Délmagyarország, 1978. október (68. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-11 / 240. szám
Szerda, 1978. október II Nyálévás éve született Révai József Ma: iskolai névadó ünnepség Szegeden „Nem vagyok szegedi, de sorsdöntő hónapokat töltöttem itt egy esztendővel ezelőtt. Az itt töltött hetek és hónapok összeforrasztottak Szeged népével.” A fenti sorok 1945. október 11-én, Szeged felszabadulásának első évfordulóján hangzottak el a színházban, ahol Révai József mondott beszédet. 1944 őszén, a Szovjetunióból hazatérve ő volt az, aki november 19-én újraindította a Délmagyarországot, melynek — a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt képviselőjével együtt — szerkesztő bizottsági tagja is volt. A Nemzeti Bizottság létrehozásán munkálkodott, tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. A nemzetgyűlés előkészítő bizottságának tagjaként Szegeden mondott nagy hatású beszédet a kommunista párt újjáépítő céljairól. Itt, az új Délmagyarország hasábjain írta: „Mohács óta nem volt ilyen súlyos helyzetben az ország, mint ma... Az új Délmagyarország azoknak a szervezett, demokratikus erőknek a lapja, melyeknek vállaira fog nehezedni az ország újjáépítésének roppant terhe.” S a november 20-i számban az első számvetés az elmúlt korszakról, Horthy Miklós felelőssége címmel. „Horthy Miklós maga ásta meg a saját sírját. De ennél ezerszer fontosabb, hogy az ország sírját is ő ásta meg.” „Nem vissza Horthyhoz, hanem előre a demokráciához: ez az álláspontja minden igaz magyar hazafinak.” Szegeden indította meg Révai a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot is — ennek lapja volt a Délmagyarország —,s a front programját is ő fogalmazta meg, melynek szövege először az 1944. december 3-i lapban jelent meg. Az azóta híressé vált Lesz magyar újjászületés! programcikkét is Szegeden írta. Itt fogalmazta meg először itthon, Magyarországon a népi demokrácia létrehozásának alapelveit, eszmei nevelőmunkájának hazai elképzeléseit itt tette először közzé. Szegedi munkássága a szocialista fejlődés útjára lépő Magyarország első felszabadult nagyvárosát Indította el egy szebb, boldogabb jövő felé önmaga is bizonyítja, amit Kölcseyről szóló tanulmányában írt: „Munka és alkotás — csak ez hozza meg a hazának az eredményeket”. * Révai Józsefnek, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiváló ideológusának, publicistájának és irodalomtörténészének nevét veszi fel — születésének S0. évfordulóján — ma, szerdán délelőtt 11 órakor a tarjáni I. számú általános iskola. Ünnepi beszédet Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes mond. A Móra Ferenc Múzeum és a Somogyi-könyvtár Révai József műveiből, életművének dokumentumaiból emlékkiállítást rendezett, amely szintén ma nyílik meg az iskolában. Novemberben Munkásszínjátszók találkozója Ismét Tatabányán rendezik meg november 9—12 között a munkásszínjátszók országos találkozóját. Ezúttal negyedszer kerül sor az amatőr színjátszó mozgalom nagy seregszemléjére. Az előzsürizés már befejeződött. Városonként, helyszíni bemutatókon döntöttek a szakemberek arról, hogy milyen együttesek vehetnek részt az országos találkozón. Ennek alapján 13 csoport kapott lehetőséget a tatabányai bemutatkozásra. Többek között a budapesti Perem Színpad, a kaposvári Fonómunkás, a szolnoki Olajbányász, a debreceni Unió munkásszínpad és a Tatabányai Bányász színpad vesz részt az országos fesztiválon. A rendezőszervek „Munkásélet” címmel országos irodalmi pályázatot hirdettek munkástémájú színjátékok írására. A legjobb, pályanyertes műveket bemutatják az országos fesztiválon. Az országos találkozót tapasztalatcsere-fórumnak is szánják. Meghívják a megyei művelődési központokban dolgozó szakreferenseket, a legjobb amatőr együttesek rendezőit. Távvezeték Befejezéséhez közeledik a Győr és Pozsony közötti távvezeték építése. A Duna két partján levő oszlopokra a múlt napokban feszítették ki a kábeleket — ezen jut Pozsony-Püspökibe a 400 ezer voltos áram. Hamarosan kezdődhet a próbaüzem. Futball, mundér és... Az analógia nyilvánvaló. Pár hete a tévében egy vasárnap