Délmagyarország, 1970. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-01 / 76. szám

Filmek a kiképzés szolgálatában A fegyveres erőknél szol­gáló katonák jelenleg leg­alább heti egy-két filmelő­­adást tekinthetnek meg sza­bad idejükben a laktanyá­ban. A játékfilm-vetítésen kívül egyre jobban terjed a csapatoknál a különböző oktatófilmek hasz­nálata. Míg 1968-ban 265, 1969-ben már 316 különböző oktató­filmet vetítettek a csapatok­nál. E filmek, amelyek hazai és külföldi katonai szakem­berek köreműködésével ké­szülnek, igen eredményesen segítik a parancsnokok ki­képző és nevelő munkáját, hasznosan hozzájárulnak a katonai ismeretek jobb elsa­játításához. Magyarázat — Ez a kutya elrettent­i a lob­a­sokat, mert félnek, hogy valami betegséget kap­nak túlc! Értelem és rubrika A hír pillanatok alatt el­terjedt az intézetben. Még a fővárosba, a minisztérium­ba is eljutott annak a híre, hogy Z. I. fiatal, tehetséges tervezőmérnök megütötte R. Miklóst, a rajztárost. • R. Miklós tanulni mindig szeretett. Tanult is, de kép­telen volt bármit megjegyez­ni, hiába olvasta tízszer, hússzor a leckét. Szülei isko­láztatni akarták. Az volt a tervük, hogy mérnököt fa­ragnak a fiúból, Miklós is mérnök akart lenni. Kétszer ismételte a reálgimnázium első osztályát. Aztán már nem kapott több lehetőséget. Gondolta, ha már mérnök nem lehet, lesz műszaki raj­zoló. Ehhez, is érettségi kell, amit azonban képtelen volt megszerezni. Kapóra jött, mikor nagybácsiját — a jó­nevű mérnököt — a család mintaképét — kinevezték a nagyhírű tervezőintézet igazgatójává. Miklóst hat hónapig tanítgatták a mű­szaki rajzolás alapismeretei­re. Aztán megint hat hóna­pig Ez sem hozott komo­lyabb eredményt. A nagybá­csi nagyvonalúan legyintett és meg­adott hat hónapot. Végül is az unokaöres meg­maradt státuszban. Csak raj­zolnia nem kellett Rábíztak néhány kisegítő munkát, eszv­erry nagyobb tervezéskor asszisztált- kikészítette a rajzoszkttzrtket, és egyéb kellékeket, vajat rnrzhegyez­te a ceruzát, de gyakran le­­­ zerasztották a büfébe is va­lamiért, így teltek hónapiak évei. Soha nem bántott senkit, mindenkihez kedves, udvari­as volt, tudta, hogy Ingelm­­nélkí­ti műszaki rajzoló. A rajzolók és a tervezőmérnö­kök megszokták, később már természetesnek vették jelenlétét. Mikor megnősült mikor f gyermeke született vagy mikor névnapja volt, ajándékokat is kapott kollé­gáitól. Történt, hogy az igazgató nagybácsit nyugdíjazták. Az új igazgatónak semmi kifo­gása nem volt Miklós ellen, csak nyugtalankodott, hogy leköt egy rajzolói státuszt, holott nem azt csinálja. És ez ma már­­ számít! Az új igazgató salamoni ítéletet hozott. Felvett egy műszaki rajzolót, és Miklóst megtette — egy asszony helyére — rajztárosnak. Ez nagy változást hozott Miklós életébe. Kapott egy külön szobát. Mennyezetig érő polcok vették körül, amin szép rendben sorakoz­tak a munkához, szükséges kellékek. A szoba közepén állt Miklós íróasztala. Egy­szer az új igazgató megláto­gatta szobájában. Körülné­zett és megdicsérte Miklóst. Mellékesen megjegyezte, hogy vigyázzon a munkaesz­közökre, mert elég sok fogy belőlük, és még azt is hoz­zátette, ha R. elvtárs jól végzi munkájét, úgy fizetés­­emelést is kaphat. Lassanként a viselkedése is megváltozott. Most már ha kérték, nem ment le a büfé­be. Kerekperec megmondta hogy nem azért fizetik. Csi­náltatott egy táblát, amire az volt ráírva piros betűk­kel: a