Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-01 / 153. szám

2 Az ENSZ rendkívüli leszerelési ülésszakán Elkészült a záróokmány • New York (MTI) Az ENSZ-közgyűlés rend­kívüli leszerelési ülésszaka záróokmányának szöveg­egyeztetési munkálatai helyi idő szerint csütörtök estére eredményesen befejeződtek, jóllehet az ülésszak eredeti­leg tervezett zárónapjára — június 28-ra — a küldöttsé­gek nem tudták befejezni az egyes szövegrészekkel kap­csolatos vitákat. A záróok­mány négy részből áll: a be­vezetőből, a nyilatkozatból, az akcióprogramból is a le­szerelési tárgyalások nemzet­közi mechanizmusával fog­lalkozó fejezetből. Carlos Ortiz de Rozas, a rendkívüli ülésszak záróok­mányának szövegegyeztetési munkálatait koordináló ad hoc bizottság argentin elnö­ke pénteken bejelentette, hogy a testület — helyi idő szerint — hajnalig tartó ülé­sén elfogadta a záródoku­mentum végleges tervezetét, és azt a közgyűlés plenáris ülése elé terjesztette jóváha­gyás végett. Hírügynökségek a rendkí­vüli ülésszak egyik legfonto­sabb eredményének tekintik azt a megállapodást, amelyet négy atomnagyhatalom és a vezető el nem kötelezett or­szágok képviselői értek el a genfi leszerelési bizottság át­szervezésének kérdésében. A Szovjetunió, az Egyesült Ál­lamok, Nagy-Britannia és Franciaország javasolta, hogy az­ eddigi 31 tagú genfi tes­tületet bővítsék ki újabb hat országgal. Az el nem kötele­zettek ajánlása szerint a genfi bizottság 40 tagúra bő­vülne. A genfi leszerelési bizott­ság az átszervezés után ja­nuárban ül össze először, s akkor már jelen lesz a tes­tület munkáját eddig bojkot­­táló Franciaország képvise­lője is. (Párizs 1961 óta nem vesz részt a bizottság tevé­kenységében.) Diplomaták ugyanakkor megkérdőjelez­ték, hogy vajon Peking az átszervezés után kész lesz-e bekapcsolódni a bizottság munkájába — noha eddig nem foglalt állást a négyha­talmi javaslattal szemben. Szerződéskötés Moszkvában • Moszkva (MTI) Moszkvában pénteken alá­írták azt a szerződést, amely­nek értelmében a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát 60 millió rubel értékben szállít baromfitenyésztő telepeket a Szovjetunióba. Az új megál­lapodás fontos része annak a tárcaközi megállapodásnak, amelyet a magyar—szovjet kormányközi bizottság leg­utóbbi ülésén Budapesten kö­tött a két szakminisztérium. Közös munkával Kommentár Ünnepélyes nyilatkozat és közös­­­ közlemény elfogadásá­val befejeződött a KGST XXXII.­­ülésszaka. A szocia­lista gazdasági integrációs szervezet legfelsőbb szerve optimista hangon ítélte meg a tagállamok gazdasági éle­tének fejlődési tendenciáit, s azokat a momentumokat, amelyek ma és a jövőben meghatározzák a további kö­zös munkát. Közös munka. Talán ez az egyik legfontosabb a kieme­lendők közü­l. Hiszen ebben a szervezetben a tagállamok nem csupán kereskedelmi megállapodások kötésére tö­rekednek. Céljuk az, hogy valamennyien, közösen járul­janak hozzá a szocialista tár­sadalom építéséhez. A jelen szakasz az építőmunka új fá­zisát jelzi. További célprog­ramokat elfogadva, közös be­ruházásokat megvalósítva a KGST-tagországok arra tö­rekszenek, hogy bizonyos mértékig semlegesítsék a vi­lággazdasági helyzet kedve­zőtlen hatását is. Jól pél­dázza ezt a közös energia­­termelő és -szállító rendsze­rek fejlesztése, a tagállamok