Délmagyarország, 1967. szeptember (57. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

nézzünk scarkcssszemet! F­ogadóórák kedden,­­szerdán, pénteken 9-től 12-ig. Há­romnegyed kilenc. A fo­lyosón már sűrű verejték­szag, szék, pad sehol. Be­kopogtatott az irodába. A titkárnő leveleket bontott. Csak fehér bluzoe mellét látta és ápolt, gyűrűs kesét. — Kérem, én, ha lehetne... — Kint tessék várakozni — mondta a titkárnő, kicsit megemelkedett bal keze, amin lilaköves gyűrűt viselt cifra rámában. — De én elnézést... — Az osztályvezető elvtárs meg nem érkezett meg. Kint tessék vára­kozni. Ha egy pillanatra fölnéz a leve­lekből, meglátja a bő ruhában elő­remeredő hasát. Bizonyára székkel is megkínálja. De nem nézett föl. Megszámolta az előtte sorakozókat. Összesen 17-en voltak, közöttük több házaspár, azok egyszerre mennek be az ajtón. Otthon nem szólt róla, ho­va készül. Bevásárlószatyorral indult el. Reménytelen ügy ez, Feri min­denképpen lebeszélte volna. Ő is tudta, hogy reménytelen. Legremény­­telenebbnek mégis a tehetetlenségét érezte. Most fölösleges dolgot csinál, de legalább csinál valamit. Fél tizen­egykor került rá a sor. Lába feszült a cipőben, a spandál pántja belesüp­pedt a dagadt húsba. 13 idegen kiló nehezedett rá, fáradt volt. Az osztályvezetőt hatalmas, ódivatú íróasztal választotta el tőle. — Nem tudom, megismer-e .. . elv­­társ? — kezdte bátortalanul. Néhány szűkebb körű értekezleten találkoz­tak már, sőt egyszer fehér asztal mel­lett is. Akkor — jól emlékezett rá — az osztályvezető a nevén szólította. És után­a sokáig ráköszönt az utcán. Most nem nézett rá. — Miért? Találkoztunk már vala­hol az elvtársnővel? Meghökkent. Erre a kérdésre nem számított, sehogyse jutott eszébe az ideillő felelet. — Óhajt valamit? Még sokan vá­rakoznak odakint. — Igen — bólintott —, arról van szó. .. tetszik tudni, albérletben la­kunk a férjemmel. Hatszáz forintot fizetünk, de most... itt­ a gyerek­es ... a főbérlő szólt hogy keressünk más helyet. Nekünk egy szoba is megfelelne, régi házban is ... Adják be írásban — mondta az esztályvezető. Nem neki mondta, a kopás a falnak a háta mögött. — A­z önöké lesz a 7342-ik igény­lés. Semmit sem ígérhetek. A gyengeség a lábából indult el, háromnegyed kilenc óta állt. Tudta, ha eléri a fejet, sírni kezd, és sérte­getni fogja az osztályvezetőt. Minek egy magnetofonszalagot sértegetni? De ő ezért a néhány percért két­ órát várakozott. Nem adhatta fel ilyen könnyen. — Esetleg egy régi lakásból ki­költözik a lakó, mondom, nekünk akármi ... — Adják be írásban. Nem ígér­hetek semmit. Három lépéssel bejuthatott volna az íróasztal túlsó oldalára. Mutató­ujja már begörbült, hogy megkopog­­tassa az osztályvezető szemét. Hát­ha üvegből van. Gyorsan megfordult. A titkárnő keze rászólt a gépelt pa­­papírlap fölött. — Külje be a követ­kezőt. Az injekciót nap mint nap egy ügyeskezű asszisztensnőtől kapta meg a rendelőben. Délben ment, olyankor enyhült a forgalom. Most is al­ig né­­gyen-öten ültek előtte, kettőt arcról ismert, ők is mindennapos vendégek voltak. A fiatal írnoklány az ajtó elé lépett, s amíg szeme egy csomó kar­tonlapon válogatta a neveket, azt, mondta: — Akik injekcióra várnak, bejöhetnek. Mind a hárman felálltak. Az or­vos kezet mosott a kagylónál, észre se vette őket. Ők az asszisztensnő asztala voltak. — Legalább tízszer megmondtam, hozzák rendbe a gumikesztyűket mondta az orvos —, ilyen kesztyűk­kel nem tudok dolgozni. A rendreutasítás az asszisztensnő­nek szólt.