Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-01 / 205. szám

Hétfő, 1936. szeptember 1, Tetőkről a föld színén Zöldségárak, vihar után Korszakunk emberének adatott csak meg, hogy megálljon a külföldi panelházak előtt, és elsóhajtsa magát: Istenem, de szép! A panellal aztán begyűrűzött hozzánk is a lapos tető. Sok éve már, hogy egy asztalhoz ült a ma ezer gonddal küzdő építővállalat igazgatója két tervezőmérnökkel, arról beszélgetni, hogy ideje lemne áttérni mai városépítészetünkben is a ferde tetőre. Ott volt vitatkozóként e sorok írója is ígéretet is kaptunk, hogy hamarosan áttérünk. Küszöbön állt akkor a házgyár rekonstrukciója, állítólag csak azon múlt. Én is tettem egy ígéretet magamnak: ha elkezdik cseréppel vagy palával födi az új házakat, ezt a történelmi, nagy lépést föltétlenül megéneklem. Nem rajtam múlott, hogy eddig várnom kellett. Lehűtöttek Az új híd szegedi fejénél kerestem a tetőfedőket, mert egy szeleten még nem láttam a palát. Átkutyagoltam Rókusra, állítólag már ott dolgoznak. Ácsolatot látok néhány házon, az egyiken némi cserép is van már, tehát helyben vagyunk. Mire még jobban belelkesedtem volna, lehűtöttek a munkások, elfogyott a cserép, és szeptember 15-e előtt nem is lesz. Akik eddig rakták, azok se csinálják tovább, mert nem éri meg nekik. (Mintha a cserépgyár ezt a cserepet reklámozná naponta, hogyan fordulhat elő, hogy éppen itt nincsen? Ennek is lehet ezer oka, az is például, hogy nincs rá pénze a vállalatnak, de ez a bolond gondolat csak az én fejemben született. A munkások ahhoz az ezer máshoz sorolják, ami alkalmanként szintén nincsen. Ha már itt vagyok, és cserepezők nincsenek, átmegyek a szomszéd házhoz, amelyik nem látszik az új körúttól, mert ott továbbra is laposan fedik a tetőt. Hatalmas szerencsém van, valaki elvágta a terhet cipelő lift vezetékét, föl se kell mennem, mindenki lejön. Legalább akkora szerencse az is, hogy valamennyien dolgoztak már nyeregtetőn is. Ne siessünk annyira előre, még csak egy mindentudó asszonyka vezet a szomszédba. Természetesen megkérdezem őt is. — Milyenben lakik? Laposban vagy hegyesben? — Nem Szegeden lakom, tehát csakis a hegyesben. „ — Beázik? — Miért ázna? Azt mondja, ezt is meg lehet úgy csinálni, hogy beázik, meg azt is. Lényeges különbség a kettő kiűzött nem lehet, ha ugyanazok csinálják. Azt is hozzábölcselkedi, hogy rettenetesen mennek fölfelé a lakásárak, kénytelenek érte valami újat adni. Most az az új, ami létünk kezdetétől fogva régi, de az is ott készül csak, ahol mindenki láthatja. Még leereszti a kábelhiányban fönnmaradt teherhordót fékkel, inti az embereket, hogy vigyázzanak jobban, aztán el is köszönünk egymástól. Csak a szélére Akik jönnek lefelé, egytől egyig padlóburkolást tanultak, és csak cégen belüli érvényességgel szereztek tetőfedői képesítést. Vegyük úgy, hogy családi házat építenek, maguknak. Lapos lesz vagy hegyes? Egyikük azt mondja, nem vállalná a laposat, mert naponta hátához vernék a vaslapátot, a másikuk erősen állítja, meg lehet azt is jól csinálni. Főleg akkor, ha jól megfizetik. — Maguknak építik, minek fizetnék külön? — A tervező úgysem engedné. Ha lapos, nem simul bele az utca képébe. Itt viszont csak az alacsony házakra tehetünk