Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

Szombat, 1985. május 25. Belányi György Paul Delvaux: A nyár Tehát nem úgy vagyunk itt, mint lehetnénk, s már nem is tudható, mi volna akkor. Kilépni innen most már nem lehet rég, s bár nem kell félni ilyen fordulattól,­ s a helyén is van minden mozdulat, ki tart most ki­felé? Pontosabban látszik az elmúlás, megóv, s másnak se ad ki, ha a levélre az ég rátalál mind.. A részvétel meg el nem halasztható. Ki-ki helyére áll, háttal vagy oldalt s van, van ki szembe. A többi meg, ha jó, ha rossz, már néma részlet csupán. Hol tart ez, látható. A múlt is erre való­­, rend van. Ember ember felé mozdulhat. Vecsernyés Imre Emlékmű I. A semmiben van-e terjedelem? Szép-e az árnyék: lecsüngő fejem? Egy megriadt bölénycsorda hullámzik ilyen puhán a némafilmeken, ahogy leválik rólam történetem — a dübörgést csak hozzáképzelem. Riasztóan pontos vagyok pedig nem, nem a mondatokban, csak ahogy szervezgetem magam ágytól, asztaltól egészen a székekig. Az elnémult terek fölött oly sokáig éltem, hogy már a lehetséges szavakat féltem, mint ólomgitár madzaghúrjait. A megszűnt lényeg tanúja ül itt valamelyik kéretlen nevemben. Ül, mintha elkésett átutazó, a részvét nélküli sínek mögött a tó: bebörtönzött vizek egy veremben. Otthon. Igen, van néhány tárgyam gondosan megosztva a pusztulással. S eszembe jutnak, kik a felhőkkel ölelkeznek immár, a testetlen párák. Megszépül a sár. Versből magam meddig emelhetem? Már a puszta kérdés intelem. Az ötvenes évek ifjúsága A magyar ifjúsági mozgalom története 1950—56 címmel megje­lent a régen ígért és várt kötet a DISZ történetéről. Petrus György feldolgozó munkája nagy hiány pótlására vállalkozott. A vállalko­zás többféle nehézségbe ütközött. Mindenekelőtt az okozott gondot, hogy a korszak politikai történetének részletes elemzése most ké­szül, valamint, hogy ezen évek kommunista dokumentumai, az MDP határozatai ugyancsak most kerülnek sajtó alá. Ugyanakkor a korszakról készült filmek, szépirodalmi művek sora, no meg a családi emlékezet sok-sok emlékképet őriz, vet fel. Éppen e helyzetből következően okkal kérdezik napjaink fia­taljai, hogy akkor végül is milyenek voltak azok az ötvenes évek, és milyenek voltak annak fiataljai. A kötet világosan bemutatja — elég hosszas elvi bevezető után —, hogy az 1948-ban létrejött kom­munista párt (MDP, Magyar Dolgozók Pártja) elsődleges feladatai közé sorolta az ifjúsággal való törődést. Ennek szellemében került sor az addigi nagy ifjúsági rétegszervezetek (SZIT, EPOSZ, ME­­IESZ, Diákszövetség) egyesítésével az egységes kommunista ifjúsá­gi szervezet (DISZ, Dolgozó Ifjúság Szövetsége) létrehozására 1990 júniusában. Az alakuló kongresszuson 510 ezer tagot számlált a szervezet. A DISZ fő célkitűzése a szocialista építésben való aktív rész­vétel, a marxista-leninista világnézet terjesztése és a párt politi­kájának támogatása volt. E célok megvalósítása — a fiatalok kez­deti lelkesedése mellett — sem ment könnyen. A mindennapok nehézségei nem a szocializmus alapelveiből következtek, hanem a pártvezetés egyre torzuló munkastílusából adódtak. A személyi kultusz létrejötte, a szocialista törvényesség sorozatos megsértése után a fiatalok körében is a bizalmatlanság, gyanakvás szelleme lett úrrá. A torzulások visszhangja főleg a tanulóifjúság körében volt erős. Minderről azonban vajmi keveset tudott és érzékelt a DISZ függetlenített apparátusa, akik a bürok­ratikus papírmunkából ritkán jutottak el ifjúsági gyűlésekre, ös­­­szejövetelekre. A káderek felkészültsége, leterheltsége gyakori cse­rékhez, leváltásokhoz vezetett A DISZ figyelmen kívül hagyta az ifjúság életkori sajátossága­it, nem volt érdemi rétegpolitikája, elhanyagolhatónak vélte az ér­dekvédelem, kultúra különböző területeit. E súlyos hiányosságok ellenére mi éltette a DISZ-t? A fiata­lok szocializmusba vetett hite, tenniakarása. Ezt bizonyították a nagy építkezések (Sztálinváros, Komló, Inota stb.) ifjúsági munka­versenyei, s a sportversenyek (MHK, Munkára, harcra kész­ mozga­lom) eredményei is. A néhány év alatt 813 ezerre duzzasztott szervezet tagjai kö­zött a meggyőzés és az elvi vita gyakran maradt el. A tagok igé­nyét, elvárásait a dogmalizmust követő revizionizmus sem elégít­hette ki. Az elszabadult kedélyek 1956 nyarára már előre vetítet­ték a mélyebb átgondolás szükségességét A DISZ szervezeti fel­bomlása az ellenforradalom első konkrét előjele volt. Mindezek okait, az eddig vezető ifjúsági utat elemzi Petrus György könyve. Hiányosságai — túlzott didaktikussága, tematikus és nem történeti síkban írt elemzései, személytelensége — ellenére is tanulságos, hasznos munka. Érdemes elolvasni. (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1984.) MICHELLER MAGDOLNA MAGAZIN 7 Varga Mátyás „jelet hagy” Színháztörténeti kiállítóház Szegeden Már a hír is tiszteletet parancsoló: Varga Mátyás Kossuth-dí­­jas díszlettervező megvásárolta a Szeged, Bécsi körút 11/A. szám alatti házat, s azt munkásságának dokumentumaival egyetemben Szeged városának ajándékozta. Adományát szívesen fogadta a ta­nács, már el is készültek Tarnai István Ybl-díjas építész tervei alapján az átalakítási elképzelések, és ha minden az elgondolások szerint halad, ősszel megnyitja kapuit a szegedi színháztörténeti ki­állítóház, Varga Mátyás műveivel. Varga Mátyás életében három város játszott jelentős szerepet: Kolozsvár, Budapest és Szeged. Színházi kötődésű tevékenységét páros csillagként kísérte végig a képzőművészet — elsősorban színház ihlette rajzokat, metsze­teket, monotípiákat, festménye­ket, kerámiákat készített. Szeged két színháza sokat kö­szönhet neki, a most felújítás alatt levő Nemzeti és a másik, a csillagos. 1930-ban — alig szá­radt meg diplomáján a tinta — ez a város fogadta be. A pálya első állomása mindig meghatáro­zó, még akkor is, ha két szegedi esztendő után katonaság követ­kezett, majd a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán Varga Nándor Lajos irányításával pallé­rozta tudását. Az 1936-os év újra Szegedre szólítja, ezúttal a pros­peráló szabadtéri, melynek négy éven keresztül vezető szcenikusa. A felújításkor, 1959-ben is ott találjuk a bölcsőringatók között. Ma, a budapesti Nemzeti Szín­háznál eltöltött több mint negy­ven év után, nyugdíjasként­, is­mét a­ szegedi társulatnál­­ tevé­kenykedik. A beszélgetésre is egy fontos tárgyalásról jött — taná­csaival, hatalmas tapasztalatával, színházi rutinjával segíti a sze­gedi színház felújítását végzők nehéz és felelősségteljes munká­ját. — Sablonos kérdés, de nem ke­rülhető meg: hogyan kezdődött? — Amikor kisgyerek koromban megkérdezték: Mi leszel, ha nagy leszel, Mátyáska? — azonnal rá­­vált­am: festőművész. Édesanyám nagyon szerette a művészeteket, istápolta ilyen irányú törekvései­met. Bár festő szerettem volna lenni, mégis díszlettervező let­tem. Persze, ennek is voltak gye­rekkori gyökerei: sokat jártunk színházba, és otthon is színházas­­dit játszottunk. Harmadéves iparművészeti főiskolás voltam, amikor kissé összekülönböztem mesteremmel. Festészeti stúdiu­mon aktot készítettünk, modell után. A mesternek sehogyan sem tetszettek az én lágy tónusaim, kivette az ecsetet a kezemből, s belefestett a készülő munkámba. Én lefogtam a