Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

Szombat, 1987. március 14. 5 magazin | [DM A referátum, amelyből a kö­vetkezőkben részleteket közlünk „A szocializmus fejlődésének időszerű kérdései ha­zánkban" témakörben megrendezett szegedi tanácskozáson hangzott el. Előadásában Berend T. Iván, a Ma­gyar Tudományos Akadémia elnöke a címben megadott téma két — általa legfontosabbnak tartott — kérdéskö­rét elemezte részletesebben: a gazda­ságfejlesztési stratégia és a hozzá kap­csolódó tervezési-irányítási rendszer, valamint a tulajdonviszonyok terén bekövetkezett modell­ értékű változá­sokat. Előadásából ez utóbbi témakört emeljük ki. Elsőként a mezőgazdasági szövetke­zeti modellben végbemenő változáso­kat vizsgálta Berend T. Iván, s ebben részint az önigazgatás kialakulásának jelentőségét hangsúlyozta, mondván: „A magyar gazdaság egészében... ép­pen a mezőgazdasági szövetkezetek je­lentették az első önigazgatásos szek­tort, demokratikus üzemi formák ki­alakítását, amely a valóságos tulajdo­nosi tudat megalapozását biztosítot­ta.” S ugyancsak részletesen elemezte a mezőgazdasági szövetkezetek ipari melléküzemágainak politikai értelme­zésében végbemenő változásokat, s azok következményeit a praxisban, va­lamint annak modell­értékű jelentősé­gét, ahogyan a mezőgazdasági nagy­üzemek képesek voltak szervesen in­tegrálni a kis- és magángazdaságokat. Ebből kiindulva vizsgálta azután rész­letesen a magántevékenység és a kistu­­lajdon szerepének értelmezését. A magántevékenység és kistulajdon Kezdetben úgy tűnt, hogy a marxiz­mus klasszikusai a mi körülményeink között is nyilvánvaló választ adnak ar­ra a kérdésre, milyen tulajdonviszo­nyokat kell kialakítani a szocialista átalakítás hazai menetében — mon­dotta. Marx és Engels már a Kommu­nista Kiáltványban egyértelműen le­szögezte, hogy a tőkés viszonyok kö­zepette, különösen az angol ipari for­radalom nyomán a korábbi egyéni kis­termelési formák rohamos társadalma­­sodása játszódik le. Ezzel szemben anakronisztikus az egyéni kisajátítás, fennmaradása. A szocializmus feloldja ezt az ellentmondást, mivel a kisajátí­tók kisajátítása, a termelőerők társa­dalmi tulajdonba vétele révén a kisajá­títást is társadalmivá teszi. Miután a kapitalizmus általános tendenciájának tekintették a koncentráció egyre na­gyobb és nagyobb termelési szervezete­ket létrehozó, állandóan előrehaladó folyamatát, amely a kistermelőket is felemészti, a meglévő paraszti kisáru­­termelő szektorban a kollektivizálás révén látszott lehetségesnek a termelési folyamatok és tulajdonviszonyok har­móniájának megteremtése. Államosítás és kollektivizálás. A szocialista tulajdonviszonyok kialakí­tásának ez a két kulcskérdése. Hazai gyakorlatunkban a negyven-ötvenes évek fordulóján mindezt egycsapásra, 3—4 év alatt kívánták megoldani. Az 1949 decemberi államosítás már a kis­üzemek, sőt nem egy területen a csalá­di vállalkozások szféráját is érintette; a kisárutermelő parasztságot pedig még az első ötéves terv befejezése előtt szö­vetkezetbe kívánták erőszakolni. A kis-magántulajdont korlátozó rend­szabályok 1951—52-re eljelentéktele­­nítették a magánkisipart és magánkis­kereskedelmet, a magánház-tulajdont vagy magánáruszállítást. A kis-magán­­tevékenységnek, amely néhány évvel előbb még a mezőgazdasági termelés és a szolgáltatások majdnem egészét és az ipari termelés egynegyedét, vagyis a nemzeti jövedelemnek mintegy kéthar­madát állította elő, ez a politika nem szánt nagyobb teret, mint amit a fog­lalkoztatottak 3—4 százaléka jelenték­telen kiegészítő jelleggel végezhet. Az természetesen nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ötvenes évek első felének túlfeszített, valóság­tól elrugaszkodó politikája a tulajdon­­viszonyok terén is irreális volt és káro­kat okozott. A kistulajdon és magán­­tevékenység felszámolása ugyanis a fejlettség olyan szintjén következett be, amikor a felszámolt