Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-01 / 76. szám

Kedd, 1986. április 1. Locsolkodók ¥ Új óra-rend Nulla óra 48 perc 20 másodperc — mondta a 080-as telefonon a „géphölgyóra". Badar kérdésemre nem válaszolt, mármint arra: tes­sék mondani, mikor kell átállítani az órát? Ő csak szaj­kózta tovább a perceket... Újabb próba, ezúttal a 01-nél: kértem negyed há­romra ébresztőt — balul, mert emigyen szóltak. — Miért nem a tudakozót hívta? — Nem ezen a számon költenek? — Nem, de mennyi az öné? Értem, mindjárt vissza­hívom. Megtörtént a revízió, ígérték, hogy negyed háromkor keltenek. „Utitársnak" a Tempót kértem. Fél háromra szeret­nék kocsit a Retek utcába, az algyői takarékszövetkezet elé. — A mostani időszámítás szerint? — csicseregte egy kedves női hang? (Háttérben ,,zaj”: szólj, hogy két órakor előrébb kell állítani az órát! Lám, egy hívással kettőt spórolhattam volna, hisz' a 16­ 666 minden tud.) — Tehát mostantól számolva 1 óra 18 perc múlva küldöm önért az autót. Köszönöm hívását — vetett véget a beszélgetésnek a diszpécser. Rövid az idő, mégis szundítok egy csöppet — gondol­tam. Igen ám, de nem sokkal ezután telefon csörömpölése vert föl. Pontosan ébresztenek, rohanok, jön a taxi. A kapkodás viszont sosem volt jó. Most sem, mert még a téli­­dő szerint ébresztettek — igazolta, is a „géphölgyóra", de zsak kettőkor — így: három óra, nulla perc, tíz másod­perc ... Zavarosan bizarr az egész. Mindenki figyelt, ki így, ki úgy, segített. Csak egyetlen dolgot felejtettek el. Jelesen azt, hogy egyáltalán nem lehetett negyed 3, sőt­ 2 óra sem, mert akkor már 3 volt. A. S. Húsvét második napja Előáll a töpörtyű­ emberke, a kies fiú, összeüti a boká­ját, meghajtja magát, és rá­zendít együgyű versikéjére: „Zöld erdőben jártam, / Kék ibolyát láttam, / El akart hervadni, / Szabad-e meglo­csolni?” A szintúgy kicsike leány lesüti szemét, és szen­dén mondja rá a feleletet: Szabad! A néprajz tudománya em­lékszik már csak arra, hogy maga a locsolás igen kései képződmény, a lerészegedés azonban sokkal régebbi. Ki­józanító állomásaink protek­ciós adag gyomormosóval szokták várni az ünnepet, és ritkán csalatkoznak. Néhány éve nem múlt el a húsvét­hétfő anélkül, hogy néhány gyerek ne szenvedjen alko­holmérgezést. Le kéne ko­pognunk, talán elmúlt már ez az idő, hála a televízió, a rádió­ és az újságok szajkó­zó sulykolásának. Nagyapáink nem sokat bajlódtak még a kölnis üve­gekkel. Inkább odavitték a leányt a kúthoz, és frissen húzott, jéghideg vízzel nya­kon öntötték. A legtüzesebb lánynak is fázott a bőre tő­le, mégis állta. Valami oka ennek is volt. Nem csak az, hogy az ünnep délutánján vagy keddjén visszaadhatta a kedveskedést. * Furfangos számítással de­rül ki minden évben, mikor is lesz húsvét. A nicaeai zsinat döntése szerint a ta­vaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első hódtölte utáni vasárnap. Ar­ra magam is emlékszem, hogy hosszú diákoskodásom idején mindig gyönge lom­bot hajtottak már a fák, amikor a húsvéti szünetről visszatértünk a kollégiumba. Lehetett a húsvét korán, le­hetett későn ez mindig be­vált. Akár úgy is mondhat­nánk, a legbiztosabb tavaszi előrejelzés a nicaeai zsinat­tól számítódik. Ha pedig így van, akkor a húsvét nem csupán a keresztény egyházak egyik legnagyobb ünnepe, mert akkor