Délmagyarország, 1965. december (55. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-01 / 283. szám
Közéletünk hírei DOBI ISTVÁN LÁTOGATÁSA KOMÁROMBAN Dobi István, az Elnöki Tanács Elnöke, Komárom megye országgyűlési képviselője kedden Komárom városba látogatott. Társaságában volt Nemeslaki Tivadar, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a megyei pártbizottság első titkára, valamint Kroszner László, a megyei tanács vb elnöke. Dobi István megtekintett néhány üzemet és intézményt. KÁLLAI GYULA FOGADTA AZ ÚJ BOLGÁR NAGYKÖVETET Kállai Gyula, a Minisztertanács elnöke kedden bemutatkozó látogatáson fogadta Vaszil Bogdanovot, a Bolgár Népköztársaság új magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét. (MTI) FOGADÁS AZ ALBÁN NEMZETI ÜNNEP ALKALMÁBÓL Dhori Samsuri, az Albán Népköztársaság budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője az albán nemzeti ünnep alkalmából kedden este fogadást adott a nagykövetségen. Ez még kevés — Sejtettem, hogy igen tisztelt szaktársaim az utolsó helyen fognak kullogni — mondja Molnár Árpád, a bútorgyár művezetője —, de hát hiába beszéltem nekik, nem vették komolyan a brigádversenyt. Se napló, se más, igaz, rendesen dolgoznak, de ez még kevés ahhoz, hogy elégedettek lehessenek magukkal. Úgy bizony, kevés. De lehet-e ennél többet is nyújtani? Mi volt ma ebédre? — Lehet, éppen csak meg kell vele próbálkozni — feleli. Szavának, mozdulatának élénksége magával sodorja a hallgatót. De arra még érdemesebb odafigyelni, amit mond. — Nem elég csak a munkát kiadnia, ellenőriznie, csak a munkával törődnie a művezetőnek. Ahány ember a műhelyben, annyiféle öröm, gond, probléma, hangulat. Kérdezze meg Dórónét vagy Juhásznét, majd mindennap megkérdezem tőlük, mit főztek ebédre? Ugye, apró figyelem ez, így könnyen kimondva alig hihető, hogy mennyire nem felesleges. Persze Molnár Árpád ennél sokkal többet is számon tart. Közel másfél évtizedes művezetői gyakorlata, emberismerete megtaníttatta vele, kitől, mit, s mikor kell feltétlenül megkérdeznie: hogy van a beteg gyerek, nagypapa, kell-e segítség a házépítéshez stb. — Az emberek elvárják, hogy érdeklődjenek felőlük. Még magánéletükbe is szívesen betekintést engednek, csak el kell találni a módját, hogyan nyílnak meg legjobban a zsilipek. — Van egy-két, hogy úgy mondjam szerencsétlenebb ember a műhelyben, aki ugyan szorgalmas, de szakmai tudása gyenge. Ezeket bátorítani kell, hogy ne veszítsék önbizalmukat. Akad azután olyan ifjú, akinek meg mintha a kelleténél több lenne az önbizalma. Az ilyet sem szabad letörni. Tudna példát erre is, arra is? Laci és a Beatles-ek — Nevüket nem árulom el. Jó? Az egyik dolgozótársunk olykor elkésik néhány percet. Az hiszi megfaggatom, miért késett? Soha. Sőt, délután úgy kell szinte hazazavarnom, mert félórát, órát is ráver még, hogy letudja mulasztását. A másik, Laci, meg lassacskán már a Beatleseket formázza, olyan „gyönyörű” frizurát visel. Jó gyerek amúgy, mégis rászólok, amiért majmoskodik. — Nemcsak én törődöm a dolgozókkal, hanem Juhász elvtárs, az igazgatónk is mindig elbeszélget velük, amikor a műhelyeket járja. Nálunk ez már így szokás. Kicsi az üzem, jobban módunk van megismerni egymást. Ös ki kérdezi meg? Mi tagadás, szép az mind, amit Molnár Árpád elmond. Azt kellene még csak tudni, őt ki kérdezi meg nem hivatalos dolgai felől? — Már hogy engem? Hm. Hát, megkérdeznek éppen. Igaz, mi művezetők nem sokat tudunk