­­­­ Főorvos úr, kérem, én ma ké­sőbb érkeztem. Tetszik emlékezni, a főorvos úrtól kéredzkedtem el tegnap. A kesztyűket Vicának kellett volna... — Vica, nem Vica, mindig talál­nak mentséget. Az asszisztensnő elkészítette a tűt. — Főorvos úr, kérem, én igazán .. . — Nem vitatkozom. Amit mond­tam, vegye utasításnak. Látta, hogy az asszisztensnő a jobb oldalához közeledik. — A bal következik — mondta. Az asszisztensnő nem hallotta. Az orvos kiment a szobából. — Ne haragudj, Vica szólt az asszisztensnő —, nem igy egyeztünk tegnap. Közben föl­szívta a szérumot a fecskendőbe, s megint a jobb lába felé indult. — Tudod, hogy a kesztyűket nem vállalom — nyelvelt az irnoklány —, az csak akkor jó neki, ha te csi­nálod. — A bal combom következik — mondta kicsit hangosabban. — Vannak kivételes esetek, nem kocsmázni mentem el ma reggel. A te dolgodat is intéztem, de ha te így fogod fel a helyettesítést.. . A tegnapi injekció megkeménye­­dett csomójában hallotta a tű ropo­gását. — Nem fog begyulladni? Tegnap is ebbe a lábamba ... — Inkább ne intézz semmit! Utána milliószor a szemére veted az ember­nek. Odakint már erősen tűzött a nap. Bőre alatt érezte a forróságot. A me­leget viselte legnehezebben, az iz­zadság nem párolgott el belőle, be­felé verejtékezett, s úgy érezte: vér helyett a fölforrósodott izzadság fo­lyik az ereiben. Most már csak a bevásárlás van hátra, aztán hazamehet — biztatta magát a következő csemegeboltig. A hűtőpult előtt­ a szokásos sor hú­zódott, lehettek nyolcan előtte. — Miért nem megy előbbre? — szólt rá egy fiatalember. • de­­ a többi sorban­­álló hallgatott. Frissarcú kislány az eladó, magasra tapizott kontyon ül a kis fehér párta. Méri a túrót, sajtot vág a hosszú késsel, s közben a rak­tár felé­­ villog csiklandós pillantásá­val. — Most mit vagy úgy oda, azért, m­ert a Kati átejtett. Meg is érde­melted a múltkori cukkolásért. A raktár válasza nem jut el a vá­sárlókig, csak az eladólány szoprán nevetése. — Tíz dekát kértem — ismétli a sor eleje —, tizet és nem tizenötöt. A kislány lecsap egy kanálnyival a túróból. — Nagyon belevaló lány a Kati, az az igazság. A nyomába se érsz neki, akárhogy erőlteted­. Kicsit lassan oszlik a sor a hűtő­pult előtt, ma valahogy . . . Vagy ta­lán neki van rossz napja. — Tíz deka szalámit tessék — mondja a magáét —, lehetőleg vé­konyra szelje. Akkurátus vastag szeleteket hasít a kés a rúd szalámiból. _ Azt is mondta, ha ilyen balhét keversz, sose megy el többet hoz­zátok. — Vékonyra legyen szíve« — A mutterodnak is lesz egy kis mondanivalója, azt mondta. Épp ideje, hogy valaki téged is megtanít­son kesztyűbe dudálni. — Kisasszony — pipiskedik a hű­tőpult fölé és keze elkapja a lány gömbölyű állat. Elképedt arcában most először