dohányzás szigorúan tilos. Eddig majdnem min­denki cigarettázva jött be hozzá Miklóst ez idegesítet­te. Néhány nap múlva min­denki megtanulta az új ren­det Minden eszközt — dörzs­gumit és ceruzát, kivéve­­ más-más füzetbe vezetve adott ki, mégpedig úgy, hogy külön rubrikát húzott a dátumnak, a tárgy megne­vezésének, a kiadó és az át­vevő aláírásának. Ez persze több időt vett igénybe, de megszilárdult a bizonylati fegyelem. R. Miklósnak boldogan tel­tek napjai. Élvezte, hogy fontos ember lett. Csinálta­tott egy névtáblát az ajtajá­ra Régebben tisztelte a mér­nököket, rajzolókat, aztán semlegessé váltak számára — ahogy önállósodott —, most már akadt, akit gyű­lölt. Különösen Z. I., a leg­fiatalabb tervezőmérnök volt a begyében. Z. I. min­dig rohant­, nemegyszer sür­gette Miklóst. Nem szeretett várni, mint a többiek, meg el is kényeztették a kollé­gái — meg az igazgató is — mert két díjnyertes pálya­munkája van már és nagy jövőt jósolnak neki. Z. I.-t idegesítette a bü­rokrácia, a lassúság. Fel is szólalt az értekezleten, hogy ezt meg kellene szüntetni. R. Miklós akadályozza a munkát. Javaslatainak nem lett semmi foganatja, mert az igazgató — bár elismerte a kritika jogosságát —, azt válaszolta, hogy manapság minden fillér kell, szükség van a bizonylati fegyelemre. R Miklós egyre több pénzt takarít meg az intézetnek. Ezek után R. Miklós még jobban megszigorította a bizonylati fegyelmet. A reg­geli sorbanállás most már kilenc óra tizenöt percig is eltartott. R. Miklós kitett egy táblát, hogy egyszerre csak három személy tartóz­kodhat a szobájában. Z. I. mikor meglátta ezt, odarohant, és letépte. R. Miklós elvörösödve a dühtől eléugrott, és elkeseredett, artikulátlan kiálltásokat hal­latott. Z. I. állon ütötte. R. Miklós a földre zuhant. Az­tán felugrott és rohant az igazgatóhoz. A kollégák körülvették a fal fehér fiatalembert. Nyug­tatgatták. „Mondtuk, hogy diplomácia fiú! Mondtuk! Igazad volt, de miért nem hagytad a fenébe! Mit tö­rődtél vele?” Z. I.-t hívatta az igazgató Közölte, hogy nem dolgoz­hat itt tovább. Annyi enged­ményt ad, hogy ha talál magának munkát , egy ilyen tehetséges fiú kap an­­nyit, amennyit akar, tette hozzá — akkor egyszerűen kilép. — Nagyon sajnálom ma­gát — mondta az igazgató — maga még sokra viheti, és viszi is majd, de nem így! Hogy lehet így a falnak menni? Maga egy közveszé­lyes ember! Magától meg kell védenem az intézetet? — De az intézet nem vé­dett meg R. Miklós ellen! — Téved, fiatalember Sokszor szóltam neki, hogy azért ne vigye túlzásba dolgokat. És maga is szólha­tott volna többsz­ör nekem Úgy érhettünk volna el eredményt. Maga még fiatal és nem érti, hogy az. Ilyen emberekre szükség van. Az ilyenek a biztos, lelkiisme­retes közkatonák. Z. I. szótlanul felállt és kiment a szobából. Levette köpenyét. A munkaeszközö­ket meg a félbenmaradt ter­vet beadta a raktárba. A Miklós szótlanul átvette azokat. Z. I. aláírta a rub­rikákat és eltávozott az in­tézetből. Gyalog indult... Brády Zoltán Anyakönyvi hírek II. KERÜLET Házasság: Szöllősi István és Bartha Edit Ilona. Szarka Im­re Béla és Mayer Valéria. Gruik István és Túri Mária házassá­got kötöttek. Halálozás: Csanádi Sándorné Molnár Anna, Mári Józsefné Do­­vály Mária, Durst Jakab, Juhász S . r. Hi­rcaök Jánosné Kéri Mária. Dobál János, Dombegy­házi Peterné Molnár Erzsébet meghalt. ül. KERÜLET Házasság: Rácz Béla és Sk­­­r­ondán Ágnes házasságot