egymás magánéletéről, ez valahogy így alakult. A munkában jól megértjük egymást, abban semmi hiba. De én vagyok a legidősebb közöttük, a hatodik évtized körül. Bizonyára mások az ő problémáik, s megint mások az enyéim. Családja van? — Hogyne. Feleségem és asszonylányom. Feleségem gyakran betegeskedik. Tudnak itt az üzemben róla? — Igen. Az igazgató elvtárs szokott érdeklődni felőle. És a lánya? — Itt dolgozik az üzemben ő is. De erről ne kérdezzen, nem szívesen beszélek róla, hogyan került ide. — Hallgat egy ideig. — Tudja, nem lelkesednek túlságosan a nőkért ebben a gyárban. Ez itt köztudomású. Helyemben bizonyára így fogalmazná meg beszélgetésünk tanulságát: — Sejtettem, igen tisztelt olvasóim, hogy nincs még minden rendben az emberekkel való bánásmód körül. Hiába beszélünk róla olyan gyakran, sokan nem veszik még mindig elég komolyan. Igaz, rendesen dolgoznak, de ez kevés ahhoz, hogy elégedettek legyenek magukkal. Fehér Kálmán A normarendezés tapasztalatai Szegeden Olyan egységes adatok, amelyek minden vállalatra vonatkozóan pontos képet nyújtanának, nincsenek. Igaz, hogy ilyen összesítést nem is lehet elvárni, hiszen nem csupán a vállalatok között, de még egy üzemen belül is lényeges eltérések vannak. A kormányhatározat, amely a normák rendezését előírta, egységesen intézkedett: a normákat mindenütt felül kell vizsgálni, s általa az iparban 1,5 százalékos termelékenységemelkedést elérni. Nem a keresetek csökkentésével, hanem a termelékenység tartalékainak a feltárása révén! Kérdés, hogyan készítették elő és hogyan hajtották végre a normarendezéseket a szegedi üzemekben? Az előkészítés felületes volt Az előkészítő munka bizony alaposabb és körültekintőbb lehetett volna. Általános tapasztalat, hogy a gyárak vezetői inkább adminisztratív oldalról közelítettek e kényes és rendkívül fontos gazdasági, műszaki tevékenységhez. A gazdasági vezetők szűk körében részletesen tanácskoztak ugyan a normarendezések lebonyolításáról, de a munkásokkal való tanácskozás már kevésbé volt ilyen részletes. A termelési tanácskozások nagyon jó fórumot jelentettek volna, de itt csak ismertették a határozatot, hogy ilyen rendelkezés van, azt végre kell hajtani. A helyi viszonyokról, az üzem sajátosságairól annál kevesebb szó esett, a feladatok értékelése inkább általános területen mozgott. A társadalmi szervezetek, — párt és szakszervezetek — sem nyújtottak olyan segítséget az előkészítés időszakában, amelyet joggal elvárt volna minden üzem munkáskollektívája. Kivételt talán csak a Szegedi Ruhagyár pártszervezete képez, ahol testületileg vitatták meg a normarendezésekkel kapcsolatos tennivalókat. A gyengébb és felületesebb előkészítés — ebben persze szerepet játszott a határozat késői kiadása is! — sok helyütt azt eredményezte, hogy sablonosan hajtották végre a normák felülvizsgálatát, amelyből viszont a gyakori reklamációk sorozata következett. Több gyárban arra hivatkoztak, hogy a felettes szerv nem, vagy csak késlekedve intézkedett. Ez a kifogás azért sem fogadható el, mert a felettes vezetők egyáltalán nem kötötték meg a vállalatok vezetőinek a kezét a végrehajtásban, s éppen ezért a nagyobb önállósággal sok mindent elkerülhettek volna. Csökkentek-e a keresetek? A normarendezés a darabbérben dolgozóknak mintegy 25—30 százalékát érintette, s számukat egyáltalán nem befolyásolta. Általános tapasztalat, hogy sok vállalatnál, csak az általános normakarbantartást végezték