Délmagyarország, 1971. október (61. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-14 / 242. szám

CSÜTÖRTÖK, 1971. OKTÓBER 14. ■ ■Ünnep után Dr. Tóth Károly nyilatkozata az egyetemek jubileumának tanulságairól Befejeződött a szegedi egyetemek jubileumának há­romnapos ünnepségsorozata. Ebből az alkalomból arra kértük dr. Tóth Károly egyetemi tanárt, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektorát, tájékoztassa olva­sóinkat az ünnepségek ta­pasztalatairól, a jubileum ta­nulságairól, a külföldi és hazai vendégek véleményé­ről. — Arra természetesen nem vállalkozhatom, hogy sa­ját ünnepségeinket értékel­jem; ez mások dolga — mondotta a rektor. — Azt viszont nyugodtan állítha­tom, hogy érdemes és szük­séges volt az ünnepségek megrendezése. Nem titok, előzőleg ezzel kapcsolatban voltak vitáink. Néhányan azt mondták, 50 év nem olyan nagy idő, hogy fontos lenne a megünneplése. Mások sze­rint — jogi szempontból nézve — a két szegedi egye­tem nincs ötvenéves. Szigo­rúan véve ez igaz. A ko­lozsvári egyetem, amely 1921-ben Szegeden folytatta munkáját, 1940-ben vissza­költözött Kolozsvárra. De itt azonnal megalakult a Horthy Miklós Tudományegyetem. A munka zavartalanul foly­tatódott. Az sem érv, hogy külön orvostudományi egye­tem csak 1951-ben létesült. Ha szervezetileg más formá­ban is, de Szegeden 1921- től kezdve folyamatosan ké­peztek orvosokat, gyógysze­részeket.­­ A vitákban végül is annak a helyes álláspontnak adtunk igazat, hogy Szege­den 1921 óta, tehát ötven éve megszakítás nélkül folyik egyetemi oktatás. Ezen a té­nyen nem változtatnak jogi vagy másféle meggondolá­sok, és természetesen az sem, hogy közben többször változott az egyetem neve és szervezeti keretei. — Meggyőződésünket erő­sítette, hogy bár a kolozs­vári egyetem — alapításakor — formailag ugyan ideigle­nes jelleggel kezdte a mun­kát Szegeden, a város és az egyetem vezetői azonban a letelepdést a kezdet kezde­tétől véglegesnek tekintet­ték. Már a húszas években megkezdődtek a nagy épít­kezések, a klinikasor és a Dóm tér építése; átmeneti szállásnak nem emelnek ilyen monumentális épülete­ket.­­ Hogy a két egyetem, Csongrád megye és Szeged város vezetői helyesen dön­töttek, amikor a jubileumi ünnepségek megrendezését elhatározták, egyebek közt az ünnepségeken részt vevő hazai és külföldi vendégek nagy száma is bizonyítja. Huszonhat külföldi egyetem ötven professzora vett részt a háromnapos program ese­ményein. Tizenhárom dísz­doktort avattunk, s közülük végül is ketten nem jöttek el, teljesen elfogadható okok miatt. Ha még azt is számí­tásba vesszük, hogy díszdok­toraink, akik egyébként tu­dományuk világhírű képvi­selői, meglehetősen nagy tá­volságokról, Amerikából, Angliából, s nem egyedül, hanem rektoruk vagy rek­torhelyettesük társaságában érkeztek hozzánk, nyugod­tan mondhatjuk, a tudomá­nyos világ nem úgy kezelte ünnepségeinket, mint egy kis vidéki egyetem jelentékte­len jubileumát. — A rendezésről még an­­­nyit, hogy bár két egyetem jubileumáról volt szó, az ünnepségeket közösen, a legnagyobb megértéssel ren­deztük; ez egyébként meg­lepte külföldi vendégeinket. Ezzel azt akartuk hangsú­lyozni, hogy nem a szerve­zeti különállás a fontos, ha­nem a célok azonossága és egysége, az univerzitás gon­dolata, az együtthaladás. Így akarunk dolgozni ezután is. — Hazai és külföldi ven­dégeink a három nap alatt, tapasztalataink szerint, jól érezték magukat. Szinte minden vendég — mint el­mondották — felemelőnek találták ünnepségeinket. El­ismeréssel beszéltek az egye­temi hallgatóság fegyelme­zett, kulturált magatartásá­ról, továbbá arról, hogy ezekben a napokban nem­csak két egyetem, hanem az egész város