nyersanyagkincs­ének kiakná­­zására tett együttes lépések. A KGST, amely közel har­minc esztendeje, mint az európai szocialista országok gazdasági szervezete jött lét­re, ma már további két föld­részen tevékenykedik. Tag­jainak sorába lépett Mongó­­lia és Kuba, s most az egy­séges Vietnami Szocialista Köztársaság is. Ez a tény sok mindent kifejez. Ismeretes, hogy a szocialista közösség országai a kezdeteidtől fogva erejükhöz mérten támogatták Vietnam népét. A gazdasági segítség azon­ban egy időre a katonai se­gítség mögé szorult. A há­borút hosszú éveiben a szo­cialista vívmányok megvédé­se volt a feladat az indo­kínai országban. Ma, az im­már újra egységes Vietnam BO milliós népe a szocialista építés hatalmas feladatainak megvalósítását tűzte ki célul maga elé. Nyilvánvalóak a nehézségek. Nem csupán azért, mert az évtizedes há­borúskodás súlyos sebeket­­ okozott, s visszavetette az­ országot a gazdasági fejlő­désben. Vietnam a történelmi elmaradottság, az évszázados gyarmati múlt terhét is vi­seli. A Vietnami Kommunis­ta Párt, a kormány arra tö­rekszik, hogy a nép­ ener­giáit, az ország kincseit a fej­lesztés szolgálatába állítsa. Erre meg is vannak a felté­telek, s Vietnam bizton szá­míthat a szocialista közösség segítő támogatására is. Saj­nálatos azonban, hogy az öt­venmilliós vietnami nép még ma, győzelme után több mint három évvel sem koncentrál­hat a gazdaság kérdéseire. Ismeretes: a kalandorpoliti­­kát folytató soviniszta kam­bodzsai vezetés háborús ös­­­szetűzéseket provokált ki szomszédjával, s kiéleződött a vietnami—kínai viszony is. Nem titok: Peking nem utol­sósorban azért folytat Viet­nammal ellenséges politikát, mert Hanoi nem szolgálja ki a maoisták szovjetellenes cél­jait, s a szocialista közösség részének tartja magát. A bukaresti tárgyalóasztal­nál megfigyelőként más or­szágok képviselői is ott vol­tak. Különösen fontos tény, hogy az afrikai szocialista orientációjú államok közül Angola és Etiópia is érdek­lődik a KGST munkája után. Arra mutat ez, hogy megvan a lehetőség a széles körű kölcsönösen előnyös együtt­működésre a fejlődő orszá­gokkal is. Magyarország a KGST ala­pító tagjai közé tartozik. Ha­zánk, amely nyersanyagban és energiahordozókban sze­gény ország, élvezi azt a le­hetőséget, hogy ilyen szük­ségletei jelentős részét ked­vező feltételek mellett a KGST-n belül elégítheti ki. Jól bizonyítja ezt az olaj- és gázvezetékek hálózata, a Vi­­nyica—Albertirsa villamos­­vezeték, s az országunkba szállított nyersanyagok, ércek tömege. Természetesen a gaz­dasági integráció elősegíti iparunk fejlesztését, piacot biztosít számunkra. A tanács­ülés megállapította: az együttműködésnek nagy tar­talékai vannak még kihasz­nálatlanul, melyek a tagor­szágok gazdasági fejlődését, az életszínvonal emelését szolgálhatják. Az 1080-ig ér­vényes célprogramok követ­kezetes végrehajtása is ezt szolgálja majd. Miklós Gábor Brezsnyev­­ Afrikáról csütörtökön érkezett rövid hivatalos látogatásra a szov­jet fővárosba. A madagaszkári elnök tiszteletére a Kremlben csü­törtökön este adott díszva­csorán pohárköszöntőt mon­dott Leonyid Brezsnyev, a­z SZKP KB főtitkára, a Szov­jetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke és a madagaszkári államfő. Az SZKP KB főtitkára méltatta a Madagaszkári De­mokratikus