Délmagyarország, 1974. augusztus (64. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-19 / 194. szám
HÉTFŐ, 1974- AUGUSZTUS 19. 7 A második reneszánsz A felszabadulás után az újjáépítés szinte egybefonódott a városépítés fellendülésével. A háborús károk helyreállításának sorában született meg az új közúti híd, de a textilművek, a dorozsmai villamosvonal, a Faragó utcai munkásházak felépülése már előre mutatott. Ezt a lendületet szakította meg szinte még csírájában az 50-es években kialakult hibás országos gazdaságpolitika, s az akkori felső vezetés Szegeddel szemben tanúsított szubjektív indulatai. Az ellenforradalom után, a Magyar Szocialista Munkáspárt politikájának eredményeképpen, a szocializmus építésének folytatására nagy energiák szabadultak fel, s e gazdasági és társadalmi fellendülés hatására kezdődött el Szeged gyors, dinamikus fejlődése is. Behozni a viszonylagos elmaradást A város területe az 1950-es és az 1952-es területrendezés következtében 11 262 hektárra csökkent. Az elcsatolt területeken új, önáll nagyobb mérvű lakásépítkezések első fecskéje még 1953— 56-ban a Marx téri árkádos ház, s a vele egybefüggő épületcsoport volt. Közvetlenül az ellenforradalom utáni években épült ki a Marx tér és a Párizsi körút Kossuth Lajos sugárút felé eső része és a Mérey utca külső szakasza. Ebben az időben elsősorban belvárosi, újszegedi és felsővárosi üres telkeket, foghíjakat építettek be. Ezek a lakásépítkezések a városszerkezet tudatos tömörítését szolgálták, de az is kétségtelen tény, hogy még nem állt rendelkezésre a tömeges lakásépítésre alkalmas építőipar és építőanyag. Nagyon sok házra húztak emeletet, amire annak idején azt mondtuk, hogy magasabb lett egy fejjel a Belváros. Különösen a Bartók Béla tér jó példa arra, miként javította a városképet az emeletráépítés. Új, kitűnő alkotások A tervszerű, céltudatos városfejlesztést szolgálta az Oskola utca és környékének rendezésére jó községek alakultak. A város népessége 1949. január 1-én (a megváltozott közigazgatási területtel számítva) 86 ezer 640 volt, az 1970. évi népszámláláskor azonban már 118 ezer 490. A bevándorlás üteme a 60-as évektől fokozódott, ami összefüggött a város erőteljes iparosodásából következő gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésen kívül a mezőgazdaság szocialista átszervezésével (a falusi lakosság beáramlásával) és azzal is, hogy Csongrád megye székhelyét Szegedre helyezték. Az iparfejlesztés és a népesség nagyarányú növekedése következtében a korábbinál sokkal nagyobb mértékben kellett gondoskodni új lakások építéséről és a szociális, kulturális és kommunális ellátásról. A viszonylagos elmaradást (Miskolchoz, Pécshez, Debrecenhez képest) azonban igen nehéz volt megszüntetni, folyamata tulajdonképpen még ma is tart. A helyzetet és egyben a fejlődést is jól érzékelteti ez a táblázat az évenként felépített új lakások számának alakulásáról: 1957-ben kiírt tervpályázat, melyet egy fiatal budapesti építész Borvendép Béla nyert meg, aki azóta tőzsgyökeres szegedivé válva egyike lett a mai Szeged legkiválóbb várostervezőinek. A rendezés nyomán az egykori Palánk még megmaradt helyén egységes stílusú, hangulatos városképi együttes alakult ki, melynek különösen szép része a görögkeleti szerb templomot közrefogó épületcsoport (építész Tornai István, elkészült 1965-ben), az Oskola utca 27. számú sarokház (Dragonits Tamás) és az utca másik végét lezáró „olajosház” (Borvendég Béla és Szabó Ferenc). Számtalan mutatós alkotással gazdagították a városképet az egyedi építkezések a 60-as évektől napjainkig. Talán első volt a sorban a Sellőház (Borvendég Béla és Szabó Ferenc, 1960), később a Lenin körút 38. számú ház, a hozzá csatlakozó bisztróval (Károlyi István, 1967.), a Lenin körút 40.Károlyi utca 4. lakóházegyüttese, műteremlakásokkal (Babes János, 1969), a Petőfi Sándor sugárút és Bécsi körúti tömbbelsőben épült egyetemi lakások (Takács Máté, 1967) és a sarkon álló épület (Bertalan Sándor). A lakásokon kívül néhány impozáns középület is épült, elsősorban is a megyei párt- és tanácsház (Schöner Ervin, 1960), a Tömörkény gimnázium új épülete (Tárnái