Délmagyarország, 1973. április (63. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-01 / 77. szám

Magyar szobrászm­ű­vészet­­ Moszkvában A szovjet főváros kulturá­lis életének új színfoltja a nemrég megnyílt magyar szobrászművészeti kiállítás. A siker már az első napok­ban megmutatkozott. Nem­csak a közönség, a szakmai körök is felfigyeltek az ese­ményre: több szorászművész egyenesen a kiállítás miatt utazott Alma-Atából, Rigá­ból, Tbilisziből Moszkvába. A kiállítás nagyon jó sajtó­­visszhangot is kapott Én, aki részt vettem a ki­állítás szervezésében, sze­retném külön kiemelni a szovjet és a magyar szak­emberek jó alkotói együtt­működését. A Szovjetunióban a mos­tani kiállítók közül több ma­gyar szobrászművész mun­kássága ismert, gondolok itt olyanokra, mint például Ke­­rényi Jenő, Somogyi József, Kiss István, a sokat ígérő, fiatal Ligeti Erika és Kő Pál. Nagy sikert aratott a ki­állításon Varga Imre „Rad­nóti”, Melokko Miklós „Ady" és Víg Tamás „Harsonások” című kisplasztikája. Nyilatkozatot kértem né­hány olyan szovjet szob­rászma­űv­észtől, akik többször jártak Magyarországon, és érdeklődnek a magyar kép­zőművészet iránt. Jurij Cser­­pov, az OSZFSKK érdemes művésze a következőket mondta: — A kiállítás számomra rendkívül meggyőző és érde­kes. Ugyanakkor nem mond­hatnám problémamentesnek. Igen erős benyomást gyako­rolt rám az, ahogyan a magyar művészek a szobrá­szat méreteit és térarányait érzékeltetik. Műveik mindig pontosan kifejezik a társa­dalmi vagy az élő­teret, kör­nyezetet. És ez segíti a mes­tert abban, hogy végre tud­ja hajtani a maga elé tű­zött feladatot. A környezet pontos érzékelése teszi kife­jezővé az olyan műveket, mint Schár Erzsébet Ülő nő­alakja, vagy Varga Imre Radnóti-ja. Érezhető, hogy a kiállításon bemutatott min­den egyes mű az anyagszerű­ség jegyében készült Nagy­szerűen érvényesül például Segesdi Fidel Castro című művében a fémhegesztés. Na­gyon jó a színhatás: a vi­lágos aranysárga és a zöl­des bronz, a sötét vörös­réz, az ezüstös ólom, a sárgás ho­mokkő és a vörös márvány”. A magyar szobrászművé­szet egészében véve a rea­lizmus útján halad. Ugyan­akkor sok az alkotói kísér­letezés. A magyar művészek magas szakmai felkészültség­ről tesznek bizonyságot, jól uralkodnak az anyag felett, nagyszerűen konstruálnak. Témaválasztásuk jelentős és érdekes. Ez különösen Varga Imre, Schár, Somogyi és Li­geti munkásságára vonatko­zik. Igor Svetlov (APN) Szeged a hazai lapokban m3.'ll BERETZK Péter: A vadmada­rak védelmének gyakorlati kér­dései. Búvár, március. (Tapasz­talatok szegeden. Fényképek­kel.­ Vin. Országos Szövetkezeti Fo­­tó­ki­állítás — Szeged 1*13. Fotó, március. [Fényképek.) KARSAI Gábor: Munkavé­delmi vetélkedő a szegedi vas­úti csomóponton. Munka, már­cius sor.LEST Zoltán: Szeged les­tő Szindbádja volt. — Jegyzetek Erdélyi Mihály hagyatéki kiál­lításáról. Művészet, március. (Reprodukciókkal.] Jól dolgoztak a vas­török. — Jutalomban részesültek a kocsi­­rongásokat leleplező utasok. — Társadalmi tulajdonvédelmi an­két a MÁV Szegedi Igazgatósá­gán. Békás megyei Népújság, márc. M. Minden termékük díjnyertes. Békés megyei Népújság, Zalai Hirlap, m­árc. II. (A Medikemia Szövetkezetről.) ISZENTKIRAl.Ut Jánosi Sz. J.: A szeretet legendákat szült. 