Délmagyarország, 1966. május (56. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
Gumigyári véradók között Csupaszém és csupamosoly ez a lány: Rajnai Zsuzsa gumigyári raktárkönyvelő. Sört iszik és desszerteket tart a kezében. — Viszek belőle a főnökömnek — mutat a csomagocskára —, bár a sört jobban szereti. — Miért nem jött ide is, sört is ihatott volna? — kérdezem a véradó helyiségnek berendezett iroda asztalánál. Véradó dolgozókkal beszélgetek, véradás után, amikor tea, sör, sütemény mellett elmondják ennek az itteni első véradásnak történetét. Rajnai Zsuzsáról azt tudom meg, Irngy rá bízták a raktári dolgozók megszervezését, így jelentkezett ő is. — Na, meg egy sportoló nem is maradhat ki a véradásból — teszi hozzá, ugyanis kézilabdázó a Textilművek csapatában. Schneider Béla hasonló korú fiatalember, laboráns, szintén első ízben adott vért, s a lánnyal együtt bizonyítja : semmi kellemetlen nincs ebben Viszont jó érzés, hogy az ember vérével is segíthet az arra rászorulókon. Turák József hidraulikus már többszörös véradó, még mnas korában bekapcsolódott a mozgalomba. — Csak itt eddig nem szerveztek véradást, remélem, ezentúl már rendszeresen lesz — mondja, s egy idősebb munkásra mutat: — Kecskés elvtársék most is kitettek magukért. Kecskés Ádám kazánkezelő, a Munkásőr szocialista brigád tagja. A brigád 23 dolgozója közül tizenheten jelentkeztek véradásra. Hunyadvári István nem a gyár alkalmazottja, a telepen levő földművesszövetkezeti bolt vezetője. Erős az egészségtől viruló ember, többszörös véradó. — Itt dolgozom, élek én is, már hogyan maradhatnék ki'’ A gumigyárban első ízben szervezett véradást a Vöröskereszt. A szervezésben az üzem mozgalmi szervein kívül részt vettek a védőnőképző iskola növendékei is — a munka eredménnyel járt. A hűtőládákban egymás után sorakoznak az értékes palackok. Nagy segítség ez a gyógyító munkához K ,T. Szocialisták plakátja a rendőrség ajtaján Epizódok a munkásmozgalom történetéből KIFOGYHATATLANOK azok az élmények, melyeket a munkásmozgalom veteránjai régmúlt idők harcairól, derűs eseményeiről el tudnak mondani. Walter Mihály elvtárs visszaemlékezései azt bizonyítják, hogy az állandó veszély közepette is mennyi ötlet és forradalmi romantika színesítette a nehéz feladatok végrehajtását. Képviselőválasztások előtt nemcsak kortesbeszédekben, hanem a különböző pártok plakátjain is megígértek mindent a választóknak, csakhogy megnyerjék voksaikat. A szociáldemokrata párt baloldali tagjai és a szakszervezeti aktivisták szintén ragasztottak plakátokat, s ezeken leleplezték a hazug ígérgetőket, önkéntes ragasztócsoportok alakultak, ezekből párosával indultak a késő éjszakai órákban a kijelölt utcákba, hogy elvégeziték a kettős feladatot. Ugyanis először leszaggatták más pártok 1—2 órával előbb kitett plakátjait, azután azok helyébe rakták a magukét. Lehetőleg jó magasra, hogy ne lehessen hozzáférni. kisandrás I (Kacsa) Török Gáborral járt párban, övék volt a Hétvezér utca, a Csongrádi sugárút, a Makkos erdő sori szakasz. Egy alkalommal — éjfél felé járt mér — a Klapka tér sarkán levő házról operálták le éppen az ellenpárt plakátját. Simán, egy darabban leszedték. Török Gábor zsebredugta, aztán felkente a kleisztert a falra, Kacsa meg rásimította a saját plakátot Dolguk végeztével indultak volna tovább, mikor a hátuk mögött megszólalt egy hang: „Hát az urak mit csinálnak itt?” „Nem láttad, kutya?” — s Kacsa a még csaknem teli vödröt ráhúzta a rendőr fejére. Aztán nyúlcipőt vettek, de csak a legközelebbi bokorig, onnan lesték, nevetést visszafojtva, hogyan prüszköl, fuldokol kínjában a rend tisztes őre, míg megszabadítja fejét a kellemetlen sisaktól. Utána meg káromkodva, átkozódva indult a közeli kúthoz mosakodni. Hanem másnap aztán volt felbolydulás a munkásotthonban, mikor megjelent a póruljárt