Délmagyarország, 1982. december (72. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
Szombat, 1982. december 1; 6 Kodály Zoltán arcképéhez A zeneszerző Századunk zenéjében, de alkalmasint a zenetörténet múltjában sem találunk — az egy Bartók Béla kivételével — példát arra, hogy alkotó művész oly sokoldalú tevékenységet fejtett volna ki, mint Kodály Zoltán. Rólama — miként a zenetörténet oly sok nagy alakjáról elmondható, tehetsége már gyermek- és ifjúkorában megnyilvánult Zenével volt átitatva a csülei ház, a nagyszombati gimnázium diákja pedig már komponált is, amellett, hogy kórusban énekelt zenekarban, kamaraegyüttesekben muzsikált több hangszeren, a megismerkedett a zeneirodalom számtalan nagy alkotásával. 1900-ban Budapestre kerülvén Kodály egyidejűleg lett egyetemi hallgató — bölcsész az Eöt▼te-kollégiumban — és zeneszerzés-növendék a Zeneakadémián. Tanára a kissé konzervatívnak számító Koessler János volt Brahms irányzatának híve, kit még Liszt Ferenc hívott meg zeneszerzéstanárnak Bajorországból. „Nem lehet mindig tájszólásban beszélni” — ezzel a gondolattal tolta félre Koessler növendékeinek magyaros hangvételű műveit Kodály Zoltán már első nyilvánosságra került műveiben, például vizsgadarabjában, az 1906- ban bemutatott Nyári este című zenekari művében sem „magyaros”, hanem új magyar hangot üt meg, hisz a népzene, amelyet 1903-tól hangfelvételről tanulmányozott 1905-től serényen gyűjtött, valósággal vérévé vált Nem idézi a népdalt hanem műveinek saját maga teremtette hangsó anyagába asszimilálja. Későbbi években gyakran hangsúlyozta Kodály az ének, az emberi hang tisztelete iránti sütetett hajlamát 1923-ban lezárult első nagy alkotókorszakának három jellemző művonulata közül kettő mégis hangszeres ihletésű. Műhelyében egy sorozatart kamarazenei alkotás született: két vonósnégyes, egy Gordonka—zongora szonáta, egy Duó hegedűre és gordonkára, egy Szólószonáta gordonkára, a a két hegedűre és brácsára írott Szerenád; kétfüzetnyi pompás zongoradarab (Zongoramuzsika, Hét zongoradarab). Igaz, ebből a korszakból való 36 zongorakíséretes dal is. Dalköltészetében nem kevesebbet vitt véghez Kodály, mint a magyar vers, a költői szó lejtéséhez pontosan illő «tellamlejtés megteremtését Jóllehet jellegzetes, később klasszicizálónak tartott stílusa korán kialakult, s hangvételét döntően a magyar népzene és az új francia zene (Debussy) hatása határozta meg, mintegy az A tudósra emlékezve elsősorban a népzenegyűjtő és -rendszerező Kodály alakja tűnik elő. Zenésznek-tudósnak egyszerre tanult Budapesten 1900-tól, vállalva a kettős tanulmányok roppant terhét. Anyagot gyűjtvén doktori diszszertációjához, A magyar népdal strófaszerkezete című dolgozathoz (1906), nem érte be a kevés és többnyire romlott formájú népdalt tartalmazó múlt századi kiadványok tanulmányozásával. 1903-tól rendszeresen bejárt a Nemzeti Múzeumba, hol Vikár Béla népzenei fonográfgyűjteményét (vagyis hangfelvételeit) őrizték. 