kö­töttek. Születés: Beke Sándor István­nak és Tóth Lenkének Zsuzsan­na Major József Csabának és Di­­jogú l'ervztanak Csaba Jó­zsef. Mizsei Istvánnak és Berki Ilonának Tamás István. Hlobo­­ssányi József Istvánnak és Sző­ke Valéria Máriának József Ta­más. Szekeres Jánosnak és Szél Magdnlna Ilonának Andrea Emí­lia. Fodor Imre Józsefnek és és Fodor Irénnek Zoltán. Ko­vács Antalnak és Kriz! Teréziá­nak Sándor Antal, Verók Ernő­nek és Hull ,M*riAnek Tímea Angéla. Barna Andrásnak és Markovics Magdolnának And­rea. Brinza Dezsőnek és Csíkos Julianna Rozáliának Zoltán De­zső. Csikós Nándornak és Tar Honának Nándor. Czinkórzi Sándornak és pápa­ Mar­gitnak Margit. Orosz Sán­dornak és Sőregi Juditnak Tamás, Jelenovics Endre And­rásnak és Szálai E­rzsébe­nek Ilona Erzsébet. Jelenovits End­re Andrásnak és Szalai Erzsé­betnek András Tamás. Szabó Im­­re Sándornak és Vas Máriá­nak Gyöngyl. Szőcs Istvánnak és Tóth Piroskának István Ti­bor Teri Sándornak és Csányi Hona Erzsébetnek Zoltán Sán­dor Oláh János «elsőnek és Gönczöl Erzsébetnek Csilla Edit. Várhelyi Józsefnek és Balla Te­rézia Évának Kolos. Tóth Gézá­nak és Rácz Margitnak Éva. dr. Németh Lászlónak és Borsi Mária Katalinnak Szabolcs End­re, Csanádi Pálnak és Vas Ka­talinnak Gábor. Császár István­nak és Deák Julianna Ilonának István. Csipák Lászlónak és C­ál Juliánon Erzsébetnek And­rea Éva. Németh Józsefnek és Dobó Ilonának Zoltán. Tóth Jó­zsefnek és Makai Magdolnának Zsolt nevű gyermekük született. Halálozás: Szennyesi Józsefné Farkas Katalin. Nyomtató Fe­­rencné Szabó Márta. Tátrai Ist­ván. Domonkos Sándor. Papp Béláné Masa Anna. dr. Sztriha István. Víg Istvánná Hegedűs Margit. Seller Lajos, Juhász Sándor. Somogyi András. Gebei Viktória meghalt. Logikus következtetés Hubai- mellette ül az oktató, egy ifjú hölgy, aki jogosítványt akar szerezni és órákat vesz, az autóval neki megy egy fának. — Az ördögit — kiált az oktató —, hogy fog­ja azt a volánt? A hölgy sírni kezd: — Igen, igen ... tud­tam én, hogy nem va­gyok magának rokon­szenves , most meg a platánfának ad igazat! történelmi emlékeztető DÉIMQY­ iRORSZAG A nap hírei... — így kezdtük minden alkalommal ezt a tavaly november 19 óta megjelenő sorozatunkat Ma úgy lenne stílusos, ha a távirati rövidségű mondatok helyén ez állna: Befejeződött Történelmi emlékeztető cí­mű sorozatunk. Hiszen aho­gyan a bevezetőben ígértük, a Délmagyarország felszabadu­lás utáni első megjelenésétől egészen hazánk teljes felsza­badulásáig követtük a leg­fontosabb hadi, társadalmi, politikai eseményeket a 25 éves újságpéldányokból. Már itt az ünnep, már két nap múlva Nemesm­­ed­vés kerülne a krónikába: az utolsónak felszabadult magyar falu az­előtt alig ismert neve... Nagyon sokan kísérték ér­­deklődéssel ezt a sorozatun­kat. A fiatalok azért, mert a történelemkönyvek már rendszerbe foglalták ezeket az eseményeket és nem ap­ró: hatják így a felszabadulás krónikáját sem. Remélhető­en ők sohasem ismernek meg olyan — a korra egyébként jellemző — apróságokat, minthogy miként kell répá­ból jó melaszt főzni; mi a titka a legjobb faggyúmé­cses elkészítésének; hány húslegyet kell összegyűjteni, hogy kiterjes belőle egy bé­csi szelet stb. Láthatták sorozatból azt is, milyen tár­sadalmi, politikai küzdelme­ket­ kellett megvívni a de­mokratikus átalakulásért: milyen hősi munkát végzett az éhes és lerongyolódott nép az újjáépítésért. Az idő­sebbek pedig — emlékeztek Az