nyeregtetőt, mert a magason már más a széljárás. Azt az ősünket, amelyiknek barlang se jutott, a kései utódok nagyjából ugyanolyan primitívnek hiszik, mint a barlanglakot. Hatalmas különbség volt pedig a kettő között. Az egyik elfogadta a természet ajándékát, ahogy a kutya is elfogadja az ólat, a másik viszont rákényszerült, hogy maga eszkábáljon menedéket magának. Amikor a gondolat első szikrája kicsiholódott a fejében, nyilván megfogalmazta az élet egyik alaptörvényét: se ázni, se fázni nem jó. Biztosra vehető, hogy ferde tetővel borította be kalyibáját, hogy az eső lefolljon róla. A primitív népek ma is ezt teszik, és ezt a módszert őrizték mostanáig zsúpfödeles és nádtetős házaink is. — De az alacsonynak is csak a legszélére. Amelyik beljebb van, lapos. — Ezt a tervezővel beszélje meg, legyen szíves. — Melyik lehet az olcsóbb? — Azt is a tervező tudná. Nagy különbség nem lehet közöttük. Gondolkozzunk! — Lehet nyugodtan aludni, ha esik az eső? Ha csak csöpörészik is? Sokan átkozzák tíz kicsi körmüket. Van, aki rávágja az unásig ismert magyarázatot, és lehet, hogy igaza is van: az anyag a hibás. Olyan is van, aki azt mondja inkább, szervezési és oda nem figyelési hibák is belejátszhatnak, azért ázik el sok nyoszolya. A harmadik azonban azt mondja, hallotta a televízió egyes műsorában, hagyni kéne az embereket dolgozni, de gondolkodva. Ezt a nézetet vallja ő is. — És ha hagynák? — Átmennek nyeregtetőt építeni. — De most laposat épít! — Hol él maga? Nem mi szabjuk azt meg. — Sok cserepet és sok palát is megbontott most a vihar. — Uram, maga nem jól látta. Aki azokat fölrakta, nem gondolkodott, amikor rakta. Nézze meg a százesztendős hódfarkú cserepet például, egyik se akart elindulni, amikor belekapaszkodott a nagy szél. És azt nézze meg, a palát, amit mi raktunk.. Egy se mozdult meg. — Miért ennyire biztos benne? — Mert megnéztem én is. Amikor fönn van az ember a tetőn, minden palát külön vesz a kezébe, megforgatja, és úgy teszi oda, hogy kicsivel se csússzon odébb. Amíg a szeget bele nem veri, kénytelen gondolkodva cselekedni. Amikor a dudát rakja föl, akkor is gondolkodik. Ha fél centivel arrébb üti bele a szeget, leviszi a szél, ha eltalálja, akkor nem. Amikor az acidot tesszük föl a lapos tetőre, akkor is gondolkodni kéne, de rutinból is lehet. Amit ,,kifelejt” alóla az ember, csak akkor veszik észre, ha már a sokadik port is elvesztette a vállalat. És hol vagyunk mi már akkor? — A penészt is maguk építik bele a betonfalba? — Nem szándékkal, de az is előfordul. Vagy az anyag a hibás, vagy mi. De ha már kettő között választhat, soha nem tudja bizonyítani, melyik az igazi ludas. — Még miért szavaz a nyeregtetőre? — Vannak emberek, akik saját kezükkel fölépítik kerti házacskájukat, pedig soha nem tanulták. A cserepet is maguk rakják föl, pedig azt se tanulták. De gondolkodva dolgoznak! Nem is ázik be a kerti, otthon viszont akár tíz évig is gyötrődhet. Ha cserép lenne az otthonin is, fogná magát, és megigazítaná. Inkább hadd káromkodjon, mert nem olyat csinálunk, amihez minden lépcsőházban legalább öt ember konyít valamit. Művezető — Mégis, mikor hagyják majd gondolkodva dolgozni magukat? — Majd ha nem lesz egyeduralkodó a Soproni Szőnyeggyár, az Orosházi