Köztársaság im­perialistaellenes politikáját, azt a törekvést, hogy im­perialistaellenes, gyarmato­­sításellenes alapon kívánja megszilárdítani az Afrikai Egységszervezetet. Brezsnyev emlékeztetett a szovjet kormány Afrikával foglalkozó nyilatkozatára, amely kimondja, hogy az imperialisták elképzelései veszélyeztetik az afrikai né­peket, ár­tanak a békének és az enyhülésnek. Nincsenek önző érdekeink Afrika földjén. Szilárdan fel­lépünk az ellen, hogy az imperialista monopóliumok elrabolják az afrikai or­szágok természeti kincseit. Határozottan ellenzünk min­denfajta beavatkozást az af­rikai országok és minden más ország belügyeibe. A szovjet államfő kijelen­tette: a két ország nézetei azonosak a béke megszi­lárdítása és a nemzetközi biztonság feladatait illető­en.­ ­ Moszkva (MTI) Pénteken elutazott Moszk­vából Didier Ratsiraka, a Madagaszkári Demokrati­kus Köztársaság elnöke aki Ütemszem halad a beruházás Budapest (MTI) Pénteken ért véget Ma­gyarországon az a négynapos látogatási program, amely szerint az Albertirsa és Vi­­nyica között épülő 750 kilo­voltos távvezeték közös be­ruházásában részt vevő hat szocialista ország szakértői delegációja megtekintette a szovjet és a magyar területen végzett munkálatokat. A ma­gyar küldöttséget Szili Géza nehézipari miniszterhelyettes vezette. Két napot töltöttek a szovjet és ugyancsak két napot az építés magyar sza­kaszán. A látogatás befejez­tével a küldöttségek vezetői elismeréssel szóltak mind a szovjet, mind a magyar te­rületen látott építési munká­latokról, a korszerű berende­zésekről és technológiákról, s annak a meggyőződésük­nek adtak kifejezést, hogy az üzemszerűen végzett munka alapján a távvezeték határ­időre, az év végére elkészül. Hazaérkezett Portugáliából az MSZMP kitün­sége • Budapest (MTI) Június 20—30. között a Portugál Kommunista Párt meghívására Németh Ká­­rolynak, az MSZMP Politi­kai Bizottsága tagjának a Központi Bizottság titkárá­nak vezetésével, látogatást tett Portugáliában, a Magyar Szocialista Munkáspárt kül­döttsége. A delegáció tagja volt: Frank Ferenc, a Köz­ponti Bizottság tagja, a Bé­kés megyei pártbizottság el­ső titkára és Horn Gyula, a KB külügyi osztályának helyettes vezetője. A küldöttség megbeszélé­seket folytatott a Portugál Kommunista Párt Alvaro Cunhal főtitkár vezette tár­gyalócsoportjával. A két párt képviselői meg­erősítették, hogy a magyar és a portugál nép kölcsönö­sen érdekelt a Magyar­ Nép­­köztársaság és Portugália közötti sokoldalú együttmű­ködés fejlesztésében, s ki­fejezték pártjaik készségét, hogy továbbra is cselekvően hozzájárulnak ehhez. Az MSZMP küldöttségé­nek portugáliai látogatása hozzájárult a két párt test­véri kapcsolatainak, inter­nacionalista együttműködé­sének erősítéséhez. A magyar pártküldöttség pénteken este visszaérke­zett Budapestre. Szombat, 1978. július 1 Sorompót­esz atom elé Az lenne a kívánatos, ha több ország nem fejleszte­ne ki atomfegyvert, akinek pedig van, megsemmisíte­né. Ennek az óhajtott fo­lyamatnak első fele meg­kezdődött. Most, az atom­­sorompó-szerződés aláírá­sának 10. évfordulóján el­sősorban ez érdemel mél­tatást — vigaszul — a fegyverkezési hajsza és a rendkívül nehéz lesze­relési tárgyalások köze­pette. Népszerűen hívják e megállapodást „atomso­­rompónak”, hivatalosan a nukleáris