magántevé­kenység helyére nem tudtak benyo­mulni az állami vagy szövetkezeti nagyszervezetek, s az eltűnt termelési vagy szolgáltatási tevékenységek után betöltetlen vákuum maradt. Ez a hiány azután úgyszólván napjainkig végigkísért. Vajon miért történt így? Erre rész­ben választ találhatunk az elmaradott, közepesen fejlett közegben: a termelés nagyüzemi társadalmasodásának meg­felelő közösségi (állami-szövetkezeti) tulajdon általános megvalósítása ugyanis az elmaradott viszonyok kö­zött a marxi tézisek mechanikus vulga­­rizálását jelentette. A marxi előfeltéte­lezés ugyanis a kifejlett szocializmusra, a magasan fejlett gazdaságra, a végle­tesen előrehaladt, — a kistulajdont be­olvasztó, eltüntető s egyre nagyobb vállalati egységeket teremtő — kon­centrációs folyamat feltételezésére épült. Nyilvánvalóan nemcsak a gya­korlat szempontjából, de elméletileg is elsietettnek-hibásnak tekinthető tehát, ha viszonylag alacsony fejlettség, erős, sőt túlnyomó kis­ magántevékenység, alacsonyfokú koncentráltság közegé­ben is azonnal érvényesnek ítéljük. Ellentétes tendenciák Hozzá kell azonban tenni, hogy nem csupán az elmaradottabb talajról tör­tént indulás és az átmenet hosszabb fo­lyamatai tették indokolttá e kérdés új­ragondolását. Hogy a felszámolt kis­­magántevékenység helyén vákuum maradt, annak ugyanis még egy, s ta­lán még fontosabb oka is volt. A mo­dern gazdaságfejlődés ugyanis a 19. század közepi, vagy akár 20. század eleji előrejelzésektől eltérően nagy meglepetéssel szolgált: miközben az előre jelzett koncentrációs folyamat ugyanis valóban rendkívüli lendülettel bontakozott ki és teremtett nemzetgaz­­daságnyi multinacionális óriásvállala­tokat, miközben az ipari és mezőgaz­dasági termelés legfőbb szektoraiban egyre kevesebb lélekszámmal dolgozó, egyre nagyobb vállalatok jöttek létre, vagyis a termelés társadalmasodása az angol ipari forradalom korszakához képest mérföldes léptekkel haladt to­vább, ugyanakkor egy váratlan ellenté­tes tendencia is kibontakozott. A koncentrációs folyamat ugyanis korántsem fogta át a gazdasági szféra egészét, sőt, jelentős területeken, és el­sősorban a szolgáltatások meghökken­tően előrenyomuló, tért hódító ágaza­tában újratermelődött a kis­ magánte­vékenység szerepe. Ez annál is fonto­sabbá vált, mivel a vezető termelő ága­zatok koncentráltsága és technikai fej­lettsége egyre kevesebb munkaerő al­kalmazását követeli, olyannyira, hogy a legfejlettebb gazdasággal rendelkező országokban az ipari és mezőgazdasági termelés már együttesen is a foglalkoz­tatottak egynegyedét-egyharmadát szívja csupán fel, és még ez az arány is rohamosan tovább csökken. A foglal­koztatottak kétharmada-háromnegye­­de viszont a szolgáltatási szektorokba áramlott, és bár ebben az ágazatban is vannak mamutvállalatok, üzletláncok stb., itt mégis újratermelődött és tartó­san fennmaradt a kis­ magántevékeny­ség. A szolgáltatási szféra széles terüle­tei technológiai követelményeinek megfelelően nem is kívánnak, sőt nem is tudnak igazán fenntartani nagyobb üzemi egységeket. Létük nem vezetett és nem vezet tehát koncentrációs fo­lyamatra. (Illetve az egyik-másik tevé­kenységben lejátszódó koncentráció, s a kialakuló nagyobb üzemi egységek más, új kiegészítő területeken újrater­melik az igényt a kis­ magántevékeny­ség iránt. A „koncentráció körforgá­sa” tehát a modern 20. századi gazda­ságban szilárd szektorként rögzítette a kis-magántevékenységet.) S ezen a ponton ismét em­ékeztetni szeretnék rá: a közösségi tulajdon általánossá té­telének marxi-engelsi gondolata azon a felismerésen nyugodott, hogy a tőkés fejlettség legmagasabb fokán, a kon­centráció előrehaladása nyomán, a ter­melés úgyszólván teljes nagyüzemi tár­sadalmasodása következik be, és en­nek a tulajdonviszonyokat illetően a közösségi tulajdon felel meg. A kis­ magántevékenységek kisajátí­tása természetesen soha nem merült fel gondolatrendszerükben. A