Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-02 / 258. szám
77. évfolyam, 258. szám 1987. november 2., hétfő VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ara: 180 forint S ! Alap émánk jól ismert: a gazdasági alap és a tudati, szellemi felépítmény egymással kölcsönhatásban állva, minősítik egy adott társadalom színvonalát. Igaz, erről az egyszerű, máig tanított képletről azonnal megfeledkeztek egyes okos tanítók, midőn egy rothadónak tartott közösség világszínvonalú, precíz átlagtechnológiáját össze kellett hasonlítani a Lajtától keletre tapasztalható termelési kultúrákkal. De már nem erről a hajdani tévedésről és a most e fölött (is) érzett, dühödt fájdalomról kell szólni, hanem azokról az igazságokról, melyekhez hasonlót Új miniszterelnökünk sem átallott mondani hazafelé jövet nyugati német földről. Tudjuk jól, hogy a nyilvánosság — a veszélyhelyzetek mellett — védelmet, védettséget is hoz magával. Egy kormányfői nyilvánosság, remélhetőleg, többszörös védelmet biztosít, így bátran léphetünk tovább ezen az úton, egészen addig a végső következtetésig, hogy mind a szocializmus eszméje, mind a magyarul érzők közössége, csakis úgy számíthat létbiztonságot ígérő jövőre, ha minden téren a teljesítmény első számú parancsa diktálja az emberek tevékenységét. Kormányprogram ide, parlamenti lelkesültség oda, mi még mindig egy országos jelenlét revüben élünk. Várjuk január elsejét, s míg fejlett öntudatú adófizetőkké lépünk elő, az adócsalás módozatain töprengve álldogálunk a felvásárlási láz tömörítette sorokban, áruházaink szegényedő pultdíszletei között. Nemzeti szomorújáték ez vagy csupán túl szűkös területet jelöltem ki gondolkozásomnak e jelképes erejű díszletek között? fia lenne időnk, tisztxsan ezen is morfondírozhatnánk néhány miatyánknyit, de az ima ideje — és ereje — alighanem ma másra kell. Például arra, hogy értelmesen meghallgassunk néhány, igaz mesét az emberiség történelméből. Ha már annyiszor elsütöttük, hogy a história a mi tanítómesterünk, egyszer legalább vegyük komolyan a szajkózottat! Messziről indulok, de ígérem, el fogok jutni az alapokig. Midőn Árpád apánk és népe elfoglalta ezt a mocsaras, de dús legelőket kínáló, országnyi hajlékot, azt tapasztalhatták eleink, hogy mögöttük a Sok-Sok izgága, nomád nép, előttük meg a gazdag nyugat. Állatot tudtak már tartani, a földművelést a hosszú úton volt kiktől ellesni, de a társadalom — lévén katonai — túl sok szabad fegyverest mondhatott magáénak. Jó fejedelem jól tudja, hogy hatalma és népjének nyugalma csak úgy biztosítható, ha a fegyverforgatókat — ma úgy mondanánk: az erőszak-apparátust — valamivel jobban tartja a köznépnél. A termelékenység növelését még nem találták föl termékszerkezetet sem akartak változtatni; maradt a dús kincsekkel kecsegtető pxirtya. Mit is hozhattak haza derék őseink? Ékszert, fegyvert, luxustárgyakat, na meg néhány rabszolgát. Ezt a kölcsönt a későbbi évszázadokban — néha átütemezésekkel — többször is visszafizettük, kamatostul. Szerencsénk, hogy ha a vagyon egy jelentős részét nem is forgatták be a gazdasági folyamatokba, a magasabb szintű termelési struktúra — csikorogva bár, de — otthonra lelt ezen a tájon. Annak idején a török lépésről lépésre foglalta el a fél világot. Tavasszal indult, és a télig bevégezte az előírtakat. De rájuk is érvényes volt a történelmi biciklihasonlat, mely szerint a diktatúra olyan, mint a kerékpár: ha nem hajtják, eldől. A töröknek is, akár a többi hatalmi erőnek, akciórádiusza volt: egy ponton túl már elerőtlenedett. Szomorú valóság, hogy ezen akcióterület határa csaknem azonos volt a korabeli Magyarország nyugati végeivel, de a levonható következtetés ezzel együtt is fénylő: a szervesen fejlődő szervezet idővel kiveti magából a testidegen akacnokot. A meseszam tiszteletben tartásával, következzék a harmadik igaz mese: Japán. Ejt nappallá téve árasztja a tévé, rádió és írott sajtó a távoli, ázsiai csodát. A könyökünkön jött ki a Sogun, és ugyanonnan mászik elénk az idegen, de tiszteletre méltó, automatizált világ. Remélem, nem vetem messzire a modellalkotás sulykát, ha azt kívánom láttatni, hogy a japán számítástechnika csodáiban, a készséges robotokban azokat a szamurájokat ismerem föl, akik mindig és mindenütt hűen teljesítették uraik