látja­­ ráirányulni a te­kintetét. — Kisasszony — mondja még egyszer, és legbelül tudja hogy a gyöngeség elérte a fejét —, nézzen rám egy másodpercre. Nézzünk far­kasszemet! FEN AKEL JUDIT CS. PATAJ Minii Yj­rAllish UTCA t«te* BAZSALI FERENC: FIAKERES (olaj) —­ Istenkém, de seép fiú! — sandít felé. Aztán egé­­szen feléje fordul. Mert hiszen nyugodtan szemügyre ve­heti. Ugyanis a mintegy huszonnégy éves fiatalember fe­kete szemüveget visel, olyan tükröző szemüveget­ látja is magát benne a kislány, kicsiben, de egészen tisztán, mint egy tükörben. Ez még nem mondana semmit, szám­talan fiú visel fekete szemüveget De mellette a padon, aki a taski alatt ott hever — a fehér bot. A szájacskója lepittyed, az óriási barna szemek ned­vesen tündökölnek. Mert ez a vak fiú remek férfipél­­dány. Régi római pénzeken látott itt klasszikus szépségű férfiarcokat a kislány. A makacs száj szögletébe inkább a kemény akarat, vakmerő céltudatosság vonass­ékelő­dött mintsem a szörnyű szerencsétlenség gyászának je­gye. A fiú izmos, barna nyaka, széles, egyenes válla is nagy testi erőre vall. A pihentetőn kinyújtott hosszú, egyenes lábakon a könnyű „tropical” ruhaanyagon épp­úgy átrajzolódnak a sportnevelte hatalmas izmok, mint a kihajtott hófehér ing ujjain azok a pompás, forró irí­gyók. A haja kékesfekete, mint a holló szárnya. — Istenem, de kár... — bámulja a kislány, és most már akkora két könnycsepp pottyan a sárga kardigánra, mintha nyolckarátos brilliáns­ gombok díszítenék. A fiú­ mintegy a vakok végtelenül kifinomodott ösz­tönével megérezhette, hogy valaki nézi. Mert arcát a nap­ról most a lány felé fordítva elmosolyodott megvillant van hófehér, erős fogsorát, s megszólalt: — Egy lány ... ugye, egy lány... — mondta halkan. — I... igen — hebegte a lány, és kissé közelebb hú­zódott hozzá a padon. — De honnan tudja, kedves ... ked­ves uram? — tette hozzá ijedt­ gyorsan. Hiszen... — Hiszen vak vagyok, ugye? — Világtalan ... — A vak is „lát” egyet mást. Valami sugárzást érez­tem maga felől. Mintha meg egy­ Nap lenne. Itt. Mellet­tem a padon. Tehát egy szőke lány ül itt mellettem. — Istenkém ... — Persze a tapintásunk még sokkal fejlettebb, mint a többi érzékünk. Például... — Például? — suttogta a lány, és suttyomban előhúz­ta kis zsebkendőjét és megtörtölte a szemét. — Nem kell siratni a vakot — mondta szentenciásan a fiú. — A vak a maga benső világát éli. Hallottam a szipogását. Tegye el a könnyeit. Szüksége lehet még rá­juk a látók világában. A könny a lélek választóvize. Sok keserűséget felold. — ön .. . bölcsész? — Mérnök vagyok. Vegyész. — És ... mióta? . .. Hogyan . .. történt? ... — Robbanás. Kísérletezés közben. A szemidegeket... — Hogy én szőke vagyok, azt mondta. De hátha csak festett szőke? — vitt már némi játékos kacérságot­ a hangjába, merthogy a fiú ilyen közömbösen viseli a sor­sát. — Mondtam, hogy a tapintásunk. Az hihetetlenül kifinomodik. Ha a hajat megtapinthatnám. .. — Tessék — készségeskedett, s ült egész közel hoz­zá a lány. A vak fiatalember gyöngéden két tenyerébe fogta a kedves-szép lányfejet. A barna-erős férfiú­­­jak inkább si­mogatva, mintsem