Délmagyarország, 1982. december (72. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

Szombat, 1982. december 11. 7 Simogasd a harcsát! Pajzán lelkek, gondolom, saj­tóhibára gyanakszanak, és Mar­csát simogatnának inkább. Nem járhatok kedvükben, a lény öregasszony és Mamóca nevet kapott, noha meglehetősen fia­tal. Súlya a tíz kilót közelíti kádjában kinyújtózkodni csak akkor tud ha átlósan fekszik benne. Ő a sztár, a reklámbaba, és valóságos harcsa. Ha bele­nyúlt az ember — először csak óvatosan, mintha oroszlánketrec­be dugná a kezét — azonnal odavágódik mellé, és dörgölődzik hozzá. Még oldalára is fordul, hogy a hasa alját is simogassák. Lehet, hogy dorombol­ás közben csak a mi fülünk nem hallja. Ha megvakarják, még jámbo­­rabb. Tok és kecsege Szarvason járunk, a Halte­nyésztési Kutató Intézetben, és egyik ámulatból a másikba esünk. Tessék elképzelni egy akkora alkotmányt, mint három­négy gyerekfürösztő kád egybe­­toldva, és nyüzsög benne az ap­ró harcsa. Csikótelepen láttam csak akkora érdeklődést mint amekkora itt kíséri mozdulatai­mat. Minden szem engem néz, minden fej egyszerre billen, mint a díszszázad, ha parancs­szót hall. Se támadni, se mene­külni nem akarnak. Mit csinál­nak itt? Háziasítják a halakat? Kísérletek folynak, hogyan lehetne kis helyen sokat tartani. Ennek­ a sok kedvességnek, amit eddig láttam az a célja, hogy akár harcsa, akár ponty, meg­együk. De mi a jó abban, hogy kádban tartjuk, aminek a szabad víz az otthona? Annyira romla­nának már folyóink és tavaink, hogy elmenekül belőlük az élet? Ne szépítsük a dolgot, ilyenek is előfordulnak de az itteni kí­sérleteket,,,,. tpás jjieagp^idplágok hajtják. Ha,, kivesszük , a halat természetes közegéből, és mes­terséges körülmények között ne­veljük, elvonjuk tőle azokat a táplálékokat is, amelyeket a ter­mészet szinte ingyen kínál. Az már kiderült például, hogy pon­tyot nevelni így nem érdemes. A harcsát mér igen, mert neki mindenképpen kész fehérjére van szüksége. A tóban nem te­nyészthetik programozva, és az a néhány amelyik ott előfordul, végeredményben előlünk eszi el a halat Betették a kádba, és adnak neki olyan eledelt, amit másra már nem nagyon tudnánk használni. A húsa drága, remény van rá tehát, hogy így is meg­éri. Van azonban más szempont is. A világ java halainak egy része nálunk nem él meg természetes körülmények között. Itt van pél­dául a szálka nélküli, porcos lé­­na­ tok. Akár 20 kilósra is meg­nő. Szeretnék elszaporítani, ha állja a kísérleteket. Egyelőre úgy látszik jól érzi magát. A foltos harcsa Amerika vizeiből való, szintén reményekre jogosítja föl a kutatókat. Az egyik kádban annyi a kecsege, szinte a víz nem is látszik. Ezért is többet fizetnek­, mint a pontyért. Újabb szempont. Drága a já­ték, ha melegíteni kell télen a vizet. Termálkutak és hűtőtor­nyok környékén azonban, úgyne­vezett hőcserélős módszerrel a csurgalékvíz is hasznosítható. Szarvason például egyetlen gyön­ge hozamú kút látja el meleg vízzel az egész csarnokot. A me­leget inkább langyosnak értsük, olyan lehet, amilyen Szegeden a csanból folyik, csak klór nincsen benne. Rémüldöztem, amikor a szá­mokat hallottam. Egy 2x2 méte­res kádban állítólag kétezer iva­dék is fölnevelhető. Pontyból két mázsán fölül is volt már benne, pedig a mélysége legföl­jebb harmincöt centi. Borjúita­­tónak használják a gazdaságok azt, amit az előbb gyerekfürösz­­tőhöz hasonlítottam, egy ilyen­ben 15 kiló