Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

Szombat, 1985. május 11. A szenvedés előnye Az empátia kifejezést általá­ban beleérzésnek fordítják, amely, mint ilyen, nem áll túl­ságosan távol a szimpátiától. A két jelenség és képesség között kétségtelenül nagy az átfedés, mégis határozottan külön kell választani őket: szimpátia ugyan­is kizárólag csak érzelmi reak­cióképességet, azaz együttérzést föltételez (ebben a tekintetben az empátia alapja), míg az em­pátia már az együttérzés tudatos szintre emelt formája. Azaz: nem is annyira együttérezni a másikkal, mint inkább átérezni problémáját. — Ki tekinthető empatikus személyiségnek? — kérdezem dr. Buda Bélát, az ismert pszichiá­tert, aki erről a témakörről tar­tott előadást a József Attila Tu­dományegyetem klubjában. — Általában azt az embert tartjuk empatikusnak, aki akár pillanatokon belül fölismeri, hogy a másik mit akar, milyen hangu­latban van. Képes finom indíté­kok, érzelmi rezgések észlelésére, s ezekhez rugalmasan, simuléko­­nyan alkalmazkodni is tud. — Persze, csak akkor teszi ezt, ha az alkalmazkodás az ő szá­mára is megfelelő irányba tereli a kapcsolatot. — Ez eléggé természetes, hi­szen az emberek maguk szeretik meghatározni a másikhoz való viszonyuk alakulását. Ráadásul előadódhat olyan kapcsolat is, melyben a partner magatartása érdekében arra kényszerülünk, hogy „kiadjuk magunkat” — ahogy mondani szokás —, amit részéről nem követ hasonló mér­tékű önfeltárás. És itt lép be egy nagyon fontos motiváló tényező: a szenvedés. Megállapítható ugyanis, hogy a kudarcélmény, a konfliktusok, az ilyen-olyan meg­hiúsulások mind fokozzák a be­­leérzésre­ való képességet. Azok az emberek, akik előnyös tulaj­donságaik folytán könnyen te­remtenek kapcsolatot, ritkán ke­verednek konfliktushel­yzetekbe, illetve általában ők kerülnek ki azokból győztesen, sokkal kisebb mérvű empatikus készséget sze­reznek, mint mások. Ugyanakkor, ha valaki például testi fogyaté­kos, valamilyen súlyos betegsé­get élt át, vagy egyszerűen csak nehezen tud igazodni az általá­nosan bevett társadalmi nor­mákhoz, idővel megdöbbentő mértékű beleérző képességet sze­rezhet. A szenvedés tehát hosszú távon előnnyé is válhat, s ráadá­sul éppen az ilyen emberek tud­nak leginkább segíteni a hozzá­juk hasonló bajba jutottak. — A másik empátiafejlesztő hatású tényező tehát a saját él­ményeken alapuló tapasztalat. Úgy tűnik, minél több és több­féle szituációt tapasztal meg egy ember, annál inkább kifinomul a beleérző-kövessége. — Ez kétségtelen tény. A ta­pasztalat bizonyos esetekben azonban el is zárhatja az empá­tia csatornáit. Az ember jelleg­zetes viselkedésmóddal reagál az élet nap mint nap ismétlődő szi­tuációira, védő-elhárító jellegű modort vesz föl, ami meg is állja a helyét, de csak azokban a hely­zetekben, melyek megélésére ki­dolgozta. Közismert példa erre az orvos, a betegek és „a­ társada­lom viszonya. Az orvos minden­képpen kiemelt helyet foglal el a betegekhez képest, de csak a ren­delőjében, és amíg a betegek be­tegek. Mihelyt azonban kilép az intézményből, státusa megválto­zik, és lépten-nyomon szembesül a „mi van, dokikám?” jellegű szövegekkel, tehát azt tapasztal­ja, hogy a betegekkel szemben