1. (rész.) Szabad Föld, márc. II. [Petőfi Sándor állítólagos szege­di látogatásáról.] KISS László: Diákok az Idős pedagógusokért. Pedagógusok Lapja, m­árc. II. (A Tömörkény gimnáziumban.) Komputer a szabász. Esti Hír­lap, márc. M. (A ruhagyárban.) LANTOS Gábor: Kapusszeren­­cse? Népsport, márc. 24. (Guj­­dár Sándorról, a SZEOL labda­rúgócsapatának kapuvédőjéről. Fényképpel) Belgrádiak Szegeden. — Igor herceg. Norma Pest megyei Hírlap, márc. n. (A belgrádi Nemzeti Színház vendégszerep­lése a szabadtéri Játékokon.) (KŐBÁNYAI György) Felkészülnek az öntözésre. — Száraz a föld. — Szeged és környéke. — Feltöltik a halasta­vakat. Buti Hírlap, márc. 38. Szegedi készétel a Szovjetuni­óba. Magyar Hírlap, márc.­a. [A paprikafeldolgozó vállalattól.) Kereskedelmi értekezlet Sze­geden. Magyar Hírlap, március 30. ÚJ KISZ-klub. Magyar Hírlap március 30. [A tudományegyete­men.) TÓTH Béla: AFOR-telep a sze­gedi olajmezőn. Népszabadság, márc. ». (Fénykép.) HIBAIGAZÍTÁS I imák HL közleményében repK> „Dénes János orosházi tárlata” című cikk ncrtdk­ he­lyesen Seek Zoltán. Mezőgazdasági tervek és realitások Magyarország történetében a mezőgazdaság, az agrár­gazdálkodás mindig alapvető szerepet játszott. A korábbi évszázadokban az iparnélkü­­liség is erre predesztinálta, amióta pedig céltudatos ipar­­fejlesztést folytat az ország, a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek termékeikkel, exporttermelésükkel kérnek nagy feladatokat hazánk gaz­dagabbá tételében. Fényesen igazolja a tavalyi mérleg, amikor mintegy 8 milliárd devizaforint értékű élelmi­szer-gazdasági cikket expor­táltak. Ebből 3 millióért vá­sároltak. A kivitel tőkés vi­szonylatban volt nagyobb, bár a korábbihoz hasonló mennyiségű árut szállítottak a fejlett tőkés országokba, ám magasabb áron. U­ Divat és lehetőség, hogy a mezőgazdasági nagyüze­mek gyorsan visszatérülő, korszerű gép­eket vesznek külföldön, az elmúlt évben 12 és félmillió dollár devi­zahitelt vettek fel ilyen cél­ra, s olyan géprendszereket hoztak haza, amiket a cu­korrépa-, kukoricatermesz­tésben hasznosíthatnak. Ez­után sincs akadálya annak, hogy az élelmiszer-gazdasá­gok a devizahitel lehetősé­geit még jobban kihasznál­ták, s az exportot növelő kül­földi berendezések megvá­sárlásához. Ez az ágazat évek óta 23 százalékát adja az or­szág exportjának, részesedé­se a fejlett tőkés országok­ban, 48 százalék. Az idén még többet akarnak külföld­re szállítani, tőkés piacokra 7 százalékkal, míg a szocia­lista országokba 5,5—6 szá­zalékkal, a különféle élelmi­szeripari cikkekből. A megyei és a Szeged kör­nyéki mezőgazdasági nagy­üzemek nagymértékben hoz­zájárultak az exportpiacok igényének kielégítéséhez. Különösen Szeged környéke intenzív zöldség-gyümölcs­kultúrájáról híres, kora ta­vasztól késő őszig egymást követik a zsúfolt vagonok, kamionok, viszik e táj ter­­melvényeit és jó hírét. Az elmúlt időszakban nagysza­bású termelésfejlesztést haj­tottak végre, néhány kivétel­től eltekintve az új kapaci­tások kihasználásával jól él­tek. Nyilvánvalóan közreját­szott ez a tavalyi termelési sikerek elérésében. Köztu­dott, hogy búzából hektáron­ként 31,4 mázsát, kukoricá­ból 42,7 mázsát termeltek a nagyüzemek, ugyanakkor szőlőből 500, gyümölcsből pedig ezer vagonnal termett több az 1971. évinél. Az állattenyésztésben is pozitív változásoknak lehe­tünk tanúi, nőtt a tehénállo­mány, és több volt a felvá­sárolható hízott sertés. Vagy­is a gazdaságok lehetősé­geikhez, adottságukhoz mér­ten a lehető legtöbbet pro­dukáltak, ezzel a táj az át­lagosnál, a megszokottnál