pontyot is tartottak már. Akaratlanul is arra gondol ,az ember mennyi férne el ott­hon a fürdőkádban. Ketrec a tóban Ketrecben neveljük a barom­fit, a nyulat, a malacot, miért éppen a halat ne lehetne. En­gedjünk le a vízbe egy nagy hálót, keretekre feszítve úgy, hogy a feneke is zárt legyen, te­gyük bele a halat és kész az újítás. A jámbor elme azonban rögtön kérdez: de mi a jó ben­ne? Számolunk megint. Egyet­len ketrecben, amelynek hossza hat, szélessége négy méter, mélysége pedig két és fél, annyi hal megterem, mint egyhektáros tóban. Elámulunk tisztelettel a sűrí­tési tudomány újabb bukfencén, és tovább kérdezünk: miért jó ez nekünk? Az is jó ha egy hek­tárról szedik össze betévő fala­tunkat. Bonyolult história ez, a végére kell járnunk. Rémsége­­sen drága egy tó megépítése, a hálós ketrec jóval olcsóbb. Igen­igen, a tóban viszont a takar­mány olcsóbb, mert egy részét maga a tó termi meg. Marad­jon csak a ponty a tóban. Teljes az egyetértés közöttünk, ezt a nézetet vallják a kutatók is. Előhozzák azonban ismét, hogy más hal is van a világon, és jó lenne válogatni a jobbak között. Ami a tóban nem él meg, mesterséges körülmények között jól élhet, ha sikerül minden kí­vánságát kielégíteni. Más szempontok is vannak. Tavainkban­ folyóinkban a hal úgy vészeli át a telet, hogy köz­ben inkább fogy, de semmikép­pen nem gyarapodik. A kádak­ban sikerült a harcsát 16 hónap alatt akkorára nevelni, amekko­ra kint legföljebb 3—4 év alatt lehet. Aki időt nyer, sokat nyer­het! Elkezdik nevelni az ivadé­kot télen a kádban április kö­zepén beleteszik a ketrecbe, és szeptember közepén már süthe­­tő-főzhető méretűként veszik ki belőle. Számomra az a rejtély, hogyan etetik ezt a sok halat. Vannak önetetők, sőt automata etetők is — sok mindent képes kitalálni, aki enni szeret. Ennyi élethez levegő is kell bőségesen, azt is bele tudja gépezet is juttatni a ketrec vizébe. És a Tisza? Összegubancolódnak a kérdé­sek a fejemben. Itt van az ál­dott folyónk, a Tisza állítólag még jó a vize. Telepíthetnének bele halat, de halászoktól hal­lottam, nem érdemes, más fog­ja ki belőle. Meg nem állhatom, megkérdezem kísérőmet, Váradi íjászlót, lehetne-e ilyen ketre­ceket a Tiszába bocsátani? Ott még levegőztetni se kellene a vi­zet hiszen folyik, összeállna tíz­húsz ember, vagy egy-k­ét szö­vetkezet, megvenné a hozzáva­lót, és árulná a belőlevalót. Hallgassuk csak a választ: — Ázsiában kezdték először a ketreces nevelést, trópusi vízfo­lyásokat hasznosítottak, de to­vább ment a módszer a tenger­rel rendelkező országokba. Ott terjedt el legjobban, ahol víz bő­ven van kirakni is könnyű az ivadékot, de visszafogni nehéz. Japán, Norvégia, az USA most is vezet. Később vették át ezt a megoldást azok az országok, amelyeknek csak folyóik, tavaik, bányatavaik és víztározóik van­nak. — Tehát lehetne a Tiszán is? — Hogyne! — Akkor miért nincsen? — Tíz éve bizonyítanak a kí­sérletek nálunk is de csak most alakult egy társaság a sziget­­szentmiklósi termelőszövetkezet összefogásával az iparszerű hal­­tenyésztés meghonosítására. Eb­be beletartozik a medencés és a ketreces módszer is, sőt a tavi tenyésztés intenzívebb változata is. Most jövök Szentesről, ott már erről tárgyaltunk. A beren­dezéseket gyártják, kaphatók is, az etetés és gondozás módsze­reit szakemberek adják, bízunk benne, lesznek követőink. Addig aki teheti, „simogassa meg Szarvason Mamócát, a har­csát. HORVÁTH DEZSŐ PAFF GYÖKÖT