használt, jól bevált viselkedés­­mód a kinti életben teljességgel alkalmazhatatlan. Mivel begyako­rolt, rutinszerűen végzett mun­kája során empatikus képessége részben visszafejlődik, ezzel a je­lenséggel esetleg igen sokáig nem tud mit kezdeni. Érthetetlennek és méltánytalannak tűnik számá­ra ez a kettősség, egészen addig, amíg az ebben a formában je­lentkező kudarcélmények újjá nem fejlesztik beleérző készségét, s rá nem talál (rá nem hibázik?) az önmagának viszonylag még legelfogadhatóbb magatartásra. Ezzel a jelenséggel persze mind­annyiunknak meg kell küzde­­nünk, hiszen a különböző élet­helyzetek más-más viselkedés­­formát kívánnak tőlünk. A saját magunknak adományozott státus minduntalan a pillanatnyi szituá­cióhoz kell igazítani, lehetőleg minél zökkenőmentesebben. És ennek megvalósításánál kerül elő az empátia: megérezni, mi az, amit másoktól várhatunk, s mi az, amit tőlünk várnak, sőt el­várnak. — Az így kapott kép persze nem mindig kedvező... — Kétségtelen: ha az ember empatizál, a környezet visszaje­lez, és kíméletlenül szembesíti az egyént az önmagáról kialakított énképpel. — Említette az előadásában, hogy az empátia tanulható. Mi­képpen lehet fejleszteni ezt a képességet? — Egyszerűen vissza kell ját­szanunk magunkban a különféle szituációkat, beszédhelyzeteket, minél több benyomást rögzíteni, nem feledkezve meg a metakom­munikáció eszközeiről sem. A mimika és a gesztusnyelv megfi­gyelése óriási segítséget­ nyújthat a beszélgetőtárs pillanatnyi han­gulatának megértéséhez. A több­ször végiggondolt helyzeteket az­után értelmeznünk kell, de első­sorban a partner szempontjából. Képzeljük bele magunkat a má­sik helyzetébe — ez persze még nem empátia, hanem csak meg­valósulásának lehetősége —, s a befelé, az önmagunkra irányuló, visszaható figyelés helyett fi­gyeljünk inkább a másik ember­re. Mintegy vissza kell fogni sa­ját énünket, hogy út nyíljék a beszélgetőtárs egyéniségének ki­bontakozására, vagy a magára húzott szerep előadására. Hogy ő melyiket helyezi előtérbe, ilyen módon könnyen megálla­pítható. De nem is ez a lényeg elsősorban, hiszen a kommuniká­ció célja a kapcsolatteremtés. Ha ráérzünk a másik ember egyet­len apró, rejtett motívumára, már a kezünkben van egy szál, ami elősegítheti a másik ember megismerését. A mi dolgunk ilyenkor a finom, tapintatos visszajelzés, amely további dol­gok elmondására készteti őt; a jelzések és visszajelzések foly­tonos ide-oda áramlása révén pe­dig megkezdődhet két ember egy­máshoz való kötődése. FARKAS CSABA Restár Sándor Labirintusban felkészültem a lélegzet­elállító mutatványra mellkas-röntgenem rendben hamis papírjaim szívem fölött tudom már új nevem személyi számom születésem helyét és idejét anyám anyjának nevét most már csak pár balekot kell keresnem (publikum gyanánt) mielőtt megtanulnék igazodni ebben az észvesztő zűrzavarban — s ha jól értem a szavak egymásutániságát mintha errefelé félnének is az előzéstől — na meg a kanyarodástól de talán mégsem lesz túl nagy baj hoztam közhelyeket is egy csokorral hogy egy ünnepélyes pillanatban átadhassam ünnepélyesen az arra rászorulóknak MAGAZIN 7 Volt egyszer egy lakó A század első évtizedét írják. A neves helyi építőmester, Papp József özvegy