Délmagyarország, 1969. július (59. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-05 / 153. szám
Augusztus 1-gyel megalakul a Szegedi Szimfonikus Zenekar Augusztus 1-gyel létrejön a Szegedi Szimfonikus Zenekar, melynek feladata a Szegedi Nemzeti Színház helyi és vidéki opera- és balettelőadásainak, valamint a szegedi és a dél-magyarországi felnőtt és ifjúsági hangversenyeknek zenekari ellátása. A zenekar életrehívásának szükségességéről és körülményeiről már korábban hírt adtunk lapunkban. Működése most azértált lehetővé, mert a tárgyalások eredményeként — a Szegedi Nemzeti Színház költségvetéséből átcsoportosítható pénzösszegen kívül — a Pénzügyminisztérium 1909-re és 1970-re félmillió forint, az Országos Filharmónia 1909-re 144 ezer és 1970-re 340 ezer forint támogatást ajánlott fel számára. 1971-től kezdve a zenekar működésével kapcsolatos költségeket kizárólag fenntartójának, a szegedi városi tanácsnak kell fedeznie. Egy rendező ars poétikája Beszélgetés Vass Károllyal Már elvégezte a jogot, amikor a negyvenes évek elején beiratkozott a főiskola rendező szakára. Évfolyamtársa volt Lendvay Ferencnek, jelenlegi igazgatójának. Aztán — friss rendezői diplomával a zsebében — katona lett, majd négy esztendeig hadifogoly, s a tulajdonképpeni gyakorlati munkát csak húsz évvel ezelőtt, a színházak államosításakor 1849-ben kezdte. Miskolcon lett főrendező — a Szegedről elszerződött Bozóky István volt ott akkor az igazgató. Aztán két évig a Déryné Színháznál dolgozott, 1954- ben egyike volt azoknak, akik a József Attila Színházat, megalapították. 1955-ben Békéscsabára, három év múlva Egerbe, négy év múlva ismét Békéscsabára került, mindenütt mint főrendező. Igazgató 1962-ben lett, utolsó állomáshelyén, Békéscsabán. Az idei évad végéig ott dolgozott. Az új évadban a szegedi színház vezető rendezője. Tőmondatokban ennyi Vass Károly színházi pályafutásának eseményanyaga. De mit gyűjtött össze e mozgalmas húsz év alatt tapasztalatokban, művészi elvekben, színházvezetési szisztémákban? Vagyis — másképpen fogalmazva — mit várhat tőle a színház sorsdöntő új évadjában a szegedi közönség? — Mindenekelőtt békéscsabai tapasztalataimról beszélnék. Kereken tíz esztendőt töltöttem ott; talán ez az idő pályafutásom legjelentősebb szakasza. A csabai színházat 1954-ben alapították, amikor átvettem a vezetését, előttem már kilenc igazgatója volt Másfél évnél hosszabb időt senki sem töltött ott. Majdnem tíz éves volt tehát már akkor a színház és szinte mindent éleiről kellett kezdeni. — Milyen elvek vezették munkájában? — Két irányító alapelv. A műsortervezésben, a műsorpolitikában megpróbáltam olyan szintézist teremteni, amelyben a korszerű forma, a kor alapvető gondolatai és a népszerű színház eszméje egyesül. Sokféle eszközzel kísérleteztünk. Az egyik évadban például kizárólag magyar drámákat, játszottunk. A második alapelvem az volt, hogy a munka középpontjába a színpadot helyezzük, vagyis a megvalósítás módját és minőségét. Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb drámai gondolat is megbukhat, ha nem elég színvonalas színpadi fogalmazásban kerül a közönség elé. Az én színházi ranglistámon ezért a színész és a rendező áll az első helyen. — Mit sikerült ezekből az elvekből megvalósítani? — A csabai színházat az országos szakmai közvélemény — nincs ezen mit tagadni — gyengének ítélte meg. Bevallott szándékunk volt, hogy ezt a véleményt megváltoztassuk; ez természetesen a közönséggel való kapcsolatunkra is jó hatással volt. Nos, ha sikerült e szándékunkat megvalósítani — s azt hiszem, sikerült — az mindenképpen annak köszönhető, hogy az említett két alapelv realizálásában értünk el eredményeket. — És most itt, Szegeden? — Nem új elvekkel kezdek munkához. Elképzelésem a mai színház normarendszeréről azonos, akárhol legyen az a színház, Tokióban, Moszkvában, Békéscsabán, vagy