nagyobb mértékben javul­hatott az ország és az ex­portpiacok ellátásához. • Mit várhat idén a népgaz­­daság a megyei üzemektől? Semmiképpen nem látvá­nyos, magas százalékos mu­tatókat, hiszen a tavalyi eredményekhez egy kicsit is hozzá dolgozni igen szép fegyverténynek számít. An­nál inkább, mert sem a ké­ső­ ősz, sem pedig a tél nem kedvezett a nagyüzemekre, elég a csapadékszegény ta­vaszi kezdésre utalni, az el­húzódott és súlyos károkat okozó állatbetegségekre A megyei pártbizottság 1973. évi gazdaságpolitikai felada­tokról szóló állásfoglalása is figyelembe ajánlotta; a fej­lesztési eszközök gazdaságo­sabb felhasználását, a nagy élőmunkaigényű termékek komplex gépesítését, a ter­melt áruk maradéktalan és gyors, minél kisebb veszte­séggel való betakarítását, nem utolsósorban a vezetés színvonalának további javí­tását. Miért? Egyszerű. Ugyanis a tavalyi erőfeszítésekkel az idén már semmiképpen sem lehet hozni azokat az ered­ményeket. Persze tanácsokat a legkönnyebb adni, áro hányszor, de hányszor meg­bizonyosodott már, hiába a szép tervezés, az okos el­gondolás, az előre megfon­tolt szándék, a mezőgazda­ságban könnyen adódnak olyan rendkívüli körülmé­nyek, amelyek egyik napról a másikra alapvetően befo­lyásolják a termelést — aszály, jégverés, árvíz —, te­hát ami azzal jár, hogy mó­dosításra szorul a termelési, p­énzügyi terv. De az elemi csap­ások idején és a bőség esztendejében is egyaránt azok a tervek bizonyultak legjobbaknak, amelyek leg­közelebb álltak a realitás­hoz. Frissebb példákat is so­rolhatunk. Az új sertésgyá­raktól többfelé egyik napról a másikra, minden átmenet nélkül óriási hasznot, cso­dáknak számító hozamokat vártak. Majd ha az felépül, akkor lesz ránk jó világ — hajtogatták fűnek-fának a téesz-tagok, most, hogy üze­mel már hónapok óta, kese­rű szájízzel jegyzik meg, nemhogy hozná, de még vi­szi a forintokat, így igaz. A maximumot, a tervezett jö­vedelmet korántsem hozhat­ja meg, bizony arra várni kell, türelmi időt adni a berendezéseknek, az új tech­nológiáknak, s természetesen az új szakmunkásgárdának is. Másképp­en fogalmazva: nem a realitásokból indultak ki a tervek, elképzelések rögzítésénél. Mert kétségte­len, néhol komoly hiányos­ságok, ráfizetések adódnak az új, hatalmas sertéstelepiek körül, ám ez korántsem je­lenti azt, hogy badarság volt az egész eddigi erőfeszí­tés, építkezés, a jó szándék, és a megvalósulás. Ezeknek az épületeknek és minden­féle új berendezésnek, ter­melőeszköznek van némi ta­nulóideje. E Sérti a realitást az aláter­­vezés is. Amikor a gazda­közösségekben a túlzott óva­tosság a mérvadó, és a lehe­tőségekhez, a felhalmozódott szellemi és anyagi koncent­rációhoz alábecsülve szabják meg a tervet. Erre egyre kevesebb a kirívó példa. Ami helyénvaló is. Mindez persze nem új a nap alatt. Elég csak egy kicsit kutat­nunk az emlékezetünkben, és megtaláljuk a régi jó, öreg közmondást, ami nap­­jainkban is érvényes, válto­zatlan formában és tarta­lomban: „addig nyújtózz, ameddig a takaró ér”. Se. Lukács Imre Péter László Irodalmi­­emlékhelyeink VASA­RN­AP, im ÁPRILIS V, Kiköti Távol-Keleten Tavaly 20 ország össze­sen 500 hajója kötött ki Na­hodkában. A Szovjetunió legnagyobb távol-keleti ki­kötőjében 1972-ben az áru­forgalom elérte a 3 millió tonnát, ez 20 százalékkal több, mint 1971-ben. A nagy­arányú növekedést az ország távol-keleti gazdasági életé­nek, külkereskedelmi