Üveggyár, meg a többi. És nem leszünk monopolhelyzetben mi se. Most miért vannak? — Nézzen körül! Lát valakit, aki megcsinálná jobban? — Igaza van, nem látok. — És vissza kellene hozni a régi művezetőket. Akik mertek is, tudtak is szigorúak lenni. Hogyne mertek volna, ők csak a tisztességes munkát ismerték el munkának. És attól egy centit el nem tértek! Lehet, hogy ebbe buktak bele a szerencsétlenek. Aki ezt mondja, most ő a művezető. Horváth Dezső Földrengés A 12 fokozatú Mercalliskála szerint 7,8-as erősségű földrengés volt vasárnapra virradóra Romániában. a bukaresti Szeizmológiai és Geofizikai Intézet hajnali jelentése szerint a földmozgás epicentruma a román fővárostól mintegy 180 kilométerre, Vrancea megyében volt. Bukarestben nulla óra 28 perc 55 másodperckor a Mercalli-skála szerint 7-es erősségű földrengést mértek. Az Agerpres román hírügynökség jelentése szerint nagyobb anyagi kárt nem okozott a földrengés. A bukarestiek többségét álmában érte a földrengés, amely a legerősebb volt az áldozatokat követelő és nagy anyagi károkat okozó 1977. márciusi katasztrófa óta. A lakásokban hevesen kilengtek a csillárok, helyenként elmozdultak a bútorok, több helyütt megrepedeztek a falak, lehullott a vakolat. A román főváros lakói fegyelmezetten viselkedtek, sokan felöltöztek és néhány órára elhagyták lakásukat. A földrengés nyomán nem történt személyi sérülés a bukaresti magyar kolónia tagjai körében. A Budapesti Szeizmológiai Obszervatórium műszerei augusztus 30-án, szombaton helyi idő szerint 23.30 órakor a Richter-skála szerint körülbelül 6,6 magnitudójú földrengést regisztráltak. uli-buli Elmúlt már pár éve, hogy iskolába kezdtem járni ■(mert jártam iskolába — ezt nem nagyképűségből mondom). S a tanszereket beszerezni nem volt gond, mert csak kék papír kellett és vignetta, a könyveket pedig testvéreimtől örököltem. A „sikket” az jelentette, ha a címkét nem a füzet, könyv közepére ragasztottuk, hanem valamelyik sarokba. Aztán múltak az évek, s nemcsak a csomagolópapír és egyéb eszközök kínálata lett örvendetesen bővebb, hanem az iskolák követelése is — nem mindig örvendetesen — nagyobbodott. A keresleti és kínálati viszonyok azonban egyre inkább eltértek egymástól, így hát sok éves szeptember-októberi sirám a hiányok különböző okainak emlegetése. Az ezernyi bosszúsággal terhelt szülők vesszőfutását idén is megrendezték hát. Nem kis részben az olcsóbb cikkek hiánya, a drágább kényszerválasztása miatt, az iskolakezdés egyenlő egy családi nagyberuházással. Pedig nyugatra, s keletre sok országban, régóta működik az a rendszer, amely szerint az iskola szerzi be mindazt, amire igényt tart (könyvet, taneszközt stb.), s az évnyitón kiosztja a diákhadnak. Ezek után mondja valaki, hogy nálunk ingyenes az oktatás. . B. T, Mit mutat a nyár végi zöldség-gyümölcs kínálat? Hogyan befolyásolta a piacot az aszály, a vihar? E kérdésekre választ keresve indultunk el a városban. Éliker 2. számú ABC-áruháza. Egy nem túl régen megnyílt bolt a lakótelepi külvárosban, a Rókusi körúton. Ács Sándor boltvezető igen nehezen állt kötélnek, amikor arra kérem, meséljen munkájukról. Meg is indokolja, miért. — Tudja, rengeteg gond van a zöldség-gyümölcs kereskedelemben. De igazságtalan