parancsát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a magyar robot minden bizonnyal mértéktelenül inna, kártyázna, és ha tehetné, ledérkedne, de azt mindenképp igaznak vélem, hogy a japán ember önmaga képére formálta világát. Hogyan lehetne egy mondatban összefoglalni a tanítómester szavait, a tanulságot? Bevallom, csak kettőben sikerül. Egészségesen vagy szerencsésen fejlődő társadalom önmaga múltját szocializálja, azaz, szerves mintákat követ. Minden társadalmi szintű magatartásnak megvan a maga illetékessége, legyen az hasznos, vagy kártékony korszaka egy adott közösségnek. ó kimondani: lassan ezeresztendős lesz Szent István állama. Az istváni gondolat egyik tartópillérére talán most nehezedik a legnagyobb teher: önmagunknak kell lenni. Itt, Közép-Európában, ahol sok idegen mintát követtünk elvtelenül, s kevés igaz szálat szőttünk a magyar földön készített európai szőttesbe. Számomra az egyensúly megteremtését jelezte a kormányfő repülőútja. Arról szólt, amiről ez a cikk is: önmagunk alapjait dinamizálni, ha jelenlétünket meg akarjuk őrizni a kultúrnemzetek között. Dlusztus Imre Pártküldöttség utazott Odesszába Tegnap, vasárnap Budapestről, a Keleti pályaudvarról Odesszába, az évfordulós ünnepségekre utazott Szabó Sándor, megyei első titkár vezetésével Csongrád megye pártküldöttsége. A delegáció tagjai: Székely Sándor, a szegedi pártbizottság első titkára, Kozma Rozália, a megyei párt-végrehajtó bizottság tagja, Petrik István, a Csongrád Megyei Tanács elnökének általános helyettese és Molnár József Csongrád városi tanácselnöke. Kádár János kitüntetése Andrej Gromiko és az MSZMP főtitkárának beszéde Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának szombaton este Moszkvában, a Kreml Katalin-termében Andrej Gromiko, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke átadta az Októberi Forradalom Érdemrendet. A magas kitüntetést a legfelsőbb tanács elnöksége a szovjet és a magyar nép közötti testvéri barátság és együttműködés fejlesztésében szerzett érdemeiért, a béke és a szocializmus megszilárdításához nyújtott jelentős hozzájárulásáért, 75. születésnapja alkalmából adományozta. A kitüntetés átadása alkalmából Andrej Gromiko beszédet mondott. — őszinte megelégedéssel nyújtom át önnek, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárának az Októberi Forradalom Érdemrendet. Ezzel a kitüntetéssel Kádár elvtárs nagy érdemeit méltatjuk, amelyeket a szovjet és a magyar nép közötti testvéri barátság és sokrétű együttműködés erősítésében szerzett, nagy hozzájárulását a békéhez és a szocializmus megszilárdításához. Országunkban az Októberi Forradalom Érdemrend jelképezi a szocializmus értékeinek nemes, múlhatatlan győzelmét minden egyes szovjet ember számára. Külön örömünkre szolgál, hogy ezt a kitüntetést ön ezen érdemrend alapításának 20. évfordulóján kapja meg. (Folytatás a 2. oldalon.) Szombatra virradt Szegedi mozaik Még teljes a sötétség, amikor a lakótelepi utakon pótkocsis IFÁ-k motorját melegítik. A kétszer két platón manapság kincset érő rakomány: gázbeton falazóblokk. A kifürkészhetetlen építőanyag-áramlásban most ez a rakomány valahová Debrecen mellé indul. Az első napi sugarak segítik felfedni, hogy a város felett több százas, de talán több ezres varjúcsapat száll át hihetetlenül hangtalanul (Talán éppen valahova a Fehér-tó mellé, Csizmaia Gyuri szeme, távcsöve elé igyekeznek.) A fűtőművek erre a "hajnalra már fehér párába öltöztek, ez persze nem melegíti a Diófa előtti piac árusait. Mielőtt megérkeznek az első vevők a gyékény helyett újságpapírra, nejlondarabra rakott zöldségekért, sűrű toixírzékolással igyekeznek felmelegíteni a lábukat. Az autóbusz a pályaudvarról, a Marx térről Indul a kalocsai és a székesfehérvári járat. Az utasok többségének a kezében koszorúk, emlékvirágok. Van aki virágos asztal tori tőbe burkolta nagy hortenzia csokrát, hogy óvja a hidegtől. Fejek felett hullámoznak fel a virágok a buszra. Sokan lemaradnak. Kiskunmajsa, Kiskunhalas, Kecel felé most még egy kocsi is megtelt volna, egy óra késéssel a lemaradónak is elindulhatnak. A Gyufagyár magas kőkerítésén belülről hallatszik a rakodásirányító határozott hangja. A Kábelgyár előtt nyitott árokban vastag áramvezető kábelek. A légvezeték a Huszár utcában most költözik a föld alá. Bent teljes a műszak. Dolgoznak a végcemkák. Az