Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-01 / 76. szám

76. évfolyam, 76. szám 1986. április 1., kedd A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Az állam és a vállalatok Minisztertanács márcus 27-i üléséről megfogal­mazott közlemény röviden, tömören adja tud­­tul, miről tárgyalt a kormány csütörtökön. E kommünikében olvashatjuk a következő — nem ép­pen szívderítő — mondatokat is: „a Miniszterta­nács ... megállapította, hogy az elmúlt év gazdálko­dására jellemző egyes kedvezőtlen jelenségek meg­szüntetésében nem kielégítő az előrehaladás. Így töb­bek között elégtelen az export árualapok termelésé­nek növelése, lassan javul a hatékonyság, egyes gaz­dálkodó szervek a teljesítményeket meghaladó bér­emeléseket hajtanak végre” ... Hogy mi rejlik e mondatok mögött, az többé-ke­­vésbé már ismert. Az országgyűlés közelmúltban be­fejezett tavaszi ülésszakán Rácz Albert bér- és mun­kaügyi államtitkár részletesen szólt a túlzott mértékű bérkiáramlásról. Elmondotta például, hogy 23 száza­lékos béremelés történt decemberben az iparban (pél­dátlan eset!), s az 1986. évi béremelési lehetőségeket a gazdálkodó szervezetek tetemes része már az év elején realizálta, nem gondolva arra, hogy a bértö­meg kisebb-nagyobb részét év közben, a teljesítmé­nyek fokozására, ösztönzésére kellene felhasználni. Felhívta a figyelmet arra is, hogy egyes alaphiányos, sőt veszteséges vállalatok is „élen jártak" ebben a bérversenyben, nem törődve azzal, hogy ennek kö­vetkezményeit a költségvetésnek, más szavakkal az egész lakosságnak kell majd vállalnia. Az átlagos magyar állampolgár közgazdasági mű­veltsége sokat nőtt az elmúlt években, így jól tudja: a megalapozatlan fizetésemelés igencsak veszélyes „játék” Ha a gazdaságirányítás tétlenül nézné ezt a folyamatot, ingatag alapokra épülne az antiinflációs politika, az a lakosságunk körében már népszerűvé vált cél, hogy a fogyasztói árak emelkedése ebben az esztendőben ne haladja meg az 5 százalékot. Mi rejlik az említett vállalati magatartások mö­gött? Betartották-e az írott és íratlan játékszabályo­kat, nem sértették-e meg az állam és a vállalatok közötti partneri viszonyt? Hogy e viszony alatt mi értendő, arról az utóbbi hónapokban mind többet írnak a jeles közgazdászok. Sárközy Tamás, a Marx Károly Közgazdaságtudomá­nyi Egyetem jogi tanszékének tanára például „a gaz­dasági alkotmányosság lehetőségéről” címmel tanul­mányt írt a Valóság folyórat idei, februári számá­ban. A többi között a következőket olvashatjuk: ... „a központi gazdaságirányítás és a vállalatok kö­zött alkotmányjogi keretjogviszony elemei jöttek létre, amelynek lényege a központi gazdaságirányítás részéről a vállalatok részére törvényben, tehát az ál­lamhatalmi szervek által biztosított jogok garantálá­sa, a gazdaságirányító tevékenység vállalati önállósá­got biztosító, vállalati jogokat nem sértő gyakorlása, a másik oldalon a vállalatok részéről a vállalati kö­telezettségek teljesítése és a vállalati önállóság keretét képező jogok visszaélések nélküli gyakorlása.” A professzor kölcsönös jogokról, kötelezettségek­ről és az ehhez fűződő garanciákról ír a továbbiak­ban. Ismeretes, hogy a vállalati vezetők is sokat be­széltek erről a témáról az elmúlt nehéz gazdasági esztendőkben. Szóvá tették például, hogy túlságosan gyakran változnak, kiszámíthatatlanok a gazdasági szabályozók. A belátóbbak elismerték ugyan, hogy a sokat emlegetett külgazdasági egyensúly megterem­tése, megszilárdítása érdekében kényszerhelyzetbe ke­rült a kormány, s voltaképpen