ünnepelt. — Mindebből természet­szerűen következik, s ez már a jövőre utal, hogy a ju­bileumi ünnepségek eredmé­nyeként, egyetemeink kap­csolatai a külföldi és hazai egyetemekkel tovább javul­nak és erősödnek. Kapcso­lataink eddig is jók voltak. Nyilvánvaló azonban, hogy ezután még eredményeseb­ben munkálkodhatunk majd együtt egyetemeink és a tu­domány javára. Ülésezett az SZMT Elnöksége Odaítélték a Juhász Gyula színművészeti díjakat A szakszervezeti érdekvé­delem sajátos feladatairól ta­nácskozott szerdán délelőtt Szegeden az SZMT Elnöksé­ge. Az időszerű területpoli­tikai feladatokkal kapcsola­tos javaslatait a Szakszerve­zetek Megyei Tanácsának legközelebbi ülése elé ter­jeszti. Megtárgyalta az elnökség a Közalkalmazottak Szakszer­vezete Csongrád megyei Bi­zottságának jelentését a ta­nácsi reform végrehajtását elősegítő szakszervezeti munkáról. Ezután került sor a Szakszervezetek Megyei Tanácsa 1971. évi Juhász Gyula színművészeti díjai­nak odaítélésére. Az elnök­ség elmúlt évi eredményes színművészeti tevékenysé­géért, elismeréseként, ki­emelkedő művészi munká­jukért Harmat Évának, Mol­nár Piroskának és Gémesi Imrének, a Szegedi Nemze­ti Színház művészeinek ítél­te a megtisztelő díjat. és kereskedelempolitika közösen ki­alakított rendszere teszi lehetővé a szocialista országok nagy gazdasági erőforrásainak intenzív hasznosítását. Hazánk ezért kezdeményezően részt vett és részt vesz a szocialista orszá­gok gazdasági együttműködésének korszerűsítésében, az előremutató al­kotó vitákban, a kapcsolatok olyan progresszív formáinak kialakításában, amelyek lehetővé teszik az életszín­vonal gyorsabb emelését, erőink nö­vekedését a kapitalizmussal folytatott békés gazdasági versenyben, a világ­kereskedelemben. A komplex program konkrét fel­adatai, útmutatásai tartalmazzák a magyar álláspontot is. A dokumen­tumban megjelölt, s 1971—1973 során még kidolgozásra váró további kér­dések pedig lehetővé teszik elképze­léseink teljesebb körű érvényesülését. Eleve számoltunk azzal, hogy az együttműködés új, magasabb szintjé­nek megteremtése — bármennyire is szeretnénk az átmenetet gyorsítani —, nem megy máról holnapra. Hosszú át­meneti időszak szükséges a nagy­arányú termelési, műszaki-tudomá­nyos, kereskedelmi kooperáció nem­zetközi közgazdasági (pénzügyi, elszá­molási, ár stb.) feltételeinek kialakí­tásához, a kormányközi megállapodá­sokhoz, a vállalatok, az intézmények külgazgazdasági érdekeltségének, ak­tivitásának fokozásához. Az integrációs folyamat kibonta­koztatása — ez is része a magyar álláspontnak —, nem feltételezi a különböző belső irányítási rendsze­rek azonosságát, a meglevő eltérések felszámolását. Igaz, a KGST-országok foglalkoznak irányítási, tervezési, mechanizmusaik korszerűsítésével, a pénz. és áruviszonyok hatékonyabb érvényre juttatásával, s a jövőben a nemzetközi együttműködésre, tapasz­talatcserére e tekintetben is több le­hetőség kínálkozik. Azért a jövőben is lehetnek lényeges eltérések. Ezek nehezítik bizonyos problémák felisme­rését, például a külkereskedelmi ha­tások tovagyűrűzését a vállalatok gazdálkodásában, de nem akadályoz­hatják meg az integráció térhódítá­sát. Jól szemlélteti ezt, hogy az együtt­működés új, előremutató elemei, a kooperáció, a közös vállalkozások — mondhatnánk, hogy az integráció alapelemei — eddig is utat törtek maguknak. A gazdasági mechanizmu­sok különbségei ellenére a nemzet­közi munkamegosztás az árukapcso­latok és nem a tervutasítások révén fejlődött Azok a kezdeményezések, ajánlások, megállapodások bizonyul­tak életképesnek, amelyek a nemzeti érdekek reális számbavételén, egyez­tetésén alapultak, amelyek végrehaj­tásához kölcsönösen