Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-14 / 62. szám
Szombat, 1987. március 14. 5 magazin | [DM A referátum, amelyből a következőkben részleteket közlünk „A szocializmus fejlődésének időszerű kérdései hazánkban" témakörben megrendezett szegedi tanácskozáson hangzott el. Előadásában Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a címben megadott téma két — általa legfontosabbnak tartott — kérdéskörét elemezte részletesebben: a gazdaságfejlesztési stratégia és a hozzá kapcsolódó tervezési-irányítási rendszer, valamint a tulajdonviszonyok terén bekövetkezett modell értékű változásokat. Előadásából ez utóbbi témakört emeljük ki. Elsőként a mezőgazdasági szövetkezeti modellben végbemenő változásokat vizsgálta Berend T. Iván, s ebben részint az önigazgatás kialakulásának jelentőségét hangsúlyozta, mondván: „A magyar gazdaság egészében... éppen a mezőgazdasági szövetkezetek jelentették az első önigazgatásos szektort, demokratikus üzemi formák kialakítását, amely a valóságos tulajdonosi tudat megalapozását biztosította.” S ugyancsak részletesen elemezte a mezőgazdasági szövetkezetek ipari melléküzemágainak politikai értelmezésében végbemenő változásokat, s azok következményeit a praxisban, valamint annak modellértékű jelentőségét, ahogyan a mezőgazdasági nagyüzemek képesek voltak szervesen integrálni a kis- és magángazdaságokat. Ebből kiindulva vizsgálta azután részletesen a magántevékenység és a kistulajdon szerepének értelmezését. A magántevékenység és kistulajdon Kezdetben úgy tűnt, hogy a marxizmus klasszikusai a mi körülményeink között is nyilvánvaló választ adnak arra a kérdésre, milyen tulajdonviszonyokat kell kialakítani a szocialista átalakítás hazai menetében — mondotta. Marx és Engels már a Kommunista Kiáltványban egyértelműen leszögezte, hogy a tőkés viszonyok közepette, különösen az angol ipari forradalom nyomán a korábbi egyéni kistermelési formák rohamos társadalmasodása játszódik le. Ezzel szemben anakronisztikus az egyéni kisajátítás, fennmaradása. A szocializmus feloldja ezt az ellentmondást, mivel a kisajátítók kisajátítása, a termelőerők társadalmi tulajdonba vétele révén a kisajátítást is társadalmivá teszi. Miután a kapitalizmus általános tendenciájának tekintették a koncentráció egyre nagyobb és nagyobb termelési szervezeteket létrehozó, állandóan előrehaladó folyamatát, amely a kistermelőket is felemészti, a meglévő paraszti kisárutermelő szektorban a kollektivizálás révén látszott lehetségesnek a termelési folyamatok és tulajdonviszonyok harmóniájának megteremtése. Államosítás és kollektivizálás. A szocialista tulajdonviszonyok kialakításának ez a két kulcskérdése. Hazai gyakorlatunkban a negyven-ötvenes évek fordulóján mindezt egycsapásra, 3—4 év alatt kívánták megoldani. Az 1949 decemberi államosítás már a kisüzemek, sőt nem egy területen a családi vállalkozások szféráját is érintette; a kisárutermelő parasztságot pedig még az első ötéves terv befejezése előtt szövetkezetbe kívánták erőszakolni. A kis-magántulajdont korlátozó rendszabályok 1951—52-re eljelentéktelenítették a magánkisipart és magánkiskereskedelmet, a magánház-tulajdont vagy magánáruszállítást. A kis-magántevékenységnek, amely néhány évvel előbb még a mezőgazdasági termelés és a szolgáltatások majdnem egészét és az ipari termelés egynegyedét, vagyis a nemzeti jövedelemnek mintegy kétharmadát állította elő, ez a politika nem szánt nagyobb teret, mint amit a foglalkoztatottak 3—4 százaléka jelentéktelen kiegészítő jelleggel végezhet. Az természetesen nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ötvenes évek első felének túlfeszített, valóságtól elrugaszkodó politikája a tulajdonviszonyok terén is irreális volt és károkat okozott. A kistulajdon és magántevékenység felszámolása ugyanis a fejlettség olyan szintjén következett be, amikor a