nem volt más válasz­tása, ám mégis azt kérték: ha egy kicsit enyhül a helyzet, ha jobban áll az ország „szénája”, akkor te­gyék lehetővé számukra, hogy hosszabb távon tervez­hessenek, gazdálkodhassanak ... Köztudott az is, hogy sok minden történt e jo­gos kívánságok teljesítése céljából. A gazdaságirányí­tás 1985. január elsején életbe lépett új szakasza je­lentősen bővítette a vállalatok önállóságát, mozgás­terét. S bár a kormányzat az elmúlt évben is nyo­­­­matékosan és ismételten hangsúlyozta, hogy a több­­ lehetőség több felelősséggel jár, az év végi és 1986 eleji fejlemények­­ azt igazolják, hogy a gazdálkodó szervezetek kisebb-nagyobb köre — tisztelet a kivé­telnek — ez utóbbit már nem érzékelte megfelelően. Kertelés nélkül fogalmazva: rosszul vizsgáztak nagy­korúságból. Többet, gyakran lényegesen többet fizet­tek ugyanannyi vagy még kisebb teljesítményért, vagyis olyasmire vállalkoztak, amit még a nálunk sokkal gazdagabb országok sem képesek megtenni. Kérdés:­mi történjék ezután? Az-e, amiről Rácz Albert szólt az országgyűlésen? A „teljesítménnyel alá nem támasztott, taktikai megfontolásokon alapuló keresetnövekedés előbb-utóbb a szabályozók szigorí­tására kényszeríti a gazdaságirányítást, mert az egész társadalom és az egész gazdaság érdekei oldaláról megengedhetetlen, hogy a személyi jövedelem alaku­lása tartósan elszakadjon a gazdasági teljesítmé­nyektől”. H­osszabb távon valóban csak a gazdasági alkot­mányosság érvényre juttatása jelenthet kiutat ebből a helyzetből. Az, hogy a versenyszféra egyetlen vállalata se éljen vissza a többi joggal és lehetőséggel, egyszerűbben szólva: a tisztességes, kor­rekt partneri viszony követelményeinek megfelelően tartsa be az írott és íratlan szabályokat. Magyar László A Selymes város új élete Milyen a panel, ha fehér? Emlékek? Sok-sok délutá­ni edzés a Szeol pályáján, biciklis menekülés a Csillag téri vágányok elől, vízitele­pig döcögő villamos, Tisza­­part, sínek közt porosodó gaz, számháború a töltés tö­vében. Képek, homályos ké­pek, amit alaposan megté­pázott az idő. Ismeretlen városrész? In­kább idegen. Aki pedig ide­gen tájakon kóborol, jobb, ha ismerőseire hallgat. Pél­dául Bálint Sándorra, aki A szegedi nemzetben így ír Felsővár­osről: „A jólétből fakadó rátar­­tisága, költségesebb ruház­kodása miatt régebben ké­­nyes város, selymes város néven emlegették... Az ada­tok szerint a legrégebbi vá­rosrész ... Az ősi Felsőváros szigetszerű házcsoportokból állt. Szent György tér és környéke, a mai Sándor és Csaba utca, a Tabán és a József Attila sugárút vidé­kén éltek a legtöbben . , Felsőváros kezében volt a vízi szállítás — így a gazda­sági élet. A vizek hazája. Szabályozás előtt a Tisza sok mellékága fogta körül. Tápéról csak ladikon le­hetett megközelíteni.. . Ipa­ra: sószállítás, faúsztatás, halászat, de dolgoztak itt tí­márok, szűcsök, kékfestők is. Rangját jellemzi, hogy honorácior, hivatalviselő polgárság is települt ide." * Nem illik Szeged legjobb ismerőjét kiigazítani, én nem is merném. Megtette viszont egy rendelet, amely kimondta, hogy Felsőváros új határa a Nagykörút le­gyen, így a szalámigyár, a Szent György tér, vagyis az ősi központ már Belvá­ros lett az új közigazgatási rend szerint. Szegényebb lett Felsőváros? Ha a múlt ér­tékeivel mérjük a gazdagsá­got — mindenképp. De ki­sebb semmi esetre sem.