Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
Szombat, 1985. május 25. Belányi György Paul Delvaux: A nyár Tehát nem úgy vagyunk itt, mint lehetnénk, s már nem is tudható, mi volna akkor. Kilépni innen most már nem lehet rég, s bár nem kell félni ilyen fordulattól, s a helyén is van minden mozdulat, ki tart most kifelé? Pontosabban látszik az elmúlás, megóv, s másnak se ad ki, ha a levélre az ég rátalál mind.. A részvétel meg el nem halasztható. Ki-ki helyére áll, háttal vagy oldalt s van, van ki szembe. A többi meg, ha jó, ha rossz, már néma részlet csupán. Hol tart ez, látható. A múlt is erre való, rend van. Ember ember felé mozdulhat. Vecsernyés Imre Emlékmű I. A semmiben van-e terjedelem? Szép-e az árnyék: lecsüngő fejem? Egy megriadt bölénycsorda hullámzik ilyen puhán a némafilmeken, ahogy leválik rólam történetem — a dübörgést csak hozzáképzelem. Riasztóan pontos vagyok pedig nem, nem a mondatokban, csak ahogy szervezgetem magam ágytól, asztaltól egészen a székekig. Az elnémult terek fölött oly sokáig éltem, hogy már a lehetséges szavakat féltem, mint ólomgitár madzaghúrjait. A megszűnt lényeg tanúja ül itt valamelyik kéretlen nevemben. Ül, mintha elkésett átutazó, a részvét nélküli sínek mögött a tó: bebörtönzött vizek egy veremben. Otthon. Igen, van néhány tárgyam gondosan megosztva a pusztulással. S eszembe jutnak, kik a felhőkkel ölelkeznek immár, a testetlen párák. Megszépül a sár. Versből magam meddig emelhetem? Már a puszta kérdés intelem. Az ötvenes évek ifjúsága A magyar ifjúsági mozgalom története 1950—56 címmel megjelent a régen ígért és várt kötet a DISZ történetéről. Petrus György feldolgozó munkája nagy hiány pótlására vállalkozott. A vállalkozás többféle nehézségbe ütközött. Mindenekelőtt az okozott gondot, hogy a korszak politikai történetének részletes elemzése most készül, valamint, hogy ezen évek kommunista dokumentumai, az MDP határozatai ugyancsak most kerülnek sajtó alá. Ugyanakkor a korszakról készült filmek, szépirodalmi művek sora, no meg a családi emlékezet sok-sok emlékképet őriz, vet fel. Éppen e helyzetből következően okkal kérdezik napjaink fiataljai, hogy akkor végül is milyenek voltak azok az ötvenes évek, és milyenek voltak annak fiataljai. A kötet világosan bemutatja — elég hosszas elvi bevezető után —, hogy az 1948-ban létrejött kommunista párt (MDP, Magyar Dolgozók Pártja) elsődleges feladatai közé sorolta az ifjúsággal való törődést. Ennek szellemében került sor az addigi nagy ifjúsági rétegszervezetek (SZIT, EPOSZ, MEIESZ, Diákszövetség) egyesítésével az egységes kommunista ifjúsági szervezet (DISZ, Dolgozó Ifjúság Szövetsége) létrehozására 1990 júniusában. Az alakuló kongresszuson 510 ezer tagot számlált a szervezet. A DISZ fő célkitűzése a szocialista építésben való aktív részvétel, a marxista-leninista világnézet terjesztése és a párt politikájának támogatása volt. E célok megvalósítása — a fiatalok kezdeti lelkesedése mellett — sem ment könnyen. A mindennapok nehézségei nem a szocializmus alapelveiből következtek, hanem a pártvezetés egyre torzuló munkastílusából adódtak. A személyi kultusz létrejötte, a szocialista törvényesség sorozatos megsértése után a fiatalok körében is a bizalmatlanság, gyanakvás szelleme lett úrrá. A torzulások visszhangja főleg a tanulóifjúság körében volt erős. Minderről azonban vajmi keveset tudott és érzékelt a DISZ függetlenített apparátusa, akik a bürokratikus papírmunkából ritkán jutottak el ifjúsági gyűlésekre, összejövetelekre. A káderek felkészültsége, leterheltsége gyakori cserékhez, leváltásokhoz