mezőgaz­daság kollektivizálásának engelsi gon­dolata is azon a tételen alapult, hogy a koncentráció folyamata és a kisüzem eltűnése a mezőgazdasági termelés nagytávlatú fejlődés-tendenciája, s ezért a kisparaszti gazdaság konzervá­lása lehetetlen. A kis-magántevékeny­ség tartós fennmaradása a szolgáltatási szférában a kis-magántulajdon és ki­egészítő magántevékenység szerepének és helyének hosszú távú újraértékelését indokolja. Úgy is fogalmazhatnám, hogy a tulajdonviszonyok szocialista fejlődése útján nem taktikai kérdés­nek, hanem hosszú távú stratégiai ügy­nek kell tekinteni a kiegészítő magán­­tevékenység szerepét. „Engedni-szorítani” Ennek fényében érdemes újragondolni három évtizedes utunkat. Az ötvenes évek elejének irreális és károkat okozó felszámolási politikáját követően ép­pen e történelmi tapasztalatok birtoká­ban az utóbbi három évtizedben nyil­vánvalóan ésszerűbben és reálisabban jártunk el. Nem utolsósorban gyökere­sen megváltozott a személyi tulajdon­nal kapcsolatos politika. Az érdekelt­ség biztosítása és a lakosság igényeinek figyelembevétele jegyében a családi há­zak és hétvégi telkek, a nyaralók és a gépkocsik tulajdonának elfogadása az életszínvonal-politika szerves részévé vált. A tulajdonviszonyok fejlesztési iránya tekintetében azonban a célok és elvek nagyjából mégis változatlanok maradtak, s legfeljebb a gazdaságban és társadalomban időszakonként je­lentkező feszültségek és­ igények nyo­mán került sor rugalmasabb gyakorlati lépésekre. Az 1953-ban, 57-ben vagy 68-ban hozott intézkedések kétségkí­vül lehetővé tették, sőt felkarolták és ösztönözték a magántevékenységet, hogy a súlyos, elsősorban szolgáltatá­si-ellátási hiányok kiküszöbölésében, a jobb áruellátásban és szolgáltatásban előre léphessünk. Mindez azonban nem feledtetheti el, hogy az ilyen jelle­gű lépések a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos elképzelésekhez képest mindig engedménynek minősültek, és éppen ezért időről időre megjelentek a nem is eredménytelen törekvések az engedmények visszavonására. Az „engedni-szorítani” felemássága végigkísérte történelmi utunkat. S ez egyaránt vezetett a kis­ magántevé­kenységek időszakonkénti gyors bur­jánzásának, majd e tevékenységek ugyanolyan gyors „megrendszabályo­­zásának”, korlátozásának változásai­hoz. Az 1953, illetve 1956 utáni enged­ményeket követően 1960 és 1966 kö­zött az önmagában is rendkívül sze­rény magánkisipar önállóinak száma egyhatoddal csökkent, s szerepük az ipari szolgáltatások több mint 70 szá­zalékáról kevesebb mint felére szorult vissza. Ez a szemlélet alapjában a gaz­dasági reform 1968-as fordulóján sem változott. A lakosság ellátása érdeké­ben szükséges „kiegészítő, hézagpót­ló” szerepét hangsúlyozva, s kiemelve, hogy ahol „nem nélkülözhető, még nagyon hosszú ideig lehetővé kell ten­ni” működését, hosszú távra változat­lanul úgy tekintettek rá, hogy „a szo­cialista termelőerők térhódítása és a szocialista tudat erősödése következté­ben a magánkisipar társadalmi és gaz­dasági súlya lassan, fokozatosan csök­ken”. A tulajdonviszonyok fejlesztése az 1960—70-es évtizedben is olyan köve­telményként jelent meg, hogy a kon­centrációs, centralizációs folyamat to­vábbfejlesztésével mind az ipar állami, mind a mezőgazdaság szövetkezeti szektorában nagyobb és nagyobb üzemegységeket kell létrehozni. A hetvenes évek közepének emléke­zetes tulajdonviszony-vitája során olyan ideologikus érveléssel is találkoz­hattunk, hogy „Az állami nagyüzemek fejlesztése nem csupán gazdasági kér­dés... ezzel a szocializmust építő társa­dalom osztálybázisának erősítését is jól szolgáljuk”. Mi több a mezőgazda­­sági termelőszövetkezetek fejlesztésé­nek útját is „a munka társadalmasítá­sának fokozásában”, „fokozatosan magasabb formákba” vezetésében ha­tározták meg. Ez az érvelés a szocialis­ta tulajdonviszonyok hierarchiáját fel­tételezte, az állami