rendőr és a politikai csoport vezetője. A delikvens nálánál fejjel magasabb munkásokra emlékezett, s sorra méricskélték a jelenlevőket. (Kacsáék éppen úszóedzésen voltak akkor.) Végül is egyenesen megkérdezték, kik ragasztottak előző éjjel plakátot a Felsővárosban. Erre — mindenki tudta már Kacsáék heccét — Lengyel Gusztáv és Georgiádéra elvtárs előlépett, egyőjük sem volt magasabb 155 centiméternél. A rendőrségi emberek eredmény nélkül távoztak. NÉHÁNY NAP MÚLVA Dáni János és Rohr János elvtársak még nagyobb bosszúságot okoztak a rendőrségnek. A Damjanich utcától a Kossuth Lajos sugárúton végig végeztek már, éjfél után egy óra is elmúlt, s ők hazafelé tartottak. Kezükben üres vödör, zsebükben egy-két plakát. A mai felsővárosi vendéglő helyén egy rendőr őrszoba volt, ezelőtt elhaladtukban Dáni az üvegezett ajtón keresztül észrevette, hogy az őrsparancsnok karjára bókolva alszik. Egy kacsintás Bähr felé, s máris készen volt a terv. Igenám, de a vödör alján levő ragasztót fel kellett még hígítani, kút nem volt a közelben, csinálták, ahogy férfi ember vizet tud teremteni. Aztán fel a plakátot az őrszoba ajtajára és meg sem álltak a munkásotthonig. Persze, ebből nem lett ügy, hiszen az őrsparancsnokot is elkapták volna, mert aludt. Hajnalban azonban már csoportok álltak az ajtó előtt és nevetve emlegették az üzemben is, hogy a szocialisták milyen merészen megtréfálták a hatóságot. Kondorosi János IFJÚMUNKÁS Hetedszer: Nemzetközi műszaki könyvkiállítás Május 20 és 30-a között hetedik alkalommal rendezi meg a Műszaki Könyvkiadó a Budapesti Nemzetközi Vásár keretében a Nemzetközi Műszaki Könyvkiállítást. Az elsőt 190-ban szovjet, NDK-beli, csehszlovák és 1 magyar kiadók részvételével lerendezték. Ma hatszor akis kora területén 12 álal() közel 80 kiadója állítja ki legújabb termésének színe-5 javát. 1 A kiállítás jellegzetessége — a szokásos könyvvásároktól eltérően —, hogy nem a könyvkereskedelem, ha 5. nem az olvasók, mérnökök, tchnikusok, szakmunkások számára rendezik, s a könyveket az érdeklődők a helyszínen megrendelhetik. Enfiek megfelelően az anyagot tematikai csoportonként, s ezen belül kiadónként állítják ki. A tematikai csoportok száma 25, a korábbi évekhez képest differenciáltabb, s ez gyorsabbá és könnyebbé teszi a könyvek áttekintését. A jelentős anyagban — közel 4 ezer kötet kerül kiállításra — megkönnyíti a tájékozódást az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ által a kiállításon idén első ízben megszervezett tájékoztató szolgálat. Májusi emlék Nehéz dolog érzékelhetővé tenni, drámaivá forrósítani olyan történetet, melyet semmilyen tekintetben nem tudnak saját élményekhez kapcsolni azok, akiknek a történetet szánja az ember — okulásul, tanulságként. Sokszor gondolkodom azon: vajon a kisfiam, ha nő még néhány esztendőt, mennyit fog érteni az én gyerekkorom legemlékezetesebb mozzanataiból? El fogom-e tudni mondani neki — megfelelő hitelességgel, kellő érzékletességgel —, mennyi félelem szorította a torkom, mint kicsi gyerekét, például május elseje táján, amikor rendszerint történt valami a nagyapámmal . .. Nagyapámmal, akit végtelenül szerettem, becsültem szerelmáért, csendes, emberséges szavaiért melyekből nem csupán a szeretet, hanem a gyermeki lélek megbecsülése, a gyermek emberként való értékelése is minduntalan kisütött, valahányszor megszólalt... Mennyit fog a fiam érzékelni abból a vad rettegésből, mely nagyanyámat, s engem eltöltött, valahányszor a békéscsabai építő- vagy földművi’sok vanmvvjn bátor akcióba kezdtek, hogy megmutassák a hatalmon levőknek: senki sem hatalmasabb azoknál, akiknek a keze nyomán gyárak emelkednek, hibak íve villan, — s akiknek a verejtékét a „hatalmasok” gondtalan szenge életre váltják. „Életük gondtalanságát sokszor zavarta meg, számtalanszor dúlta fel egy-egy bátor kiállás, egy-egy