tapingtgatva merültek­­ el az aranyló hajtenger hullámaiba . Igazi szőke. Ez kétségtelen. Selyemfinom szálak. Ilyet nem lehet, festeni. Ilyen festék nincs! Hiszen szak­mabeli vagyok. Ha én ilyen festéket tudnék keverni, meggazdagodnék. — És ... szeretne gazdag Lenni? — Ha szeretne valaki, gazdag lennék. Ezenközben még mindig két kezében tartotta a fi­nom fejecskét, s úgy folytatta: — Ha megengedi... Ha az arcocskáját is megta­pinthatnám, annyira „látnám", hogy akár le is tudnám rajzolni. Meglehetősen rajzolgattam, amíg.. . Csak tessék... milyen csodálatos is­, hogy az el­veszített..., hogy a természet pótolni akarja... vala­hogyan ... A fiú ujjai most végtelen könnyed-gyöngededen si­mogatták végesvégig a szil- formájú, csodaszép lanyar­­cot, amelyen most már könnyek peregtek. — Non«... kislány... nem szabad... Ez mire jó? Nem kell engem ennyire sajnálni. Mert nagy betyár­­ voltam én! Mindig is szerettem a szép, szőke lányo­kat... Látom! Látom az ujjaimmal. Oly tisztán látom ezeket a remek vonásokat, hogy ugyanezekkel az ujja­immal le is tudom rajzolni. Azzal izgatottan papírt, ceruzát kotorászott elő a tás­kájából s — olykor meg-megsimogatva a lány arcát — néhány perc alatt lerajzolta. Élethű, biztos kézzel portrét sikerített — Óriási! — kiáltott fel a kép láttán szinte sikítva a lány. — Node ilyet! Hát sokat hallottam, olvastam a va.. . a világtalanok rendkívüli tapintó érzékéről, de ez már mégis csodálatos! A fiú egy kicsit köhintett. Mintegy köszörülte a tor­kát, mintha valami fontosat, akarna mondani. És amit mondott, az valóban elég fontos volt. — Nem csodálatos. Egyáltalán semmi csodálatos nincs abban, ha egy fiatalember észreveszi, milyen cso­dálatos szépségű az a lány, akit a vak véletlen ültetett mellé egy tóparti padra. Azzal levetette a fekete szemüveget és a kék mély­kék, huncutul ragyogó férfiszem tekintett, nagy vidáman a lányra. Most­ már egészen közel ült a megleptéstől moccanni sem képes lányhoz, átkarolta a vállát, úgy folytatta: — Nem vagyok vak. Semmi baja a szememnek­ Mi­kor észrevettem, hogy maga vaknak néz, végigjátszot­tam, nagyon boldogan végigcsináltam ezt a mókát. — I> hét .... a fehér bot! — kiáltott­ mérgesen a kislány, és az öröm fényessége már kígyult a szemé­ben. — A fehér bot egy darab neoncső. Itt vettem a bolt­ban. Csakhogy rajta volt a táskám a végén, hát maga nem láthatta, hogy nem sétabot. Akkor lennék én vak, ha nem látnám, milyen gyönyörű maga! ... — Tugud . . .tubitruu­.... — szólt, le most az igazán szép, fiatal, összebúvó emberpárrá az estére hazatért gerle. Gellért Oszkár köszöntése Titokteli kísértetjárás a magyar irodalom 11­67-es esztendeje: szó szorongató és tisztelgőn főhajtó, szo­morú és tűnődve ünneplő, tragikus és reménykedő. Temet ez a naptári hónap­tucat, kegyelettel megem­lékezik, évfordulót ül és nagyon bízik benne, hogy talán a jövőben többször teheti majd ugyanezt élők­kel is. Arany Jánosra, nemzeti irodalomtörténe­tünk másfél évszázada szü­letett klasszikusára em­lékeztünk néhány hónap­ja, azóta eltemettük Kas­sákot, Füst Milánt, Á­prily Lajost, hetvenedik szüle­tésnapján lélekben ven­dégséget jártunk , Fábry Zoltán stószi házában, s most megint egy születés­nap. Megint egy „kétlábon­­ járó klasszikusé", Gellért Oszkáré. A nyolcvanötö­dik. Költő és újságíró, neve oly szükségszerű egymás­rautaltsággal fonódik a le­gendás hírű Nyugat folyó­irathoz, mint Ady Endréé, Babits Mihályé vagy Mó­ricz Zsigmondé. 