el az első félév folyamán. Bár a rendelkezés utalt arra, hogy a normarendezések ne érintsék a dolgozók kereseteit, általános tapasztalat, hogy mégis csökkentek a keresetek, körülbelül 30— 50 forintos nagyságrendben. A reklamációk zöme természetesen onnan érkezett, ahol a normarendezés a fizetés csökkenését is jelentette. Persze a reklamáló dolgozók ügyében megnyugtató intézkedést nem tudtak tenni. A normarendezést legtöbb helyen kizárólag a normások feladatának tekintették. A műszakiak kevés segítséget nyújtottak ebben a nagyon szerteágazó munkában. Pedig összehangolt feladat lett volna a normák rendezése az anyagnormák felülvizsgálatával és helyes kialakításával, a veszteségidők csökkentésével és a munkanapok alapos elemzésével. Ez az összehangolás legtöbb gyárban elmaradt. * A paprikafeldolgozó vállalatot lehetne dicsérni csupán, mivel ott a veszteségidők csökkentésére alapos tanulmányokat, felméréseket végeztek: 27 alkalommal, mintegy hetven dolgozót érintő munkanap felvételt készítettek, majd annak alapján olyan intézkedéseket — munkaszervezést — tettek, hogy a régebbi veszteségidő csökkenjen. Mik ez a megállapítás azokra a munkákra, ahol nem a gépek teljesítése a döntő meghatározó, hanem a kézimunka. Az ilyen helyeken valószínű volt némi visszatartás, s most a rendezés után néhány hónappal megint 120 százalék fölött teljesítenek. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a tanácsi iparban igen nagy a teljesítési szóródás: 75 százaléktól 130 százalékig található teljesítés. A normarendezés nem sokat javított ezen a helyzeten, a két távoli pólus ezután is megmaradt, legfeljebb a periférikus területen a személyek száma csökkent. Ilyen — 50 százalékos — különbségeknek nem szabadna előfordulni. Ott is baj van, ahol csak 70—80 százalékra képesek a normákat teljesíteni, de ott is, ahol 130 százalék fölött teljesíthető a norma. Sem a túl szigorú, sem a túl laza normák nem felelnek meg és nem reálisak. Körültekintőbb munkát igényel Aktuális a kérdés: van-e egyáltalán fejlődés a normakészítés módszereiben, vagy mindent ugyanúgy végeznek, mint valamikor? Az egész dolog problematikája talán éppen ebben rejlik: a normák kialakításához nem elegendő csupán a stopperóra és a valamikori nomástanfolyamon tanult és elsajátított ismeret. A normakészítés sokkal összetettebb és körültekintőbb feladatokat jelent. Munkaidő elemzést és a vele kapcsolatos tanulmányokat nagyon kevés helyen végeztek az idei normarendezéssel kapcsolatban, márpedig anélkül csak sablonos rendezést lehet végezni. Ezért nem tudott mindenütt együttjárni a normarendezés az általános műszaki fejlesztéssel. A szegedi üzemek normarendezési munkájáról megállapítható, hogy ott végezték el helyesen a feladataikat, ahol a normarendezést összekapcsolták az általános műszaki fejlesztéssel, a termelékenység rejtett tartalékainak a feltárásával. Az elmondottaktól függetlenül az is megállapítható, hogy a normarendezések eredménye kézzelfoghatóan is jelentkezett a szegedi üzemekben: a ruhagyárban, a kábelműveknél és másutt máris több ezer óra megtakarítást értek el a normák helyes, jó kialakításával. Mégis helyes lenne, ha a jövő esztendő elején újból felülvizsgálnák, s elemeznék: helyes volt-e a normarendezés, s milyen tapasztalatokat 50 százalékos különbségek! Néhány vállalat a normarendezés kapcsán új bérezési formát próbált kialakítani — ez mindenesetre dicséretes — bár ez nem sok sikerrel