Délmagyarország, 1966. december (56. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-21 / 300. szám
Száz éve született Tömörkény István A Mélfé emlékmű Tömörkényt nem tisztelő táborból megtért Juhász Gyula, aki az író fanatikus propagálójává vált, 192ő-ben egy fanyar, epés aforizmájában ezt írta: „Ady Endre jól tudta, hogy kicsoda Tömörkény. A szegedi torony alatt még ma is kevesen tudják.” Bizony sokáig és egyre kevesebben tudták ezt, éppen ott, ahol a legtermészetesebb lett volna Tömörkény-kultuszt űzni. Most éppen a szegedi torony alatt született meg a gondolat és öltött testet ebben a pompás emlékkönyvben, méltóbban talán minden más gesztusnál, mellyel e város valaha is hódolt ez idegen születésű, de mégis legsajátabb Írófiának, akinek művészete úgy összeforrt e metropolis, e táj népének életével, hogy még ellenzői is csodálattal emlegetik, párját ritkító irodalmi jelenségnek tartják. Az emlékkönyv öt részre tagolt fejezeteiben, ahol maga Tömörkény jószerivel meg sem szólal, csak néhány leveles novellaidézetben, úgy van jelen maga az író, hogy élő alakja revelációját érezzük. Természetesnek tűnik, hogy a kiadványnak ezt az érdemét legelsőbben is a benne megjelent művek javára írjuk, de ismerve e témában elburjánzott sekélyes írások tömegét, fölöttébb nagy elismeréssel kell Ideírnunk a szerkesztők: Kovács Sándor Iván -s Péter László munkájának dicséretét, a válogatás és szerkesztés fölfedezéseket tálaló módját Minderről hagyományosan csak az ismertetések végén szokás szólni, de a nem mindennapi könyv került asztalunkra a Tömörkény-centenárium alkalmából. A rendkívül kis példányszámban megjelent könyv — már könyvritkaság! — az emberi-írói út fonalán nyomozza végig e művészi pályát A szülővárosról — az író által sohasem látott Ceglédről olvashatunk egy szép, de kicsit hosszú tanulmányt a könyv elején (Hídvégi Lajos); a leírás több érdekes mozzanatát feledve, egy megragad bennünket. Tömörkény születésének körülményei emlékeztetnek Petőfiére. Makó, Szeged — városrajzok és szellemi körképek, Diósszilágyi Sámueltől, Ortutay Gyulától, az írói környezetet vizsgáló tanulmány Nacsády Józseftől, ezek vezetik el a műhöz az olvasót A műhöz, melynek fogadtatása napjainkig ellentmondásos és végletes. Az emlékkönyv Visszhang fejezete a kritikai méltatásokból ad válogatást, elfogulatlanul, épp ezért hitelesen. Már a korabeli kritika zavartan áll műve előtt. Nem sikerül megnyugtatóan sehova se besorolni. Az elegáns Ignotus elfelejt etés és megsemmisítő lenni, amikor róla ír, Mikszáthtal állítja egy sorba, a népies próza megújítójának nevezi; a modern magyar társadalomtudomány képviselője, Pikter Gyula ünnepli; a nagy jelenetekhez szokott Jászai Mari hódol előtte; a világszínpadok koszorúihoz szokott Lengyel Menyhért zászlót lobogtat neki; Schöpflin Aladár illő és kellő komolysággal elemzi drámáját; az irodalmi forradalom ifjú hőse, Juhász Gyula oktatja ki a szegedi írót a tájirodalomról, és nem éppen szeretettel vágja fejéhez Hauptmann nevét. Még a középszerű Kéky Lajos is lebecsülheti Vér Mátyás mellett; az Eötvös Kollégium és a Sorbonne neveltje, Kimer Aladár a leginkább méltányolt érdemét tagadja meg tőle: „Tömörkény könyve nem hoz nekünk semmit a magyar néptől.” Pogány Béla homályos okulárét emleget vele kapcsolatban. Amikor meghal, már többen úgy írják nekrológját, hogy elfelejtett írónak nevezik. De halála — milyen szomorú magyar művésztragédia volt! — írói reneszánszot teremt neki. Ha műveit nem adják is ki kötetszámra — Juhász Gyula váltig követelte! —, ha szobrának fölállítása