édesanyjának egy négyszobás, központi fűtéses házat tervez Makón, a Lonovics utcában. Az utcára öt apró ablak néz. A homlokzat mí­ves; élek, bemélyedések, kitüremkedések váltogat­ják egymást. A ház falát zöldre festik, akárcsak a tetőzetet beszegő „csipkés” verébdeszkákat. A szo­bák aprók és alacsonyak. Papp néni a leghátsó, kertre néző helyiségbe húzódik vissza, a három ut­cai szobába pedig bérlőket fogad. A házban mind­egyik lakrésznek van valami érdekessége. A ka­puhoz legközelebb eső aprócska szoba mennyeze­tén virágokat, gyümölcsöket imitáló gipsz stukkó­­díszítések, a legtágasabb, középső szobában szökő­kút, melynek párájában dús zöld növényzet díszült az ablakok előtt. A harmadik szobát sötét lilára festik, a padozat pedig geometriai formákból kira­kott intarzia. Itt a bútorok kicsit szegényesek: ágy, kanapé, egy viaszos vászonnal borított asztal, szé­kek és egy lámpa. 1913. augusztus 31. A harmadik szobába új la­kó érkezik: Szakolcáról. Az ekkor harmincéves fér­fi „Eötvös József unokájának, a liberális, művelt földbirtokosnak, Návay Lajosnak ajánlására kapott állást a makói gimnáziumban". Az iskola ötpercnyi járásra van a Lonovics ut­cai háztól. Menetközben elhalad mindig a Püspök­kert mellett, melynek fái beárnyékolják a macska­köves utat és a téglából kirakott járdát. Közel van ide az Otthon-kávéhoz is, ahol ál­landó vendég dr. Espersit János ügyvéd, dr. Fried Ármin orvos és Kesztner Zoltán, a helyi villanyte­­lep igazgatója. És nincs messze Vészi Dezső főtéri könyvkereskedése sem, ahol böngészni épp úgy le­het, mint beszélgetni. Az új lakó azonban mind ritkábban mozdul ki szobájából. Marasztalják a nyár végi kánikulában a hűs falak , és a rajta egyre jobban elhatalma­sodó melankólia. Ugyanebben az időben az utca túloldalán, átel­­lenben, egy húsz év körüli varrónő lakik. Ablaká­ból pontosan a kis zöld házra látni. Nem tűnik fel neki az új lakó. Papp néni házában különben is sűrűn váltogatják egymást a bérlők. S ez a férfi is szinte észrevétlenül él. 1914. március. A lila szoba lakója gyakran ma­gára zárja az ajtót. Dolgozatokat javítgat, verseket ír, olvasgat, töpreng, magányba merültem „Negye­dikén 10-ig tanított, majd kisietett az állomásra. Még épp elérte a pesti motorvonatot. A főváros­ban a Nemzeti Szállóban vett ki szobát, ahol két nappal később az inget hirtelen széthúzta a mellén, s a revolvert gyöngéden, de határozottan magára emelte...” — mint évtized múlva veil majd ma­gáról, harmadik személyben. Egy-két évvel később. A kis szobában újra versek születnek: „A muszka" és a „Makói idill”. „A muszka” ihletője Prokop, aki idevetődött orosz hadifogolyként a makói főgimnázium fűtője. A „Makói idill”-ben pedig így „versesül” a kisvárosi lét: „Falusi béke szendereg, misére mennek emberek... öreg park ágyán a szobor És a csönd csak zenél.. * A lakó véglegesen 1916 decemberében távozik a Lonovics utcai ház lila szobájából. * Ugyanez a ház, 35—40 évvel később. Fiatal házaspár költözik az épületbe. Egy orvo­s dr. Nagy Dezső és testnevelő tanár felesége az új lakók. A feleség édesanyja már akkor kinézi kislányának ezt a házat, amikor az épületbe még Mészárosné Rózsa Rózsika varrónőhöz — az előző háztulajdonoshoz — járnak ruhát