támadt föl halottaiból Krisztus, ha­nem azért is, mert föltehe­tően mindig is az volt Em­ber és állat vágyakozik ak­kor már a kikeletre, nem csoda, ha szinte féktelen mulatságokra kapatja ma­gát. A farsang még csak te­metni akarta a kiszebadás telet, a húsvét már köszönti a legvarázsosabb évszakot, a tavaszt. A hangos hétfő, a vízöntő hétfő vagy a víz­be­vető hetfit elnevezés is erre utal. A néprajzi irodalom úgy tudja, a tojás, a piros tojás is régi találmánya az ünnep­nek. Jelképe lehet Krisztus föltámadásának csakúgy, mint az élet újraindulásá­nak, a megújulásnak a szü­letésnek és a termékeny­ségnek is. Ha a sorrendet akarjuk megkeresni, megint azt kell mondanunk, az egy­ház csak átvette, magához igazította a pogány szokást. A negyedik században már kezdi megszentelni a tojást, de egyházon belül általános, s­ ez is csak a tizenkettedik században lesz. Némely tu­dós könyvünk magát az ön­tözést is kapcsolatba hozza a hajdanában húsvét táján szokásos kereszteléssel, ami­kor még folyóba álltak, ne­tán meg is buktak benne elődeink, de a tavaszi meg­tisztulás szándéka talán en­nél is régebbi. A termékeny­ség-varázslás járuléka is. Megint hangsúlyozzuk, hogy az egyik legnagyobb egyházi ünnepünk a húsvét, és ez a megőrző, átalakító szerepe is tiszteletet érde­mel, de biztosnak látszik, magát a tojásfestést se az egyház kezdeményezte. A dí­szítőelemek az ősrégészet, il­letve az ókor leleteiben is megtalálhatók már. Hason­lóképpen ősi lehet a tojás­­patkolás szokása is. A ron­tások elhárításának primitív szándéka biztosan mögötte áll. Patkolni a lovat szokta a kovács, törékeny tojáshéjra fölverni a patkót kivételes képességekre vall. Találgat­ni lehet csak, de föltehetően abban a korban megpróbál­ták már, amikor a fémekkel először ismerkedett az em­beriség. Néprajzi lexikonunk sarkantyús patkolás képét is őrzi. Pánt fogja körül a to­jást, és két végéből kicsike sarkantyú ágaskodik elő, a szabadon maradt részeket pedig apró patkók töltik ki. Ha megint hozzágondoljuk, hogy a mindenkori életjel­vényt patkolták meg hihe­tetlen türelemmel, még könnyebb elhinnünk, hogy rontáskergető hatása is le­hetett. Előidéztem az előbb a bo­káját összeütő, versikét mondó gyerek képét, fölnö­vesztettem a megön­tözést dé­­vaj legényjátékká, de lennie kellett még valaminek, ami­nek a szende ábrázathoz csak megszelídítve lehetett köze. Húsvéti korbácsolásról is tudunk. Ez is olyan régi lehet, hogy a tojásosztogató húsvétot is megelőzte. Kor­bácsoltak, Tápén ódaricsol­­tak, máshol suprikáltak ap­rószentek táján is, hogy ke­lésesek ne legyenek az új esz­tendőben, föltehetően ez a „varázsütés” maradt meg a húsvéti változatban is. És ahogy a nagyvödrös öntözés is megelőzte a finom, kis­üveges kölnivizet , elvisel­ni ezt se lehet nagy élvezet, mert a frissen mosott haj igen hamar lucskossá lesz —a jelképes korbácsolást is megelőzhette egy keményebb változat. Gondoljunk csak arra, hogy a korbácsot leg­alább nyolc szál ,hajlós fűz­favesszőből fonják, esetleg a legvégébe még egy vesszőt is dugnak. Csakis azért baj­lódnak annyit a legények, hogy jót lehessen ütni vele. Csípőset, hogy kelésesek ne legyenek. A mi vidékünkön kutyakorbács az alkalmatos­ság neve, Fejér megyében pedig siba. A korbács meg­vonása önmagában se utolsó dolog, de annak szépnek is, jónak is