negyedszázadot várat is magára, mégis újra elevenen ható példa lesz Tömörkény a háborútól megnyomorított, forradalmat sejtő és váró ország irodalmi köztudatában. Ady legkíváncsibb és legszeretőbb olvasójának nevezi magát, Móricz a „magyar ember legjobb barátjának” tartja és műveit forrásmunkának, Krúdy is rajta felejti szemét, és költőnek titulálja, haláláról a legpoétikusabb sorokat írja. Az emlékét ápolók néha-néha szaporodó gyülekezetéből kiválik két hang; Juhász Gyuláé és Móra Ferencé. Alig van évforduló, hogy ne szólnának róla, hogy ne tartanák méltatlannak az ünneplés kisszerűségét. Juhász az ő művének szenteli legnagyobb irodalmi tanulmányát A Tömörkény-legendák születésének kora is ez, a volt újságírótársak kedves anekdotázásaié, igazából a mű háttérbe szorulásáé. Sok személyes ok, véletlenek egybeesése is lehet, hogy a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, a város történetének legnagyobb hatósugarú szellemi mozgalmának egyik jeles képviselője, Ortutay Gyula Tömörkényhez fordul tudományos munkájában, de nagyon jellemző gesztus. Ortutay fiatalkori művét csak a fölszabadulás után próbálja meghaladni a magyar irodalomtudomány, Czibor János, Kispéter András, Péter László és Diószegi András munkáiban. Az emlékkönyv nemcsak az író Tömörkényről szól. A néprajzi gyűjtőt, aki hat és fél ezer tárgyat gyűjtött — rendkívül nagy szám! —, Bálint Sándor méltatja, a régészről Banner János írt, és vele mások is megállapítják, hogy aligha volt műkedvelő régész Tömörkény, mint sokan tudni vélték, életében, s halála után is, a népnyelv rendszerezőjét és tudós kutatóját is csodálhatjuk benne (Végh József Mihály). Különös érdeklődéssel olvastuk azt, amit Sáráné Lukátsy Sarolta írt a könyvtáros Tömörkényről. Az is fölfedezésszámba megy — noha itt-ott már tudtunk róla, hogy Tömörkénynek világirodalmi útja is van. Már 1895-ben Malonyay Dezső lelkendezve írja, hogy Tömörkény írását viszi Coppéehez, a bennünket nagyon szerető, derék francia költőhöz. Vitte-e? Nem tudjuk. 1904-ben Karl Kraus a monarchia legnagyobb írói között emlegette, és a Csata a katonával című novelláját közli labjában (Csaplár Ferenc tanulmánya szól minderről). Különös irodalomtörténeti játék: amit Karl Kraus elismeréssel emleget, azt Veres Péter fél század múlva rossz írásnak nevezi. Végre némi nyugodtsággal olvashatjuk Tolsztoj reflexióját Tömörkényről (Fejér Ádám írása). Az igaz, hogy az orosz regényóriás leírja a szegedi „kismester” nevét, de nem valószínű, hogy az idézett írást Tömörkény írta, a másért nem, a Tiszteletadás című fejezetért is érdemes lett volna megjelentetni az emlékkönyvet. Kitűnő ötlet, jó szerkesztés. Negyven nyilatkozat: szobrászok, festők írók tollából. Illyés Tolsztojra alludál, mikor Tömörkényről ír, és egyik legményebb értelmű versébe veszi bele nevét. Déry Tibor elemző tanulmánnyal válaszol, amikor fölszólítják, hogy nyilatkozzék Tömörkényről; Hegedűs Géza — milyen jellemző! — szinte ihletet kap a feladattól, és versben válaszol; Fábry Zoltán beilleszthetőnek véli Tömörkény munkásságának egy részét az ő életművének antimilitarista koncepciójába; Weöres Sándor triptichont ír emlékére, úgy hogy a vers önmagáról is szól, a rokonság és szeretet bizonyítójaként. Berczeli A. Károly indulásának nagy Tömörkény-nyűgéről szól, alig-alig elkerülhető hatásáról. E nyilatkozatok igazolják Erdei Ferencet is, aki azt írja: „jósolni merem, hogy néhányszor még a következő időkben fel-fel fog ő még ívelni mindaddig, amíg magyarul olvasók lesznek”. A szegedi városi tanács kiadványa ez az emlékkönyv, hosszú idő