1905-től pedig maga is elindult falvakat járni, népdalt gyűjteni jegyzetfüzettel, vagy a sz kilót nyomó súlyos fonográffal A természetért, a hegyekért rajogó fiatal muzsikus váratta a népdalgyűjtéssel járó vándorlást, a sok törődést, fáradságot (a természet élménye később Kodály-művek egész sorában jelenik meg majd). A Bartókkal s néhány lelkes fiatalabb muzsikussal közösen Végzett gyűjtőmunka Igen ered? uralkodó németes zened ízlés elleni lázadásként, ezek a kompozíciók a maguk idején az avantgarde szerves részét alkották, a magyar művészet század eleji forradalmának fő áramába tartoztak. Életművének fordulópontja a Psalmus Hungaricus (1923), ez hozta meg számára hazájában az első nagy sikert, s ezzel hódította meg 1926-tól a világ nagy hangversenytermeit A magyar forradalmak bukásának tragédiáját komponálta varázslatosan szép kantátává, s benne személyes meghurcoltatásának keserű élményét A kórus iránti vonzalma már középiskolás éveitől nyomon követhető. Áttörés következett be azonban 1925-ben, amikor Kodály első gyermekkarai — a Vil-l6 és a Túrót eszik a cigány — a Wesselényi utcai polgári iskola fiúkarának előadásában elhangoztak. Majd másfél száz kórusművével forradalmasította az addig csekély értékű művecskéket — elsősorban német Liedertafel-darabokat — terjesztő énekkari mozgalmat. A Kodály teremtette kórusrepertoár gazdagsága példátlan századunk zenetörténetében. 1926-ban, a Háry János bemutatásával, a szegény, elnyomott parasztság dalai bevonultak az Operaház fényes palotájába. A zenekari tételekből összeállított szvit pedig 1927-től kezdve futótűzként terjedt el a világon. Zenekari kompozícióit, a népzenéből újraalkotott Marosszéki táncokat, a verbunkos-hagyományt feltámasztó Galántai táncokat, a Felszállott a páva zenekari variációkat, a Concertót a korszak legnagyobb karmesterei tűzték műsorukra. A kísérletet 1932- ben a Székely fonóval folytatta, ebben beszélt szó már nem hangzik el, anyaga csupa népdal, a legszebbekből való. A Psalmus Hungaricus lázadóforradalmi hangja nem enyészik el Kodály művészetében. A Háry „szegény magyar nép”-himnusza, a Lengyel László „koldus magyar nép”-ről éneklő gyermekhangjai, a Jézus és a kufárok bibliai szövegű motetta döbbenetes látomása a Felszállott a páva férfikarának. Ady-népdal párosításé szabadsághangja, A magyarokhoz című Berzsenyikánon („szabad nép tesz csuda dolgokat”) — mindezek ugyanarról szólnak bizalommal és reménykedéssel. De a Budavári Te Deum is, amely Budavár töröktől való felszabadításának 250. évfordulójára született, a nép szabadságának, a nemzet függetlenségének 1936-ban nagyon is időszerű s a zene sajátos eszközeivel szuggesztiven kifejezett szószólója. Fényes volt 1913-ban Kodály szövegezte meg s Bartókkal közösen jelentette meg Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét. A vállalkozás részletes ismertetése előtt a lényeget így foglalta össze Kodály: „Tervünk, a magyar népdalok és népzeneművek lehetőségig teljes, szigorúan kritikai, pontos kiadása, egy monumentális, magyar »Corpus Musicae Popularis« (Népzene Tára) szerkesztése.” A terv megvalósítására nem volt pénz akkor, jóllehet „csupán” körülbelül 3500 dallam várt kiadásra (mára az anyag mintegy 100 000- re gyarapodott). A Magyar Népzene Tára első kötete Bartók posztumusz és Kodály aktív főszerkesztői irányításával 1951- ben jelenhetett meg. Kodály felismerte, hogy a népdal nem önmagában, hanem teljes életével-funkcióival egyetemben tanulmányozandó, s e stúdiummal végeredményben évekkel-évtizedekkel előtte járt a 30-as évek falukutató népi íróinak. Felismerte, hogy a népzene a magyar zenetörténet elsüllyedt évszázadainak dokumentarista őrizője. Néprajz és zenetörténet összefüggéseit ezért kutatta fáradhatatlanul, s„ vált népzenegyűjtőből