Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-01 / 282. szám

76. évfolyam, 282. szám 1Ö86. december 1., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1­80 forint Komoly divatok gykoron éppen ezeken a hasábokon elmélkedtem a nyaralójelenségről. Vagyis arról, hogy szebb tájainkon százezreket, milliókat érő épületek álldogálnak, hogy gazdáik évente egy-két hetet és néhány hét végét ott töltsenek. És közben sajnálkoz­tam azon a holt tőkén, amely ott fekszik szinte ki­használatlanul a Balaton partján vagy a Dunakanyar­ban. Félreértés ne essen, nem az irigység beszélt be­lőlem, hogy magamnak újabban nem fordult meg a zsebemben az a néhány százezer vagy éppen egy-két­­millió forint, amit egy nyaraló formájában leköthet­tem v­olna az értéknövekedés többé-kevésbé biztos tudatában, mondjuk, a Balaton mellett, s nem is az izgatott elsősorban, hogy Kovács János mit csinál a pénzével, ha van neki. (Bár az is társadalmi kár, ha K. J. pénzét szalmazsákban vagy éppen nyaralóban lekötve tartja.) Inkább az borzolta idegeimet, hogy nyaralókban gazdagodott területeinken útra, vízre, áramra, csatornára, közlekedésre, s ki tudja, mire volt még szükség. Azaz, a néhány hetes használatért lekö­tött magántőke végül is jókora társadalmi tőkét is le­kötött, félig-meddig holt vagyonként. Már akkor is azon meditáltam, hogy nálunknál jóval gazdagabb országokban is csak a kivételezett kevesek engedhetik­ meg maguknak a nyaraló luxu­sát. Azért is, mert a pénznek is jobb helyet keres­nek, s mert — az ökonomikusabb gondolkodás jegyé­ben — inkább panziót, kempinget, szállodát vesz igénybe az, aki megengedheti magának a nyaralás ör­ömeit. Nos, telt-múlt az idő, s mintha immár mifelénk is változott volna a gondolkodás. Mintha vége felé közeledne immár nálunk is a nyaralómánia. S ennek aligha egyszerűen az az oka, hogy e nehezebb gazda­sági helyzetben már nem telik efféle luxusra, hiszen azért jól kereső emberek ma is akadnak. Alighanem másról, többről is szó van. Először is jöttek a kiskertek. Már ezrével övezik Szegedet, s szinte minden várost. Sőt a falvakat is. Mondhatnánk, ez is holt tőke. Pedig aligha az, leg­­alábbis nem egészen úgy, mint a korábbi modell. Mert a kiskertekhez azért többnyire nem vezetnek kiépített utak, s belőlük csatornák. Vízről általában maguk gondoskodnak a tulajdonosok, a rájuk épített kis házikók pedig a gazdagabbaknál sem milliós ér­tékek, legföljebb néhány százezret képviselnek. Azaz, közvagyont szinte egyáltalán nem, magántőkét pedig alig kötnek le, ráadásul értéket, gyümölcsöt, zöldséget szolgáltatnak, még ha sokszor drágán és kis hatékony­sággal is. De hát a beléjük fektetett munka tulaj­donosaik szerint nem is a termékekben térül meg, hanem az aktív pihenés, kikapcsolódás, a másfajta, a megszokottól eltérő tevékenység emberi hasznában, ami aztán a munkahelyeken is hasznos lehet, a meg­újult és nagyobb teherbírás formájában. Jó-jó­l mondhatnánk, de ez így még, önmagá­ban aligha ér meg egy misét. És igazuk van, mert ez még csak amolyan „lineáris" folyamat, aminek ked­véért aligha érdemes belefogni egy meditációba. Az érdekes az, ha a trend vonala legalábbis egyféle pers­pektívából záródni látszik, mondjuk, valamiféle spi­rálban. És mintha ilyesminek lennénk szemtanúja az utóbbi években. Megvallom őszintén, a nyaralóépítési lázat sem tartottam önmagában rossznak, hiszen amellett, hogy sokaknak örömére szolgált, még egyet tett: segített rendezett kultúrtájjá formálni az ország olyan ré­szeit is, amelyekre még évtizedekig, vagy tán soha nem juthatott volna a közösségi vagyonból. Mert ezrével születtek szép, igényes épületek, amelyek az­után hasznos mintául szolgálhattak a családi házat építőknek is. S lassan oldódni kezdett hazai tájaink sátortetős uniformizáltsága. Ez pedig a legtöbb kis­­kertes vidékről aligha mondható el, mert vityillóik, bódéik, esett kerítéseik sokszor inkább csúfítják, mint szépítik a tájat. És így, néha — bevallom — már sajnáltam, hogy nem épültek nyaralók az or­szág több vidékén, rendezettebb küllemet adva pél­dául falvaink határának. Aztán ismét