óta az első, és méltó — nemcsak a dicséretre — a folytatásra is. ILIA MIHÁLY H Az életmű időszerűsége Hibák és erények egy tőről fakadnak. Tömörkénynek egyszerre érdeme és korlátja a parasztsággal való azonosulás. Nagy előnye, hogy annyira ismeri a dolgozó kisember eszejárását, amennyire előtte író még nem ismerhette. Ám ez egyszersmind vissza is fogja őt, mert társadalmi-politikai szemléletében megragad paraszthősei szintjén. Ha parasztábrázolásról esik szó, gyakran szokták ezekkel a bűvös formulákkal minősíteni, hogy ez „kívülről”, amaz „belülről” ábrázolja a parasztot. Tömörkényről hol ezt mondják, hol amazt Aszerint, hogy hol Gárdonyi követőjét, hol Móricz elődjét ismerik el benne. Valójában ennek a „kívülről-belülről” megkülönböztetésnek nincs sok értelme. Nem az író társadalmi helyzetétől függ hőseivel való azonosulni tudása, hanem művészetének erejétől, élet- és lélekismeretéről. Illyés Gyula mondja Tolsztojról, hogy egy fiatal asszony azon álmélkodott, mennyire tökéletes lélektani hittel ábrázolja a Háború és béke lapjain a nagy szakállú orosz a csecsemő szoptatásakor a fiatal anyában végbemenő testilelki folyamatot. „Honnan tudta ez a szőrmék — kérdezte ez a fiatal nő —, hogy mit érez egy ifjú asszony szoptatás közben?” Ugyancsak Illyés — centenáriumi Emlékkönyvünkben — azt mondja, hogy Tömörkényt Tolsztojjal szőtték egy bordában. Nem, nem azt állítja ezzel, hogy nagyságban vetekszik vele, csupán azt, hogy írói természete, realizmusa rokon vele. S valóban, ha fölidézzük az öreg ember napáldozatját, azt a lélektani remeklést, ahogyan az író a halálba szenderülő nagyapó gondolatait, monológjait — mint valami némafilm kockái alá olvasott szöveget — hangossá erősíti, elálmélkodunk. Honnan tudta ez harminc-egynéhány éves újságíró, mit érez, mit gondol egy vénséges öregember? Lélektani hitel, s egyben mélységes emberszeretet, humanizmus — ez Tömörkény mindig időszerű realizmusának legfőbb jellemzője. S ne becsüljük le azt a híradást sem, amelyet műveinek köszönhetünk arról a letűnt világról, a századforduló parasztéletéről. A néprajz valóban hálás Tömörkénynek, amiért műveibe, mint valamely Noé bárkájába, mentette az elmúló népéletet. A társadalomrajz, amely ma tudományban is, az irodalmi szociográfiában is újjászületett, hasonlóképpen elődjét tisztelheti Tömörkényben. Az ő írásai adtak először és máig leghitelesebben hű képet a parasztság és a munkásság közti társadalomtörténeti folyamat képződményeiről: a vízen járók és a kétkezi munkások különféle típusairól, a hajósokról, halászokról, homokból élőkről, kubikusokról, zsákolókról, sokféle szegényemberekről, nincsetlenekről. Múlhatatlan érdeme, hogy — különösen 1895-től, amikor mint tudósító Vásárhelyen szemtanúja Szántó Kovács János és társai perének — megnyílik szeme a társadalmi ellentétek fölismerésére, és realizmusának, hitelességre törekvő szándékának egyenes folyományaként nemcsak publicisztikai írásaiban, hanem számos rajzában, elbeszélésében is félreérthetetlen állásfoglalással ábrázolja az urakkal vagy a nagygazdákkal szembekerült semmitleneket, zselléreket. Egy évtized múltán, a század első éveiben, amint a gyáripar Szegeden gyorsabb fejlődésnek indul, látókörébe kerül az ipari munkás is. A kapitalizmus idegen neki, s a szocializmusban is csak a külországi jövevényt látja. Ám ugyanakkor tudja, sőt hirdeti, hogy a fönnálló rend elleni paraszti, szegény emberi elégedetlenség jogos és szükségszerű. A Sztrájktanyán és a Por írója nem tagadja rokonszenvét azok iránt, akik mindenüket kockára téve dacolnak a tőkével. S a