felszámolt magántevékenység helyére nem tudtak benyomulni az állami vagy szövetkezeti nagyszervezetek, s az eltűnt termelési vagy szolgáltatási tevékenységek után betöltetlen vákuum maradt. Ez a hiány azután úgyszólván napjainkig végigkísért. Vajon miért történt így? Erre részben választ találhatunk az elmaradott, közepesen fejlett közegben: a termelés nagyüzemi társadalmasodásának megfelelő közösségi (állami-szövetkezeti) tulajdon általános megvalósítása ugyanis az elmaradott viszonyok között a marxi tézisek mechanikus vulgarizálását jelentette. A marxi előfeltételezés ugyanis a kifejlett szocializmusra, a magasan fejlett gazdaságra, a végletesen előrehaladt, — a kistulajdont beolvasztó, eltüntető s egyre nagyobb vállalati egységeket teremtő — koncentrációs folyamat feltételezésére épült. Nyilvánvalóan nemcsak a gyakorlat szempontjából, de elméletileg is elsietettnek-hibásnak tekinthető tehát, ha viszonylag alacsony fejlettség, erős, sőt túlnyomó kis magántevékenység, alacsonyfokú koncentráltság közegében is azonnal érvényesnek ítéljük. Ellentétes tendenciák Hozzá kell azonban tenni, hogy nem csupán az elmaradottabb talajról történt indulás és az átmenet hosszabb folyamatai tették indokolttá e kérdés újragondolását. Hogy a felszámolt kismagántevékenység helyén vákuum maradt, annak ugyanis még egy, s talán még fontosabb oka is volt. A modern gazdaságfejlődés ugyanis a 19. század közepi, vagy akár 20. század eleji előrejelzésektől eltérően nagy meglepetéssel szolgált: miközben az előre jelzett koncentrációs folyamat ugyanis valóban rendkívüli lendülettel bontakozott ki és teremtett nemzetgazdaságnyi multinacionális óriásvállalatokat, miközben az ipari és mezőgazdasági termelés legfőbb szektoraiban egyre kevesebb lélekszámmal dolgozó, egyre nagyobb vállalatok jöttek létre, vagyis a termelés társadalmasodása az angol ipari forradalom korszakához képest mérföldes léptekkel haladt tovább, ugyanakkor egy váratlan ellentétes tendencia is kibontakozott. A koncentrációs folyamat ugyanis korántsem fogta át a gazdasági szféra egészét, sőt, jelentős területeken, és elsősorban a szolgáltatások meghökkentően előrenyomuló, tért hódító ágazatában újratermelődött a kis magántevékenység szerepe. Ez annál is fontosabbá vált, mivel a vezető termelő ágazatok koncentráltsága és technikai fejlettsége egyre kevesebb munkaerő alkalmazását követeli, olyannyira, hogy a legfejlettebb gazdasággal rendelkező országokban az ipari és mezőgazdasági termelés már együttesen is a foglalkoztatottak egynegyedét-egyharmadát szívja csupán fel, és még ez az arány is rohamosan tovább csökken. A foglalkoztatottak kétharmada-háromnegyede viszont a szolgáltatási szektorokba áramlott, és bár ebben az ágazatban is vannak mamutvállalatok, üzletláncok stb., itt mégis újratermelődött és tartósan fennmaradt a kis magántevékenység. A szolgáltatási szféra széles területei technológiai követelményeinek megfelelően nem is kívánnak, sőt nem is tudnak igazán fenntartani nagyobb üzemi egységeket. Létük nem vezetett és nem vezet tehát koncentrációs folyamatra. (Illetve az egyik-másik tevékenységben lejátszódó koncentráció, s a kialakuló nagyobb üzemi egységek más, új kiegészítő területeken újratermelik az igényt a kis magántevékenység iránt. A „koncentráció körforgása” tehát a modern 20. századi gazdaságban szilárd szektorként rögzítette a kis-magántevékenységet.) S ezen a ponton ismét emékeztetni szeretnék rá: a közösségi tulajdon általánossá tételének marxi-engelsi gondolata azon a felismerésen nyugodott, hogy a tőkés fejlettség legmagasabb fokán, a koncentráció előrehaladása nyomán, a termelés úgyszólván teljes nagyüzemi társadalmasodása következik be, és ennek a tulajdonviszonyokat illetően a közösségi tulajdon felel meg. A kis magántevékenységek kisajátítása természetesen soha nem merült fel