élmények kis ajtajait nyi­­togatták a sorok. Sok min­dennek tevékeny részesei, szenvedői, kezdeményezői és végrehajtói voltak. Fiatal gépíróasszonyok megkérdezték nagy és naiv csodálkozással, mikor a sár­ga lapokból válogattam és diktáltam az apró szemelvé­nyeket: „Ilyen jó volt?” A fasizmus hétköznapi profilja, a felszabadító sereg maga­tartása, a kommunisták bá­torsága, a munkások áldozat­­készsége — mind-mind egy­egy hiteles epizódban jött elő a huszonöt éves lapokról. Mennyi szörnyülködésre, megbotránkozásra hangolják a mai olvasót a fasizmus konkrét gaztettei; mennyi cso­dálatot kiváltanak a millió gonddal küszködő, de felsza­badult emberek erőfeszíté­sei. Sose gondoltunk arra, hogy a felszabadulás és az élet megindításának apró élmé­nyeivel ki lehet fejezni a ha­talmas történelmi változást. Csak érzékeltetni lehet a hétköznapokat a kor hangu­latát. Ez volt a szándékunk ezzel a sorozattal, melynek ötletét is olvasóinktól kap­tuk. Akkor javasolták, ami­kor tavaly októberben átad­tuk a Délmagyarország fel­­szabadulási pályázatának dí­jait. Most ünnepnapok követ­keznek: méltó megemléke­zések a gyárakban, termelő szövetkezetekben, hivatalok­ban, intézményekben. Itt szó­nokok mondják majd el ko­moly és az alkalomhoz ülő szavakkal, amit e soroza­tunkkal mi illusztrálni pró­­báltunk a mindennapok kró­nikásainak, az újságíróknak egykori napi tudósításaival. Se. Simon István nov­ember 19— 1945. április * „Cukor­csata" A kubai „cukorcsata", amelynek során idén 10 mil­lió tonna cukornád learatá­­sát kell elérni, félidejéhez érkezett A Havannában nyilvánosságra hozott ada­tok szerint eddig 5 millió tonna cukornádat arattak le. Az eddig learatott cukor­nádmennyiség 300 000 ton­nával meghaladja az 1969- ben learatott összmennyisé­­get Siklós János: Végig az úton 4. Szépen, sorjában beszámoltam a napról. ■O* Megnéztem a déli országhatárt. A régi ■ Megnéztem a déli bunkerek körül jártam. Benőtte őket a gaz­, csak a madár fröccsent néha rájuk. Ebből, per­sze, vita kerekedett. Mire volt jó a sok ce­mentet, betont beleépíteni a földbe, amikor Sze­geden nem épült semmi? Magyaráztam, hogy nem tehetek erről, és én is örülök a katonásdi­­játék végének. Mindjárt bizonygattam, hogy most már más szelek fújdogálnak a politikában; a város elmaradottságát, oktalanság okozta, hát­rányát rendbehozzák. Még nagyképűsködtem is, mert Ferenc József császár után mondtam: Sze­ged szebb lesz, mint volt. Amennyire tréfásan hangzott ez, évek múlásával annyira komoly­ra fordult Szeged sorsa. Kevesen gondoltuk a hatvanas évek elején; ez a város úgy megúj­­hódik, hogy nem ismernek rá azok, akik tíz­­tizenöt esztendeje látták utoljára. Agilis veze­tősége és fészkét szerető lakossága jól vette a lapot. Szeged szomorú arcát, félszeg mozdulat­lanságát eltüntette a mögöttünk maradt évti­zed. De mi történik a lakásban? — kérdeztem újra. Anyám kezdte a mondákat. Emlékirat megírására készülnek. Ott járt egy pesti ember meg egy városi ember és azt kérték, hogy apám írja le az 1944—1948-as Időket és benne sa­ját életét, szerepét; az új rend elindításának koráról írjon. Ezt a munkát pedig nem leh­et elvégezni hiteles okmányok vizsgálata nélkül, mert az emlékezet könnyen megcsalja az em­bert. Közben apám azon méltatlankodott, hogy ed­dig a kutya sem ugatta meg, most aztán írásra serkentik, magnetofonra beszéltetik. Győzköd­tem, hogy most már minden ember fontos, újra olyan