járt. Több üzemnél anyagnormákat is érintő intézkedések születtek a normarendezéssel összekötve. Nem vitatható, hogy az új normaidőket a legtöbb üzemben helyesen alakították ki. Sőt olyan esetek is előfordultak, ahol nem szigorítani, hanem éppen „lazítani” kellett. A szőrmegyárban például a szabászok néhány munkájánál kellett „visszarendezni” a normaidőt. Persze olyan üzem is található, ahol a szigorított normák máris lazáknak bizo- szereztek fél év alatt, nyúlnak. Különösen vonatkoz Gazdagh István Közgyűlés, árnyoldalakkal Vezetőségválasztó közgyűlést tartottak tegnap a Szegedi Szerszámkovács, Redőnykészítő és Műköszörűs Ktsz-nél. A színhely a vasutasok kultúrotthonának nagyterme volt. E kisipari termelőszövetkezet igen fontos munkát végez, elismert kéziszerszámai határainkon túl is keresettek. Évi termelési értékük megközelíti a 20 millió forintot, s a szövetkezet előtt újabb távlatokat nyit a jövőre tervezett 10 milliós beruházás. A ktsz-ben mintegy 200 ember dolgozik, viszonylag elfogadható jövedelemmel, hiszen az átlagkeresetük meghaladja az 1700 forintot havonta. Ezek után termékeny és jó közgyűlésre számított a kívülálló, de sajnos csalódnia kellett. Hogy miért? Ezt kötöttem csokorba. A közgyűlést nem előzte meg semmiféle előkészítő munka , s ez szinte érthetetlen, hiszen ilyen mérföldkő négyévenként egyszer adódik a szövetkezeti tagság életében! De annál inkább megelőzte egy elvtelen választási kampány, amelynek színezete a régi választási korteskedésre hasonlítható, mivel nem a szövetkezet összességének érdekeiben folyt, hanem a személyeskedés perifériáján kalandozott. S mivel minden előkészítés kimerült ebben a csatározásban, így a közgyűlés sem vezethetett máshova, mint a személyeskedő vitákhoz. Közelebbről. A hideg teremben — ezt is elfelejtették ellenőrizni — reggel nyolc órakor gyülekezett a tagság. Kilenckor kezdtek és délután fél kettőig megszakítás nélkül — szünet nélkül! — tartott a vita. A közgyűlés elnöke, valószínű nem is készült a rendezvény levezetésére, sok apró hiba után átadta a szót a vezetőségnek, hogy tartsa meg a négyéves munkájáról szóló beszámolót. Mivel a vezetőség még erre sem készült fel megfelelően, a főkönyvelő tartott egy igen száraz „mérlegbeszámolót” túlzsúfolva számokkal. „Ennyi „M” forint, annyi „M” forint, ennyi százalék, annyi százalék... A tagság ásítozott és beszélgetett. Szomszédaimat megkérdeztem: — Értik? — Nem — mondták ők és ki-ki felkelt, kiment, majd visszajött. Azt is megkérdeztem egyik szomszédomtól tudja-e mi az az „M” forint. Nem tudta, a másik szomszéd sem, de ő nem akarta a tájékozatlan ember szerepét játszani, megjegyezte: — Valószínű a megtakarított forintot jelenti. — Persze ilyen beszámoló után mi következhetett, mint a felszólalók elkezdték a vezetőséget csepülni — joggal. Kimondva, vagy kimondatlanul mindenki felszólalásából érződött a „választási erőpróba” és a vele járó személyeskedés. Az indulatoktól átfűtött szavak között azonban rengeteg jogos bírálat is volt. A munkahelyi szervezetlenség, a normarendezések hanyag végzése, amelynek során a dolgozókat egyáltalán meg sem kérdezték, a pártszervezet és a gazdasági vezetők torzsalkodása és szembenállása egymással, a szövetkezeti vezetők közötti „jogkülönbségek” és ehhez hasonló más dolgok. Egyetlen példát: nemrégiben hat kiváló dolgozó jelvényt, vagy oklevelet osztott ki a vezetőség, de „önmaga között” — mondta az egyik felszólaló, hiszen