délután vetítették: Kenyér, szerelem és... Helyettesítsük be: a futball szerelme. A kenyér, amit a futball ad sokaknak. A mundér, amelynek nemcsak becsülete van, de szerelme és kenyere is. Vagyis így is kezdhetnénk: a lány átható pillantását szinte belefúrta a fiú vágyakozó tekintetébe. Ajkuk lassan közeledett egymáshoz, kezük jobban szorította a másikét, de ekkor... a szomszédos padról pokoli lárma harsant. „És mellé, ismét mellé, kedves hallgatóim, a lövés ha csak néhány centiméterrel is, de elkerülte a kaput Igen, hétközi bajnoki forduló eseményeit közvetíti a jól ismert, őrjöngő hang. Táskarádióból, zsebrádióból, nagy asztali készülékből árad szerda délutánonként a foci. A sportriporter nálunk máig Szepesi György nevét asszociálja. A londoni 6-3-tól a chilei „tévében” VB-n át a magyar—brazilig. És a marseille-i 1-4-ig. Ami azóta labdarúgásunk körül történt, azt Vágh Antal könyve után Halász Lászlónak a Valóág szeptemberi számában megjelent tanulmánya (önutatásaink körforgása) dokumentálja, utóbbi jó néhány futballtalan áttétellel is. A freudi „vágyteljesítő gondolkodás” mechanizmusával bizonyítja, hogy a futball körül bábáskodók serege milyen ön- és főleg közáltatásokkal kívánja minduntalan bizonyítani az ellenkezőjét mindannak, ami oly régóta változatlan. Aki olyan ihletetlen, szuggesztíven közvetít, mint mondjuk Szepesi György tette, annak óriási hatásfokkal kell számolnia. S amint a magyar futballban valami aprócska eredmény kezdett pislákolni, riportereink a sajtóval együtt (természetesen a mindenkori kivételeknek járó tisztelettel) azonnal sebességet váltottak, hirdetve, hogy máris itt a kánaán, a fiúk csillognak és legutóbb volt, amelyik már futott is. Régi vicc szól arról, hogy mivel a tévében láthatjuk a játékot, a rádiós azt mond, amit akar... Jól emlékszem szavalókórusokra, a mikrofon körül: „ne hazudj!” Nos, ha a dolog nem is ilyen egyszerű, egy valami biztos: még csak a leghalványabb célzás sem hangzott el, egyetlen forduló közvetítéseinél sem, mondjuk a feltűnően sok null-nullról, netán a tartósan rossz formák okairól, vagy egy-egy közismert „balhéról”. Legjobb esetben a meccs csapnivaló színvonalát regisztrálták, gyakran a hullámokat simogatva: „Viszont X kitűnő játéka...” „Ám a biztató korábbi eredmények ...” stb. A tévében a legutóbbi Honvéd —Vasas mécs közvetítésekor Knnzy Jenő már odáig ment, hogy többször szinte könnycsorbító részvétéről biztosította a játékosokat, akiknek szegényeknek nagy szélben és zuhogó esőben kellett játszaniuk. (Utálom ugyan a rossz időt, és bár a rádió sohasem mondta, mennyit kereshet havonta egy-egy Honvédvagy Vasas-játékos a többivel együtt, mégis gyanítom, annyi pénzért én is elfutkároznék másfél órát. A sáros mundér sem az enyém, nem nekem kell kimosnom, utána még meleg zuhany is vár. A közönséget többnyire hideg, de ők esernyők alatt ülnek. Természetesen a mundér általában nem sáros. A rádió sportriportereinek szakmai felkészültsége kiváló, a körkapcsolások technikai kivitele pontos, a szöveg néha szellemes is, a sportnyelv közhelytucatjaihoz hozzászoktunk. De újra elővéve a címanalógiát: kenyerük a sport, szerelmük a foci, és ... feladatuk is van. Futballal, mundérral. És annak becsületével. i Tórendszer a cukorgyárban Két és fél millió köbméter szennyvíz tárolására alkalmas tórendszert létesítenek a most épülő kabai cukorgyár számára. Az ezzel kapcsolatos munkálatok már befejezésükhöz közelednek. A gyártáshoz szükséges nagy mennyiségű vizet a Keleti-főcsatornából kapja a gyár. Naponta csaknem tíz-ezer köbméter lesz a cukorgyár napi vízszükséglete. Ez táplálja majd a gyáron belüli, úgynevezett vízköröket, amelyeknek utolsó fázisa a szennyvízkor. Innen mechanikus tisztítás után jut a szennyvíz a tárolókba, 8—10 százalék szárazanyag-tartalmú zagy formájában. (MTI) 5 helybenfutás Jegyzetek a 25. Vásárhelyi őszi Tárlatról A jubileumok, kerek évfordulók mindig leltárkészítésre inspirálnak, alkalmat adnak az eredmények felmérésére, de követelik a továbblépés útjainak kijelölését, a jövő feltérképezését is. A vásárhelyi őszi tárlatok negyedszázada önmagában