vezetett A DISZ figyelmen kívül hagyta az ifjúság életkori sajátosságait, nem volt érdemi rétegpolitikája, elhanyagolhatónak vélte az érdekvédelem, kultúra különböző területeit. E súlyos hiányosságok ellenére mi éltette a DISZ-t? A fiatalok szocializmusba vetett hite, tenniakarása. Ezt bizonyították a nagy építkezések (Sztálinváros, Komló, Inota stb.) ifjúsági munkaversenyei, s a sportversenyek (MHK, Munkára, harcra kész mozgalom) eredményei is. A néhány év alatt 813 ezerre duzzasztott szervezet tagjai között a meggyőzés és az elvi vita gyakran maradt el. A tagok igényét, elvárásait a dogmalizmust követő revizionizmus sem elégíthette ki. Az elszabadult kedélyek 1956 nyarára már előre vetítették a mélyebb átgondolás szükségességét A DISZ szervezeti felbomlása az ellenforradalom első konkrét előjele volt. Mindezek okait, az eddig vezető ifjúsági utat elemzi Petrus György könyve. Hiányosságai — túlzott didaktikussága, tematikus és nem történeti síkban írt elemzései, személytelensége — ellenére is tanulságos, hasznos munka. Érdemes elolvasni. (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1984.) MICHELLER MAGDOLNA MAGAZIN 7 Varga Mátyás „jelet hagy” Színháztörténeti kiállítóház Szegeden Már a hír is tiszteletet parancsoló: Varga Mátyás Kossuth-díjas díszlettervező megvásárolta a Szeged, Bécsi körút 11/A. szám alatti házat, s azt munkásságának dokumentumaival egyetemben Szeged városának ajándékozta. Adományát szívesen fogadta a tanács, már el is készültek Tarnai István Ybl-díjas építész tervei alapján az átalakítási elképzelések, és ha minden az elgondolások szerint halad, ősszel megnyitja kapuit a szegedi színháztörténeti kiállítóház, Varga Mátyás műveivel. Varga Mátyás életében három város játszott jelentős szerepet: Kolozsvár, Budapest és Szeged. Színházi kötődésű tevékenységét páros csillagként kísérte végig a képzőművészet — elsősorban színház ihlette rajzokat, metszeteket, monotípiákat, festményeket, kerámiákat készített. Szeged két színháza sokat köszönhet neki, a most felújítás alatt levő Nemzeti és a másik, a csillagos. 1930-ban — alig száradt meg diplomáján a tinta — ez a város fogadta be. A pálya első állomása mindig meghatározó, még akkor is, ha két szegedi esztendő után katonaság következett, majd a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán Varga Nándor Lajos irányításával pallérozta tudását. Az 1936-os év újra Szegedre szólítja, ezúttal a prosperáló szabadtéri, melynek négy éven keresztül vezető szcenikusa. A felújításkor, 1959-ben is ott találjuk a bölcsőringatók között. Ma, a budapesti Nemzeti Színháznál eltöltött több mint negyven év után, nyugdíjasként, ismét a szegedi társulatnál tevékenykedik. A beszélgetésre is egy fontos tárgyalásról jött — tanácsaival, hatalmas tapasztalatával, színházi rutinjával segíti a szegedi színház felújítását végzők nehéz és felelősségteljes munkáját. — Sablonos kérdés, de nem kerülhető meg: hogyan kezdődött? — Amikor kisgyerek koromban megkérdezték: Mi leszel, ha nagy leszel, Mátyáska? — azonnal ráváltam: festőművész. Édesanyám nagyon szerette a művészeteket, istápolta ilyen irányú törekvéseimet. Bár festő szerettem volna lenni, mégis díszlettervező lettem. Persze, ennek is voltak gyerekkori gyökerei: sokat jártunk színházba, és otthon is színházasdit játszottunk. Harmadéves iparművészeti főiskolás voltam, amikor kissé összekülönböztem mesteremmel. Festészeti stúdiumon aktot készítettünk, modell után. A mesternek sehogyan sem tetszettek az én lágy tónusaim, kivette az ecsetet a kezemből, s belefestett a készülő munkámba. Én