fontos, mint régebben a fölszabadulás után. Kértem, hogy hagyja a fenébe a papírok vizsgálatát, folytassa holnap a napvilágnál. Per­sze, legjobb lesz, ha nem válogat semmit, ha­nem elmondja a kíváncsiskodóknak a fa- és kenyérutalvány és a Karácsonyi Guidó plébános úr esetét. Egyszer nagyon sok utalványt adott a telepi plébános. Azt mondta anyámnak, hogy tudja milyen nagy a baj, vigye el és váltsa be a ki­jelölt boltokban, kereskedésekben. Csak annyit tegyen meg ennek fejében, hogy a férjét küldje be a parókiára, mivel fontos megbeszélni való­ja lenne az emberrel. A plébános azért annyit elárult, hogy sze­retné elkeresztelni a lutheránusoktól a római katolikus egyházba és az­ egyháznak komoly elképzelései lesznek. Apám végighallgatta a hírt, azután elkérte az­ utalványokat, beletette egy zacskóba és kezembe nyomta, azonnal vi­gyem vissz­a a plébános úrnak. Majd a szívünk szakadt le, de nem mertünk ellenkezni Futot­tam a parókiára a zacskónyi utalvánnyal. Hiába tréfáltam, csak nem hagyta el az ok­mányok szortírozását. Reggel is válogatta, cso­portosította, de azután nem írt le egy sort sem. Pedig többször is biztatták, kitüntették és még a nyugdíját is elrendezték, visszaadták. Fag­gattam többször is, és egyszer azt mondta, hogy csak a munkának van értelme, az irka-firka ér­telmetlen hivalkodás. Nem csinálja meg. El­maradt az írás, meg az érdeklődés is. Föl­gyorsultak az események és ezek újra munkát jelentettek. Szegeden, az alsóvárosi fertályon nehezen boldogultunk az egyéni gazdákkal, majdnem olyan bajosan, mint Balástya kör­nyékén. Most szerepet cseréltünk, és mesélgettem a mindennapokról. H. S.-nek nyolc-tíz holdja volt. T. E., a városi tanács tisztviselője járt ott és azután elmondta, hogy a Sándor bá­tyánk igen furcsa ember. Alig lehetett meg­győzni arról, hogy a közös gazdaságban job­ban boldogul, mint magányosan. Először, amikor fölkeresték, csak az asszony meg a nagylány volt a háznál, az ember ment a boltba, a faluba. A lakásban rendetlenség, össze­visszaság volt. Rossz cipők hevertek az asz­tal körül. A két fehérnép igen szabódott a széj­­jel­ség fölött, de aztán megjött a férj és pró­báltak szót érteni. Sándor gazda azt mondta, hogy inkább föl­köti magát, de ilyesmit ő nem cselekszik meg. Ott a közösben olyan emberek vannak, akik ta­gadják Istent, ilyenek közé pedig ő nem megy. Istentől kapta a földet, és Istennek adja vis­­­sza. Viszont Isten küldte az agitátorokat is, még­pedig a Jehova Isten megbízása az, hogy ilyen ajánlatot S­ándor gazda kapjon. A Jehova ta­núit kéri az Isten, hogy tegyék meg ezt a lé­pést ők is. Egyórányi tűnődés után azt mondta Sándor gazda, hogy belép a termelőszövetke­zetbe, ha a kapacitálok belépnek a Jehova ta­núi soraiba és majd így közösen dolgoznak és imádkoznak eltévelyedett testvéreikért. Legyen így, ha ez a kívánság! Apám nem szólt, én meg tovább mondtam. Fölkerestünk egy Makó környéki gazdát, aki­nek tizennégy hold­ja zsíros, fekete földje volt. Hárman voltunk ott. Unszoltuk neki a belépési nyilatkozatot, de nem fogadta. Eldöntöttük, hogy majd másnap ismét elmegyünk, legalább addig is gondolkodik. Ügy is történt, ahogyan elterveztük, de B. I. hajthatatlan maradt, s be­szélgetés közben minduntalan a sifon tetejére pislogott Nem tudtuk elképzelni, hogy miért néz ez folyton a szekrény tetejére. Azt gondol­tam magamban, biztosan egy töltött fegyver van ott fönt. riaLufaUuiíJ

Next