István), a Béke utcai általános iskola (Tárnái László 1966), az MTA Biológiai Kutató Központja (Tárnái István és Károlyi István, 1973), az építőipari munkásszálló (Maár Márton), a Bajcsy-Zsilinszky utcai lakóházhoz kapcsolódó technika háza (Tarnai László, 1974), és még több iskola, kollégium. Tömeges lakásépítés Miután megkezdte működését a Bajai úti téglagyár területén a téglablokk-gyártó üzem, lehetőség nyílt az első szegedi lakótelep megépítésére. Helyét Újszegeden, a Tisza-part és a liget között jelölték fel. (Beépítési terv Borvendég Béla, 1959). Két szakaszban, 1961. és 1965. között 27 ötszintes házban 886 lakás készült. Velük csaknem egyidőben nyílt meg az ABC-kisáruház, az üzletsor (Nagy János), a bölcsőde és az óvoda, később pedig az általános iskola. Az új lakónegyed Szeged szovjet testvérvárosának, Odesszának nevét vette fel. Itt hasznosították először a város gazdag geotermikus energiáját, a távfűtést 98 fok Celsius hőmérsékletű hévíz szolgáltatja. A tömeges lakásépítés következő területéül a József Attila sugárút, a körtöltés, a Szilién sugárút és a Tápéi sor között fekvő Tarján dűlő kínálkozott, ahol csupán kertek, s jórészt öreg kis családi házak voltak. A részletes rendezési terv 1965-ben készült (Takács Miti), a végleges változat 1969-ben, már az építkezés megkezdése után. (Az első lakást 1968. szeptemberében adták át.) A lakótelep építését hét ütemre bontották, a hetedik helyett azonban később egy nyolcadikat terveztek. Napjainkig hat ütemben 123 ház készült el (közülük 49 tízszintes), s ezek 5427 lakást foglalnak magukban. Tarjánnak máris 19 ezer lakója van. Érdekesség és egyben jelzi az építőipar helyzetét és fejlődését, hogy az első 1800 lakáshoz még téglablokkot használtak fel, azután 1600 lakást Dunaújvárosból és Szolnokról ideszállított nagypanelből szereltek össze. A negyedik ütem építése közben kezdte meg a termelést a szegedi házgyár, s ettől fogva kizárólag az itt gyártott lakáselemek szolgáltatják a tömeges házépítkezés anyagét. Az üzletek egy része most készül, jó néhány bölcsőde, óvoda és iskola építése is a tervezettnél későbbre maradt. Hátra van még csaknem kétezer lakás felépítése és átadása (közte az 1. ütem 101-es jelű épületének 113 lakása és a 8. ütem 888 lakása — egy, illetve két tízszintes és 12 ötszintes ház), úgyhogy mire a városrész az ötödik ötéves tervidőszakban elkészül, mintegy 26 ezer lakója lesz. (Csongrádé az 1970-es népszámláláskor 20, Makóé 30, Szentesé 32 ezer volt). A szegedi házgyár hetedikként épült az országban. Az egyedi nagyberuházást 1968-ban hagyta jóvá a Gazdasági Bizottság. Építését 1969-ben kezdték el. Befejezését 1972-re tervezték, de mivel az alapvető szovjet technológiai berendezéseket sikerült fél évvel hamarabb beszerezni, a próbatermelés 1971-ben megkezdődhetett. A 600 millió forint költséggel létesült házgyár kivitelezője és tulajdonosa a Délmagyarországi Építő Vállalat (DÉLÉP). Az első két szegedi panelház, a tarjáni 414-es és 415-ös jelű még 1971-ben megépült — ezeket sokáig Bondor-házaknak nevezték a környékbeliek, mivel az építésügyi és városfejlesztési miniszter is megszemlélte őket. A Szegedi Tervező Vállalatnál még 1968-ban munkacsoport alakult (vezetője Bertalan Sándor), hogy felvázolja mindazokat a feladatokat, melyeket a kivitelezési tervek készítésekor meg kell oldani. A tervezők és kivitelezők együttműködésének köszönhető, hogy mind Tarjánban, mind Odesszában nagyobb zökkenők nélkül épülnek a gyárból kikerült házak. A más irányú felhasználásra máris van példa: az új Hungária Szálloda és a Tabán utcai óvoda házgyári elemekből épül. A DÉLÉP technológiai osztálya már kezdettől fogva foglalkozik annak tanulmányozásával, hogy miként lehet paneles épületszerkezettel irodaházat, üdülőt, munkásszállást is építeni. Ki hitte volna, hogy házgyári elemekből még családi házakat is össze lehet szerelni? Márpedig Újszeged villanegyedében 1973. nyara óta már állnak —, s el is keltek — azok a panelből készült családi házak, melyeket a DÉLÉP bemutatónak szánt a nagyközönségnek. Akár egész utcasorokat is fel lehetne belőlük építeni a város peremkerületeiben, mivel nem