lennék, ha erről beszélnék, mert egyáltalán nem biztos, hogy ha én lennék a központban, jobban tudnám irányítani. — Akkor beszéljünk csak a bolt forgalmáról. Ahogy én látom, kínálatuk és áraik egyaránt közepesnek mondható. — Nem rosszabb a többi bolténál, az biztos. Persze, ez időszaki kérdés is. Most, vihar után gyengébb a választék. Ha két héttel korábban jött volna, gyönyörű zöldségespultot láthat. Egyébként, amióta az utcán árulunk, nagyobb kínálatot tudunk biztosítani. — Érdekeltek abban, hogy sokat és jót áruljanak — kétszeresen is. A zöldág-gyümölcs forgalma közvetlenül kihat a vezetők és dolgozók fizetésére, hisz külön van premizálva. Másrészt a vásárlói hangulatot és az üzlet összforgalmát is jelentősen befolyásolja. — Hogy végzik a fölvásárlást? — Hosszú idő óta állandó a kapcsolatunk a magántermelőkkel. S bár áraink kötöttek, amitől csak lefelé térhetünk el, a biztos értékesítés miatt sokan jönnek hozzánk. Egy adat: az elmúlt hónapban zöldségből 169, gyümölcsből 70 ezer forint értékűt vásároltunk termelőktől, a Zöldérttől pedig 7, illetve 8 ezer forintnyit. Az Éliker Vállalat központjában az irányítás munkájáról szeretnék faggatózni. Solymossy Margit igazgatónőn kívül Bodola Miklós kereskedelmi igazgatóhelyettes és Faragó Lajos áruforgalmi osztályvezető fogad. A legfontosabb téma az ár. S hogy ez milyen bonyolult kérdés, az is hamar kiderül. ,,Legyen áru, megfelelő legyen az ára, s a piaci árat is figyelembe vegyük — munkánk nehézsége és szépsége egyaránt ebben van” — említi Bodola Miklós, majd hozzáteszi: hiába próbálnák például olcsóbban adni a paradicsomot, a termelő elvinné máshová, s áru nélkül maradnának. Ez történt, amikor drágállották a domaszéki őszibarackot: elszállították Észak-Magyarországra, s kétszer annyiért értékesítették. És ismét paradicsomos példa: a fólia alatti késett, a szabadföldi pedig a meleg miatt hamarabb érett, a két időszak csaknem „egybeért”, ami mindenfajta árkalkulációt fölborít. S hogy néha az sem jó, ha sok van valamiből, arra Faragó Lajos az egyik tsz példáját hozza, amelyiknek jobban megérte terméssel együtt beszántani a dinnyeföldet, mint az 1,50- re csúszott felvásárlási árért fölszedetni. Aztán saját hálózatukról beszélünk, s elmondja, megfelelőnek tartja a kínálatot, s a szabott árat sem tartja gátnak. A visszajelzések alapján ugyanis egy nap alatt tudnak korrigálni. Solymossy Margit ugyanezt erősíti meg, majd azt kérdezem tőle: miért van az, hogy néha dömping van egy-egy cikkből, ára mégis magas? „Mert nincs igazi verseny — válaszolja. — Ha tíz termelő várakozna a boltnál, s versengenének, kinek az áruját vegye a boltos, akkor olcsóbb lenne. De nincs ilyen. A boltos a megszokott termelő megszokott árú zöldségét, gyümölcsét veszi.” Séta a Belvárosban. Megállók a Kárász utca—Klauzál tér sarkán levő üzlet utcai standjánál. (Mint később megtudom, a Csemege Kereskedelmi Vállalat 110. számú boltja.) Nézem az árakat. A legtöbb zöldség, gyümölcs egy forinttal többe kerül, mint a külvárosi ABC- ben (a dinnye olcsóbb csak), ez azonban a minőségen is meglátszik, s a kínálat is nagyobb. Nem mondhatom, hogy repcs az örömtől jöttömre Gera Jánosné boltvezető. Mondja is, hogy „nem szeretek nyilatkozni!” — Rengeteg munka, van