is párját ritkító siker. A felvillanó szalmalángok, nagy nekifeszülések és látványos bukások között a Vásárhely nevével fémjelzett művészet bizonyította létjogosultságát — Németh László-i gondolattal — tégely-szerepét a 25 év alatt. Ezért hát itt lenne az idő és alkalom a felelősségteljes szembenézésre, a tudományos elemzésre, a felmérő munkára. Úgy tűnik, ezt az alkalmat most elszalasztották. Pedig Vásárhely nagykorúságát éppen nem az elnéző vállveregetés, az udvarias szembemosolygás, a kritikusi tiszteletkor vagy az öntömjénező „tudományos ülés” bizonyíthatná, hanem az elemző, oknyomozó, feltáró, tudományos munka, az önmagával való kritikai szembenézés. Ez éppen nem ünneprontás volna, hanem igazi önbecsülés . Vásárhely hagyományainak, jelenének, a vásárhelyi zászlók alatt tömörülő magyar művészetnek komolyan vétele. Mert hogy a vásárhelyi művészetnek vannak allergikus pontjai, azt senki nem tagadhatja, még azok sem, akik szemet hunyva csak a maguk egyre hamisabban döcögő lemezeit forgatják. Annál is inkább, mert egyre több művész érzi, mondja, s műveivel bizonyítja, hogy valami nincs rendjén. Fáradtan rezignáltak, üresen nosztalgikusok, illuzórikusan közhelyszerűek, önmagukat ismétlők sokan, nem is beszélve az egykori „iskola”, „műhely” atomizálódásról, a belviszályokról, a makacs önigazolásról, mely végül is hályogot von szemük elé, eltorzítja józan ítélőképességüket Úgy gondolom, Vásárhely művészetének fő gondja a hagyományvállaláshoz kötődő viszonyuk. Ez az ostor és a gyeplő egyszerre. Mert a hagyományok őrzése és azok megújítása olyan bonyolult, dialektikus alkotói folyamat, a megőrzive tagadás, a hűtlen hűség olyan összetett feladat, mely a társadalmi valóság talajából gyökerezhet, abból sarjadhat, a társadalmi, politikai, ideológiai kérdések művészi tükröződésében nyilvánulhat meg. Tény, hogy a hetvenes évek Magyarországa sokkalta összetettebb, többrétegű, differenciáltabb, mint az ötvenes évek tartalmi forradalmai, vagy a hatvanas éveké, amikor Hódmezővásárhely művészete olyan drámai erővel tudta képviselni a magyar parasztság életformaváltásának konfliktusait, azt a folyamatot, mely István király óta a legnagyobb változást jelentette a magyar parasztság életében. A ma társadalmi mozgásai rejtettebbek, emberi viszonylatrendszerekben és az emberi lélek mélyrétegeiben zajlik. Nehezebb azokat a látvány síkján tetten érni, bonyolultabb képileg megfogalmazni. A látható, egymásnak feszülő, drámai konfliktushelyzeteket hordozó ellentmondások az elmúlt tíz esztendőben békés egymás mellett élésekké szelídültek, jól megfér egymással a tenyérnyi ablakú tanya és a csomagterében malacokat zötyögtető Zsiguli, a kemence és a gázpalack, a kombájn és a lovas kocsi... Csakhogy ezek az ellentétek az emberek tudatában, a lelkekben keményebb csatát vívnak. Ezért hát a tanyai öregek elmagányosodása, a városba költözött parasztemberek felbillenő, felemás értékrendje, a csorbuló személyiségek, ezért egyén és közösség gyakran fölszikrázó konfliktusa. Valóban ennek a sokrétű világnak művészi tükre-e a mostani őszi tárlat?! Ki kell mondani, nem. Helybenfutás ez a javából még akkor is, ha a tévétornából tudjuk, a helybenfutás is segít megőrizni a kondíciót A vásárhelyi őszi tárlatok anyagát mindig a legjelentősebb egyéniségek határozzák meg, így van ez most is, a rendezés jóvoltából különösen, hiszen az egyes alkotók műveit egymás mellett láthatjuk. Vásárhely táblaképekben a leggazdagabb, hagyományait és jelenét tekintve egyaránt Fellapozva az előző évtized katalógusait, a kiállítás karakterét meghatározó alkotók szinte kivétel nélkül ugyanazok. Csakhogy, amíg általában akadt egy-egy kiemelkedő, a kiállítás és az életmű magasságait ostromló alkotás, addig a mostani eléggé szürke. Szürke az előző kiállításokhoz képest, és szürke, ha a művészeket egyenként önmagukhoz mérjük. Nem hiányoznak a nosztalgikus és idilli Alföld-képek, noha a legjelesebb művészek — Németh József, Szalay Ferenc — már nem elégednek meg az Alföld ’’leképezésével”. Németh József nagyon kimunkált, szintézisteremtő festői világában a mostani öt