félelmetes erőről tanúskodó demonstráció. Nemcsak mi éltünk félelemben — munkásgyerekek, s asszonyok — hanem a körösparti villák, s a gyulai udvarházak urai is. Spionjaikat sokszor küldték szaglászó útra, mégsem tudtak mindenről, s legtöbbször képtelenek voltak kiszámítani előre a történések menetét s következményeit. Az 1930. évi szeptember 1-i felvonulás például eléggé felkészületlenül érte őket.. Hatalmas tömeg hömpölygött a Vasút utcán, a csabai szervezett munkásság, az építők, textilesek, földmunkások legelszántabbjai vonultak a polgármesteri hivatal felé, hogy ismertessék követeléseiket. S valahányszor a vadul kardlapozó rendőrök a mellékutcákba szorították a tömeget, kerülő utakon ismét és ismét betörtek a főutcára, s újra rendezték soraikat. Vezetőik elszántan kiáltották oda a brutális megtorlást irányító rendőrtiszteknek: — Ha a polgármester úrnak az kell, hogy vér folyjék — ám legyen! De vegye tudomásul, hogy a mieink nem hátrálnak meg, mert éhesek. Az ,.éhesek vagyunk, kenyeret kérünk” nem volt üres jelszó, hanem nagyon is véres valóságot tükrözött 1931. április 7-én is, amikor a munkanélküli földmunkásokat összeírták. Az összeírás spontán és elementáris tüntetéssé nőtt, s a kirendelt karhatalom csak durva erőszakkal szoríthatta le a tömeget a városháza emeletéről. Az ilyenfajta előzmények egyenes következménye volt, hogy 1932. május 1-én már 900 ember vett részt a Munkás Otthonban rendezett ünnepélyen. A szónokok hangos szóval hirdették : — Minden proletárnak érdeke, hogy megszülessen a szocialista gazdasági rend, a magyar proletároknak pedig ez létkérdésük! Az éhezés, a munkanélküliség elkeseredést szült, s az elkeseredés az elszántságot növesztette. A viharsarki munkásságban ráadásul élénken éltek 1919 emlékezetes eseményei is, amikor belekóstolhattak életük saját maguk által való formálásának jóízébe, s reményeiknek szükségszerűen valóra kellett válniuk. Nem mindegyikőjük alakját őrizte meg az emlékezés, legtöbbjük a névtelenség homályában maradt, úgy állt helyt, szervezett, agitált, s munkálkodott azon, hogy a kisfiamnak — s minden magyar gyermeknek — felegészmentesek, boldogok legyenek a májusai. Vajon a kisfiam — idővel — képes lesz-e olyan rajongó szeretettel beszélni ezekről a névtelen hősökről, ahogyan manapság Toldi Miklósról, vagy Kinizsiről emlékezik? Nagyon remélem. Megérdemlik. D. E. 4 OIL-JtAGYARORSZAG Vasárnap, 196f1. május 1 Tájak és emberek Hát ez az irigyelt falusi körzet onos háza. Jobbra esik a váró és a rendelő, balra három kis szoba és hall. Rendes takaros minden. A lakás is olyan, mint a rendelő, tisztára és fényesre suvickolva mindem. Csak a doktor izzadt és fáradt. Három faluba rendel, most futott haza, hogy bekapjon valamit. Két falat között faggatom. — Gond? Nem... az túlzás lenne... — Nosztalgia a város iránt? ... Ezen még nem is gondolkoztam. — Művelődés? ... Nézd meg a könyveimet meg a képeimet! — Hogy a megbecsülés? ... Először magával vessen számot az ember. De azt hiszem, szeretnek. Nemcsak akkor jönnek hozzám, ha valami fáj. — Hivatalosan?... Tudom is én. De ha meggondolom, hogy jut a munkából, a hivatalos megbecsülésre sem lehet panasz. Én volnék a népfrontban... mi is volnék? — Elnök — segíti ki a felesége. — No igen. Szóval én vagyok az elnök, csak a feleségem képvisel. Ő csinálja tulajdonképpen. Hogy -hogy lehet? Egyszerű: én sose vagyok itthon. Az álmommal sem én rendelkezem. Legyűri az utolsó falatot és futtában köszön. — Kovács néninek megírtam a receptet, ott van az íróasztalán. Ha érdeklődnek a jelentésről, mondd meg, hogy reggel postára adom. Lehet, hogy kijön. N. a járástól az új egészségház ügyében. Tartsd szóval, mutasd meg neki a feljegyzést és feltétlenül várjon meg! — ezzel búcsúzik a feleségétől. Aztán megy, nem is megy, hanem szalad, bedobja magát a Moszkvicsba és