kezét, mire ő uta­sított: küldjem be a szüleimet. Édesanyámmal közölte, vegyen ki az iskolából, mert liftesfiú még lehet belőlem, de festő soha ... — Mégis lett festő is, kerami­kus is, de mindenekelőtt és első­sorban színházi ember. Szándéko­san nem díszlettervezőt írtam, mert úgy tűnik számomra. Varga Mátyás munkássága ennél sokkal szélesebb körű, gazdagabb és szí­nesebb. Vajon hogyan él az em­lékekben, milyen terveket és ál­mokat dédelgetve lépett le 1930 késő nyarán a vonatról szegedi földre? — A főiskolán Kürti György tanította a szcenikát. Eredetileg építész volt, később színész lett, s amikor Szegedre színházigazga­tónak kinevezték, hívott, s én el­ső szavára örömmel csomagoltam. Akkor kezdődött tulajdonképpen a színházi mesterség elsajátítása, e különös, vonzó, mindig megle­petéseket tartogató világnak meg­ismerése." Gyorsan ment, hiszen nemigen voltak úszóleckék, egy­ből bedobtak a mély vízbe. Em­lékszem, első munkám a Lila test, sárga sapka című operett díszleteinek tervezése volt, majd a Vén diófa színpadképén dolgoz­tam. Egy évadban negyven be­mutatót is tartottunk, minden hétbe esett egy-egy új­­ feladat. Óriási iskola volt! Akkoriban a színház, ha nem is egyetlen, de mindenképpen a legfontosabb művelődési, szórakozási és társa­sági fórum volt. Szeged közönsé­ge szerette színházát, színészeit, s engem is kegyeibe fogadott. Együtt dolgoztam többek között Tolnai Andorral, Kiss Manyival, Ajtay Andorral, Patkós Irmával, és sorolhatnám. Amikor néhány évvel később a szabadtéri játékok vezető szcenikusának hívtak, boldogan vállaltam a megtisztelő megbízatást. A megszűnés után két évtizeddel örömmel és tettre készen vettem részt a felújítás­ban, az újbóli megindulásban. Azóta sok nyarat töltöttem a dóm szomszédságában. Életem prog­ramjává vált ez a hatalmas szín­ház, és Nádasdy Kálmán a fel­újításkor megfogalmazott nép­színház-koncepciójával egyetért­ve, ma is vallom, hogy ezen a színpadon megteremthető az a szintézis, melynek összetevője a magas művészi színvonal, a fel­emelő látvány, az ünnepi hangu­lat és az oldott együttlét kapcso­lata, színház és építészeti környe­zet, természet és hatalmas em­bertömeg együttes varázsa. — Mi ez, ha nem közönségigény, és minden művész vágya?! — Milyen impulzusok késztet­ték arra a döntésre, hogy ilyen nagyszerű adománnyal lepje meg a rengeteg munkát, félig-meddig otthont, sok örömet és bizonyára rengeteg gondot osztó városát? — Túl a hetvenen, az ember mind többet gondol arra, hogy az élet múlandó. Lehet-e más egy művész életének célja és értelme, mint az, amit a költő­ Nagy Lász­ló így fogalmazott meg: „feles hagyni!” Én is arra vágyom, hogy pályám­­ dokumentumai, több mint 800 díszletterv, ma­kett és képzőművészeti tevékeny­ségem darabjai — festmények, metszetek, litográfiák, kerámiák — együtt maradjanak, és mások számára hozzáférhetően doku­mentálják azt a kort, amelynek én egyik részese voltam. Szolgálat és teremtés — ebben a szóban foglalható össze leg­­sommásabban Varga Mátyás gazdag életpályája. Sokszálú munkás­sága összeforrott a XX. századi magyar színházzal, annak egyik legerőteljesebb vonulatával. Akár le is tehetné a rajzceruzát, félre­tolhatná az agyagot, pihentethetné az ecseteket, de nem teszi, mert, mint mondja, addig él, amíg dolgozik. Nem hiszem, hogy van va­laki, aki nagyobb izgalommal várná a szegedi színház újbóli meg­nyitását, mint ő. De hát addig még egyéb feladatok is vannak: augusztus 1-jén lesz fél évszázada, hogy tagja a Nemzeti Színi­nak, s ősszel, talán épp a képzőművészeti világhéten, megnyílhat a szegedi színháztörténeti kiállítóház­­ műveivel. T. L.

Next