megtalálták a hatékony formákat, módszereket is. Vagyis, a tapasztalatok szerint a bel­ső gazdaságirányítási rendszerek kü­lönbségei dacára a nemzetközi együtt­működés mechanizmusa idáig is fej­lődött, korszerűsödött. A tapasztalatok azt is félreérthetet­lenül bizonyítják hogy a nemzetkö­zi közgazdasági, pénzügyi feltételek kialakulatlansága volt a hatékonyabb együttműködés térhódításának legfőbb akadálya. A komplex programban azért is szerepelnek a külkereskedel­mi együttműködés, az árképzés, a va­­lutáris-pénzügyi kapcsolatok tökéle­tesítésének, a vállalatok, intézmények közötti közvetlen kapcsolatok bőví­tésének kérdései. Hazánk és a többi KGST-ország el­veinek, érdemeinek, igényeinek meg­felelően, a szocialista integráció nem zárt, hanem nyílt jelleggel kívánjuk kialakítani. A komplex program le­hetővé teszi, hogy más országok — társadalmi berendezéseiktől füg­getlenül —, csatlakozhassanak az in­tegráció egészéhez, vagy egyes rész­feladatához. Nyitva tehát az ajtó mindenki számára, aki a KGST-or­­szágokkal együttműködni óhajt. Első­sorban a KGST-n kívüli szocialista országok csatlakozására számítunk, ahogy 1962-ben Mongólia lépett be e gazdasági tömörülésbe. De Jugoszlá­viához hasonló, vagy más külön meg­állapodás megkötésére is készek a tagországok. Természetesen szóba jö­hetnek nem szocialista országok is a csatlakozásban. Az integrációs prog­ramban deklarált, nyílt jelleggel an­nak arányában válik majd realitás­sá, a csatlakozás vonzóvá, ahogy a szocialista gazdasági együttműködés kiterebélyesedik, intézmény- és esz­közrendszere fejlődik, anyagi lehető­ségei bővülnek, mind nagyobb elő­nyöket kínálva a benne részt vevő országoknak. Kovács József Elvontatják, szétszedik. Megette már a kenyere ja­vát, utolsó szolgálatát tette az idén — mondogatják ró­la a hajózási szakemberek. A bérlők viszont, akik — többségükben 15, 20, 25, sőt 30 éve — ismerik, másként vélekednek a kivénhedt úszóházról. Nekik minden szöge, deszkája, korlátja kedves, másként éreznek iránta, mint akik kimond­ták rá az áment. A négy­­százegynéhány bérlő húzná, halasztaná az időt, hogy a toronnyal, terasszal ékesített faalkotmány, a Béke I. úszóház életét a Tiszán meghosszabbítsa, alkudozna érte, ameddig csak lehet. Kár sóhaj­tozni ér­te, kár a szóért. A realitások előtt az érzelmek súlytalanok. Az úszóház lebontásától, mint gondtól, szívesen szabadul­na dr. Takács Antal, a Víz­művek és Fürdők igazgatója és Szilléry László is, a vál­lalat főmérnöke. Még in­kább túladnának egy új létesítmény megépítésének áldozatvállalásán. Elém te­rítették a Béke I. úszóház „anyakönyvét”, amelyen az utolsó oldalon a KPM V. Hajózási Főosztály utolsó bejegyzése így szól: „Mű­szaki állapota erősen el­használódott. Merevítő ge­­rendázata korhadt. A pon­tonok mélyen alámerülnek. Legfeljebb 1971. szeptember 30-ig tartható üzemben. Ki kell selejtezni, vagy tel­jesen átépíteni.” Az úszóműnek e végleges letiltását a Tiszáról leg­alább tíz esztendeje meg­előzte a folytonos halogatás évről évre. Nem máról hol­napra lett életveszélyes. Ilyen volt évekkel ezelőtt is. Alapos felújítására, sőt teljes kicserélésére 6—8 év­vel ezelőtt is lehetett volna gondolni. Ahelyett toldoz­­gatták, foltozgatták — csak a festék tartotta össze —, hogy tavaszonként ismét ál­dásukat adják az illetéke­sek további üzembentartá­­sára. Kereshetnénk a halo­gatókat, az előrelátásban a hátul kullogókat, akik ak­kor és évről évre elodázták a Béke I. úszóház sorsát, de hasztalan, mert nem jut­nánk eredményre. A fürdő­nek csupán két éve gaz­dája a vízmű, amely az örökséggel átvette a gondo­kat is a Tiszáról, egyáltalán a fürdőztetéssel. Tőle várni