1962-ben kiadott folytatásos önélet­rajzi munkájában így ír erről: „Ennek a könyvem­nek helyesebb címe ez: Egy író élete a Nyugat szerkesztőségében, mert egyéni életem azonosult a szerkesztő életével. Egy szerkesztő életével, aki azonban korántsem végez­hette dolgát korlátlanul, mert olyan szerkesztő­társai voltak, mint Babits és Osvát, majd Móricz és Babits, akik között gyako­ri volt az elvi konfliktus, úgyhogy társszerzői mun­kája mellett a kettejük nézeteltéréseinek áthida­lása vált szinte fő felada­tává. Vagyis ütköző szere­pet kellett vállalnia, s most, hogy visszagondol erre a szerepkörre, csodál­ja, hogy 1934-ig a költő fel nem őrlődött benne." De a Nyugat szerkesztő­ségében harmóniát teremtő igyekezte mellett akadt ereje az ominózus dátumig nem kevesebb, mint 12 verseskötet megjelenteté­­sére, s ezt követően mai napig is több mint en­­­nyiszer állt a kitárulkozás Gellért Oszkár-i tisztítótü­zével az irodalmi fórum nyilvánossága elé. Neves, izmos, korszakteremtő ge­neráció küldötteként, szin­te mindenkor meghökken­tően, erőteljesen és őszin­tén. Verseinek mestermű­helyre valló formai rende­zettsége, szenvedélyes, me­rész témahasználata, teli­vér anyanyelve jellegze­tes egyéniségként jelöli meg helyét a magyar líri­kus nemzedék élvonalában. Költészete, újságírói-poli­­tikus szerepvállalása a mindenkor haladós alkotó­­művész irodalomtörténeti definícióját példázza. A Pesti Hírlap manifesztum­­súlyú vezércikkeiből egye­nesen tart, rohan a tanács­forradalomba, aktív teore­tikusa a polgári demokra­tikus átalakulásnak, de a Tanács­ Magyarországnak is sajtófőnöke. A fehér­­ten­or zaklatásaiból így ne­ki még inkább kijut mint Móricz Zsigmondnak: egy ízben bebörtönzik. A fel­­szabadulás után habozás nélkül lép a kommunista pártba, költészete valóság­gal megifjodik, s az ellen­­forradalommal 74 évesen már másodszor találkozó Gellért Oszkár szilárdan tudja, mi a hite, mit kell tennie. Egyike irodalmi életünk újraszervező­nek. Többszöri Baumgarten­­díj után Gellért Oszkár 1919-ben Kossuth-díjat kapott. Születésnapján úgy köszöntjük, mint büszke szép életúton embert, megcsodált és tisztelt, tar­tást, irodalmi példát. NIKOLÉNYI ISTVÁN Gellért Oszkár Emberség, szerelem — Én Caesar idejében éltem S megsejtettem a hadvezérben Róma jövendő zsarnokát. — Én meg Metternichhel egy évben jöttem világra. És megértem A Vérmező-tragédiát. — Én Lesbiámat énekeltem. — Én meg Lillámat énekeltem. Szintúgy csalódva síromig. S nekem feléjük száll a lelkem Nem megcsalatva, de betelten A Jósággal, mely andalít: Catullusom s Csokonaim te Szivem s agyam hűségre intve Maradjatok holtig velem. Rabszolga-rend volt s lett atom-kor Költő örökkön arra gondolt: Van emberség s van szerelem. Tanárnap. 1967. September 10. DÉL-MAGYARORSZÁG S 7

Next