fegyverek elter­jedésének megakadályo­zásáról szóló szerződés, amelyben a vele rendelke­zők — a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy- Britannia — vállalják, hogy nem adják át más­nak, a többi aláíró pedig kötelezi magát, hogy nem veszi át, nem fejleszti ki és más módon sem szerzi be ezt a fegyvert. Valóban az első fonto­sabb lépés volt ez a pusz­tító eszközöktől szabad vi­lág felé, s valamivel több mint száz csatlakozott is a múlt esztendőkben a szerződéshez. Lehetséges tehát ezen a területen is a közeledés, elképzelhető olyan szöveg megfogal­mazása, amelyet az egyéb­ként ellentétes érdekű ál­lamok elfogadhatnak, még átfogóbb érdek, az embe­riség fennmaradása szol­gálatában. De mint minden politi­kai folyamatnál, itt is a visszaesés veszélyével jár a megállás. Kettős a baj. Nem három, hanem öt nukleáris hatalom van, de Franciaország és Kína (más-más indítékokból) nem csatlakozott a megállapo­dáshoz. Ennél is sötétebb képet vetít azonban a jö­vőbe az esetleges atom­anarchia: az az állapot, amelyben tíz, húsz, vagy ennél is több államnak van atomfegyvere. Rendkí­vül élénk a hasadó anya­gok és a reaktorok ex­­portja-importja, olyan szi­gorú nemzetközi ellenőr­ző rendszert kellene tehát kidolgozni és kiterjeszte­ni, amely szigorú szabá­lyokhoz­ köti ezt a keres­kedelmet, a technika leg­fejlettebb eszközeivel fi­gyeli a veszélyes eszközök fogalmát, anélkül, hogy a bé­kés célú alkalmazást a! attályozná. Vagyis: „tel­jesen le kell engedni a sorompót” az atomfegyver elterjedésének útjára. Alva Myrdal svéd dip­lomata mondta: „öt atom­­hatalom, az öttel több, mint amennyire szükség van”. Igaz. Ezért javasol­ta a Szovjetunió az ENSZ rendkívüli leszerelési ülés­szakán: vállalják vala­mennyien a nukleáris fegy­verzet valamennyi fajtája gyártásának megszünteté­sét. Ez lenne az igazi atomsorompó! Tatár Imre A VIT országában 5. Egy Santa Clara-i szivargyárban A Santa Clara-i szivargyár, amelyet meglátogattak, egy mellékutcában volt. Az utas régóta nem dohányzott már, úgyhogy hideg szívvel lépte át az üzem küszöbét. Mind­annyian kezet fogtak a por­tással, akiről később kide­rült, hogy ő a gyár veze­tője. Beléptek a munkaterem­be. Igazi kézműves hely. Egymás mögött elhelyezett asztalsorok, elejükön polcok, kisebb-nagyobb sakkokkal. S munkások — férfiak, nők vegyesen —, legalább száz­ötvenen. Kis dobogó állt a munka­asztalokkal szemben, rajta asztal, az asztalon rádió, mikrofon. A munkavezető lépett oda a mikrofonhoz: — Üdvözöljük kedves ven­dégeinket, akik a távoli Ma­gyarországról érkeztek. Alacsony, kövérkés em­ber volt­ a munkavezető, és mindezt olyan éles spanyol­­sággal tolmácsolta, akárha egy Neruda-verset monda­na. Álltak, mosolyogtak. Ki­csit megilletődötten, kicsit zavartan, kicsit természetel­lenesen — már ahogy ez ilyenkor szokás. S akkor megszólaltak a kések. A kések olyan tíz­centis forma acéldarabok voltak, lekerekített véggel, fogó nélküliek. Csak élük fénylett, a felület nagyob­­bik része elfeketedett már a sok használattól. Nem számítva a kis kézi prése­ket, a kések voltak a leg­főbb munkaeszközök ebben a teremben. Most száz-egy­­néhány munkás kopogtatta velük az asztalt. A koppaná­­sok gyors egymásutánban követték egymást, mintha valaki nagyon fontos szö­veget morzézna és­­ annyira belemerült