Délmagyarország, 1974. augusztus (64. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-19 / 194. szám

HÉTFŐ, 1974- AUGUSZTUS 19. 7 A második reneszánsz A felszabadulás után az újjá­építés szinte egybefonódott a városépítés fellendülésé­vel. A háborús károk helyreállí­tásának sorában született meg az új közúti híd, de a textilművek, a dorozsmai villamosvonal, a Faragó utcai munkásházak­ fel­épülése már előre mutatott. Ezt a lendületet szakította meg szinte még csírájában az 50-es években kialakult hibás országos gazda­ságpolitika, s az akkori felső ve­zetés Szegeddel szemben tanúsí­tott szubjektív indulatai. Az el­lenforradalom után, a Magyar Szocialista Munkáspárt politiká­­jának eredményeképpen, a szo­cializmus építésének folyta­tására nagy energiák szabadultak fel, s e gazdasági és társadalmi fellen­dülés hatására kezdődött el Sze­ged gyors, dinamikus fejlődése is. Behozni a viszonylagos elmaradást A város területe az 1950-es és az 1952-es területrendezés követ­keztében 11 262 hektárra csökkent. Az elcsatolt területeken új, önál­l nagyobb mérvű lakásépítke­zések első fecskéje még 1953— 56-ban a Marx téri árkádos ház, s a vele egybefüggő épületcsoport volt. Közvetlenül az ellenforra­dalom utáni években épült ki a Marx tér és a Párizsi körút Kos­suth Lajos sugárút felé eső ré­sze és a Mérey utca külső szaka­sza. Ebben az időben elsősorban belvárosi, újszegedi és felsővárosi üres telkeket, foghíjakat építettek be. Ezek a lakásépítkezések a vá­rosszerkezet tudatos tömörítését szolgálták, de az is kétségtelen tény, hogy még nem állt rendel­kezésre a tömeges lakásépítésre alkalmas építőipar és építőanyag. Nagyon sok házra húztak emele­tet, amire annak idején azt mondtuk, hogy magasabb lett egy fejjel a Belváros. Különösen a Bartók Béla tér jó példa arra, miként javította a városképet az emeletráépítés. Új, kitűnő alkotások A tervszerű, céltudatos város­­fejlesztést szolgálta az Oskola ut­ca és környékének rendezésére jó községek alakultak. A város népessége 1949. január 1-én (a megváltozott közigazgatási terü­lettel számítva) 86 ezer 640 volt, az 1970. évi népszámláláskor azonban már 118 ezer 490. A be­vándorlás üteme a 60-as évektől fokozódott, ami összefüggött a város erőteljes iparosodásából következő gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésen kívül a mezőgazdaság szocialista átszer­vezésével (a falusi lakosság be­áramlásával) és azzal is, hogy Csongrád megye székhelyét Sze­gedre helyezték. Az iparfejlesztés és a népes­ség nagyarányú növekedése kö­vetkeztében a korábbinál sokkal nagyobb mértékben kellett gon­doskodni új lakások építéséről és a szociális, kulturális és kommu­nális ellátásról. A viszonylagos elmaradást (Miskolchoz, Pécshez, Debrecenhez képest) azonban igen nehéz volt megszüntetni, fo­lyamata tulajdonképpen még ma is tart. A helyzetet és egyben a fejlődést is jól érzékelteti ez a táblázat az évenként felépített új lakások számának alakulásáról: 1957-ben kiírt tervpályázat, me­lyet egy fiatal budapesti építész Borvendép Béla nyert meg, aki azóta tőzsgyökeres szegedivé vál­va egyike lett a mai Szeged leg­kiválóbb várostervezőinek. A ren­dezés nyomán az egykori Palánk még megmaradt helyén egységes stílusú, hangulatos városképi együttes alakult ki, melynek kü­­lönösen szép része a görögkeleti szerb templomot közrefogó épü­letcsoport (építész Tornai István, elkészült 1965-ben), az Oskola utca 27. számú sarokház (Drago­­nits Tamás) és az utca másik vé­gét lezáró „olajosház” (Borven­dég Béla és Szabó Ferenc). Számtalan mutatós alkotással gazdagították a városképet az egyedi építkezések a 60-as évek­től napjainkig. Talán első volt a sorban a Sellőház (Borvendég Béla és Szabó Ferenc, 1960), ké­sőbb a Lenin körút 38. számú ház, a hozzá csatlakozó bisztróval (Károlyi István, 1967.), a Lenin körút 40.Károlyi utca 4. lakó­­házegyüttese, műteremlakásokkal (Bab­es János, 1969), a Petőfi Sándor sugárút és Bécsi körúti tömbbelsőben épült egyetemi la­kások (Takács Máté, 1967) és a sarkon álló épület (Bertalan Sán­dor). A lakásokon kívül néhány impozáns középület is épült, el­sősorban is a megyei párt- és ta­nácsház (Schöner Ervin, 1960), a Tömörkény gimnázium új épülete (Tárnái István), a Béke utcai ál­talános iskola (Tárnái László 1966), az MTA Biológiai Kutató Központja (Tárnái István és Ká­rolyi István, 1973), az építőipari munkásszálló (Maár Márton), a Bajcsy-Zsilinszky utcai lakóház­hoz kapcsolódó technika háza (Tarnai László, 1974), és még több iskola, kollégium. Tömeges lakásépítés Miután megkezdte működését a Bajai úti téglagyár területén a téglablokk-gyártó üzem, lehetőség nyílt az első szegedi lakótelep megépítésére. Helyét Újszegeden, a Tisza-part és a liget között je­lölték fel. (Beépítési terv Borven­dég Béla, 1959). Két szakaszban, 1961. és 1965. között 27 ötszintes házban 886 lakás készült. Velük csaknem egyidőben nyílt meg az ABC-kisáruház, az üzletsor (Nagy János), a bölcsőde és az óvoda, később pedig az általános iskola. Az új lakónegyed Szeged szov­jet testvérvárosának, Odesszának nevét vette fel. Itt hasznosították először a város gazdag geotermi­kus energiáját, a távfűtést 98 fok Celsius hőmérsékletű hévíz szol­gáltatja. A tömeges lakásépítés követke­­ző területéül a József Attila su­gárút, a körtöltés, a Szilién su­gárút és a Tápéi sor között fekvő Tarján dűlő kínálkozott, ahol csupán kertek, s jó­részt öreg kis családi házak voltak. A részletes rendezési terv 1965-ben készült (Takács Miti), a végleges válto­zat 1969-ben, már az építkezés megkezdése után. (Az első lakást 1968. szeptemberében adták át.) A lakótelep építését hét ütemre bontották, a hetedik helyett azon­ban később egy nyolcadikat ter­veztek. Napjainkig hat ütemben 123 ház készült el (közülük 49 tízszintes), s ezek 5427 lakást fog­­lalnak magukban. Tarjánnak máris 19 ezer lakója van. Érde­kesség és egyben jelzi az építő­ipar helyzetét és fejlődését, hogy az első 1800 lakáshoz még tégla­­blokkot használtak fel, azután 1600 lakást Dunaújvárosból és Szolnokról ideszállított nagypa­nelből szereltek össze. A negye­dik ütem építése közben kezdte meg a termelést a szegedi ház­gyár, s ettől fogva kizárólag az itt gyártott lakáselemek szolgál­tatják a tömeges házépítkezés anyagét. Az üzletek egy része most készül, jó néhány bölcsőde, óvoda és iskola építése is a ter­vezettnél későbbre maradt. Hát­ra van még csaknem kétezer la­kás felépítése és átadása (közte az 1. ütem 101-es jelű épületé­nek 113 lakása és a 8. ütem 888 lakása — egy, illetve két tízszin­tes és 12 ötszintes ház), úgyhogy mire a városrész az ötödik ötéves tervidőszakban elkészül, mintegy 26 ezer lakója lesz. (Csongrádé az 1970-es népszámláláskor 20, Makóé 30, Szentesé 32 ezer volt). A szegedi házgyár hetedikként épült az országban. Az egyedi nagyberuházást 1968-ban hagyta jóvá a Gazdasági Bizottság. Épí­tését 1969-ben kezdték el. Befe­jezését 1972-re tervezték, de mi­vel az alapvető szovjet technoló­giai berendezéseket sikerült fél évvel hamarabb beszerezni, a próbatermelés 1971-ben megkez­dődhetett. A 600 millió forint költséggel létesült házgyár kivite­lezője és tulajdonosa a Délma­gyarországi Építő Vállalat (DÉL­­ÉP). Az első két szegedi panel­ház, a tarjáni 414-es és 415-ös je­lű még 1971-ben megépült — ezeket sokáig Bondor-házaknak nevezték a környékbeliek, mivel az építésügyi és városfejlesztési miniszter is megszemlélte őket. A Szegedi Tervező Vállalatnál még 1968-ban munkacsoport ala­kult (vezetője Bertalan Sándor), hogy felvázolja mindazokat a feladatokat, melyeket a kivitele­zési tervek készítésekor meg kell oldani. A tervezők és kivitele­zők együttműködésének köszön­hető, hogy mind Tarjánban, mind Odesszában nagyobb zökkenők nélkül épülnek a gyárból kikerült házak. A más irányú felhasználásra máris van példa: az új Hungária Szálloda és a Tabán utcai óvo­da házgyári elemekből épül. A DÉLÉP technológiai osztálya már kezdettől fogva foglalkozik an­nak tanulmányozásával, hogy mi­ként lehet paneles épületszerke­zettel irodaházat, üdülőt, mun­kásszállást is építeni. Ki hitte volna, hogy házgyári elemekből még családi házakat is össze lehet szerelni? Márpedig Újszeged villanegyedében 1973. nyara óta már állnak —, s el is keltek — azok a panelből készült családi házak, melyeket a DÉL­ÉP bemutatónak szánt a nagykö­zönségnek. Akár egész utcasoro­kat is fel lehetne belőlük építeni a város peremkerületeiben, mivel nem