Szegeden. A lényeg mindenütt azonos, csak a részletek változhatnak. — A szegedi színháznak van néhány speciális nehézsége. Mi a véleménye ezekről? — Egyelőre ismerkedem a helyzettel. De már eddigi tapasztalataim alapján is úgy gondolom, egyik legfontosabb feladat az előadások művészi hitelének megteremtése. Meg kell követelni minden produkció minden résztvevőjétől, hogy a konkrét feladat minden pillanatában a maximumot nyújtsa. Nagyon erkölcstelennek tartok minden olyan kimondott vagy ki nem mondott véleményt, amely a premier és az utolsó előadás közönsége között különbséget tesz. — Ez nyilvánvalóan csak egy része a problémáknak. — Igen. A másik nagy feladat: nagyon világosan érvényesíteni munkánkban annak a közegnek a tudomásulvételét, amelyben élünk és dolgozunk. Szegeden meghatározó szerepe van a kulturális hagyományoknak, az egyetemek és tudományos intézmények jelenlétének, mai képzőművészetének és irodalmának. A színháznak be kell kapcsolódnia a szellemi életnek ebbe az áramlatába, sőt egy kicsit az áramlat közepébe kell kerülnie. Ennek ezerféle formája lehetséges. A skála a tudományos vitáktól a fehér asztal melletti beszélgetésekig terjedhet. Hogy ez létrejöjjön, azt hiszem, a hivatalos és munkaköri kötelességeken felül is dolgozni kell érte mindannyiunknak. ö. U Mi mostanában sokat vitatkozunk a színházról. Hogy rontott-e a boltján a tévé, milyen műsor kellene a ma emberének, unja-e a néző éveken át ugyanazt a színészt, meg ilyeneken. Vitatkozunk, hogy érdemes-e eljárni, mit kellene megnézni, mikor kellene játszani , másutt meg színházak tucatja él és játszik, s a közönség hetekre előre váltja a jegyet, s még sorba is áll érte, mint mi a sörért. Elég messzire kell persze utazni ezért a csodáért, éppen Kijevig. De a színházakat már nem kell keresni. Plakátjaikkal, tablóikkal, ízléses reklámjaikkal tele van a város. Elég egy sarkon megállni, hogy lássa az ember, milyen óriási színházi kultusz van az ukrán fővárosban. A helyi színházak heti nyolc-tíz előadása mellett _ itt rendre játszanak délelőtt is! — vendégegyüttesek is hetekre szóló programot hirdetnek. Most éppen bolgár művészek előadásaira szóló jegyekért futkosnak a kijevi színházbarátok. A vendégek sztárja Nikolov, aki — milyen jó ezt közbeszúrni, mikor a Szegedi Szabadtéri Játékok idei programja miatt jöttem el kijevi színháznézőbe — Szegeden is óriási sikert aratott Kalaf szerepében! És itt a nyári szünetet sem ismeri a közönség. A legnagyobb strandidényre, júliusra is már most telt házai vannak a moszkvai Puskin Drámai Színháznak és a Jermelov Színháznak. És ne tessék nagyon elcsodálkozni, a Puskin Színház éppen hatvan előadást tart kijevi kiruccanásán! Melyik volt előbb: tyúk vagy tojás, rajongó közönség vagy eleven színházművészet? Akadémikuskodó kérdés lenne. Egymásra utaló dolgok erős szövetsége ez. Mert a Szovjetunióban nagyon mély gyökerei vannak a színház páratlan kultuszának. Mást ne mondjak: a Kijevi Állami Akadémiai Opera és Balettszínház, ahová látogatóban érkeztem idei szegedi vendégszereplésük okán, éppen egy nagy jubileum mezsgyéjén áll. Színházlapjain fent mindenütt ezt olvashatjuk: százegyedik évad. A száz esztendőről mindjárt a kezembe is nyomtak egy szép emlékalbumot a színházban. Érdemes ebből néhány mondatot, néhány dátumot, néhány nevet kijegyezni. A színház története Csajkovszkijjal kezdődik. Már az első években megfordult itt, hogy részt vegyen operáinak rendezésében. Aztán Rimszkij-Korszakovot jegyzane, Eszmeralda, Rómeó eszik, rá pár esztendővel. Ének Júlia... S a szerzők: Glier, kelt ebben a színházban Saljapin is. Igazi ukrán nemzeti színház azonban csak október után lett. Akkor nyerte el az „Akadémiai” címet is, s a színházak közül éppen a kijevit tisztelték meg elsőként a Szovjetunióban Lenin-renddel. A háború... az természetesen