udvaron üres kábeldobokat piakolnak le platóról. Ez a csapat csak a szombatját tölti munkával, viszont a távközlő kábeleket gyártó üzemrész még vasárnap délután és este is munkába kezd majd. Nagy szüksége van a postának a rekonstrukciójához, tervezett bővítéseihez az itteni termékekre. Csorba Jánostól, a termelésszervező régsem közös képviselőjétől tudom, hogy a budapesti és a szegedi gyárban az idén 670 ezer évkilométer készül el ebből a kábelből. ,, Japán módszerrel” dolgoznak. Az alapanyagellátásuk annyira szoros, hogy a pro-granulátum a beérkezése után a kocsiról egyből a szalag mellé kerül. A gyáron belüli átcsoportosításokat elfogadták a dolgozók. A valamikori — négy-öt évvel ezelőtti —■ nagy létszámmozgás is a múlté. A gyárban fél éve nem egyszerű dolog új dolgozóként bejutni, azóta a bentlévők közül is mind kevesebben akarnak távozni. A három évvel ezelőtti nehéz gazdasági helyzetben senki sem hitte volna, hogy ilyen rövid idő alatt lesz lehetőség a kereseteknek a környezethez arányosítására. S persze a végéemkák is egyre jelentősebb termelési és jövedelmi tényezőkké váltak. Egy gyors telefon Zádori János főmérnökhöz. Megtudom, hogy az év végéig a géemkáknak nem nagyon lesz idejük pihenni. A korábbi gyakorlattal ellentétben az idén a karácsony és újév közötti időszakot sem dolgozták le előre — az anyagellátás szorítása miatt. A jövőről még biztosat nem tudnak mondani a gyár vezetői, de az itteni termelésben a rvégéemkák munkája nem nélkülözhető. Az előzetes hírek szerint a Magyar Kábelművek termelői árszorzója 0,95 lesz, míg több alapanyagszállító — az egyes — vagyis a változatlanságot garantáló — szorzót tudhatja magáénak. Tehát lesz oka a fejtörésre a következő két hónapban a gazdasági vezetésnek is. A Kárász utcán még nem nyitottak ki a boltok. A kirakatok előtt már bőven hallani idegen szavakat. Tehát a felvásárlási lázat a határokon túli bevásárló turisták is segítik feldörzsölni. A Gáz utcai kenyérgyár udvarán most is füstölnek a halomban kiszórt kiflik. Vagy négy hete locsolták itt utoljára a begyulladt kifli-zsemle halmot. Akkor jó néhány száz péksütemény pürkölödött meg véglegesen és műanyag tárolóládák is olvadtak alaktalanná. Most kisebb a kár. Még vasárnap délelőtt is öt tárolóládában és egy talicskán tárolják a fal mellett a „romokat". Íme az idei október utolsó hajnalának néhány szegedi mozaikkockája. Hole István Nagymamám már az első dél elől — vagy, ahogy ő mondta, a hóharmat elől — betakarta a krizantémokat. Unokáinak pókhálónyira vékonyodott pulóverei, kinőtt, könnyű kabátok óvták a csípős ködöktől a legkésőbbi virágokat. Aztán október utolsó napjaiban a habos, fehér gombolyagok fenyőillatú koszorúba települtek és halottak napján a falu feletti dombra, a sírok kertjébe költöztek. Este a síremlékek oldallapjain mécsek és gyertyák lobogtak a gyenge, de csípős szélben. Kevésen vannak, akik egy évig feketében, vagy csak fekete szalaggal a hajtókán gyászolnak. Huszadik századvégi hétköznapjainkban gyermekeink már nem is ismerik a gyászév fogalmát. A formával nem hazudik ko rizantémok runk. Új és új gondjaink között gyorsabban halványodik a legfájóbb emlék is. De évente egyetlen napon megindul az ország. A voltak és magunk miatt idézünk régi napokat. Előnyomulnak történetek, apró mozdulatok, szemvillanások, mosolyok, az odaátlévők legsajátosabb parányai. Olyanok, amelyekről nem is hittük, hogy agysejtjeink hihetetlenül kicsiny emlékparcelláinak legrejtettebb zugában még fellelhetők. Ennek a napnak néhány órája a csendes visszagondolásoké és ebben a képzeletbeli együttlétben, fantasztikumok nélküli időutazásban mi, még élők is megtisztulunk. A hó alól előpattanó hóvirágot, az éppen csak illatozó ibolyát a kedvesünk haftja. A tél elől levágott, örökzöld közé font komoly krizantémok eleink, őseink emlékhelyére vándorolnak. Koszorúknál, csokroknál fontosabb a mi feléjük, hozzájuk igyekvő léptünk. Ilyenkor, november beköszöntén szívbemarkolón szépek a temetők. Az esti fények láttán torkunk szorul, szemünk párásodik. Érezzük a bennünket érő emlékfénysugarak mögött messze nyugvó szeretteink arcát, kedves alakját. Viaszból öntött mécsek, gonddal formált gyertyák lobbanása valamikoron voltakat és bennünket is óvjon meg az emberi lelkek zord hidegétől. (A képeket Nagy László készítette.) B. I.