­­Nézzük meg, mit is ho­zott az elmúlt tíz év az új határok (József Attila su­gárút—Retek utca—Lugas utca—Felső Tisza-part— Nagykörút) között. Meglepő számokat kell­­ megismer­nünk. Körülbelül 6 ezer la­kás épült fel, ami legalább 20 ezer szegedi otthona, Li­la iskola, ABC, MHSZ- sportközpont, s persze az új híd, amit Felsőváros vi­tathatatlan tényként saját­jának tekint. S vajon, há­nyan tudják, hogy mindez az olajnak köszönhető. A ko­­rábbi tervek szerint ugyan­is Móravárost akarta nagy lakóteleppé fejleszteni a vá­ros, de mikor itt kincset ta­láltak a föld alatt, újrafo­galmazták a jövőt. S a gé­pek Felsővároson dúzták a földet, rombolták a házakat, szanálták a múltat. Itt azért álljunk meg egy pillanatra. Ez a lakótelepnyi városrész ugyanis nem hét­köznapi kísérlet helyszíne. Aki rászán egy délelőtti sé­tát, azonnal észreveszi — tu­catnyi régi ház maradt meg a panelek között. — Ezt tulajdonképpen már városrehabilitációnak neve­zi a szakma — magyarázza Takács Máté, Szeged főépí­tésze. — De nemcsak a múlt és a jelen összhangba ho­zása jelenti az újat. A híd­főnél például sikerült a legszebb épületegyüttest ki­alakítani, már persze, amennyit a paneles tech­nológia megenged. A cserép­tetős épületek szinte min­den szegedi tetszését el­nyerték. S még valami: a hagyományos utcarendet kö­vető építéseknél hagytunk a panelek közt üres telkeket. Ide hagyományos technoló­giával épülő házak kerül­nek­ majd, valószínűleg szö­vetkezeti kivitelezésben. Ügyes csel az egyhangú­sággal szemben? Reméljük, nem tudja kivédeni ? Hallottam, mennyi vita dúlt Párizsban arról, sza­bad-e magas házakkal kö­rülbástyázni a Szajnát. Egy pillanatig sem akarom vá­rosunkat a franciák büsz­keségével összevetni, de bi­zony nálunk is valami ha­sonló háborúcska dúlt a Ti­­sza-part ürügyén. Városvé­dők, építőművészek, leendő lakók, Szegedet szeretők közös gondolkodásának, no meg a lehetőségeknek kö­szönhetően végül is nálunk tízemeletesek kerültek a partra. A lehető legszebb paneltízesek közül. Hogy sokaknak ez is kevés? Hát ezen már fölösleges vitat­kozni. Amin viszont lehet, sőt kell is: mi legyen a Kis Tisza utcával, az egykori hajósházakkal, és a Csaba utca 34. szám alatti mű­emlék épülettel. A buldóze­rek elkerülték. Tudták, mű­emlékekben nem túl gazdag városunknak szüksége van e tenyérnyi múltra is. Az idő viszont mintha nem tud­ná — szaggatja a vakolatot, cibálja a tetőt, sarkából for­dítja a korhadt ablakot. — A Csaba utcába alko­tóházat képzeltünk el, de sajnos pénz hiányában le­állt az építkezés, s ma a lelkes szomszédnak köszön­hető, hogy egyáltalán áll­nak még a falak. A hajós­házak felújítása is olyan összeget követel meg, amit az állam ma nem tud elő­teremteni. Szeretnénk vál­lalkozókat találni, olyano­kat, akik éttermekké, pan­ziókká alakítanák át a pa­tinás házakat. Ez persze csak ötlet — egyelőre. * Csak ötlet — mondta Ta­kács Máté. Reméljük, ebből több valósul meg, mint a házak alá tervezett üzletso­rokból. Ez a terv ugyanis elveszett, s most garázsajtók bámulnak a hídra. Hát...? „Ja, kérlek, nem lehet minden tökéletes” — tárja szét karjait az egykori sely­mes város kopott farmerba bújt, nagyon is mai lakója. „De azért jó itt lakni, hidd el nekem!” Miért is ne hinném. Hi­szen a már leírtak mellett sok apró jel bizonyítja — erre a területre mintha több figyelem jutott volna, mint a többi lakótelepes város­részre. A gondosan fehérre festett panelek, a Pille ut­cai lakókat is megelőzően elkészült ABC, az MHSZ- nek köszönhető szabadidő­park. Az írás végére mégis maradtak kérdéseim. Mi lesz a Tisza-parti stadionnal, s mi lesz a fűrészteleppel? Vagy ez már a jövő? Az újabb tervek, ami nélkül egy frissen elkészült új vi­lág is elképzelhetetlen? Bátyi Zoltán

Next