mindössze egyetlen fizikai dolgozót tiszteltek meg e kitüntető címmel. Sajnos, még az elfogultságoktól egyáltalán nem mentes hozzászólásokat sem lehetett nyugodtan elmondani és meghallgatni, mivel az ötórás közgyűlés idejére elfelejtettek szüneteket beiktatni és járkáltak az emberek. Az uzsonna kiszolgálásáról nem is beszélve. Végül a jelölő bizottság javaslatát, amelyet elfelejtettek előterjeszteni — a szabályokat felrúgva — a gyűlés elnöke szavazás nélkül átadta a gépíróknak, hogy másolják le, majd nagy nehezen szavaztak. Ez a mozzanat viszont szabályosan zajlott le. Ennyit a közgyűlésről. Remélhetően az új vezetőség tanul belőle és az egyébként kiválóan dolgozó és jó eredményeket felmutató szövetkezet munkájára más vonások lesznek ezután jellemzők. G. I. Honvédelmünk magasiskolája A főépületen sokatmondó név áll: Zrínyi Miklós Katonai Akadémia. Amit itt tanítanak, s ahogyan, amilyen módszerekkel, eszközökkel, annak alapján elmondhatjuk: nem állunk a világszint mögött. Tanteremből tanterembe járunk. Mindenütt folyik a munka. Az egyik helyiségben felsőbb matematikát tanulnak. Differenciál-, integrál számítások jeleitől zsúfoltak a táblák. — A feladat ívhidak szilárdsági tengelyének megállapítása — halljuk az előadó szavait, majd ismét csend: új tételek sorjáznak a táblán, plusz, mínusz ... — Nyelvi laboratórium — mondja kalauzunk, Borbás Máté vezérőrnagy elvtárs, az akadémia parancsnoka a következő tanterem előtt. Tizennyolc fős a labor, külön a fülkékben a hallgatók, előttük a műszerfal, magnó, szemben valók az irányító. Orosz nyelvű oktatás folyik éppen, ez a kötelező az akadémián, de tanulnak angolt, németet, franciát és más nyelveket is. Több nyelven beszélő tisztek kerülnek innen évről évre magasabb katonai beosztásokba. Az audiovizuális nyelvi laboratóriumot meg elsőként hazánkban. Januárban indul a legújabb módszer a nyelvi oktatás, az alva tanulás. Mérnök őrnagyot mutatnak be az elektronikai tanszéken. Sorolja, mivel foglalkoznak: mikrohullámú technika, impulzus technika, mikromérő műszerek és mérések — és így tovább. Rendelkezésre áll minden, ami szükséges: rádiólokátorok, rávezető berendezések, számítógépek. Korszerű hadsereg, harc- és hadvezetés ilyen eszközök nélkül el sem képzelhető. Nézem az egyik műszert. Képernyő, zöld fény, közepén éles fehér csík, amely időnként megmozdul. Egy tanuló papírra vetíti a látottakat. Számomra szabályos sinus-görbének tűnik az eredmény. De hogy valóban az-e, nem tudom. Viszont azt tudom, hogy ilyen műszerekkel felderíthető és pontosan bemérhető a legsebesebb röptű repülőgép és rakéta is többszáz kilométerről. Következhet az elhárítás. Mindez néhány perc alatt. Még sok-sok tanterme van az akadémiának, sokféle eszköz, laboratórium, tudományos kör áll az itt tanuló tisztek rendelkezésére. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, mely nemrég ünnepelte fennállásának 15. évfordulóját, néphadseregünk legmagasabb oktatási intézménye. Vezetői és hallgatói munkások, parasztok, értelmiségiek, illetve azok fiai. Ma érettségivel kerülhet a fiatal a tiszti iskolára. Onnét csapathoz megy, majd minimum öt évi gyakorlati munka után, a kiváló eredményűek közül kerülnek ki az akadémia hallgatói. Három vagy négy évig tanulnak, hogy néphadseregünk kiváló képzettségű, nagy műveltségű, kommunista vezető szakembereivé váljanak. KACZUR ISTVÁN Elektrotechnikai oktatás Swwda, 1965. december X. DÉL-MAGYARORSZÁG 3