munkásszolidaritásnak minden erőltetés nélküli, hiteles rajzát is ő hagyja ránk, ugyancsak a Sztrájktanyán soraiban, amikor leírja, hogy a messziről hozott munkások nem állnak munkába, mihelyt megtudják, hogy sztrájtörőknek hozatták őket ide. Vagy a másik nevezetes elbeszélés, a kétkezi munkások kubikosainak magatartásában, akik az árvíz elől a szegényeket ingyen védték meg: „Az nem számos. Nem uraknak történt”. Tömörkény a munka egyik legkiválóbb ábrázolója irodalmunkban. Nemcsak azt jelenti ez, hogy néprajzias részletességgel örökíti meg a mezőgazdaság, halászat, kubikolás s más kétkezi munka természetét, hanem és elsősorban azt, hogy a munka és a munkás becsületét hirdeti, az anyaggal és az elemekkel való küzdelmét állítja elénk. Komor, balladás hangú novelláinak sora örökíti meg a szegedi tanyai irtványokon, barlanglakásban küszködő telepeseket, a futóhomokkal, a „vándorló földdel” viaskodó bérföldes nincsetleneket, a nagygazda sörétes puskájától megfélemlített zselléreket. Természet és társadalom erői sanyargatják a Tömörkény népét, s az író megrendülten figyeli sorsukat. Csathó Kálmán, aki a budapesti Nemzeti Színházban rendezte Tömörkény Barlanglakók című egyfelvonásosának bemutatóját, leírja, hogy a szelíd író, amint teremtett alakjai megszólaltak a színpadon, könnyezni kezdett, s végigszipogta az egész jelenetet. Ma már csodálkozunk, hogy ezt az írót, az alföldi szegényparasztság e döbbenetes erejű szószólóját valaha a népies humor reprezentánsának könyvelhették el. Nem mintha írásainak nagy részében nem engedett volna teret a parasztélet mosolygó oldalainak, némi romantikával is telített idilli megrajzolásának. „Dehát némi derűre joguk van e görnyedt vállaknak is” — írja 6 maga a Homokból élők című írása befejezéséül. Éppen azt jelenti Tömörkény parasztábrázolásának teljességét, kerekségét, totalitását, hogy nem egyoldalú. Ma már, szinte összes írásának ismeretében, helyreállíthatjuk életművének egyensúlyát, s a maga helyére rakhatjuk a „telektálozás”, a paraszti humor, a furfang mozzanatait is. Tömörkény, ha ebben tett is engedményt kora divatjának, alapjában itt is mélységes rokonszenvvel ábrázolta humoros alakjait Soha nem érezzük, hogy kineveti őket, hogy rovásukra derül, hogy úri közönségének kedvére, rájuk kacsintva nevet Sőt, ellenkezőleg: vonzalma az urak — boltosok, rendőrbírók, s egyebek — eszén túljáró paraszthőséé, aki mintegy ezzel torolja meg a hatalom rajta tett sérelmét Végül valamit még a lebecsült műfajról, a tárcanovelláról, melyet a szigorú Gyulai Pál gúnyosan zsemlyének nevezett amiért ennek is megszabott terjedelme, se kisebb, se nagyobb nem lehet. Épp egy éve, hogy a Népszabadságban Illés Endre rehabilitálta ezt a műfajt, s nem kisebb véleményt idézett, mint Gorkijét. Nem alacsonyabbrendű műfaj a tárca, mint ahogyan nem csekélyebb értékű a szonett, amiért tizennégy sorra van „maximálva”. S mint a szonettre, a tárcára is érvényes Kosztolányi szellemet meghatározása: ilyet írni annyi, mint gúzsba kötve táncolni. S aki ezt meg tudja csinálni, mégpedig szépen, az művész a javából Tömörkény e kis műfajnak nemcsak mestere, hanem klasszikus művésze is volt. Ezt ma már — szegedi megnyilatkozásban némileg korrigálva húsz év előtti fogalmazását — Keresztúri Dezső is elismeri. Nem nagyságuk, nem terjedelmük szerint értékeljük az irodalmi alkotásokat. Tömörkény nem írt nagy regényeket de minden lényegest el tudott mondani a maga kis műfajában, a rajzban, a novellában. S Keresztúry tisztázta most a tájhoz kötöttség, a vidékiség kérdését is. E» nem rang, nem felfokozó» — vallja —, hanem életkigrülmény, legföljebb léleki állapot, mely lehet fojtogató, de lehet fölszabadító is. írója válogatja. Irodalmunk — és a világirodalom — legnagyobbjai évszázadokon át vidéken éltek. A modern világirodalomban is találunk Tömörkényi igazolt példákat: Ivó Andric, Halidór Laxness vagy Mihail Solohov Nobel-díjjal értékelt életműve szintúgy egyetlen tájhoz kötődik, mint a mi Tömörkényünké, s nagyságukból ez mit sem von le. Tömörkény a mélység átbúvárlásával, bensőséges életismerettel tudta megtölteni kis világát meg kis műfaját, és a néptől eltanult szavak varázsával költötte e kis világ tanulságait egyetemes érdekű művészetté, s emberségével, vét nagy emberi tetté. Kicsiny világának apróléka a rajongó népszeretetével váltotta írói és tudósi életműgonddal megrajzolt mozzanatai elavulhatnak, történeti érdekűvé, kuriózummá válhatnak, de művének java, egy kötetre való elbeszélés még akkor is szól a magyar olvasóhoz, amikor a Förgeteg Jánosok és Sebők Tónik unokái mér csak az ő írásaiból ismerik a régi paraszti világot. Amíg a magyar szó visszhangzik ezen a tájon, addig él, addig mindig időszerű Tömörkény életműve. PÉTER LÁSZLÓ A centenárium eseményei Tegnap tovább folytatódtak Szegeden a Tömörkénycentenárium eseményei. Délelőtt dr. Biczó György, a városi tanács vb-elnöke hivatalában átnyújtotta a városi tanács művészeti díjait a kiemelkedő teljesítményt nyújtott szegedi alkotóknak. Díjat kapott Fenákel Judit és Tóth Béla író, Simai Mihály költő és Nagy János tervezőmérnök. Az ünnepélyes aktuson jelen volt Deák Béla, a városi párt-végrehajtó bizottság tagja, a pártbizottság osztályvezetője. Délben a Tömörkény Istvánról elnevezett gimnázium és szakközépiskola Korányi Sándor rakparti épületében kiállítás nyílt. A gazdag anyagú kiállítás bemutatja a gimnázium politechnikai és szakköri munkáit, valamint a szakközépiskola tantervi munka darbjait. Az ünnepi kiállításon Kovács József, a városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője mondott beszédet. Ugyancsak tegnap került sor — a Magyar Néprajzi Társaság szegedi csoportja, a Móra Ferenc Múzeum, a Hazafias Népfront városi bizottsága és a TIT szegedi szervezete rendezésében — a centenárium alkalmából tartott tudományos emlékülésre a Hazafias Népfront városi bizottságának Vörösmarty utcai épületében. Az emlékülést dr. Ortutay Gyula akadémikus, egyetemi tanár nyitotta meg. Bevezetőjében a Tömörkény István életművére vonatkozó tudományos kutatások fontosságát hangoztatta, és a többi között megállapította, hogy bár ennek a munkának vannak eredményei, mégis jóval többet kellene tenni e tekintetben. Nincs például Tömörkényszótár. Magától értetődik — mutatott rá —, hogy ezeket a kutatásokat elsősorban Szegeden kellene elvégezni. A megnyitó után dr. Katona Imre kandidátus, egyetemi docens, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára Tömörkény társadalmi típusai, dr. Tárkány Szűcs Ernő minisztériumi osztályvezetőhelyettes Népi jogtudat Tömörkény műveiben és dr. Juhász Antal muzeológus Tömörkény tanyai néprajzából címmel tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást. A centenáriumi ünnepségek ma a Tömörkény gimnázium emlékünnepélyével folytatódnak. Az ünnepség délelőtt 10 órakor kezdődik a Tisza Szálló hangversenytermében. Déli 12 órakor a Közművelődési Palota kupolacsarnokában emlékkiállítás nyílik. Délután 2 órakor az író egykori lakóházának helyén, a Tömörkény utca 8. számú házon emléktáblát avatnak. Művészeti díjasok Emlékkiállítás Tudományos előadások Szerda, 1966. december 2. D&h-MAGIARQRSIÁQ 5