Délmagyarország, 1967. szeptember (57. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-10 / 214. szám
nézzünk scarkcssszemet! Fogadóórák kedden,szerdán, pénteken 9-től 12-ig. Háromnegyed kilenc. A folyosón már sűrű verejtékszag, szék, pad sehol. Bekopogtatott az irodába. A titkárnő leveleket bontott. Csak fehér bluzoe mellét látta és ápolt, gyűrűs kesét. — Kérem, én, ha lehetne... — Kint tessék várakozni — mondta a titkárnő, kicsit megemelkedett bal keze, amin lilaköves gyűrűt viselt cifra rámában. — De én elnézést... — Az osztályvezető elvtárs meg nem érkezett meg. Kint tessék várakozni. Ha egy pillanatra fölnéz a levelekből, meglátja a bő ruhában előremeredő hasát. Bizonyára székkel is megkínálja. De nem nézett föl. Megszámolta az előtte sorakozókat. Összesen 17-en voltak, közöttük több házaspár, azok egyszerre mennek be az ajtón. Otthon nem szólt róla, hova készül. Bevásárlószatyorral indult el. Reménytelen ügy ez, Feri mindenképpen lebeszélte volna. Ő is tudta, hogy reménytelen. Legreménytelenebbnek mégis a tehetetlenségét érezte. Most fölösleges dolgot csinál, de legalább csinál valamit. Fél tizenegykor került rá a sor. Lába feszült a cipőben, a spandál pántja belesüppedt a dagadt húsba. 13 idegen kiló nehezedett rá, fáradt volt. Az osztályvezetőt hatalmas, ódivatú íróasztal választotta el tőle. — Nem tudom, megismer-e .. . elvtárs? — kezdte bátortalanul. Néhány szűkebb körű értekezleten találkoztak már, sőt egyszer fehér asztal mellett is. Akkor — jól emlékezett rá — az osztályvezető a nevén szólította. És utána sokáig ráköszönt az utcán. Most nem nézett rá. — Miért? Találkoztunk már valahol az elvtársnővel? Meghökkent. Erre a kérdésre nem számított, sehogyse jutott eszébe az ideillő felelet. — Óhajt valamit? Még sokan várakoznak odakint. — Igen — bólintott —, arról van szó. .. tetszik tudni, albérletben lakunk a férjemmel. Hatszáz forintot fizetünk, de most... itt a gyerekes ... a főbérlő szólt hogy keressünk más helyet. Nekünk egy szoba is megfelelne, régi házban is ... Adják be írásban — mondta az esztályvezető. Nem neki mondta, a kopás a falnak a háta mögött. — Az önöké lesz a 7342-ik igénylés. Semmit sem ígérhetek. A gyengeség a lábából indult el, háromnegyed kilenc óta állt. Tudta, ha eléri a fejet, sírni kezd, és sértegetni fogja az osztályvezetőt. Minek egy magnetofonszalagot sértegetni? De ő ezért a néhány percért két órát várakozott. Nem adhatta fel ilyen könnyen. — Esetleg egy régi lakásból kiköltözik a lakó, mondom, nekünk akármi ... — Adják be írásban. Nem ígérhetek semmit. Három lépéssel bejuthatott volna az íróasztal túlsó oldalára. Mutatóujja már begörbült, hogy megkopogtassa az osztályvezető szemét. Hátha üvegből van. Gyorsan megfordult. A titkárnő keze rászólt a gépelt papapírlap fölött. — Külje be a következőt. Az injekciót nap mint nap egy ügyeskezű asszisztensnőtől kapta meg a rendelőben. Délben ment, olyankor enyhült a forgalom. Most is alig négyen-öten ültek előtte, kettőt arcról ismert, ők is mindennapos vendégek voltak. A fiatal írnoklány az ajtó elé lépett, s amíg szeme egy csomó kartonlapon válogatta a neveket, azt, mondta: — Akik injekcióra várnak, bejöhetnek. Mind a hárman felálltak. Az orvos kezet mosott a kagylónál, észre se vette őket. Ők az asszisztensnő asztala voltak. — Legalább tízszer megmondtam, hozzák rendbe a gumikesztyűket mondta az orvos —, ilyen kesztyűkkel nem tudok dolgozni. A rendreutasítás az asszisztensnőnek szólt. Főorvos úr, kérem, én ma később érkeztem. Tetszik emlékezni, a főorvos úrtól kéredzkedtem el tegnap. A kesztyűket Vicának kellett volna... — Vica, nem Vica, mindig találnak mentséget. Az asszisztensnő elkészítette a tűt. — Főorvos úr, kérem, én igazán .. . — Nem vitatkozom. Amit mondtam, vegye utasításnak. Látta, hogy az asszisztensnő a jobb oldalához közeledik. — A bal