kellett lennie. Van olyan fölfogás is, amelyik lehetségesnek tartja, hogy az öntözés már csak a kor­bácsolás kísérője volt. Talán éppen hűtésre szolgált. Ha újra visszaértünk az öntözéshez, hadd írjam le a székely szokást is, ahogy a könyvekben találom. Az, hogy a Dunántúlon vödör helyett néha vizipuska is járta, később pedig a szó­dásüveg is alkalmi locsolóvá vedlett, föltehetően már a polgáribb gondolkodás jele, de a székely változat ré­gibbnek látszik. Előző na­pokban a férfiak elmentek fenyőágakat szedni — érde­mes lenne ezt a szokás a májusfaállítás gondolatával is összevetni egyszer —, és a lángosházak kapufélfájára kötözték az ágakat. Talán éppen a székelykapu félfá­­jára is. És ahol nem ter­mett fenyő? Addig mentek, amíg nem találtak. Ha csak az ötödik vagy hatodik falu­ban akadtak rá, oda is el­mentek. Ha nem kaptak, el­lopták. Másnap aztán jött a hajnalozás. Ahol fenyőágat láttak, oda bementek, és a lányokat derekasan megön­tözték. Hogy a ház virágáéi he hervadjon! Orbán Balázs is említi a székelyföldről szóló könyvében. Hogy miért kellett éppen fenyőág? Különben talán nem tudták, melyik házban laknak a vízre váró lányok? Hogy miért nem elégedtek meg kéznél levőbb jelekkel? Miért mentek el a sokadik határba is? Kérdezni tovább is tudnánk, de felelni az eddigiekre se. Belepte az idő, benőtte a moha. Ezer ága-boga van a húsvétnak is, akárcsak a regősének csodafiú szarvasának. Most éppen kölnivíz van az egyik ágon, töpörtyűemberrel, szi­laj legénnyel és szende le­ánnyal. Horváth Dezső Még az 1930-as években is bakter vigyázta a falu éjjeli csöndjét. Szürkületkor föl­kelt a község háza elé kitert­ karszékéről, és elindult, hogy meggyújtsa a Nagyut­­cán levő lámpásokat. Az akácoszlopokra szerelt petró­leumlámpák csak a temp­lomtól a jegyzői lakig vilá­gítottak. Miután mindet meggyújtotta, szép lassan­ bejárta a falu utcáit. A lámpák télen este kilencig, nyáron egy órával későbbig égtek. Vagyis, akkor volt a lámpafúvás kiszabott ideje. Mire a bakter mindet elfúj­ta, a házablakon se szű­rődhetett ki lámpafény. Ahol mégis égett, ott a bakter a botjával kopogott: „Fújjátok el azt a mécsest, mert gyün­­nek a cigányok, azt' ellopják az éccakátokat!" Ahol nagy­beteg miatt világítottak, ott csak akkor szólt, ha elfelej­tették föltenni az ablakra a gyékényből szőtt ablaksötétí­­tőt. Sok családban lámpafúvós uttyt is csinálták — hasítot­ták, sodrották, szőtték, — a gyékényt. Szerencsés család,­ volt, amelyikben valaki tu­­­dott és szeretett mesélni. „Az én apósom mondta róna szegény egész éjszaka. De az anyósom mingyár lehüssen­­tette, hogy ne beszéljem ös­­­sze olyan sok haszontalan­­ságot." Ha elhallgatott a mesélő, csakhamar elálmo­­sodtak Ettől óvott a csőn­ Böjtidő­ des dalolás, helyenkint a táncolás, hogy „még ne macskásoggyunk.” A fiatalok az idősebbeket — szülőket és nagyszülőket is — meg­forgatták, hogy meggémbe­­redett tagjaik egy kicsit megnyúljanak. ,,Úgy elfá­radtunk, mint a kutya, de megérte. Nagyot húztunk a köcsögből, jól kifújtuk ma­gunkat, azt’ hajcs, szüttünk tovább.” A böjti időszak fegyelemre és önfegyelemre intette a régi falu népét. Néhány év­tizeddel ezelőtt ugyanis a tápai öregek fejcsóválva be­széltek azokról, akik böjtidő­ben báláztak, lagziztak. Mert a fáma tilalmat úgy tartot­ták, azért vannak a