nagyméretű munka közül az Erdei munkások című olajtempera érdemel elemző figyelmet elsősorban azért, mert a barlangrajzokat felélesztve a gauguini neoprimitív örökséget és az egyetemes jelképrendszert ötvözte közösségben végzett munkaábrázolással, feszes szerkezetben, természet, emberi közösség és munka kapcsolatait szimbolizálva. Szalay Ferenc néhány évvel ezelőtti nagy szintézise után részint lélekelemzéssel, részint történelemvizsgálattal foglalatoskodik. Szinte mikrofelvételeket készít az öreg parasztemberek elmagányosodásáról, múlthoz való ragaszkodásáról. De ennek az analízisnek, úgy tűnik, még nem született meg végső konklúziója, így a szintézis is várat magára. Hézső Ferenc, kit a megújítás makacs szándéka sarkall évek óta, még mindig a széthullás és nem az összegzés irányába halad. Erősíti a festményanyagot Kurucz D. István, Vecsési Sándor, Patafi László, Zormbori László, V. Bazsonyi Arany, Kollár György, Somos Miklós munkája. A grafika a 25. vásárhelyi tárlat igazi élménye. Elsősorban három alkotó munkái jelzik ennek a műfajnak évszázadokat összekötő, s mégis a korral együtt lélegző lehetőségeit. Ágotha Margit fametszeteit részint középkori emlékek, részint nagyon is mai gondolatok ihletik. Még inkább érvényes ez Gácsi Mihály linómetszeteire, melyek elgépiesedő, elembertelenedő világunk gúnyrajzai és figyelmeztető felkiáltójelek egyszerre. Sáros András Miklós emberen túli portrésorozata is valódi veszélyekre, emberi arcunk, emberi szellemünk torzulásaira döbbent rá. A szobrok közül egyik legvásárhelyibb vásárhelyi. Szabó Iván relitjeivel bizonyítja, hogy a városhoz, a tájhoz, a szellemiséghez való kötődés nem köthető motívumokhoz, rosszul értelmezett hagyományokhoz — sokkal inkább szándékokhoz, társadalmi elkötelezettséghez, hagyomány és modernség vállalásához. Tóth Valéria nagyméretű terakotta szobraival az oly gyakran áhított nyugalmat és harmóniát lopja be tülekedéstől, stresszhatásoktól vibráló, zajtól zaklatott világunkba. Kligl Sándor három szobra három eredeti megközelítés: történelmi figura minden historizmustól mentesen, szobrászi emlékmű ellentmondásokat is vállalva és ötletből született groteszk. Amik még felvillanyozzák a látogatót: Csíkszentmihályi Róbert arénája, Kutas László eleganciája, Markolt György állatfigurái, Szathmáry Gyöngyi mély embersége, Nagy Sándor pattintott kavicsemberei. A tárlat jelképe, Medgyessy „sarlózó asszonya”, egyszer bő termést gyűjt be, máskor szűkös az esztendő vagy „a mostoha időjárási viszonyok ellenére is érünk el eredményeket”. Jövőre a negyedszázad alatt született alkotások legjavából kiállítást rendeznek a Műcsarnokban. Minden bizonnyal izgalmas, tanulságos és fontos mérföldköve lesz a progresszív realizmus művészeti irányzatának. S ez nem mond ellent annak, hogy az elmúlt években a vásárhelyi sereglés összkápé kételyeket ébreszt. A 25 év és a jövőre esedékes tárlat jó alkalom lenne, hogy végre megszülessen a vásárhelyi művészetet elemző-feldolgozó, tudományos igényű munka. A szándékokat pedig műveikkel kell demonstrálni, mint ahogy azt eddig is teték az elmúlt negyedszázad legjobbjai, az első Tornyai-plakett estel, Medgyessy Ferenctől a legfrissebb díjazottig, Ágotha Margitig. Tandi Lajos Romániai színes tablókon társaság Idegenforgalmi Minisztériuma és a Szeged városi Idegenforgalmi Hivatal rendezésében. A megnyitóünnepségen Nagy István, a népfront megyei bizottságának elnöke mondott rövid beszámolót. Az eseményen ott volt Lajkó Ferenc, a szegedi városi pártbizottság munkatársa is. Románia legszebb tájait, történelmi városait és mai életét negyven nagyméretű színes és fekete-fehér tabló mutatja be. A képek egyaránt bemutatják a modern főváros látványát, a román tájegységek műemlékeit, üdülő- és gyógyközpontjait, a kikötővárosok hangulatát, a hegyvidék és a tengerpart szépségét. Az idegenforgalmi kiállítás — magyar és német nyelvű utazási prospektusokkal — október 24-ig várja a látogatókat. Körutazás Romániában címmel kiállítás nyit tegnap délután Szegeden, a KSZV klubhelyiségében — az Országos Idegenforgalmi Domonkos László Tanács, a Román Népköz-