lefogtam a kezét, mire ő utasított: küldjem be a szüleimet. Édesanyámmal közölte, vegyen ki az iskolából, mert liftesfiú még lehet belőlem, de festő soha ... — Mégis lett festő is, keramikus is, de mindenekelőtt és elsősorban színházi ember. Szándékosan nem díszlettervezőt írtam, mert úgy tűnik számomra. Varga Mátyás munkássága ennél sokkal szélesebb körű, gazdagabb és színesebb. Vajon hogyan él az emlékekben, milyen terveket és álmokat dédelgetve lépett le 1930 késő nyarán a vonatról szegedi földre? — A főiskolán Kürti György tanította a szcenikát. Eredetileg építész volt, később színész lett, s amikor Szegedre színházigazgatónak kinevezték, hívott, s én első szavára örömmel csomagoltam. Akkor kezdődött tulajdonképpen a színházi mesterség elsajátítása, e különös, vonzó, mindig meglepetéseket tartogató világnak megismerése." Gyorsan ment, hiszen nemigen voltak úszóleckék, egyből bedobtak a mély vízbe. Emlékszem, első munkám a Lila test, sárga sapka című operett díszleteinek tervezése volt, majd a Vén diófa színpadképén dolgoztam. Egy évadban negyven bemutatót is tartottunk, minden hétbe esett egy-egy új feladat. Óriási iskola volt! Akkoriban a színház, ha nem is egyetlen, de mindenképpen a legfontosabb művelődési, szórakozási és társasági fórum volt. Szeged közönsége szerette színházát, színészeit, s engem is kegyeibe fogadott. Együtt dolgoztam többek között Tolnai Andorral, Kiss Manyival, Ajtay Andorral, Patkós Irmával, és sorolhatnám. Amikor néhány évvel később a szabadtéri játékok vezető szcenikusának hívtak, boldogan vállaltam a megtisztelő megbízatást. A megszűnés után két évtizeddel örömmel és tettre készen vettem részt a felújításban, az újbóli megindulásban. Azóta sok nyarat töltöttem a dóm szomszédságában. Életem programjává vált ez a hatalmas színház, és Nádasdy Kálmán a felújításkor megfogalmazott népszínház-koncepciójával egyetértve, ma is vallom, hogy ezen a színpadon megteremthető az a szintézis, melynek összetevője a magas művészi színvonal, a felemelő látvány, az ünnepi hangulat és az oldott együttlét kapcsolata, színház és építészeti környezet, természet és hatalmas embertömeg együttes varázsa. — Mi ez, ha nem közönségigény, és minden művész vágya?! — Milyen impulzusok késztették arra a döntésre, hogy ilyen nagyszerű adománnyal lepje meg a rengeteg munkát, félig-meddig otthont, sok örömet és bizonyára rengeteg gondot osztó városát? — Túl a hetvenen, az ember mind többet gondol arra, hogy az élet múlandó. Lehet-e más egy művész életének célja és értelme, mint az, amit a költő Nagy László így fogalmazott meg: „feles hagyni!” Én is arra vágyom, hogy pályám dokumentumai, több mint 800 díszletterv, makett és képzőművészeti tevékenységem darabjai — festmények, metszetek, litográfiák, kerámiák — együtt maradjanak, és mások számára hozzáférhetően dokumentálják azt a kort, amelynek én egyik részese voltam. Szolgálat és teremtés — ebben a szóban foglalható össze legsommásabban Varga Mátyás gazdag életpályája. Sokszálú munkássága összeforrott a XX. századi magyar színházzal, annak egyik legerőteljesebb vonulatával. Akár le is tehetné a rajzceruzát, félretolhatná az agyagot, pihentethetné az ecseteket, de nem teszi, mert, mint mondja, addig él, amíg dolgozik. Nem hiszem, hogy van valaki, aki nagyobb izgalommal várná a szegedi színház újbóli megnyitását, mint ő. De hát addig még egyéb feladatok is vannak: augusztus 1-jén lesz fél évszázada, hogy tagja a Nemzeti Színinak, s ősszel, talán épp a képzőművészeti világhéten, megnyílhat a szegedi színháztörténeti kiállítóház műveivel. T. L.