zenetörténésszé és folytatva az Eötvie-kollégiumtól kapott indíttatást, irodalomtörténésszé is. S mind e tudományos tapasztalat Kodály zeneműveiben is lecsapódott, tehát egyrészt a zeneszerző vezette a kutatót, másrészt a tudós hatalmas ismeretanyaga a zeneszerzőt. Népzenénk titkait, múltját kutatva jutott el Kodály ahhoz a felismeréshez, hogy a Szovjetunióban élő nyelvi rokonaink, az Ural-táji kicsiny népek dalai szerkezetükben rokonok a magyar népzene ősi rétegével. Igen nagy szolgálatokat tett ezzel az Összehasonlító mésteretudománynak. Tudományos munkássága hivatalos megbecsülést, támogatást csupán 1945 után kapott. „Hangok nagy tanáran Vörösmarty Mihály Liszt Ferencet tüntette ki ódájában a „hangok nagy tanárja” címmel. Mennyire illik Kodályra a költő szava! Voltaképp pedagógusnak is készült 1900-tól, hiszen a párizsi École Normale Supérieure mintájára létesített Eötvös-kollégium — évekre Kodály otthona — eredeti célját tekintve tanárképző intézmény volt. Amikor két diplomával (zeneszerzés és magyar—német szakos tanári oklevéllel) a zsebében 1906 őszén világot látni indult, Berlinben, majd Párizsban alaposan szemügyre vette Kodály a főiskolák felsőfokú muzsikus képzését. Zeneakadémiánknak 1907 telétől tanára — mindössze 25 éves akkor —, s némi megszakításokkal lényegében 74 éves koráig tanította a muzsikusokat előbb zeneelméletre, majd évtizedekig zeneszerzésre, az 50-es években pedig a zenetudományi tanszak hallgatóit szolfézsre és népzenére. A pedagógus Kodályról többnyire a szolmizálás jut eszünkbe, jóllehet tanítása sokkalta szélesebb körű. Sok száz muzsikust nevelt a Zeneakadémián legendás zeneszerző osztályában — maximális követelményeket támasztva — a szakma alapos ismeretére. Kodály szerepe a muzsikusképzésben messze túlnőtt a saját tantermén, osztályán. Arra törekedett ugyanis, hogy minden zenész hallja a kottát, amelyet néz-tanul-gyakorol, és mintegy „lássa” is azt a muzsikát, amelyet hall. „A jó zenész kellékeit négy pontban foglalhatjuk össze: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz” — mondotta 1954-ben. A hivatásos muzsikusokat nevelő professzor, látván a magyar zenekultúra sivár helyzetét, hamar felismerte, bármennyi világrangú művészt bocsát is ki a Zeneakadémia, az ország művelődésének ebből kevés a haszna, mert tömegbázisa a muzsikának nincs. Ezért fordult Kodály figyelme a 20-as években az iskola és a kórusmozgalom felé. Ma is gyakran megfeledkezünk Kodály Zoltán talán legfontosabb, 1929-ben megfogalmazott gondolatáról: „Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítak 1904-ben, amikor Bánóczi László, Hevesi Sándor és Lukács György új színházat alapított, a Tháliát, hogy megreformálja a poros magyar színjátszást, és a munkásságnak hozzáférhetővé tegye a nagy drámairodalmat, zenei tanácsadónak Kodály Zoltánt hívta meg. A Nyugat folyóirat 1908-ban történt megalapításától kezdve mély rokonszenvel figyelte a zeneszerző Kodály tevékenységét, s 1917-től cikkírójának is meghívta. A Nyolcak progresszív festőcsoportja azzal, hogy 1911-ben rendezett nagy kiállításán Kodályt adott elő, éppúgy elismerte szellemi rokonságát a zeneszerzővel, akár a forradalmi eszméket éltető Galilei-kör, amelynek egyik 1911-es hangversenyén szintén hallható volt Kodály zenéje. A kulturális politikai haladásnak ebbe a vonulatába tartozott a Bartók vezetésével 1911 őszén megalakult Új Magyar Zene Egyesület, melynek irányításában Kodály fontos szerepet vállalt. 