csak történt valami. Ha útjainkat járja az ember, szebbnél szebb és új épületekkel ta­lálkozik. Presszók, éttermek, vendéglők sőt újabb kis panziók nyílnak falvaink határában. Mintha azok a magánpénzek, amelyek valaha nyaralókká, az egyéni élet terrénumaivá változtak, most megmozdultak vol­na, működő tőkévé válva a község javait és a befek­tető megélhetését szolgálva M­agam sem tudom, illik-e örülnöm e folyamat­nak. De úgy érzem , igen. Hiszen ismét csak szépül az ország, s az ily módon befektetett tőke közösségi­­ hasznot is hoz. Mert ahol azelőtt száz­kilométerenként lehetett netán egy kávéra vagy szendvicsre vállalkozni, ha csak lepusztult kocsmák­ban nem próbálkozott az ember, most igényes kiszol­gálást kaphat. S ha majd legszebb tájainkon sem ma­gánnyaralók, hanem kis panziók, mini szállodák épül­nek, akkor talán mi, tőkével nem rendelkezők is megengedhetünk majd magunknak néha egy-két na­pos pihenést, kikapcsolódást az ország olyan tájain, melyekre ez idáig nem juthattunk el. Mert a szállás­kínálat ilyen növekedése, nyilván, az árakra sem lesz hatástalan. Szávay István E Volán és vállalkozás — Vannak, akik azt mond­ják, szállítson, utaztasson a Volán, minél jobb színvona­lon, ne máson törje a fe­jét ... Sokaknak viszont szimpatikus ez a szerteága­zó vállalkozói kedv. Meddig terjed a határ a kockázta­tásban? — Elsősorban saját há­zunk táján — a közlekedés­ben — kínáltunk újdonsá­gokat, de más területek elől sem zárkózunk el, ha fantá­ziát láttunk benne — mond­ja Kardos János igazgató. — A kockáztatás határa? Olyan vállalkozásba eleve bele sem vágunk, aminek legalább szemléletformáló hatása ne lenne. Szeretnénk minden dolgozót megtaníta­ni arra, hogy merjen a sa­ját területén bátrabban vál­lalkozni. Hiszen kockázatvi­selő, kezdeményező munka­társak nélkül aligha tud­nánk talpon maradni. — Említene néhány sike­res vállalkozást az elmúlt időszakból? — Például a győri Hotel Klastrom építésébe tőkével szálltunk be. Ennek fejében utazási irodánk a jövőben biztonsággal szervezhet tár­­sasutakat arra a környékre, hiszen lesz hol megszállni­uk a vendégeinknek. De raktárépítkezéssel, vagy va­lutaforgalmazással is pró­bálkoztunk . A személyszállításban ilyen újdonság volt az idén az éjszakai buszjáratok be­vezetése, iránybuszok szer­vezése ... — ... és fenntartunk egy taxihálózatot is, annak elle­nére, hogy ráfizetünk. De az alacsony árakkal stabili­zálni szeretnénk a helyi fu­varpiacot. Végső soron ez is vállalkozás, még akkor is, ha így nem tarthatjuk fenn sokáig. — A kockáztatás, a vál­lalkozások mit hoztak eddig a „konyhára"? — Eredményesebbnek könyvelhetjük el az idei évet a tavalyinál. Az akko­ri 195 millió forintos nyere­séggel szemben, most az év első tíz hónapjában megter­meltünk 180 milliót, ami az év végéig kiegészülhet 207- 210 millióra. — Ez több mint 15 száza­lékos növekedés! Miből?­­ Elsősorban a nemzetkö­zi fuvarozás hozta ezt a pluszt, döntően a tőkés fu­varpiacokon való eredmé­nyesebb részvétel. — Például? — A nagymarosi vízlép­cső építkezéséhez mi szállít­juk az anyagokat. De hasz­nos a bányaiparral való együttműködésünk is. — Fuvarozóvállalat Nagy­maroson, Visontán is akad. Mit keres ott a Tisza Volán? — Vállalkozik! A gazda­sági környezet rákényszerí­­tett bennünket arra, hogy a megyén kívül is minél több fuvart vállaljunk. Keve­sebb az építkezés, azokat a szállítóeszközöket, amelye­ket itt használtunk, most máshol kell eladnunk, ha nem akarjuk, hogy az udva­ron álljanak. Márpedig nem akarjuk. — Ez még mindig nem elég indok. A versenyben­­ ettől még nem biztos, hogy sikerül is felülkerekedni az ottaniakkal szemben. — A tröszt felbomlása után minden vállalat más­más területet kezdett erősí­teni, hogy állni tudja a versenyt. Mi ezt a területet hosszú ideje tudatosan fej­lesztettük, technikai felké­szültségben, s így árban is kedvezőbb ajánlatot tehet­tünk, és nyertünk. — Értsük ezt tudatos üz­letpolitikának is? — Igen. Mindig a jobb gépkihasználásra, hatéko­nyabb munkára és nagyobb nyereségre törekszünk. Ezt igyekszünk összekapcsolni azzal, hogy dolgozóink