tulajdont, össznépi jellege következtében „a szocialista tu­lajdon fejlettebb formájának... a tár­sadalmasítás magasabb fokának” mi­nősítette. A szövetkezeti tulajdonnak az állami tulajdon szintjéhez való kö­zelítése, stratégiai célja azután a leggyakorlatibb rendszabályokban, ál­landó szövetkezeti összevonásokban, a háztáji gazdaság és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek ipari melléküze­mi tevékenységének korlátozásában öltött testet. Jelen évtizedünkben azonban újra fordulat következett be. A kisvállalkozási formák, a kiegészítő magántevékenységek, a háztáji, a gmk, a magántaxi, a magánépítkezés, a butikok világa (de bizonyos értelem­ben a nagyvállalati monopóliumok széttördelésével az állami szektor kö­zép- és kisüzemi kategóriáinak erősíté­se, a bank- és biztosítási rendszer most bekövetkezett decentralizálása) mind erre utalnak. Kombinációs modell De vajon hogyan értelmezendő mind­ez? A hetvenes-nyolcvanas évek gaz­dasági megrázkódtatásai, egyensúlyza­varai, a korábbi fejlődési pálya megtö­rése, a beruházási lehetőségek meredek csökkenése, egyszóval kényszerhelyze­tek szülte engedményről van ismét szó? Ha így lenne, akkor ebből termé­szetszerű az a következtetés, hogy mindennek megjön majd a böjtje, az engedmény után az újabb megszorítás. (Hogy több évtizedes tapasztalatok nyomán kialakult reflexek valóban így működnek, arra jól utal, hogy maguk az érdekeltek, a vállalkozásba kezdők, a magántevékenységet folytatók is leg­inkább átmenetinek tekintik pillanat­nyi lehetőségeiket, ami egyaránt jut ki­fejezésre abban, hogy többségükben ragaszkodnak valamiféle szerény, de stabil állami álláshoz, vagy befekteté­seiket már egy-két év alatt nyereséggel megtetézve szeretnék visszakapni.) Csakhogy a nyolcvanas években megindult folyamatok más értelmet is nyerhetnek. Ha megkíséreljük ugyanis a gyakorlat által támasztott követel­ményekre adott praktikus válaszok és azok gazdasági-társadalmi eredmé­nyessége elméleti érvényű elemzését, akkor a sokféle és néha esetlegesnek tűnő megoldásból reformfolyamatunk érdekes, értékes elvi tapasztalata von­ható le. Ami végbement és végbemegy ugyanis az egyéni és kiegészítő magán­­tevékenységek kibontakoztatása terén, az történelmileg valami új, sőt meg­kockáztatom: modell­ értékű megoldás irányába mutat. Ami igazán fontossá és kiterjedtté vált ugyanis, az nem az önmagában vett magánszektor (ez ma is csak a nemzeti jövedelem 6 százalé­kát állítja elő), hanem a közösségi szektorban végzett munka és a magán­­tevékenység sajátos kombinációja. Ennek első sikeres tapasztalatait két­ségkívül a kollektivizálás után kialakí­tott új típusú szövetkezeti modellben kísérleteztük ki. A szövetkezeti közös gazdálkodást — mint már utaltam rá — a legkülönbözőbb formákban kom­bináltuk az egyéni magántevékenység­gel. Mindezek nyomán végül is olyan korszerű, gépesített közösségi nagy­üzemi gazdaságok jöttek létre a mo­dern ipari üzemszervezés vívmányai­nak alkalmazásával, melyek nagyon jól összeegyeztethetők voltak a takar­mánybázis, géppark stb. szempontjá­ból a nagyüzemre épített, de mégis az egyéni­ családi gazdálkodásra alapo­zott kiegészítő háztáji tevékenységgel. E történelmi tapasztalat birtokában a nyolcvanas évek elejétől a közösségi tulajdon és az egyéni tevékenység kombinációjának számos új formáját vezettük be az állami szektorban, az iparban és különösen a szolgáltatások területén is. Nyilvánvalóan ilyennek le­het tekinteni az állami tulajdonban lé­vő kisméretű üzletek és kisebb vendég­látóipari egységek bérbeadását és csa­ládi vállalkozásjellegű v­ezetését, de ide sorolható az állami szektorban vállalt munka mellett végzett kiegészítő tevé­kenység legalizálása, a javító és szol­gáltató területek széles körében (a sze­relő munkáktól a taxizásig terjedően). Ezen kombináció kétségkívül legvita­tottabb mozzanata a vállalati gazdasá­gi munkaközösségek létrehozása volt, amely a