1917 tavaszán alapította meg Balázs Béla, Kodály ifjúságának barátja, a Szellemi Tudományok Szabad Iskoláját, amelyen előadóként szerepelt a Tanácsköztársaság szinte teljes szellemikulturális vezető gárdája (Fogarasi Béla, Lukács György stb.). Kodály itt négy foglalkozásból álló szemináriumot tartott a magyar népzenéről. A magyar polgári forradalom győzelme után Kodály is aláírta azt a Jászi Oszkár eszméit összefoglaló felhívást, amely a magyarországi nemzetiségek szabadságáért és önrendelkezéséért szállt síkra. 1918 végén nevezték ki a Zeneakadémia aligazgatójául, a Tanácsköztársaság 133 napja idején pedig Bartók, Dohnányi társaságában tagja lett a zenei direktóriumnak, a zenekultúra forradalmi átalakítását irányító társadalmi testületnek. Ekkor születtek meg a zenei élet demokratikus reformjának azok az átfogó tervei, amelyek megvalósítására idő híján akkor nem, csupán a felszabadulás után kerülhetett sor. A direktórium tagjai közül akkor még Kodály volt, nemzetközileg a legkevésbé ismert. A feni az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját.” Pontosan ismerte Kodály a zene hatását az ember érzelmi világára, s e hatás növekvő jelentőségét oly korban, amikor a természettudományos-műszaki képzés előtérbe került. Távol állt tőle azonban bárminemű egyoldalúság. . hisz szeme előtt az ókori görögség sokoldalúan képzett emberideálja lebegett. Kétterror ezért az ő meghurcolásával akart példát statuálni. Fegyelmi bizottság elé citálták, hogy örök időkre eltiltsák a zeneakadémiai tanítástól. Nem sikerült a tervük. Ezek után bontakozott ki Kodály programja a kórusmozgalom és az iskolai énektanítás megújítására. A program sokat növekedett erejében 1935 után, amikor a növekvő fasiszta veszéllyel szembeforduló Népfronteszme Magyarországon is életre kelt. Ekkortól terjedtek el Kodály művei a munkáskórusokban, alkotásai a II. világháború idején, több antifasiszta béketüntetésen elhangzottak. Antifasizmusa közismert tény volt. Közéleti tevékenysége a felszabadulás után bontakozott ki a legteljesebben. Túl a 60. évén hatalmas részt vállalt az újjáépítésből a Magyar Tudományos Akadémia, a Művészeti Tanács, a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezete, a Zeneművészeti Főiskola elnökeként. 1945 tavaszán tagja volt annak a szűk körű előkészítő bizottságnak, amely a Magyar—Szovjet Művelődési Társaságot — a mai MSZBT-t — megszervezte. Ettől fogva rendkívül eleven és tartalmas kapcsolata volt a Szovjetunióval s annak muzsikusaival. Számtalanszor hívta fel a figyelmet, mennyit tanulhatunk abból, ahogyan a szovjet állam tudósait, művészeit a legjobb munkafeltételek megteremtésével megbecsüli. A személyi kultusz éveiben volt vitája is, hatalmas tekintélyével sok mindent kimondhatott mások helyett is. 75. évén túl ismét tevékenyen részt vett a demokratikus társadalmi folyamatokban, többek között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagjaként. Példát mutatott mint zeneszerző, népzenekutató és pedagógus, de példát a közéleti szerep vállalásában is a magyar muzsikusoknak. Egész életműve a társadalmi haladást szolgálta. Kodály Zoltán születésének közelgő 100. évfordulóján hosszú élete hatalmas alkotásából talán ez a legfontosabb tanulság. BREUER JÁNOS A tudós kutató A közéleti ember