csináltatni. Kedves, meleg otthon­nak találja. Később meg is veszi a fiataloknak. A fedél alatt két fiú születik, akik itt is nőnek fel. Dr. Nagy Dezsőné is abban a gimnáziumban tanít, mint hajdan a költő. És ő lakja — immár nyugdíjasként — a harmadik, a lila szobát is. Sze­reti a verseket. Kedvenc költője: Arany János, Tóth Árpád és szobájának egykori lakója, Juhász Gyula. * Átellenben most is ott él az a varrónő, aki het­ven esztendeje fiatalasszonyként­ el-elnézegette a Papp néni kapuján ki-be járó kosztos lakókat. Ki­lencvenéves. Néha, mikor jó idő van, kiáll a jár­dára, homályosodó tekintetét a szemközti házra emeli. * 1965. február. A Papp József tervezte kis ház ugyanolyan díszesen áll az azóta nevet változtatott utcában (József Attila u. 13. szám alatt), mint a századelőn. Dr. Nagy Dezsőné akarata szerint min­den úgy marad, ahogyan az Juhász Gyula ittléte­kor lehetett. Az épület arányos, szép küllemén semmit sem változtatnak. A külső fal színe most is zöld. S ha észreveszik, hogy valahol elkezd potyogni a vako­lat, rögtön mestert hívnak. A harmadik szoba fala lila. A falakon képek (az egyiken Nagy Dezsőné édesanyja). A szoba közepén asztal, székek. Alkonyodik. Nagy Dezsőné épp arról beszél, hogy itt, a négy fal között, ebben a városban, mennyire egyedül érezhette magát a költő. Kint megcsikordul az utcai kapu. Juhász Gyula jönne épp haza a gimnáziumból? Rajta fekete kalap? Kezében esernyő? Megvillan magas homloka? Dr. Nagy Dezső nyugdíjas orvos lép a szo­bába. BODZSÁR ERZSÉBET * * * * Mi változott helyesírásunkban? A társadalom és a nyelv alakulása, fejlődése foly­tán helyesírásunknak is módosulnia kell. Legutóbb 1954-ben változott a magyar helyesírás, amikor a Magyar Tudományos Akadémia közre­bocsátotta a helyesírási sza­bályzat tizedik kiadását. Most, több mint harminc év múltán közzétette a magyar helyesírás szabályai című kézikönyv ti­zenegyedik kiadását, amelyet tízévi munkával készített el az MTA Helyesírási Bizottsága. Az új szabályozás nem hoz lényeges változásokat helyes­írásunkban, de elő fogja segí­teni, hogy jobban áttekintsük helyesírásunk rendszerét, és könnyebben megtalálhassuk a választ helyesírási kérdéseink­re. Szám szerint kevesebb lett a szabály (az eddigi 438 sza­bályzati pont helyett csak 299), és világosabb az elrendezésük, a megfogalmazásuk. A példa­táruk is alaposan felfrissült, gazdagodott. Az egyes szabály­pontokban több a magyarázat és a hasznos információ,­­ így a szabályzati rész — a kötet első harmada — az eddigi 74 oldalról 115 oldalra növekedett. Fontos változás, hogy a dz és a dzs betű amely eddig hi­ányzott a magyar gyerekek ábécéskönyvéből, most ábé­cénknek teljes jogú tagjává lé­pett elő. Ezután a sorvégi szó­elválasztáskor mindig egyben kell tartani őket, éppen úgy, mint a többi kétjegyű betűn­ket (cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs). Amint például a kocsi szó el­választása nem lehet koc­si, csak ko­csi, úgy a bodza és a menedzser szóé sem lehet bod­za és mened­zser, hanem csak bo­dza és mene­dzser. Akinek ez furcsa, gondoljon arra, hogy c hangunknak a dz, a cs-nek pedig a dzs a hangtani (zön­gés) párja, méltó hát, hogy a betűjük is „egyenjogú” betűje legyen végre a magyar