kerülnek többe, mint a hagyományos módon készült épületek, de használati értékük sokkal nagyobb. A várostervezés munkája közben megkezdődtek a várostervezésnek a nagy árvíz utánihoz fogható — vagy talán még annál is jelentősebb — munkálatai. Az Oskola utca környékének 1957-ben készült rendezési tervéről már volt szó, 1959-ben a Tisza mindkét partját vizsgáló, úgynevezett kompozíciós építészeti tanulmányterv született; 1864- ben lett kész az első programvázlat Szeged általános rendezési tervéhez; 1967-ben a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet regionális tervtanulmányt adott ki a dél-alföldi szénhidrogén-kutatással kapcsolatosan; 1968-ban pedig elkészült a Szegedi Tervező Vállalatnál Szeged általános rendezési terve (Füle Lajos, VÁTI és Takács Máté), amelyet 1970- ben a kormány is jóváhagyott. A terv a város fejlesztésének és tervezésének további feladatait három időszakra vetítette ki. Az első nagyjából az 1968-at követő 15 esztendő, erre a szakaszra, a fejlődést befolyásoló legfontosabb gazdasági és társadalmi tényezőket még előre lehet látni. A második szakasz körülbelül az ezredfordulóig tart, ez a távlat, a tendenciák ismeretében, a becsülhetőség határán belül van. A harmadik szakasz a jövő század — vagy ha így jobban tetszik: évezred — 40-es évéig terjed. Ám egyik időszakban sem határolható el mereven, évszámhoz sem köthető, mivel a bizonytalansági tényezők — a gazdasági fejlődés üteme, a társadalmi, a tudományos és a technikai haladás eredményei — a mai hipotéziseket jelentősen befolyásolhatják. Az általános rendezési terv magáévá tette a Lechner-féle városszerkezeti adottságokat, a Tiszát, mint tengelyt, s az ehhez igazodó körgyűrűs-sugaras útrendszert, mivel ezek előnyei vitathatatlanok, a város területének határozott, áttekinthető tagolásában, a forgalom jó eloszlásában. Azonban a jól tervezett város eddig csak félig készült el. A nagykörút ma sem északon, sem délen nem vezet át a Tiszán, a város két részének természetes kapcsolata így nem jöhetett létre. Ezért célul tűzte ki a városszerkezet továbbfejlesztését, a városközponthoz tartozó intézmények elosztását mindkét oldalon, s egy harmadik, külső körút megnyitását is. Alapelvként szögezte le, hogy az elavult szerkezetű és épületállományú városrészeket zöldterületbe ágyazott lakóépületekkel kell felújítani. A következő évtizedekben csaknem ötezer lakást — a századforduló előtt épült lakásállomány felét — feltétlenül le kell bontani, azzal a kereken hétszáz vályogalapozású és alapozás nélküli vályog- és sárfalazatú lakással együtt, melyek már régen túlélték önmagukat. Fokozódó gyorsasággal avul az 1900 előtt épült lakásállomány másik fele is. Ha folyamatos bontva építéssel meg nem előzzük, a régi szegedi házak szinte egyidőben, hirtelen mennek tönkre, válnak lakhatatlanná, és ez beláthatatlanul súlyos következményekkel járna. A várost a rendezési terv úgy méretezte, hogy az első fejlesztési szakasz végén legalább 180 ezer, a második végére 210 ezer lakos befogadására legyen alkalmas. Az egyes fejlesztési időszakokra alternatív lehetőségeket javasolt. Az első és második fejlesztési szakaszra a város területén négy lakónegyedet terveztek: a jobb parton a Nyugati városrészt (Móraváros a Tolbuhin sugárút és a Petőfi Sándor sugárút között, a körtöltésig), Tarjánt és az Északi városrészt (Felsőváros és Rókus a József Attila sugárút és a Kossuth Lajos sugárút között, a körtöltésig), a bal parton Észak- Újszegedet (a Ligettől a Marostői utcáig), s távlatban — ötödikként — Dél-Újszegedet (a Füvészkert környéke a Tisza-partig). A vá(Folytatás a 8. oldalon.) Talán első volt a sorban a Sellőház Különösen jól sikerült az Oskola utca végét lezáró „olajosház” Károlyi utca—Lenin körúti lakóházegyüttes, műteremlakásokkal Szeged kitüntetett építészei: YBL-DÍJ: Borvendég Béla, 1960 Tamai László, 1968 SZEGED VÁROS ALKOTÓ DÍJA: Borvendég Béla, 1961. Tamai László, 1962. és 1963. Károlyi István, 1963. Nagy János, 1966. Tamnai István, 1967. Füle Lajos, 1968. Takács Máté, 1968. Bertalan Sándor, 1969. Snopper Tibor, 197L Sági József, 1971. Takács Jánosné, 1972. Libor Rajmund, 1973.