következik — mondta. Az asszisztensnő nem hallotta. Az orvos kiment a szobából. — Ne haragudj, Vica szólt az asszisztensnő —, nem igy egyeztünk tegnap. Közben fölszívta a szérumot a fecskendőbe, s megint a jobb lába felé indult. — Tudod, hogy a kesztyűket nem vállalom — nyelvelt az irnoklány —, az csak akkor jó neki, ha te csinálod. — A bal combom következik — mondta kicsit hangosabban. — Vannak kivételes esetek, nem kocsmázni mentem el ma reggel. A te dolgodat is intéztem, de ha te így fogod fel a helyettesítést.. . A tegnapi injekció megkeményedett csomójában hallotta a tű ropogását. — Nem fog begyulladni? Tegnap is ebbe a lábamba ... — Inkább ne intézz semmit! Utána milliószor a szemére veted az embernek. Odakint már erősen tűzött a nap. Bőre alatt érezte a forróságot. A meleget viselte legnehezebben, az izzadság nem párolgott el belőle, befelé verejtékezett, s úgy érezte: vér helyett a fölforrósodott izzadság folyik az ereiben. Most már csak a bevásárlás van hátra, aztán hazamehet — biztatta magát a következő csemegeboltig. A hűtőpult előtt a szokásos sor húzódott, lehettek nyolcan előtte. — Miért nem megy előbbre? — szólt rá egy fiatalember. • de a többi sorbanálló hallgatott. Frissarcú kislány az eladó, magasra tapizott kontyon ül a kis fehér párta. Méri a túrót, sajtot vág a hosszú késsel, s közben a raktár felé villog csiklandós pillantásával. — Most mit vagy úgy oda, azért, mert a Kati átejtett. Meg is érdemelted a múltkori cukkolásért. A raktár válasza nem jut el a vásárlókig, csak az eladólány szoprán nevetése. — Tíz dekát kértem — ismétli a sor eleje —, tizet és nem tizenötöt. A kislány lecsap egy kanálnyival a túróból. — Nagyon belevaló lány a Kati, az az igazság. A nyomába se érsz neki, akárhogy erőlteted. Kicsit lassan oszlik a sor a hűtőpult előtt, ma valahogy . . . Vagy talán neki van rossz napja. — Tíz deka szalámit tessék — mondja a magáét —, lehetőleg vékonyra szelje. Akkurátus vastag szeleteket hasít a kés a rúd szalámiból. _ Azt is mondta, ha ilyen balhét keversz, sose megy el többet hozzátok. — Vékonyra legyen szíve« — A mutterodnak is lesz egy kis mondanivalója, azt mondta. Épp ideje, hogy valaki téged is megtanítson kesztyűbe dudálni. — Kisasszony — pipiskedik a hűtőpult fölé és keze elkapja a lány gömbölyű állat. Elképedt arcában most először látja ráirányulni a tekintetét. — Kisasszony — mondja még egyszer, és legbelül tudja hogy a gyöngeség elérte a fejét —, nézzen rám egy másodpercre. Nézzünk farkasszemet! FEN AKEL JUDIT CS. PATAJ Minii YjrAllish UTCA t«te* BAZSALI FERENC: FIAKERES (olaj) — Istenkém, de seép fiú! — sandít felé. Aztán egészen feléje fordul. Mert hiszen nyugodtan szemügyre veheti. Ugyanis a mintegy huszonnégy éves fiatalember fekete szemüveget visel, olyan tükröző szemüveget látja is magát benne a kislány, kicsiben, de egészen tisztán, mint egy tükörben. Ez még nem mondana semmit, számtalan fiú visel fekete szemüveget De mellette a padon, aki a taski alatt ott hever — a fehér bot. A szájacskója lepittyed, az óriási barna szemek nedvesen tündökölnek. Mert ez a vak fiú remek férfipéldány. Régi római pénzeken látott itt klasszikus szépségű férfiarcokat a kislány. A makacs száj szögletébe inkább a kemény akarat, vakmerő céltudatosság vonassékelődött mintsem a szörnyű szerencsétlenség gyászának jegye. A fiú izmos, barna nyaka, széles, egyenes válla is nagy testi erőre vall. A pihentetőn kinyújtott hosszú, egyenes lábakon a könnyű „tropical” ruhaanyagon éppúgy átrajzolódnak a sportnevelte hatalmas izmok, mint a kihajtott hófehér ing ujjain azok a pompás, forró irígyók. A haja kékesfekete, mint a holló szárnya. — Istenem, de kár... — bámulja a kislány, és most már akkora két könnycsepp pottyan a sárga kardigánra, mintha nyolckarátos brilliáns gombok díszítenék. A fiú mintegy a vakok végtelenül kifinomodott ösztönével