az üzenetközve­­títésbe, hogy még a szavak közötti megállásra sincs ideje. A vendégek — vá­laszul az üdvözlésre —­ tap­solni kezdték. S a taps és a kopogás kis időre össze­kapcsolódott. Kint perzselő hőség. Dél­után három óra. A sziesz­ta ideje ez országszerte. Bent, a nagyteremben, nyo­masztó forróság és nehéz dohányszag. Szivart készíteni tulaj­donképpen nem nehéz Ki kell választani az előzőleg lepréselt, megfelelő do­hányleveleket, azokból ös­­­szesodorni az úgynevezett „alapszivart". Azt présbe tenni, majd utána mutatós színű dohánylevélbe bur­kolni, a végén leragasztani — és már kész is. Mehet az áru a csomagolóba, hogy dí­szes dobozba kerüljön, majd elszállítsák a világ sok tá­jára, néhány latin-amerikai országon kívül persze első­sorban Európába. A valóság azonban azt mutatta még a felületes szemlélőnek is, hogy szi­vart gyártani sem nem egy­szerű, sem nem könnyű. A teljesítménynormák ebben a gyárban meglehetősen ma­gasa­k, és ugyanakkor ké­nyesek a minőségre is. Nyolc órán át tartani az iramot a feneketlen hőség­ben, nehéz szagban, ehhez bizony alapos erőfeszítésre van szükség. Az utas elnézte a munká­sok arcát, eléggé elgyötört­nek látszottak, igaz, már a műszak vége felé járt az idő. Most újra felhangzott a munkavezető hangja. — Mi történt? — érdek­lődtek a vendégek. — A figyelem hamar el­lankad ebben a melegben — felelték nekik. — Ilyenkor előáll a művezető, elsorol néhány időszerű jelszót. Vagy éppen mesél valamit. Néha még viccet is persze. Vagy feltesz egy indulót, tánclemezt... S valóban, a lemezjátszót csak most fedezték fel, a rádió oldalánál, közel az asztal széléhez. Ez új volt nekik. Mint sok-sok más minden ebben az országban. Az utas nézte a munkásokat. Rövid idő alatt is sok mindent meg­tudott róluk. Például azt, hogy keresetük megfelel a kubai munkás átlagbérének, ám azok a régi munkások, akik már a forradalom előtt is a szakmában dolgoztak, korábbi, a mai átlagnál jó­val magasabb fizetésüket kapják ma is, amit akkori­ban kiharcoltak. — És mit szólnak a töb­biek ehhez? — Elfogadják. Az utas azonban azt gon­dolta magában: azért nem lehet ez valami egyszerű do­log. Politikai bölcsesség rej­lik abban, hogy egy vív­mányt ne­m fejlesztettek vissza , ám annak, aki a teljesítményt nézi (esetleg épp a maga teljesítményét), nem lehet könnyű mindezt hónapról hónapra újra meg­emészteni. Azt is megtudta, hogy milyen jelentős szociális el­látásban részesülnek ezek a munkások. Hogy régen csak három-négy hónapot dolgoztak a legszerencséseb­bek, ma viszont már egész évben, van munkájuk, és ezt tartják az egyik legna­gyobb vívmánynak. Az utas olyan szereplő­nek érezte most magát, mint aki úgy lép le a színről, hogy a legfontosabb kérdé­sekre választ kapott vol­na. S kissé zavartan, sőt tanácstalanul forgatta ujjai közt a szivart, amit ettől az öreg négertől egy félig tit­kolt mosoly kíséretében ajándékba kapott. A vezetőség a gyárkapuban, már kint az utcán búcsúzott tőlük. Három férfi, egy nő — bőrük különböző árnya­latú volt, a fehértől egé­szen a sötétbarnáig terje­dően. És sokáig integettek a busz után, ebben a Santa Clara-i mellékutcában. Az utas tétova mozdulat­tal visszaintett nekik, mi­közben megpróbálta újra felidézni magában a do­hányvágó kések ütemes ko­pogását. Papp Zoltán (Folytatjuk.)

Next