kerülnek többe, mint a ha­gyományos módon készült épüle­tek, de használati értékük sok­kal nagyobb. A várostervezés munkája közben megkezdődtek a város­tervezésnek a nagy árvíz utáni­hoz fogható — vagy talán még annál is jelentősebb — munkála­tai. Az Oskola utca környékének 1957-ben készült rendezési tervé­ről már volt szó, 1959-ben a Ti­sza mindkét partját vizsgáló, úgynevezett kompozíciós építésze­­ti tanulmányterv született; 1864- ben lett kész az első programváz­lat Szeged általános rendezési tervéhez; 1967-ben a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet regionális tervtanulmányt adott ki a dél-alföldi szénhidrogén-ku­tatással kapcsolatosan; 1968-ban pedig elkészült a Szegedi Tervező Vállalatnál Szeged általános ren­dezési terve (Füle Lajos, VÁTI és Takács Máté), amelyet 1970- ben a kormány is jóváhagyott. A terv a város fejlesztésének és tervezésének további feladatait három időszakra vetítette ki. Az első nagyjából az 1968-at köve­tő 15 esztendő, erre a szakaszra, a fejlődést befolyásoló legfonto­sabb gazdasági és társadalmi té­nyezőket még előre lehet látni. A második szakasz körülbelül az ezredfordulóig tart, ez a távlat, a tendenciák ismeretében, a be­­csülhetőség határán belül van. A harmadik szakasz a jövő század — vagy ha így jobban tetszik: évezred — 40-es évéig terjed. Ám egyik időszakban sem határolha­tó el mereven, évszámhoz sem köthető, mivel a bizonytalansági tényezők — a gazdasági fejlődés üteme, a társadalmi, a tudomá­nyos és a technikai haladás ered­ményei — a mai hipotéziseket je­lentősen befolyásolhatják. Az általános rendezési terv magáévá tette a Lechner-féle városszerkezeti adottságokat, a Tiszát, mint tengelyt, s az ehhez igazodó körgyűrűs-sugaras út­rendszert, mivel ezek előnyei vi­tathatatlanok, a város területé­nek határozott, áttekinthető tago­lásában, a forgalom jó eloszlásá­ban. Azonban a jól tervezett vá­ros eddig csak félig készült el. A nagykörút ma sem északon, sem délen nem vezet át a Tiszán, a város két részének természetes kapcsolata így nem jöhetett lét­re. Ezért célul tűzte ki a város­­szerkezet továbbfejlesztését, a városközponthoz tartozó intézmé­nyek elosztását mindkét oldalon, s egy harmadik, külső körút megnyitását is. Alapelvként szögezte le, hogy az elavult szerkezetű és épület­állományú városrészeket zöldte­rületbe ágyazott lakóépületekkel kell felújítani. A következő év­tizedekben csaknem ötezer la­kást — a századforduló előtt épült lakásállomány felét — fel­tétlenül le kell bontani, azzal a kereken hétszáz vályogalapozású és alapozás nélküli vályog- és sárfalazatú lakással együtt, me­lyek már régen túlélték önmagu­kat. Fokozódó gyorsasággal avul az 1900 előtt épült lakásállomány másik fele is. Ha folyamatos bontva­ építéssel meg nem előz­zük, a régi szegedi házak szinte egyidőben, hirtelen mennek tönk­re, válnak lakhatatlanná, és ez beláthatatlanul súlyos következ­ményekkel járna. A várost a rendezési terv úgy méretezte, hogy az első fejlesztési szakasz végén legalább 180 ezer, a második végére 210 ezer lakos befogadására legyen alkalmas. Az egyes fejlesztési időszakokra al­ternatív lehetőségeket javasolt. Az első és második fejlesztési szakaszra a város területén négy lakónegyedet terveztek: a jobb parton a Nyugati városrészt (Mó­­raváros a Tolbuhin sugárút és a Petőfi Sándor sugárút között, a körtöltésig), Tarjánt és az Észa­ki városrészt (Felsőváros és Ró­kus a József Attila sugárút és a Kossuth Lajos sugárút között, a körtöltésig), a bal parton Észak- Újszegedet (a Ligettől a Marostői utcáig), s távlatban — ötödikként — Dél-Újszegedet (a Füvészkert környéke a Tisza-partig). A vá­­(Folytat­ás a 8. oldalon.) Talán első volt a sorban a Sellőház Különösen jól sikerült az Oskola utca végét lezáró „olajosház” Károlyi utca—Lenin körúti lakóházegyüttes, műteremlakásokkal Szeged kitüntetett építészei: YBL-DÍJ: Borvendég Béla, 1960 Tamai László, 1968 SZEGED VÁROS ALKOTÓ DÍJA: Borvendég Béla, 1961. Tam­ai László, 1962. és 1963. Károlyi István, 1963. Nagy János, 1966. Tamnai István, 1967. Füle Lajos, 1968. Takács Máté, 1968. Bertalan Sándor, 1969. Snopper Tibor, 197L Sági József, 1971. Takács Jánosné, 1972. Libor Rajmund, 1973.

Next