farsan­gok (a nagyfarsang Vízke­­reszttől hamvazószerdáig, a kisfarsang szent Mihálytól Katalinig, a zöldfarsang hús­vétiól pünkösdig), hogy ak­kor mulassanak, hisz a gaz­dasági munka dandárja amúgy is szünetel. A farsan­got egyébként se az egyház, se a tudományok nem sorol­ják a jeles napok közé, mi­vel telis-tele van babonás hiedelmekkel, szokásokkal. Ennél fogva (is) már a kö­zépkorban tiltott mulatozási idő volt, éppen a fékezhetet­lenségig fajuló hangoskodá­­sai, eszeveszett dorbézolásai miatt. Az emberiség mégis mulatott és mulat, mert mu­­lathatnékja éppen a dolog­idők szünetében támad. A régiek böjtidőben a há­zaknál rendeztek kurtabált vagy zugbált. Amelyiküknél a legnagyobb volt a nagy ház, onnan mindent kipakoltak, és ott táncoltak, daloltak egy szál tambura zenéjére. „Amikor már zsöndült az üdő, akkor vasárnap délután az erdőbe csináltuk az erdei bált. Placcot nyestek a legé­­nyek, úgy raktuk, mint a hájderménkű. Hegedűs Pis­ta bácsi világtalan cimbal­mos vót, az muzsikált. Néha elkiabálta magát: Cigány, aki nem cserél. Akkor párt változtattunk, azt akkor tán­coltunk tovább, addig, ameddig elsőt nem haran­goztak a létaniára. Akkor hazamentünk:, átöltöztünk és mentünk a templomba. A legények is haza­mentek, etették, itatták a jószágot, aztán valahon mög én csak összeg­iüttünk, kártyáztunk lámpafútáig.” Manapság mintha feje te­tejére állt volna az elődök, szigorú böjti szokáshagyo­mánya. Pedig — mint lát­tuk — a szigorúság nem egyszer „szemet húnyt”, s a bakter is csak addig volt a zugbálazók között, amíg ki­itta borát. Aztán visszahúzó­dott a községházára. — a hűvös böjti szelek elől. Ifj. Lele József 3 Silány ház, annyi sonka A húsvéti locsolót minde­nütt borral, esetleg sörrel, vagy pálinkával kínálgat­­ják. Ha nem szereti az italt, a sok szabadkozás helyett egyszerűbb, ha direkt ezért kocsival megy, és már kész is a kibúvó. De mit tegyen az, aki nem állhatja a főtt sonkát, vagy csak épp de­geszre ette magát másutt? A legméltányosabb megol­dás is csak az lehet, hogy egy vékonyka szeletet kós­toljon meg. Illik dicsérni, hogy ilyen finomat már rég evett, ügyes a ház asszonya. Tíz helyen, tíz ügyes as­­­szony — lehet, hogy ugyan­annál a hentesnél vették az ünnepi muníciót? * Míg a fogyasztás kollek­tív, a vásárlás egyszemélyi felelősség. Drágábbat, ol­csóbbat, zsírosat, soványat, keveset, sokat vegyen? Mert lehet az a sonka egészben, darabolva, kötözve, vagy hálóban, de csülköt, vagy füstölt tarját is választhat. Aki egy-két héttel az ünnep előtt kezdi a felkészülést, valahol biztos rátalál a ne­ki tetsző húsokra. Akkor magára vessen, ha az utolsó napokra hagyja, és csak a legközelebbi sarki boltig megy el. Egyik helyen csak körö­zött van, aki a város másik végén próbálkozik, csak da­­rabok­at talál. A boltos a világért sem rendelne ilyen­kor már a hiányzó fajtából, azt kell adni, ami a pulton van. A húsvét utánra ki­maradt sonkánál nincs sze­rencsétlenebb látvány, kinek kell az már akkor. Ismét visszanyeri az egy-két hétre felfüggesztett uralmát a pa­ri­zer és a csabai felvágott.