LINÓMETSZET-SOROZATA; HÁRY JÁNOS A szoba homályában a bútorok, a szőnyegek, a szétdobált holmik sze­líd nyugalomban várták a reggel fényeit, melyben majd életre kapnak egy újabb nap­ra. Nagyapa a rácsos ágy mellett ült, mélyen nyitott szemmel feküdt unokája, őriznie kellett néhány órára. Az ötkilónyi emberforma ki­csiny testet sárga frottírzsák rejtette, csupán feje és hado­nászó apró karjai maradtak szabadon két piciny ököl, hernyócska ujjak. A haragos­kék szemek csillanása meg­világította a magas homlokot, a pisze orrot, a dacos szájat, az elnagyolt állat. Nyögdé­­cselt, hadonászott, arca eltor­zult, sírása bömbölésig foko­zódott. A hirtelen nyugalom néhány perce nagyapa fe­szültségét is oldotta. A sírás­ban csúf kis arc most egy kö­zépkori festmény puttójának modellje lehetne. Aztán egy rezzenés egy rándulás; kez­dődött ismét a dühös vázás, és a karok cséphadarása. A következő pillanatban már aludt, ökölbe szorított kezei teje két oldalára hanyatlot­tak. A sokadik felriadás és óbé­­gatás után nagyapa rájött, hogy a bőgés és a zajok szo­rosan összefüggtek. Valahol felettük kinyitottak, egy víz­csapot, mire feldübörögtek a falak, csattogott, nyüszített vonyított a vezeték, míg vég­ hajnalban re elzárták a zaj szörnyű for­­rását. A félig még alvó utcán egyetlen motoros húzott vé­gig, de kipufogójának iszonyú kereplése felverte az egész városrész nyugalmát, hiszen még hajnal van. Nagyapa ed­zett, vén idegeiben is kínzó áram vibrált míg elhalt vég­re a veszekedett géppuskázás, hogy távolabb riasszon fel, gyötörjön másokat. Városban élünk, ez igaz — gondolta nagyapa —, a zajhoz hozzá kell szokni. Persze ez csak részigazság. Utcáink zaja a jelenlegi mértékben nem szükségszerű, nem törvény­szerű. Nálunk a járművek hangosak! Technikai fogyaté­kosság, megoldása egyszerű. Arra is gondolt nagyapa, hogy a rendőrség apró szabálysér­téseket is megtorol: helyszíni bírsággal sújtja a gyalogost, ha pirosban megy át a má­sik oldalra, holott még a lát­határon sincs jármű. Igaza van! De miért nézi el a mel­lette eldurrogó zajártalmat? Nem csupán járművekre emlékezett nagyapa. Strand­jainkon, melyeknek jótékony, pihentető homokján elterül az ember, rekedten-torzultan üvölt a hangszóró nyitástól zárásig. Ezer embert megkérdezve, ezer zajforrást ismernénk meg. Nem lehet és nem is kell félrevonulni a város ele­venen lüktető, sokszor han­gos jelenségei elől. Ezekkel együtt kell élnünk. De a vi­selkedés kultúrája, egymás megbecsülése sürgeti: ne lép­jük túl az ésszerű határokat a zajkeltésben másunk és má­sok érdekében. A tudomány bizonyította: a túlzott zaj, lárma betegségeket okoz! Na­gyot­hallás, gyomorfekély, ma­gas vérnyomás, idegbetegsé­gek stb. nem ritkán a zajra vezethetők vissza. Nagyapát most egy ember­­palánta későbbi sorsa aggasz­totta. Némi joggal, mert ol­vasta, hogy a magzat egy bi­zonyos fejlődési fokon már az anya méhében hallja a külvilág hangjait. Ezek a be­nyomások tudatának mélyé­ben rögzülnek. Az élet első idejében is képes érzékelésre és ezek is raktározódnak. A túl heves ingerek károsíthat­ják az idegrendszert. Nagyapa tudta, hogy az idő gyorsabban száguld a legmo­dernebb járgánynál is; hogy akik ma füleket hasogatva re­­pesztenek a sugárutakon és könnyed vállvonogatással ve­­szik tudomásul, hogy tépik mások idegeit, hamarosan apák, nagyapák lesznek. Mé­lyen elítélik majd és hábo­­rognak az újabb nemzedékek lármája miatt. BÁNKI MIHALT

Next