nagyipari munkásság 10 szá­zalékát foglalja magában. A nemzeti jövedelem harmada így állott elő az a sajátos helyzet, hogy bár az önálló kis-magántulajdon szere­pe az említett módon nagyon szerény, a kiegészítő magántevékenységek, fő­leg közösségi vállalkozással kombinált formákban, a termékek előállításában és a szolgáltatásokban rendkívül jelen­tőssé váltak: a mezőgazdasági termelés mintegy egy­harmadát, a szolgáltatá­sok több mint felét, az építőipari tevé­kenység mintegy 80 százalékát, egészé­ben a nemzeti jövedelemnek kereken egyharmadát állítva elő, majdnem megkétszerezi a lakosság átlagjövedel­mét. A mai magyar valóságba tehát nem a 6 százalékos magánszektor, ha­nem a különböző kiegészítő kombiná­ciókban megvalósuló magántevékeny­ség jelentős szerepe, a nemzeti jövede­lem egyharmadát megteremtő képessé­ge az igazán jellemző. Ha e kiegészítő magántevékenységek egyik-másik for­máját, és egyes megoldások módját joggal lehet is vitatni, mégis úgy tűnik, hogy a közösségi nagyüzem és az egyé­ni tevékenység kombinációja egészé­ben és általában alkalmas arra, hogy hatalmas alkotó erőket mozgósítson és átütő innovációs és vállalkozó tehetsé­get szabadítson fel. Mindez az egész lakosságot és az egész népgazdaságot gazdagítja. Ma úgy tűnik, senkinek sem jut eszébe, hogy megszorításokat javasol­jon. De vajon holnap sem merülhet fel ez? Jócskán ütközünk ugyanis minden nap a magántevékenységek elburján­zásából fakadó irritáló, zavaró jelenség­­ekbe, s az ezek nyomán fellépő társa­­­dalmi feszültségekbe. Miért nem állít­juk helyre a főmunkaidőben végzett munka becsületét, s a vállalati gmk-kat feleslegessé tevő bérezését-hatékonysá­­gát? Miért lehet bármilyen magántevé­kenységgel — a valóságos munkával korántsem arányosan — összehason­líthatatlanul többet keresni, mint az ál­lami szektorban? Miért szóródnak a jövedelmek társadalmilag nehezen to­lerálható és ellenőrizhető mértékben? Mindezek jogos, valóságos torzulá­sokra utaló kérdések. Csakhogy na­gyon könnyű belőlük rossz következ­tetésre jutva, a korlátozás, az újabb „szorítás”, a „rendcsinálás” átmeneti­leg nem is népszerűtlen megoldásaihoz folyamodni. Különösen, ha — elméle­tileg tisztázatlanul, a régi, vulgarizált módon — a szocialista tulajdonviszo­nyokkal összeegyeztethetetlennek, leg­feljebb kényszerűségből, átmenetileg szabadjára engedettnek ítéljük a kiegé­szítő kis­ magántevékenységet. Ha viszont mindezt hosszú történel­mi távlatban, stratégiai érvénnyel, tar­tósan szükségesnek ítéljük, akkor a korlátozásszorítás helyett meg kell ta­nulnunk kezelve-szabályozva együtt él­ni e jelenséggel. A megfelelő (tisztessé­ges és korrekt, de progresszív) adózás, a maszek-monopolhelyzet kialakulását megakadályozó szélesebb versenyezte­tés (tehát éppen nem a létszám korlá­tozása, hanem szabadabb kezelése), s a megfelelő bérezéssel valóban vonzó­vá (és hatékonnyá) tett nagyvállalati munka versenye olyan megfelelő felté­teleket képes kialakítani, amelyek a társadalmi feszültségeket keltő, irritáló jelenségek kiküszöbölését és a kiegészí­tő magántevékenységek nélkülözhetet­len hasznát egyaránt biztosíthatják. Reformfolyamatunk gyakorlati vív­mányai tehát nagyon is egybevágnak a szocialista tulajdonviszonyoknak az átmenet hosszú korszakában érvényes szerkezeti igényeivel. Köztulajdon és magántevékenység és kistulajdon élet­képes és fontos funkciókat betöltő, a gazdaság egyfajta pluralitását biztosító intézmény a szocializmus felé vezető hosszú útszakaszon. Három évtizedes gazdaságépítő gya­korlatunk tehát — a tulajdonviszo­nyok tekintetében is — nemzetközileg figyelembe vehető új tapasztalatokkal szolgál, s lehetővé teszi a szocialista tu­lajdonviszonyok „klasszikus” hagyo­mányoktól eltérő felfogását. A SZOCIALIZMUS FEJLŐDÉSÉNEK IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI HAZÁNKBAN Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés és megoldások*

Next