a színházakat sem kímélte. De jellemző, hogy nemcsak gyárakat telepítettek a hátországba a Szovjetunióban a honvédő harc idején, hanem színházakat is. A Sevcsenko Színház ekkor Ufában és Irkuckban játszott és három háborús szezonban éppen egy tucat bemutatót tartott, sokszáz előadásban. Érdekességként jegyzem fel, hogy közöttük volt Aszafjev örökszép balettje. A bahcsiszeráji szökőkút is, Irkuckban, amit az idén éppen a Szegedi Szabadtéri Játékokra hoz el a 110 tagú balettegyüttes. Irkuck végtelen messze esik Ausztriától, Jugoszláviától, Németországtól, mégis épp hogy csak visszatértek a Távol-Keletről a porig rombolt Kijevbe, már 1945- ben elindultak európai vendégszereplésre is. A hadsereg után haladtak, s a művészettel hódítottak közönséget, barátokat. Kijev mindig vállalkozó szellemű színházi élettel dicsekedhetett. Eredeti bemutatók egész sorát jegyzik az emlékkönyv lapjai. Az ukrán nemzeti balettnek pedig apadhatatlanul gazdag forrásai buzognak a Sevcsenko Színházban. Ugyanakkor operában vagy balettben az egész világ színpada is a kijevi. Mondhatnám úgy is: semmi sem hiányzik a színlapokról. A már említetteken kívül csak néhány, időben és távolságban is nagy változatosságot mutató címet és nevet vegyesen: Aida, A nürnbergi mesterdalnokok, Bajadér, Coppélia, Giselle, Faust, Lohengrin, Spartacus, Hugenották, Don Quijote, Bajazzók, Parasztbecsület, Straussiána, Iván Szuszanyin, Seherezade, Ga- Sz. Simon István Csulaki, Szvesnyikov, Gounod, Rubinstein, Rossini Meierbeer, Rimszkij-Korzakov, Smetana, Borodin, Punyi, Minkusz, Offenbach, Bizet, Rahmaninov stb. Teljességre korántsem törekedve, szinte kapásból említem ezeket, még mindig szót sem ejtve arról, amit a színház az ukrán operáért és balettért tett és tesz, mint nem* tetl kötelességet. Ebben a nagy múltban már sok olyan név föltűnik, amely a színház művészi rangjának Jelenéhez vezet. Vronszkij főbalettmester neve például 1954 óta szerepel a színlapokon, Kijevi bemutatkozása a Rómeó és Júlia volt. Jelena Jersova — akit Szegeden Mária szerepében láthatunk — első nagy sikerét Prokofjev Hamupipőkéjében aratta. Kljavin — A bahcsiszeráji szökőkút GireJ szerepében látjuk majd Szegeden — 1965-ben rendezőként bizonyított a Kővirág című balettel. Vagy itt van Novikov és Potapova — ők is játszanak majd a Dóm téren — Csutaki: Ifjúság című balettjében lett híressé Szovjetunió-szerte, melynek librettója Osztrovszkij: Az acélt megedzik című regénye alapján készült. Most még csak annyit: az együttes a fél világot bejárta. Japán, Törökország, a skandináv államok, Olaszország, Kuba, Franciaország, Kanada után, de Magyarországon először itt Szegeden játszik. S nem úgy, mint egyik laptársunk írta, hogy A bahcsiszeráji szökőkúttal szerepelne Szegeden is meg a szigeten is. Ha szabad így fogalmazni: Aszafjev balettjével csak Szegedre szerződtek. Pesten Melikov balettjét játsszák, a Nazim Hikmet elbeszélő költeménye alapján komponált és koreografált Legenda a szerelemről című balettet. Következő levelemben szeretném majd bemutatni a Szegedre készülő színházat kicsit belülről, kicsit közelebbről. Szöveg nélkül (40.) Egy vörös hajú, kicsit bandzsi lány jelentkezett, két ujját felemelve, ahogy középiskolában szólásra jelentkezni szoktak. — Én tudom, tanár úr, kérem — mondta sietve. — Csendesnek négy évet ült a papája. — És? — Azért, tanár úr, kérem, mert a mi osztályunkban Csendes a vezér. És ő nagyon haragszik az ávósokra. A papája miatt, tanár úr, kérem. Ritkán szokott az én fejem fájni. De most belehasított. Mint részeg támolyogtam óra végén az udvarra. Azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Helyettesítőt kértem, hazamentem. Nem bírtam a lábamon állni. Az ágyam sütött, mint a forró bádogtető. Nem, egyáltalán nem tudtam, mit kell tennem. Kit kell gyűlölnöm, okolnom, ki hazudik, és kinek van igaza. Másnap