannak akik pirospozsgáson konyak- és fekete­ gőzben milliók temetéstelen pusztulásáról csevegnek tudván hogy kutyabajuk hacsak a barátjuk agyon nem üti őket nagy gondjára az eltemetésükre hivatott Okosok Egyesületének Ám ha mégis eljönne ama gyászos Tömeghalál utolsó csepp erejükkel felugranak a tátongó falakra felszökkennek a fűbeborult katedrálisok kupoláira átugorván az anyák árnyékait a könny-árkokat feltoppannak a kitépett hegyek csonkjaira onnan harsogják: nálám mit mondtunk előre ezért voltunk mindig boldogtalanok­ és boldogan rúgnak utolsót de mit fecsegek ők még azután is továbbélnek új hivatalokat csinálnak fölveszik a segélyeket és továbbzengik a halálról szóló dalaikat De vannak olyanok a hosszú utak kanyarulataiban akiket az eső megvert bacillusok belülről szétrágtak az eperfákról eszegetök akiket felvesz a cigánykocsi sebekkel borítottak akiket későn visznek kórházba sebészollóknak kitárt erűek étergőzben álmodozók akikhez nem jön látogató a virágtalan asztalnak a megvárakoztatottak a köhécselők az állva kiszenvedők a nem-főbérlők akiknek nincs kulcs-csomójuk a meg nemismertek tapsra nem ügyelők csaprólmosakodók akik hazatérnek üres telek padjára állóbüfé blokkolói elé a gyanúsan idegenek akiket a rendőrőrs igazoltat « az egyszerű bűnök elkövetői az indulatból odavágók akiket mindenki kétszer üt vissza az iszapostalpúak hátizsákra kötött gitárral a gitáron porral sárral mosolyognak mígcsak a szemük meg nem üvegesedik jégveréskor idegen eresz alatt várják a szivárványt és az életről énekelnekJ OELMAGIAHOMZÁ* Vasarm»*, 1M&. Art Buchwald Cowboy film a la­p új hullám Az új hullám új típusú rendezői olyan új típusú filmeket készítenek, amelyekben semmi sem történik. E filmek alapvető jel­lemvonása — az emberek közötti kapcso­lat teljes hiánya — a Tavaly Marienbad­­ban című filmben érte el tetőfokát. Mi történnék, gondoltuk magunkban, ha egy ilyen újhullámos rendezőnek egy wes­ternt kellene készítenie? A forgatókönyv nyilván nem okozna gondot. Egyébként mi magunk már meg is írtuk. Filmünk címe: Black Valleyben nem történt semmi. Mint annyi más western, a mi filmünk is egy nyári napon kezdődnek, olyan na­pon, amikor dögletes hőség uralkodik, el­­viselhtetlen a por, s amikor gyönyörű csö­­dörén lovagolva Black Valley városába megérkezik az Ismeretlen. Az utca nép­iben. Mikor a szálloda mellett léptet el hősünk, valaki, aki éppen ott tesz-vesz, felemeli a fejét, s tekintetében mintha megcsillanna valami. Aztán tovább tesz­­vesz. Az* Ismeretlen a Saloon mellett áll meg, és kiköti lovát. Ez tíz percig tart. Meg­győződvén, hogy a ló jól ki van kötve, az Ismeretlen belép a vendégekkel zsúfolásig tömött bárhelyiségbe. Minden asztalnál kártyáznak. A bárpultnál azonban azon­nal pusztaság támad, amint az Ismeretlen odalép és megszólal. — Tölti. — Nagyot vagy kicsit? — kérdi a bar­man. — Mi a különbség? — A nagyon megtakaríthat öt centet. — Akkor inkább kicsit és kérném, mi­nél több jéggel és szódával. Az ajtón belép Blacky Jones, a helybeli botrányhős. — Mintha nem ismernélek, te ismeret­len. Idegen vagy? — Öhöm. — Mit szólsz hozzá, feldobunk egy oltár­­bunyót, és szétverünk itt mindent, a hét­­szentséges mindenit neki se, mi? — Nem látom okát. Én nem vesztem ös­­­sze önnel. — Hát akkor talán megpróbáljuk, me­lyikünk lyukatsztja ki gyorsabban a má­sikat? — De miért? Blacky egy álló percig gondolkodik. — Ez, kérem, valóban igaz. Nincs miért. De mi lenne, ha pókereznénk egy kicsit? — Ha kedve tartja, állok a rendelkezé­sére. Leülnek az asztalhoz, a Blacky bandá­jához tartozó öt tagbaszakadt legénnyel együtt. Blacky oszt. Az Ismeretlen két la­pot kér. Blacky négyet vesz. Mindketten növelik a tétet. Az Is­meretlen megáll, és Blacky ezt mondja: — öt ász. — A pakliban csak négy van — mond­ja az Ismeretlen. — Te talán azt akarod mondani, hogy csalok? — Pontosan. — Oké. Akkor leosztok mégegyszer. Semmi baj. Eltelik két óra. Egyikük sem kerül fö­lénybe. Meállapodnak abban, hogy kvit­tek. Az asztaltól felálltában az Ismeretlen tekintete egy szép fiatal lányéval talál­kozik, aki az emeleti folyosó egyik ablaká­ból integet. — Nem tanácsolom, hogy felmenjen oda — mondja Blacky. — Miért? — kérdi az Ismeretlen. — Csak úgy — válaszol Blacky. Az Ismeretlen felmegy a lány szobá­jába. A lány sír. — Segítsen rajtam. Blacky erőszakkal tart itt. Ha nem szabadít ki, össze kell vele házasodnom. — Egyszer úgyis meg kell házasodnia. — De hát nem érti. Blacky rossz em­ber — mondja a lány zokogva. — Egy legény, aki úgy tud pókerezni, mint ő, és elrabolt fiatal lányokat tart zár alatt — nem lehet rossz ember. Ebben a pillanatban az utcáról kiáltá­sok hallatszanak: „Indiánok.”­, „Indiá­nok!”. Vagy kétszáz félelmetesen tetovált indián tűnik fel galoppban valami dom­bok mögül, tomahawkokat és lándzsákat rázva. Átviharzanak a főutcán, és eltűn­nek valami más dombok mögött. — Óriási! — mondja egy cowboy egy másik cowboynak. — Szeretnék tudni úgy lovagolni, mint ezek az indiánok. — Mit nem adnék, ha indián lehetnék! — válaszol a másik cowboy. — Halálosan meguntam viselni ezt a nehéz cowboy­­ruhát ebben az állati melegben. Montázs-átmenet az Ismeretlenre. Az ágy fel van dúlva, a lány fésülködik. — Viszlát — mondja az Ismeretlen, mi­közben még egy jelet vés pisztolyának agyára. — És velem mi lesz? — tör ki a lányból a zokogás. — Hiszen Blacky megöl. — C’est la vie — mondja az Ismeret­len, miközben minden sietség nélkül ki­mászik az ablakon, a lány pedig leül az ágyra és zokog. 99

Next