gondolatrendszerükben. A mezőgazdaság kollektivizálásának engelsi gondolata is azon a tételen alapult, hogy a koncentráció folyamata és a kisüzem eltűnése a mezőgazdasági termelés nagytávlatú fejlődés-tendenciája, s ezért a kisparaszti gazdaság konzerválása lehetetlen. A kis-magántevékenység tartós fennmaradása a szolgáltatási szférában a kis-magántulajdon és kiegészítő magántevékenység szerepének és helyének hosszú távú újraértékelését indokolja. Úgy is fogalmazhatnám, hogy a tulajdonviszonyok szocialista fejlődése útján nem taktikai kérdésnek, hanem hosszú távú stratégiai ügynek kell tekinteni a kiegészítő magántevékenység szerepét. „Engedni-szorítani” Ennek fényében érdemes újragondolni három évtizedes utunkat. Az ötvenes évek elejének irreális és károkat okozó felszámolási politikáját követően éppen e történelmi tapasztalatok birtokában az utóbbi három évtizedben nyilvánvalóan ésszerűbben és reálisabban jártunk el. Nem utolsósorban gyökeresen megváltozott a személyi tulajdonnal kapcsolatos politika. Az érdekeltség biztosítása és a lakosság igényeinek figyelembevétele jegyében a családi házak és hétvégi telkek, a nyaralók és a gépkocsik tulajdonának elfogadása az életszínvonal-politika szerves részévé vált. A tulajdonviszonyok fejlesztési iránya tekintetében azonban a célok és elvek nagyjából mégis változatlanok maradtak, s legfeljebb a gazdaságban és társadalomban időszakonként jelentkező feszültségek és igények nyomán került sor rugalmasabb gyakorlati lépésekre. Az 1953-ban, 57-ben vagy 68-ban hozott intézkedések kétségkívül lehetővé tették, sőt felkarolták és ösztönözték a magántevékenységet, hogy a súlyos, elsősorban szolgáltatási-ellátási hiányok kiküszöbölésében, a jobb áruellátásban és szolgáltatásban előre léphessünk. Mindez azonban nem feledtetheti el, hogy az ilyen jellegű lépések a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos elképzelésekhez képest mindig engedménynek minősültek, és éppen ezért időről időre megjelentek a nem is eredménytelen törekvések az engedmények visszavonására. Az „engedni-szorítani” felemássága végigkísérte történelmi utunkat. S ez egyaránt vezetett a kis magántevékenységek időszakonkénti gyors burjánzásának, majd e tevékenységek ugyanolyan gyors „megrendszabályozásának”, korlátozásának változásaihoz. Az 1953, illetve 1956 utáni engedményeket követően 1960 és 1966 között az önmagában is rendkívül szerény magánkisipar önállóinak száma egyhatoddal csökkent, s szerepük az ipari szolgáltatások több mint 70 százalékáról kevesebb mint felére szorult vissza. Ez a szemlélet alapjában a gazdasági reform 1968-as fordulóján sem változott. A lakosság ellátása érdekében szükséges „kiegészítő, hézagpótló” szerepét hangsúlyozva, s kiemelve, hogy ahol „nem nélkülözhető, még nagyon hosszú ideig lehetővé kell tenni” működését, hosszú távra változatlanul úgy tekintettek rá, hogy „a szocialista termelőerők térhódítása és a szocialista tudat erősödése következtében a magánkisipar társadalmi és gazdasági súlya lassan, fokozatosan csökken”. A tulajdonviszonyok fejlesztése az 1960—70-es évtizedben is olyan követelményként jelent meg, hogy a koncentrációs, centralizációs folyamat továbbfejlesztésével mind az ipar állami, mind a mezőgazdaság szövetkezeti szektorában nagyobb és nagyobb üzemegységeket kell létrehozni. A hetvenes évek közepének emlékezetes tulajdonviszony-vitája során olyan ideologikus érveléssel is találkozhattunk, hogy „Az állami nagyüzemek fejlesztése nem csupán gazdasági kérdés... ezzel a szocializmust építő társadalom osztálybázisának erősítését is jól szolgáljuk”. Mi több a mezőgazdasági termelőszövetkezetek fejlesztésének útját is „a munka társadalmasításának fokozásában”, „fokozatosan magasabb formákba” vezetésében határozták meg. Ez az érvelés a szocialista tulajdonviszonyok hierarchiáját feltételezte, az állami