helyes­írásnak. A hagyományos ly betűnk természetesen továbbra is meg­maradt. Igaz, hogy a neki meg­felelő eredeti hang ma már nem él köznyelvünkben, de gondoljunk csak arra milyen különös lenne az írásunk, ha például Vörösmarty Szózatának e mondatát: Ez a föld, melyen annyiszor­­ Apáid vére folyt — a két kérdéses helyen j-vel ír­nánk át (mejen, fojt). Hasznos újítás, hogy az ed­diginél sokkal több figyelem fordul a helyesírásban rejlő stilisztikai lehetőségekre. Pél­dául az előző szabályzat meg sem említette az igekötőkről szólva, hogy föl, fölül és fönn igekötőnk is van. A mostani 131. pontból mindenki világo­san láthatja, hogy ezek nem kevésbé helyesek, mint e-be­­tűs változataik: a fel, a felül és a fenn. Nyugodtan írhatjuk ö-vel: fölemelni fölmegy, föl­tekint, fölülemelkedik, fönn­maradt stb. (Ha az igekötő utáni szótagban e van, akkor szebb is az ö-ző változat!) Új fejezet a könyvben „Az egyszerűsítő írásmód" (ilyen az előző kiadásban nem volt), s az eddiginél sokkal jobb, sok­kal részletezőbb lett „A kü­­lönírás és az egybeírás", „A tulajdonnevek írása” és „Az írásjelek" című fejezet. A tu­lajdonnevek fejezetében a csillagnevek, a márkanevek, a kitüntetések és a díjak neve, illetőleg ezeknek a helyesírása — újdonság. Az intézményne­vek és a címek írása eddig is szabályozva volt, de ez most egyszerűbb, s így könnyebb lett. Alaposan felfrissült és gaz­dagodott a kiadvány szótári része, amely a korábbi 177 ol­dalról 249 oldal terjedelműre bővült. Kitűnő újítás, hogy ál­talában nemcsak azt mutatja meg, mit hogyan kell írnunk, hanem többnyire a megfelelő szabályzati pontra is utal. Egy példa a sok ezer közül: „me­gyei tanács, Hajdú-Bihar Me­gyei Tanács 187”. Már az itteni írásmódból is kitűnik, hogy a megyei tanácsok nevét köznév­ként kis kezdőbetűkkel írjuk, tulajdonnévként pedig most már minden tagjukban nagy kezdőbetűkkel. A szám (187.) a megfelelő szabályzati pontra utal, s ott részletesebb infor­mációt és további példákat is találunk: Vas Megye Tanácsa, illetve Vas Megyei Tanács. A hidak nevét ezután általá­ban ugyanúgy írjuk, mint az utcák, utak nevét, vagyis nem kötőjellel, hanem külön: Pető­fi híd, Szabadság híd. Kötőjel csak akkor kell, ha a híd név­telen, és csak azt akarjuk meg­jelölni, hogy minek a hídja: Duna-híd, Maros-híd. És egy harmadik módon, szorosan egybeírjuk a budapesti Lánc­híd nevét mert ebben az eset­ben a híd típusát jelölő szóból lett tulajdonnév. Ez a három­­féleség jól érzékelteti, hogy új szabálykönyvünknek mennyire dialektikus a szemléletmódja. A megváltozott helyesírású szavakból és szókapcsolatokból most csak néhány példát em­lítek. Ezután kis kezdőbetűk­kel írjuk minden történelmi esemény, tehát a’ nagy októ­beri szocialista forradalom és a nagy honvédő háború nevét is. Egybeírjuk: intézőbizottság, szerkesztőbizottság. Hosszú magánhangzás lett a hívő és zsűri szó. Különbséget teszünk a Bük község és a Bükk-hegy­­ség nevének írásában akkor is, ha­­ vei rag járul hozzájuk: Bükkel, de a Bükk-kel. (Ha­sonlóképpen írjuk az ilyeneket is: Bonn-nal, Bonn-nal, Tal­­linn-nal, Tallinn-nak.) A magyar helyesírás szabá­lyai című könyv tizenegyedik kiadása egyelőre 113 ezer pél­dányban jelent meg. FASZTOR EMIL

Next