csodát, megoldást, méghoz­zá máról holnapra — alig­ha reális a követelmény. dogatja most, hogy a KPM illetékes főosztálya az el­múlt években szigorúbban ellenőrizhette volna azokat a felújításokat, amelyekre nagyon rászorult a szóban forgó úszóház. Akkor nem állnánk ott ma, ahol va­gyunk. Ez jogos észrevétel, ha késve is. Másrészt a Du­nára érvényes követelmé­nyeket nem lehet ráhúzni a Tiszára, mert itt nincs már számottevő hajóforga­lom, nem járnak fel ten­gerjárók, amelyeknek hul­lámverése veszélyeztetné a Béke I. úszóház mai állapo­tát. Az idei szezonban két alkalommal is volt elektro­mos rövidzárlat az öreg úszóházon, amelynek geren­­dázata annyira megviselt, hogy félő: nem hullik-e szét, amikor felvontatják a téli kikötőbe, vagy amikor onnan kifelé hozzák? A fe­lelősséggel nem szabad ját­szani, s hivatalból ezt azok sem mernék viselni, akik amellett kardoskodnak, hogy sokáig kibírná még mai állapotában is a kiöre­gedett úszómű. — Jó, verjük szét a régit, és csináljunk újat — m­on­dogatják, akik csak úgy te­remts isten, de azonnal lép­nének át a gondokon. — Az építőanyagok mai árát számolva — mondja dr. Takács Antal — 8 mil­lió forintba kerülne egy modern, minden igényt és kritikát kibíró úszóház. Ha lenne is ennyi pénzünk, nem kapnánk a munkára kivitelezőt, vagy ha igen, jövő tavaszra, a szezon kez­detére semmi nem lenne a dologból. Csakhogy ennyi pénzünk nincs is. — Mennyi van? — Kevés — vette át a szót Szilléry László —, a negyedik ötéves tervben fürdők fejlesztésére nincs pénze Szegednek, és erre terven felül sem számítha­tunk. Marad tehát saját erőforrásunk, s ebből kell produkálni olyan megoldást, hogy a Béke I. úszóház bérlői mégse érezhessék magukat kizárva a Tiszáról. _______________ tű bér­lők, akik a szezon lejártá­val már ürítik a kabinokat, többféle variációt illeszt­­getnek össze, hogy miképp is lesz majd jövőre, ha tényleg szétverik az úszó­házat. Szorítanak helyet ne­kik majd odaát a partfür­dőn, és az újszegedi olda­lon vélik lehorgonyoztatni az úszóházhoz tartozó gará­zsokat. — Korán reggel és későn este hogyan jutunk be a partfürdőre, amikor még, vagy már nem közlekedik a kis vízibusz? — kérdezgetik egymástól. Megint mások úgy hallották, hogy a sze­gedi oldalon, a parton he­lyeznek el vetkőzőfülkéket, szekrényeket. Abban vala­mennyien egyetértenek, hogy a Béke I. úszóház bér­lői voltak a legmostoháb­bak a többi úszóház bérlői között eddig is, most még inkább. De tegyünk félre minden­féle hallomást, kételyt, fel­­tételezést, mert a Vízművek és Fürdők vezetői találtak megnyugtató megoldást. Dr. Takács Antal hivatalában megmutatta már azt a raj­zot, amelynek alapján ta­vaszig megépítenek — a vállalat saját kivitelezésé­ben — 2 millió forint költ­séggel egy olyan úszóhá­zat a régi helyett, amely ha nem is véglegesen, az igé­nyeket kielégíti. Az új úszó­házon 112 darab kabint nyitnak. Százhatvan négy­zetméteres lesz a napozója, és gyermekek számára úszó­kosarat is építenek. Kétségtelen, hogy a Víz­művek és Fürdők vezetői nagy munkára vállalkoztak, különösen azzal, hogy ta­vasszal, a szezonnyitáskor akarják átadni rendelteté­sének az új úszóházat, amely nem lesz olyan tet­szetős szép, mint a többi. Arra mindenesetre jó lesz, hogy a tiszai vízi élet fej­lesztése ne torpanhasson meg. Néhány év múlva nyílhat arra lehetőség, hogy a Tiszán igazán korszerű, minden igényt kielégítő úszóház fogadja majd ven­dégeit. Ennek lehetőségéről a továbbiakra sem monda­nak le a Vízművek és Für­dők, hiszen a tiszai vízi élet fejlesztése nem maradhat el Szeged általános fejlődésé­től. Lődi Ferenc A LEGMOS­­TOHÁBBAK Egyik­másik bérlő mon­ ÉLETVESZÉ­LYES A szo­ VAN MEG­ ruti OLDÁS helyze­

Next