tulajdont, össznépi jellege következtében „a szocialista tulajdon fejlettebb formájának... a társadalmasítás magasabb fokának” minősítette. A szövetkezeti tulajdonnak az állami tulajdon szintjéhez való közelítése, stratégiai célja azután a leggyakorlatibb rendszabályokban, állandó szövetkezeti összevonásokban, a háztáji gazdaság és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek ipari melléküzemi tevékenységének korlátozásában öltött testet. Jelen évtizedünkben azonban újra fordulat következett be. A kisvállalkozási formák, a kiegészítő magántevékenységek, a háztáji, a gmk, a magántaxi, a magánépítkezés, a butikok világa (de bizonyos értelemben a nagyvállalati monopóliumok széttördelésével az állami szektor közép- és kisüzemi kategóriáinak erősítése, a bank- és biztosítási rendszer most bekövetkezett decentralizálása) mind erre utalnak. Kombinációs modell De vajon hogyan értelmezendő mindez? A hetvenes-nyolcvanas évek gazdasági megrázkódtatásai, egyensúlyzavarai, a korábbi fejlődési pálya megtörése, a beruházási lehetőségek meredek csökkenése, egyszóval kényszerhelyzetek szülte engedményről van ismét szó? Ha így lenne, akkor ebből természetszerű az a következtetés, hogy mindennek megjön majd a böjtje, az engedmény után az újabb megszorítás. (Hogy több évtizedes tapasztalatok nyomán kialakult reflexek valóban így működnek, arra jól utal, hogy maguk az érdekeltek, a vállalkozásba kezdők, a magántevékenységet folytatók is leginkább átmenetinek tekintik pillanatnyi lehetőségeiket, ami egyaránt jut kifejezésre abban, hogy többségükben ragaszkodnak valamiféle szerény, de stabil állami álláshoz, vagy befektetéseiket már egy-két év alatt nyereséggel megtetézve szeretnék visszakapni.) Csakhogy a nyolcvanas években megindult folyamatok más értelmet is nyerhetnek. Ha megkíséreljük ugyanis a gyakorlat által támasztott követelményekre adott praktikus válaszok és azok gazdasági-társadalmi eredményessége elméleti érvényű elemzését, akkor a sokféle és néha esetlegesnek tűnő megoldásból reformfolyamatunk érdekes, értékes elvi tapasztalata vonható le. Ami végbement és végbemegy ugyanis az egyéni és kiegészítő magántevékenységek kibontakoztatása terén, az történelmileg valami új, sőt megkockáztatom: modell értékű megoldás irányába mutat. Ami igazán fontossá és kiterjedtté vált ugyanis, az nem az önmagában vett magánszektor (ez ma is csak a nemzeti jövedelem 6 százalékát állítja elő), hanem a közösségi szektorban végzett munka és a magántevékenység sajátos kombinációja. Ennek első sikeres tapasztalatait kétségkívül a kollektivizálás után kialakított új típusú szövetkezeti modellben kísérleteztük ki. A szövetkezeti közös gazdálkodást — mint már utaltam rá — a legkülönbözőbb formákban kombináltuk az egyéni magántevékenységgel. Mindezek nyomán végül is olyan korszerű, gépesített közösségi nagyüzemi gazdaságok jöttek létre a modern ipari üzemszervezés vívmányainak alkalmazásával, melyek nagyon jól összeegyeztethetők voltak a takarmánybázis, géppark stb. szempontjából a nagyüzemre épített, de mégis az egyéni családi gazdálkodásra alapozott kiegészítő háztáji tevékenységgel. E történelmi tapasztalat birtokában a nyolcvanas évek elejétől a közösségi tulajdon és az egyéni tevékenység kombinációjának számos új formáját vezettük be az állami szektorban, az iparban és különösen a szolgáltatások területén is. Nyilvánvalóan ilyennek lehet tekinteni az állami tulajdonban lévő kisméretű üzletek és kisebb vendéglátóipari egységek bérbeadását és családi vállalkozásjellegű vezetését, de ide sorolható az állami szektorban vállalt munka mellett végzett kiegészítő tevékenység legalizálása, a javító és szolgáltató területek széles körében (a szerelő munkáktól a taxizásig terjedően). Ezen kombináció kétségkívül legvitatottabb mozzanata a vállalati gazdasági munkaközösségek létrehozása