nagy port keverve elrobog. Mi ott maradunk az orvosnéval a kertben. — Szépek ezek a gyümölcsfák. — A férjem hobbyja. — És a virágok? — Azokat nekünk még locsolni sem szabad. — De mikor csinálja? — Nem is , tudom. Tíz percei vannak. Olyankor. Sárga-fehér nárciszok bólogatnak a kertben karcsún és frissen. Körülöttük nedves a föld. A doktor most locsolta meg őket. De mikor és hogy csinálta? — Most beszéljen magáról! Ott állunk a tulipánok erdejében. Hullámzó piros áradat. Odébb egy végtelennek tűnő sárga sáv. Mintha a legszebb selymeket lobogtatná a szél. Nem esik messze a tulipánmező az országúttól. Nincs autó, motor, amelyik le ne lassítana, mikor a kanyarból elé tárul a virágok panorámája. — Magamról? Itt vannak ugye ezek a virágok. Megjött a rendelés, reggelre ennyi meg ennyi szálat. Igen ám, de mikor nálunk bejön a retek szezonja, élő és holt csak azzal bíbelődik. Ott minden nap késedelem százakat, ezreket jelent. Ki jön nekem ide a közösbe tulipánt vágni? — Jó, jó, de maga hogy él itt? — No persze! Márpedig a virágnak is meg kell lenni, gondoltam magamban. Elkezdtem számolni. Melyik családban több a kéz, hol nem sínyli meg a retek a tulipánt. Tizennyolc brigádtagot számoltam össze. Hajnalban tizenhat itt volt. Nyolc órakor már el is vitték mind a rendelést, s ment mindenki újra retket csomózni. — Ez nagyon szép. És maga? — Igen, igen. Kicsit elkalandoztam. Szóval én ... zárom egy este a kaput, körülnézem a házat, s érzem, hogy északról jön a szél. De olyan hirtelen, hogy mire a házhoz érek, már hallom is az éjszakai csöndben, hogy oda is ért már a palántanevelőhöz. Durrognak a fóliák, kapkodja őket, a szél. Fogom magam, szaladok, látom ám, hogy a hanyagság megbosszulja magát. Nem jól kötözték és súlyozták le nappal a fóliákat, itt is, ott is alájuk kap a szél. Jól elmúlt éjfél, mire rendbe tettem. Másnap aztán együttesen nekilátott a brigád. Nem volt egy szó se! Úgy tettek az emberek, mint a rossz gyerek, ha csínyen kapják. El akarták felejteni és feledni. — Saját magáról csak nem szól? — Hogy-hogy nem szólok? Erről beszélünk már egy órája! Itt majd dinnye lesz ezen a réti földön. Hat hold dinnye. A kanális partjától az olajsövényig. Még nincs rajta semmi. Csak egy talicska ott a tábla végén, az is felfordítva. Itt telelt volna? Vagy valaki viccből kitolta a kunyhvóból .Lehet, mert a kis sárház ajtaját is lengeti a szél. — Van itt valaki? — Van. Hogyne volna! Lajos. Az egykori bicska a falu réme. Most is a kezében a penge, szalonnát majszol, s nagy karéj parasztkenyeret — Hát te’ vagy itt? — Látod. — De hiszen te azt mondtad, inkább a kötél... — Tényleg azt mondtam. — S csak nevettél, mikor ingereltelek, hogy milyen kemény brigádvezető lesz belőled! — Még most is nevetek. — Aztán min? — Hogy megyen a világ. Vele kell menni! — Min matatsz itt ilyen korám? — Foltozom a kunyhót Mert ültetés után kijövök ide az asszonnyal. — Te vagy a dinnyés ember? — Eltaláltad. Ebben van üzlet. Munka is, de nem olvad el a járandóság a tenyeremben. Én így szeretem. Bandába nem megyek, az inkább öregasszonyoknak való. Láthatom, ezt végeztem, ez jár. — Hát ez az alkotmány? — Figyelő torony! Haha ... Abból végig látom az egész rétoldalt Menj csak föl! Beláthatsz a kertek aljáig! Párállik a föld. A búzavetések kis lándzsáinak hegyén játékosan vibrál a felszálló pára meg a nap. — Majd csak olyan ez így, mintha igazán az enyém volna. De honnan volna nekem hat hóid dinnyém? —És a brigádvezetést nem sajnálod? — Brigadéros vagyok így is. Az én csapatom az asszony, a két gyerek, az apám meg az anyósom. Volt aki azt mondta: családi koncesszió. Fölkínáltam neki... így esett. Lajcsi, az egykori falu réme nem a lányok után kajláskodó legényeket kerget, hanem sinnyetolvajokat. Ahogy az öreg tanító mondta: a rosz gyerekből biztosan életrevaló ember lesz. Sz. S. L älka