­­ Az a szép kerek sonka épp jó lenne. Hm ... hat ki­ló, no nem baj, felváltjuk az utolsó ezrest, a visszajáró apró jó lesz a locsolkodók­­nak. — Nyolcszáz, kilencszáz, ezres, tessék parancsolni, kellemes ünnepeket! És ön mit parancsol? — Egy szép csülök épp elég lenne! Minek nekem­ több, egyedül vagyok, kis nyugdíjjal. — Hogy nincs? No, hátha lesz vendégem, kérek egy kiló kötözöttet. — Csak fél kiló csont kellene a kutyuskámnak. Borzasztó, hogy nem szé­gyellik a szalonnát ennyi pénzért eladni, nézze,­ mi­lyen vastagon borítja a húst. Az emberek meg csak vi­szik, viszik, meg se nézik, hogy mit adnak a kezükbe. No, az ilyenek megérdemlik, ha mindegy, mire költik számolatlanul a pénzüket. * Nehogy azt higgye vala­ki, hogy a húsvéti eldorá­­dó az égiek adománya. Mint mindennek, ennek is van felelőse. Ha nem egy, akkor több. Csongrád megyében is készült a múlt évi forgal­mat figyelembe vevő előre­jelzés. Eszerint a szalámi­­gyárnak 72 tonnányi, a töb­bi helyi vágóhídnak 92 ton­nányi húsvéti árut kellett kiszállítani. Erre jött még egy-két kocsirakomány tar­talék a gyártó raktárán. Ki gondolná, hogy amikor mi még a karácsonyi, újévi ha­rapnivaló után futkosunk, a húskombinátban már indul a tervszerű felkészülés. Az általuk vállalt mennyiség­hez nyolcezer bőrös fél­ser­tést kell feldarabolni, for­mázni. Hogy 11 ezerből­­ ol­dották meg, az csak nekünk szerencse, több kedvelt hús­rész volt így a szállítmány­ban. A hálós és kötözött sonka, a csülök így is ha­marabb fogy, mint a dara­bolt, vagy az úgynevezett parasztsonka. A vágóüzem rekonstruk­ciója miatt már 1984 vége óta nem tudnak úgy sertést vágni, hogy a szükséges bő­rös fél­sertés meglegyen. Tavaly még könnyebb volt, bővében voltak a vágnivaló­­nak, bármelyik társvállalat könnyedén ideadta a hiány­zó árut. A kevesebb hízó miatt már a nyáron szűk­markúbbak lettek a társak, így sokfelől és sokféle mi­nőségben tudták csak össze­szedni a kellő mennyiséget. Mint sok mindenben, itt is a hagyományok tisztelete a vezérlő elv. A sózás, pá­colás nem sokban különbö­zik a házi disznótorokon megszokottól. A húsrészeket pácba rakják, lesózzák, tíz nap múlva átsózzák, az utol­só napokban a páclében alakul ki a szép pirosas szín. Két-három nap a hi­deg füstölőn, s már kész a világosbarnás árnyalat. Így szaporodik a hűtőházban a tömérdek finomság, míg a március eleji kiszállítás előtt egy 6-8 órás füstöléssel újból frissé varázsolják a húsvétra „időzített" cseme­gét. Aki otthon vágott disznót, kevesebb a gondja. Csak ar­ra kellett vigyáznia, el ne számolja magát. Egy disz­nónak csak négy lába van, következésképpen úgy kell a nagykést „beállítani", hogy húsvétkor épp a negyediket kelljen megszegni. Ha ezek után túl nagy darab került a főzőjébe, akkor sincs pá­nik. Az ünnep után sem megvetendő étel egy jó csülkös bableves, vagy a sonkás tészta. * Nagyapámék az idén csak egykilónyi sonkát vettek, ezt is, inkább a vendégeik ked­véért. A mottó: hátha jön valaki. Ha másutt nem is, itt mindenképp magamba erőltettem a nagyra sikerült szeletet. Ha csak ennyi kell a boldogsághoz, hát legyen. Nagymamám közben régi történetekkel traktált, de jó íze volt valamikor a meg­koplalt, s nagyszombaton előkerült sonkának, kolbász­nak, tojásnak. A szülők és az öt gyerek napok alatt el­tüntette a félretett, megspó­rolt „gazdagságot” Örökké­valóságnak tűnt kivárni, hogy a főzőjéből kiszedett, kihűlt húshoz hozzányúlhas­sanak. A jelt a nagyszom­bati vacsoracsillag­­ adta meg. Vajon az idén hányan várták meg az égi enge­délyt? Tóth Szeles István

Next