kap­csolatainak gyors fejlődése hozta. Epilógus A Hungária előtt áll Dankó Pista (1858—1903) szobra; alighanem a világ egyetlen cigányszobra. Dankó nemcsak muzsikus, hanem költő is: szá­mos­­ dalának maga írta szövegét. Hosszan idéz­hetném Adynak és Juhász Gyulának hozzá, ró­la írott verseit, prózai írásait, de elégedjünk meg ízelítőül ennyivel: Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten, Akinek a lelke elvarj­ódik Innen, Akit kerget, bájázd­ sóvár, beteg vágya, Akinek a lelke magyar földön árva, Megmenti, megtartja a te magyar lelked, A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed, A te düh aj­ságod, a te kacagásod ... Visszaadtál nekem egy vesztett világot!... Ady Endre: Dankó Hozd rá, cigány, te örök, te áldott, virulj mindig dicső nótafa. Halhatatlan hited ragyogását Be ne födje feledés hava! Juhász Gyula: Dankó Pistának A szegedi észjárás ehhez a szoborhoz is fűzött egy kis tréfát. Azt beszélik, hogy a nagy dalköltő szobra megpöngeti a hegedűjét, valahányszor szűzlény megy el előtte. (Nem rajta múlik, ha­nem hallani!) A Juhász Gyula Művelődési Központban (Vö­rösmarty u. 5.), a belvárosi kaszinó régi épületé­ben a legutóbbi időkben két nagy magyar író is járt: 1956. október 3-án Szabó Lőrinc Babits Mi­­hályról, 1967. április 7-én Illyés Gyula Juhász Gyuláról mondotta el emlékezését, vallomását. Ki győzné felsorolni azokat az írókat, akik a mostani Nemzeti Színházban (Deák Ferenc u. 12.), a régi Városi Színházban 1883 óta megfor­dultak, Jókaitól Móriczon át Illyésig, ha másért nem, hogy saját műveik bemutatóin megjelenje­nek. 1911. május 13-án, a zeneiskola Liszt-jubi­leumi ünnepségén, hangversenyén közreműkö­dött itt Bartók Béla. A Tisza szálló (Wesselényi u. 4.) megint külön tanulmányt érdemelne. Néhány íróvendégéről pontosabb adatunk is van. 1893 decemberében nagytermében versével szerepelt Heltai Jenő, el­beszélésével Ambrus Zoltán. 1912 áprilisában itt szállt meg Bródy Sándor, de valószínű, hogy a tízes években többször is, mert fiait a szegedi kegyesoskolában taníttatta, s gyakran lejött meg­látogatni őket. Móricz is bizonyára többször meg­szállt benne, de bizonyosan 1923 augusztusában, amint Móricz Virág megírta Apám regénye című könyvében. 1927-ben feleségével, Simányi Máriá­val volt itt, előadást tartott felvidéki és erdélyi útjának emlékeiről. Szabó Dezső is itt szállt meg 1925. március első napjaiban, azután albérleti szobát vett ki, de ebédelni jó ideig még idejárt Említettem, hogy „a tanárok asztalánál" Babits és Kun József törzsvendég volt 1906 és 1908 kö­zött. „Az újságírók asztalánál” 1904 és 1929 kö­zött — a vidéki tanárkodástól meg-megszakítva — rendszeresen megjelent Juhász Gyula. Erre az étteremnek a Széchenyi tér felőli falán em­léktábla figyelmeztet. Tamási Áron, Benedek Elek, Nyírő József, Ka­csó Sándor és Szentimrei Jenő 1929. március 21- én szerepelt itt „a székely írók estjén”. Tamási Az új Antikrisztus című elbeszélésével a hivata­losak körében nagy visszatetszést keltett Juhász Gyula halálának első évfordulóján, 1938. április 6-án Veres Péter Juhász Gyula a vidéki életben, Dutka Ákos Juhász Gyula Nagy­váradon, Sik Sándor pedig Juhász Gyula költé­szetéről címmel tartott előadást. Veres Péter 1940. december 19-én Parasztok az irodalomban címmel is szerepelt itt. Szabó Dezső 1939. április 28-án A magyar sors alapvető problémáiról, Ko­­dolányi János 1940. május 6-án a