élet­­színvonalát fenn tudjuk tartani, sőt, növelhessük is. Az idén például több mint 5 százalékkal sikerült emelniük a béreket. Jövőre pedig 8 százalékos kereset­­növekedést terveznek, annak ellenére, hogy a szabályzók igencsak szigorú feltétele­ket szabnak az ő zsebüknek is. Hogy hogyan sikerül mégis? — Januártól átsorolunk a keresetszint-szabályozási formába. Egy évet ugyan még várhattunk volna ezzel, de mi már most vállaljuk a szigorúbb feltételeket, mert hatékonyabb munka mellett, itt nagyobb lehetőségünk lesz arra, hogy növeljük a bért. A döntés előtt természete­sen számoltak. Ha három­­százalékos létszámcsökken­tést és ötszázalékos költség­megtakarítást sikerül jövőre elérniük, akkor ezt átváltoz­tathatják bérré. Magyarul, az elmenők helyett, ha nem okvetlenül muszáj, nem vesznek fel újakat. Így ugyan több jut majd mun­kából is az itt maradóknak. De vajon megéri-e nekik? — A gombhoz hozzá kell igazítani a kabátot is. Az elképzeléshez megfelelő ösz­tönzőrendszert kell kidol­gozni. Hiszen ez rendkívül fontos mozgatórugó. Az energiatakarékosságban erre már jól bevált formák van­nak. Évente 7-8 milliót fi­zetünk ki megtakarítási ju­talomként a gépkocsiveze­tőknek. Ezért már megéri odafigyelni. — Megszoktuk már, hogy egy valamirevaló vállalat évről évre srófol valamit a fizetéseken. Sokan ebből ítélik meg, jól gazdálko­dott-e, vagy rosszul? — Helytelen ez a gondol­kodásmód. Miért ne lehetne kevesebb az idén annak a pénztárcájában, aki most kevesebbet dolgozott érte? Nem jó átlagban gondolkod­ni. Azért, mert nő a nyere­ség, nem biztos, hogy ehhez mindenki egyformán járult hozzá. Mindenkitől külön­­külön számon kell kérni, megdolgozott-e a nyereség ráeső részéért? — A lelkiismereten kívül miféle kényszer sarkallja erre az embereket? Megéri-e vállalkozni akkor, amikor a költségvetés szorult helyze­tében kénytelen rátenni a kezét a jövedelem nagy ré­szére? — A vállalatvezetés dolga, hogy a gazdasági növeke­dés feltételeit biztosítsa. Bármilyenek is a szabály­zók, a jobb vállalat mindig többet tud adni a népgaz­­daságnak is, a dolgozóknak is. Úgy gondolkodnak, nem törvényszerű az, hogy aki kényelmes, vagy bátortalan, ugyanannyira vigye, mint az, aki mer vállalkozni, és többet tesz le az asztalra. Két év múlva szeretnék el­érni a 300 milliós nyeresé­get. Hogy többet kell dol­gozni érte, még bátrabban kockáztatni — ez számukra természetes. Hogy többet is kapnak cserébe? Az is. Véletlenül se legyen szál­ka ez senki szemében. Halas Gábor : A Mastrom, a Familit és mások z elmúlt esztendőkben a közlekedési vállalatok is gyökeresen új helyzettel találták szemben magukat. Az üzemanyagárak és az önköltség rendre emelkedett, az állami támogatások ugyanakkor megcsappantak, a tröszti szervezet átalakulásával pe­dig végleg „elengedett kézzel” kellett megbirkózniuk a megnehezedett feladatokkal. Ebben a versenyben csak az a vállalat tudott igazán talpon maradni, ahol mertek kockáztatni is, ha kellett, s mindent megtettek azért, hogy a tevékenységüket sikerül­jön hatékonyabbá, gazdaságosabbá tenni. Ahol pedig növekedést, a pénz­tárca gyarapodását is szerették volna elérni, ott még több ötletre, új kezdeményezésre és természetesen munkára volt szükség. A vállalkozói magatartásra egyre nagyobb szükség van — ismerték fel néhányan. Jó ideje ezt az utat járja a Tisza Volán is. A társas­­utak szervezésétől az éjszakai buszjáratok bevezetésé­ig, a szoftvereladástól a könnyűszerkezetes, Familit­­házakig, sok újdonsággal rukkoltak elő az elmúlt időben. Számítástechnika és egészség Tegnap, vasárnap Szegeden megnyílt a Számítástechnikai és kibernetikai módszerek alkalmazása az orvostudományban és a biológiában címmel 13. alkalommal megrende­zett nemzetközi kollokvium. A tanácskozáshoz egészségügyiszoftver-kiállítás is kapcso­lódik, amelyet az Egészségügyi Minisztérium Szervezési, Tervezési és Információs Köz­pontja rendezett. Megnyitóbeszédet mindkét rendezvényen Hutás Imre államtitkár mondott. Képünkön: a kiállításon a látogatók a gyógyászatban használható programokkal ismerkednek Nagy László felvétele

Next