megérezhette, hogy valaki nézi. Mert arcát a napról most a lány felé fordítva elmosolyodott megvillant van hófehér, erős fogsorát, s megszólalt: — Egy lány ... ugye, egy lány... — mondta halkan. — I... igen — hebegte a lány, és kissé közelebb húzódott hozzá a padon. — De honnan tudja, kedves ... kedves uram? — tette hozzá ijedt gyorsan. Hiszen... — Hiszen vak vagyok, ugye? — Világtalan ... — A vak is „lát” egyet mást. Valami sugárzást éreztem maga felől. Mintha meg egy Nap lenne. Itt. Mellettem a padon. Tehát egy szőke lány ül itt mellettem. — Istenkém ... — Persze a tapintásunk még sokkal fejlettebb, mint a többi érzékünk. Például... — Például? — suttogta a lány, és suttyomban előhúzta kis zsebkendőjét és megtörtölte a szemét. — Nem kell siratni a vakot — mondta szentenciásan a fiú. — A vak a maga benső világát éli. Hallottam a szipogását. Tegye el a könnyeit. Szüksége lehet még rájuk a látók világában. A könny a lélek választóvize. Sok keserűséget felold. — ön .. . bölcsész? — Mérnök vagyok. Vegyész. — És ... mióta? . .. Hogyan . .. történt? ... — Robbanás. Kísérletezés közben. A szemidegeket... — Hogy én szőke vagyok, azt mondta. De hátha csak festett szőke? — vitt már némi játékos kacérságot a hangjába, merthogy a fiú ilyen közömbösen viseli a sorsát. — Mondtam, hogy a tapintásunk. Az hihetetlenül kifinomodik. Ha a hajat megtapinthatnám. .. — Tessék — készségeskedett, s ült egész közel hozzá a lány. A vak fiatalember gyöngéden két tenyerébe fogta a kedves-szép lányfejet. A barna-erős férfiújak inkább simogatva, mintsem tapingtgatva merültek el az aranyló hajtenger hullámaiba . Igazi szőke. Ez kétségtelen. Selyemfinom szálak. Ilyet nem lehet, festeni. Ilyen festék nincs! Hiszen szakmabeli vagyok. Ha én ilyen festéket tudnék keverni, meggazdagodnék. — És ... szeretne gazdag Lenni? — Ha szeretne valaki, gazdag lennék. Ezenközben még mindig két kezében tartotta a finom fejecskét, s úgy folytatta: — Ha megengedi... Ha az arcocskáját is megtapinthatnám, annyira „látnám", hogy akár le is tudnám rajzolni. Meglehetősen rajzolgattam, amíg.. . Csak tessék... milyen csodálatos is, hogy az elveszített..., hogy a természet pótolni akarja... valahogyan ... A fiú ujjai most végtelen könnyed-gyöngededen simogatták végesvégig a szil- formájú, csodaszép lanyarcot, amelyen most már könnyek peregtek. — Non«... kislány... nem szabad... Ez mire jó? Nem kell engem ennyire sajnálni. Mert nagy betyár voltam én! Mindig is szerettem a szép, szőke lányokat... Látom! Látom az ujjaimmal. Oly tisztán látom ezeket a remek vonásokat, hogy ugyanezekkel az ujjaimmal le is tudom rajzolni. Azzal izgatottan papírt, ceruzát kotorászott elő a táskájából s — olykor meg-megsimogatva a lány arcát — néhány perc alatt lerajzolta. Élethű, biztos kézzel portrét sikerített — Óriási! — kiáltott fel a kép láttán szinte sikítva a lány. — Node ilyet! Hát sokat hallottam, olvastam a va.. . a világtalanok rendkívüli tapintó érzékéről, de ez már mégis csodálatos! A fiú egy kicsit köhintett. Mintegy köszörülte a torkát, mintha valami fontosat, akarna mondani. És amit mondott, az valóban elég fontos volt. — Nem csodálatos. Egyáltalán semmi csodálatos nincs abban, ha egy fiatalember észreveszi, milyen csodálatos szépségű az a lány, akit a vak véletlen ültetett mellé egy tóparti padra. Azzal levetette a fekete szemüveget és a kék mélykék, huncutul ragyogó férfiszem tekintett, nagy vidáman a lányra. Most már egészen közel ült a megleptéstől moccanni sem képes lányhoz, átkarolta a vállát, úgy folytatta: — Nem vagyok vak. Semmi baja a szememnek Mikor észrevettem, hogy maga vaknak néz, végigjátszottam, nagyon boldogan végigcsináltam ezt a mókát. — I> hét .... a fehér bot! — kiáltott mérgesen a kislány, és az öröm fényessége már kígyult a szemében. — A fehér bot egy darab neoncső. Itt vettem a