bemásztam tanutani. Csak másztam. Alsóbb osztályokban volt órám, tiszta szemű, figyelő nebulók között. Jók voltak. Ártatlanul néztek rám, és megvigasztaltak butácska bukdácsolásaikkal, apró, aranyos tévedéseikkel. Délután lovagoltam. És engedtem ki idegeimből a rángást. Harmadnap újra fellázadt IV. osztályban volt órám. Már a kezemben a napló, könyvek és füzetek, amikor frissen borotvált, kék szemű ember állt elém az ajtóban, és nagyon az arcomba nézve bemutatkozott. Szorosan fogta a kezem, és éreztem, hogy talán az izgatottságtól nedves a tenyere. Míg fogta a kezem, picit meghajolt. — Csendes vagyok. — Parancsoljon. — Tanár úr, bocsánatot jöttünk kérni. — Órára kell mennem. Csendes úr, becsöngettek. — Csak két percet kérek. — Lehetetlen. Teljesen szabálytalan. Az iskola fegyelme és rendtartása... — éreztem, hogy hunyorgok, mint az igazgatóhelyettes szokott, ha a szabályokat emlegette, és én is majdnem intőleg emeltem fel a kezem. De ha itt akarok győzkölődni vele az ajtóban, öt perc is kevés. — Fáradjanak be. A vezér Csendes kisfiúként állt apja mögött, szemét lesütötte, mikor felém fordult, akkor sem emelte föl tekintetét. — Bocsánatot kérek! — mondta dacosan, és apja felé sandált. — Ülj a helyedre! Viszontlátásra, Csendes úr. Az apa kezelt. — Még lenne beszédem a gyerek ügyében, tanár úr. A számon ült a dacos nem. Hagyjon békében. Nekem ne magyarázkodjon. Sem politikai, sem társadalmi téren nem vagyok tényező. Bezárták. Sajnálom. De én nem tanultam meg azt, hogy nem. Mit tagadhatok meg. És miért dacoskodjak? — Délután háromkor a tanáriban megfelel? — Örömmel. Máskor egy ilyen fordulat biztos talajt döngölt volna a talpam alá. De most kóválygott a fejem. A gyomrom sem volt az enyém. Lázas voltam. Minden idegen volt, nyúlós, és minden reszketett, mint a nyári kocsonya. A világ is reszketett, én is minden porcikámban. Nem az enyém a világ, hiszen nem kellek én sehol sem. Utálnak, kinevetnek. És én is utálok mindent. A szívem úgy siet, akár háromnapos lumpolás után szokott. Nem győzi feldolgozni a rázúduló mérgező alkoholt. Az alkohol felszívódik a szemen, a fülön, a bőr pórusain át. Nem bírom tovább. Italozásban is megérzem, amikor elég. De most, ha akarom, ha nem, dől rám, és ivódik belém, még a hajam szálain is át a betegítő szédület. A tanáriban rumli. Az órákon a fegyelem nulla. Három-négy tanár az iskolát is elkerüli. Minden percünkben helyettesítünk. Dódi szaval, ki nem fogy az újabbnál újabb hírekből. Az igazgató hetenként két-három napot Pesten lefringál, és meri használni a saját kocsiját. Bojtár koromban sokáig nem tudtam, mi csinálja a szelet. Honnét az erő, amely fasorokat meghajlít, száz- és ezerholdas vetéseket letarol, kazlakat dönt. Honnét a tölcsérekben dolgozó forgószél, amely kúpszárakat emel és kuszál szét a magasba. És forgat szárlevelet, és üszögporral veri teli a bámészkodó szemét. Semmit sem tudsz meg, semmit nem látsz meg. Most sem látok már semmit. Csak, hogy nagy szelek járnak, nyög belé a fasor. És szemembe hullott fekete üszkök takarták el látásomat. Tagjaimat ijedtség, félelem, váratlan események közeledése zsibbasztotta. Tapogatni sem tudtam az eseményeket, mert gúzsokban éltem. És egyedül. Velem az elvtársak nem számoltak, nem is léteztem számukra. És én sem juthattam hozzájuk kérdéseimmel. Azért Szegeden mégiscsak volt olyan közösség, amiben szavak nélkül is kiértettem magamat. Itt ágas vagyok a lólegelőn. És már harmadik napja nem volt olyan osztály, ahol várták volna a tanárt a gyerekek. Minden teremben lézengett három-négy tanuló, azokkal összeültem, de arról meg az igazgatóhelyettes pisszentett le. — Nem nagyon kívánatos az ön tevékenysége, drága elvtárs! Persze, ugye, jobb marxista tanár megpróbálja a lehetetlent, is. Hát most ne fitogtassa a tudását, jó? Ebből elegünk van! —■ Neij értem. (Folytatjuk) j