magyar élet és irodalom kapcsolatáról beszélt. A Szabad Nép irodalmi és művészestje keretében 1947. január 18-án Tersánszky J. Jenő csevegését hallgatta a közönség. S bár elsősorban a zenetörténet körébe tarto­zik, itt sem hagyható említés nélkül, hogy sok­szor hangversenyezett a Tisza nagytermében Bartók Béla. Először 1910. november 10-én a Waldbauer-trióval, másodszor 1921. november 26-án (ez ihlette Juhász Gyulát Bartók Bélának című verse megírására), harmadszor 1923. no­vember 20-án, negyedszer 1929. április 6-án, ötödször — Basilides Máriával — 1935. március 9-én, hatodszor és utoljára — Szegeden is utolsó alkalommal — 1939. október 27-én. Zathureczky Edével, Beethoven szellemének áldozva. Mellette a Szabadság (régen Belvárosi) Mozi (Deák Ferenc u. 14.). 1923. május 20-án itt kö­szöntötte Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Móra Ferenc a negyed százados költő jubileumát ünneplő Juhász Gyulát Ott volt Szabó Lőrinc és József Attila is. 1931. április 21-én a Munkások Gyermekbarát Egyesületének matinéján Kassák Lajos tartott itt előadást, s a verseiből szaval­tak. 1937. január 17-én Bartók közreműködött a szegedi filharmonikusok Fricsay Ferenc (1914— 1963) vezényelte hangversenyén. S itt a vármaradvány, melyet a romantikus hiedelem elsősorban Rózsa Sándorral (1813— 1878) fon össze. Kétségtelen, hogy volt némi köze hozzá, bár éppenséggel nem a megmaradt részé­hez. Többször befogták a szegedi várba a be­tyárok csillagát, legutóljára és véglegesen, fur­­fanggal és csellel 1869. január 25-én. Itt rabos­kodott, itt ítélték életfogytiglanra, s innen vitték 1873 tavaszán Szamosújvárra, ahol pár év múl­tán befejezte hányatott életét Nevezetes lakói voltak az egykori szegedi vár­nak, a napóleoni háborúk francia foglyai, majd a 19. század első felében az osztrák császár el­len lázadó olasz szabadságharcosok. Közöttük egy költő is volt a nápolyi Carlo Poézio (1802—1848), aki a hazája függetlenségéért vívott csatában esett el. A szegedi olasz foglyokat alföldi toborzó útja során, 1848. október 5-én Kossuth Lajos sza­badította ki A Várat a Víz után bontották le. Köveiből Ko­­váts István (1822—1902) építőmester önzetlen ál­dozatkészsége mentette meg a Város középkori kultúrájának pótolhatatlan tárgyi emlékeit, ame­lyekből a mai szegedi kőtár, éppen itt, a várma­radványban, létesült. A fölszabadulás előtt kü­lönben kioszk volt itt, a városi tisztviselők ott­hona, vendéglő. Móra tárcát is írt A k­ioksz címmel róla. S itt van végcélunk és egykori kiindulópon­tunk, a Közművelődési Palota (Roosevelt tér 1—3.). A helybeliekről itt már nem is lehet szól­nunk, hiszen Tömörkénynek és Mórának mun­kahelye volt ez. Juhász Gyula, József Attila, Radnóti Miklós pedig mint olvasó számtalanszor megfordult benne. A Somogyi-könyvtár vendég­könyve sok-sok jeles magyar és külföldi író, költő nevét őrzi. Így például megtalálható ben­ne Francois Coppée (1842—1903) francia költőnek 1885-ból és Walter Crane (1845—1915) angol esz­tétának és művésznek 1900-ból való aláírása is. A kör bezárult: irodalmi zarándoklatunk véget ért, visszatérünk a Móra-kertbe, s a fáradságos séta után ismét megpihenhetünk a szökők­út mel­lett a padokon. Fölidézhetjük magunkban a lá­tottakat, s talán most még jobban megértjük és megérezzük Juhász Gyula bevezetőül idézett versének utolsó két sorát: Énem, hogy az üreg Tisza felett Az Arak élet csillaga remeg. VÉGE

Next