boltban. Csakhogy rajta volt a táskám a végén, hát maga nem láthatta, hogy nem sétabot. Akkor lennék én vak, ha nem látnám, milyen gyönyörű maga! ... — Tugud . . .tubitruu.... — szólt, le most az igazán szép, fiatal, összebúvó emberpárrá az estére hazatért gerle. Gellért Oszkár köszöntése Titokteli kísértetjárás a magyar irodalom 1167-es esztendeje: szó szorongató és tisztelgőn főhajtó, szomorú és tűnődve ünneplő, tragikus és reménykedő. Temet ez a naptári hónaptucat, kegyelettel megemlékezik, évfordulót ül és nagyon bízik benne, hogy talán a jövőben többször teheti majd ugyanezt élőkkel is. Arany Jánosra, nemzeti irodalomtörténetünk másfél évszázada született klasszikusára emlékeztünk néhány hónapja, azóta eltemettük Kassákot, Füst Milánt, Áprily Lajost, hetvenedik születésnapján lélekben vendégséget jártunk , Fábry Zoltán stószi házában, s most megint egy születésnap. Megint egy „kétlábon járó klasszikusé", Gellért Oszkáré. A nyolcvanötödik. Költő és újságíró, neve oly szükségszerű egymásrautaltsággal fonódik a legendás hírű Nyugat folyóirathoz, mint Ady Endréé, Babits Mihályé vagy Móricz Zsigmondé. 1962-ben kiadott folytatásos önéletrajzi munkájában így ír erről: „Ennek a könyvemnek helyesebb címe ez: Egy író élete a Nyugat szerkesztőségében, mert egyéni életem azonosult a szerkesztő életével. Egy szerkesztő életével, aki azonban korántsem végezhette dolgát korlátlanul, mert olyan szerkesztőtársai voltak, mint Babits és Osvát, majd Móricz és Babits, akik között gyakori volt az elvi konfliktus, úgyhogy társszerzői munkája mellett a kettejük nézeteltéréseinek áthidalása vált szinte fő feladatává. Vagyis ütköző szerepet kellett vállalnia, s most, hogy visszagondol erre a szerepkörre, csodálja, hogy 1934-ig a költő fel nem őrlődött benne." De a Nyugat szerkesztőségében harmóniát teremtő igyekezte mellett akadt ereje az ominózus dátumig nem kevesebb, mint 12 verseskötet megjelentetésére, s ezt követően mai napig is több mint ennyiszer állt a kitárulkozás Gellért Oszkár-i tisztítótüzével az irodalmi fórum nyilvánossága elé. Neves, izmos, korszakteremtő generáció küldötteként, szinte mindenkor meghökkentően, erőteljesen és őszintén. Verseinek mesterműhelyre valló formai rendezettsége, szenvedélyes, merész témahasználata, telivér anyanyelve jellegzetes egyéniségként jelöli meg helyét a magyar lírikus nemzedék élvonalában. Költészete, újságírói-politikus szerepvállalása a mindenkor haladós alkotóművész irodalomtörténeti definícióját példázza. A Pesti Hírlap manifesztumsúlyú vezércikkeiből egyenesen tart, rohan a tanácsforradalomba, aktív teoretikusa a polgári demokratikus átalakulásnak, de a Tanács Magyarországnak is sajtófőnöke. A fehértenor zaklatásaiból így neki még inkább kijut mint Móricz Zsigmondnak: egy ízben bebörtönzik. A felszabadulás után habozás nélkül lép a kommunista pártba, költészete valósággal megifjodik, s az ellenforradalommal 74 évesen már másodszor találkozó Gellért Oszkár szilárdan tudja, mi a hite, mit kell tennie. Egyike irodalmi életünk újraszervezőnek. Többszöri Baumgartendíj után Gellért Oszkár 1919-ben Kossuth-díjat kapott. Születésnapján úgy köszöntjük, mint büszke szép életúton embert, megcsodált és tisztelt, tartást, irodalmi példát. NIKOLÉNYI ISTVÁN Gellért Oszkár Emberség, szerelem — Én Caesar idejében éltem S megsejtettem a hadvezérben Róma jövendő zsarnokát. — Én meg Metternichhel egy évben jöttem világra. És megértem A Vérmező-tragédiát. — Én Lesbiámat énekeltem. — Én meg Lillámat énekeltem. Szintúgy csalódva síromig. S nekem feléjük száll a lelkem Nem megcsalatva, de betelten A Jósággal, mely andalít: Catullusom s Csokonaim te Szivem s agyam hűségre intve Maradjatok holtig velem. Rabszolga-rend volt s lett atom-kor Költő örökkön arra gondolt: Van emberség s van szerelem. Tanárnap. 1967. September 10. DÉL-MAGYARORSZÁG S 7