a zöldség-gyümölccsel — meséli aztán. — Itt mindig pakolni kell, szépíteni az árut, hogy mutasson, s ráadásul semmit sem kapunk külön ez után. Nekem ez fájó pont. Nem is magam, hanem a dolgozó miatt, aki egész nap kinn van egyedül, és igen nagy munkát végez. Tavaly még négy ember csinálta mindezt, most borzasztó emberhiány van. Sokszor délután ötkor be kell pakolnunk, pedig még nyolckor is lenne vevő. Szóval nehéz munka, és nincs megfizetve. Egy értekezleten azt mondták, ezt éppúgy kötelező árulni, mint tejet, kenyeret, s azt sem fizetik külön. Közben Tóth Illés üzletkötő jön, aki 65 éves tapasztalatára hivatkozva mondja: az árubeszerzés a könnyebb rész a kereskedelemben, a létszámhiány, s a szabályzók miatti adminisztráció a nehezebb, ezért nem is vállalná. A 65 év szöget üt a fejembe — összesen nem néz ki annyinak —, s amikor kérdésemre közli: 80 éves, nem találom, szerencse, hogy ülök. Következő utam Réti Csabánéhoz, a városi tanács kereskedelmi osztályának vezetőjéhez visz. „A mi feladatunk a fogyasztói érdekvédelem — tájékoztat —, az árkialakításhoz nincs közünk. Felméréseink alapján ki merem jelenteni: a főváros után Szegeden a legnagyobb a zöldség-gyümölcs felhozatal. S hogy a nagybani piacon Miskolc és Balaton környéki felvásárlók is vannak, az azt mutatja, az árak sem magasak, ha megéri nekik idejönni. Az árakat befolyásolni egyébként mi nem tudjuk, esetleg azzal, hogy kedvezményt adunk a boltoknak, ha kitelepülnek az utcára, s a maszek árusoknak is kedvezményes díjat állapítunk meg. Huszonhárom kistermelői értékesítőhelyet jelöltünk ki Szegeden 1981 óta a saját termésű, kis mennyiségű áru értékesítésére. A cél legalábbis ez volt, más kérdés, hogy azóta az üzérek is megjelentek. S a Csillag téri piac? A lakóterületi bizottság megkeresésére, a lakók tiltakozása miatt helyeztük a Rétek utcára.” A piaci helyzet amúgy is érdekes, e Retek utcai tehát most még inkább. Első pillantásra észrevehető, a Csillag téri nagy piaci életnek nyoma sincs, árus és vevő sokkal kevesebb. S talán emiatt is van, hogy alacsonyak az árak: „csak vinné már valaki.” Pedig a termények szépek, a lelkiismeretes gondoskodás meglátszik a paradicsomon is. Nem messze innen, a Budapesti körúton van Oláh Árpád maszek zöldség-gyümölcs boltja. A beszerzésről, az árkialakításról faggattam. — Édesapám szerzi be hajnalban, éjszaka az árut a Marx téri nagybani piacon. Én az árat elsősorban az ottani árak alapján alakítom, de figyelem az ABC- beli, s a Marx téri csarnoki árakat is. A cél az, hogy olcsón, nagy mennyiséget tudjak eladni. — Könnyű a kínálatból jó árut választani? — Mostanában nehéz, és magas árakat mondanak. Ilyenkor kénytelen vagyok megvenni, és akkor én is drágán adom, vagy nincs az adott zöldség, gyümölcs. — Az idén mi számít ilyen cikknek? — A kelkáposzta, a karfiol ára igen magas, de drága a fokhagyma s a gyökér is. — Azt látom, ha kicsivel drágábban is adja a zöldséget, gyümölcsöt, mint a boltok, de kiváló minőségűt. Megéri? — A befektetett munkát s az eltöltött időt figyelembe véve nem keresek többet, mint egy vállalatnál kaphatnék. Pillanatfelvételek, a teljesség nélkül, elárusítóhelyekről. Kínálat van, ez kétségtelen. Minden másról lehet vitatkozni. Balogh Tamás