volt, amely a nagyipari munkásság 10 százalékát foglalja magában. A nemzeti jövedelem harmada így állott elő az a sajátos helyzet, hogy bár az önálló kis-magántulajdon szerepe az említett módon nagyon szerény, a kiegészítő magántevékenységek, főleg közösségi vállalkozással kombinált formákban, a termékek előállításában és a szolgáltatásokban rendkívül jelentőssé váltak: a mezőgazdasági termelés mintegy egyharmadát, a szolgáltatások több mint felét, az építőipari tevékenység mintegy 80 százalékát, egészében a nemzeti jövedelemnek kereken egyharmadát állítva elő, majdnem megkétszerezi a lakosság átlagjövedelmét. A mai magyar valóságba tehát nem a 6 százalékos magánszektor, hanem a különböző kiegészítő kombinációkban megvalósuló magántevékenység jelentős szerepe, a nemzeti jövedelem egyharmadát megteremtő képessége az igazán jellemző. Ha e kiegészítő magántevékenységek egyik-másik formáját, és egyes megoldások módját joggal lehet is vitatni, mégis úgy tűnik, hogy a közösségi nagyüzem és az egyéni tevékenység kombinációja egészében és általában alkalmas arra, hogy hatalmas alkotó erőket mozgósítson és átütő innovációs és vállalkozó tehetséget szabadítson fel. Mindez az egész lakosságot és az egész népgazdaságot gazdagítja. Ma úgy tűnik, senkinek sem jut eszébe, hogy megszorításokat javasoljon. De vajon holnap sem merülhet fel ez? Jócskán ütközünk ugyanis minden nap a magántevékenységek elburjánzásából fakadó irritáló, zavaró jelenségekbe, s az ezek nyomán fellépő társadalmi feszültségekbe. Miért nem állítjuk helyre a főmunkaidőben végzett munka becsületét, s a vállalati gmk-kat feleslegessé tevő bérezését-hatékonyságát? Miért lehet bármilyen magántevékenységgel — a valóságos munkával korántsem arányosan — összehasonlíthatatlanul többet keresni, mint az állami szektorban? Miért szóródnak a jövedelmek társadalmilag nehezen tolerálható és ellenőrizhető mértékben? Mindezek jogos, valóságos torzulásokra utaló kérdések. Csakhogy nagyon könnyű belőlük rossz következtetésre jutva, a korlátozás, az újabb „szorítás”, a „rendcsinálás” átmenetileg nem is népszerűtlen megoldásaihoz folyamodni. Különösen, ha — elméletileg tisztázatlanul, a régi, vulgarizált módon — a szocialista tulajdonviszonyokkal összeegyeztethetetlennek, legfeljebb kényszerűségből, átmenetileg szabadjára engedettnek ítéljük a kiegészítő kis magántevékenységet. Ha viszont mindezt hosszú történelmi távlatban, stratégiai érvénnyel, tartósan szükségesnek ítéljük, akkor a korlátozásszorítás helyett meg kell tanulnunk kezelve-szabályozva együtt élni e jelenséggel. A megfelelő (tisztességes és korrekt, de progresszív) adózás, a maszek-monopolhelyzet kialakulását megakadályozó szélesebb versenyeztetés (tehát éppen nem a létszám korlátozása, hanem szabadabb kezelése), s a megfelelő bérezéssel valóban vonzóvá (és hatékonnyá) tett nagyvállalati munka versenye olyan megfelelő feltételeket képes kialakítani, amelyek a társadalmi feszültségeket keltő, irritáló jelenségek kiküszöbölését és a kiegészítő magántevékenységek nélkülözhetetlen hasznát egyaránt biztosíthatják. Reformfolyamatunk gyakorlati vívmányai tehát nagyon is egybevágnak a szocialista tulajdonviszonyoknak az átmenet hosszú korszakában érvényes szerkezeti igényeivel. Köztulajdon és magántevékenység és kistulajdon életképes és fontos funkciókat betöltő, a gazdaság egyfajta pluralitását biztosító intézmény a szocializmus felé vezető hosszú útszakaszon. Három évtizedes gazdaságépítő gyakorlatunk tehát — a tulajdonviszonyok tekintetében is — nemzetközileg figyelembe vehető új tapasztalatokkal szolgál, s lehetővé teszi a szocialista tulajdonviszonyok „klasszikus” hagyományoktól eltérő felfogását. A SZOCIALIZMUS FEJLŐDÉSÉNEK IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI HAZÁNKBAN Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés és megoldások*