Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
Szombat, 1988. március 12. A táncoslány CSÁKY JÓZSEF EMLÉKEZETE Közös ismerősünk. Ott áll az Anna-kút sarkán, a lüktető városi forgalom és a történelmi épületek gyűrűjében. Szomszédságában buszmegállókat, pavilonokat találunk. Úgy is mondhatnám: gyülekezőhelyeket. Látszólag tehát ideális a helyzet. Adott a kitűnő köztéri szobor, a Táncoslány, másrészt a népes publikum. Lehet nézelődni, gyönyörködni. Nézelődni, gyönyörködni? Hova is gondolok ! Elvégre a plasztika magas talpazatot kapott, ráadásul nyitott, mozgalmas, összemosódó háttér szegélyezi. Úgyhogy mégsem ideális a helyzet. Szeged egyik legrangosabb, legszebb nyilvános műtárgyát egyszerűen nem bírjuk élvezni. Hogy mit szólna ehhez Csáky József, az alkotó? Biztos dühös lenne szülővárosára. Ahol éppen száz éve jött a világra. Ebből az alkalomból mindenesetre egy képletes szoboráthelyezést hajtok végre. Visszateszem a művet előbbi állomáshelyére, a Klauzál tér intimebb, zártabb térségébe. Itt legalább látni, értékelni is tudtuk. Igaz, nem lehetett körbejárni, noha a Táncoslány valódi térplasztika. Minden oldalról újabb és újabb formaképleteket mutat. Mindegy. A Klauzál téren akkor is jobb helye volt. Közvetlenebb kapcsolatot tarthattunk vele. Emberléptékűnek éreztük, szinte magunk közül valónak. Pedig ez a megkapó szoborlány kisebb nálunk. Akkor is, ha kifeszített testtel, lábujjhegyen álldogál. Csáky alkotása mégis túltesz rajtunk. Nemcsak azzal, hogy túlél bennünket. De mindemellett fegyelmezett és önfeledt, eszményi és fiatal tud maradni. Akár a görög istenek. Tényleg: honnan ez a rajongás a gyöngébb nem iránt? Mert több mint hat évtizedes munkássága telistele van különféle nőszobrokkal. Csupa fiatal nőalakkal. Nyilván szerette őket. Fordítva viszont másképp állt a dolog. Édesanyjától alig kapott jó szót: feszültségterhes családi légkörben nőtt fel. Alig engedték el a budapesti Iparművészeti Iskolába. Húszéves korában azután véglegesen itthagyta Magyarországot. Párizsban ugyan egy francia kislány tanította az új haza nyelvére, ágyát is megosztotta vele, bár e kapcsolat rövidesen megszakadt. Mint ahogy az első és második házassága is többé-kevésbé boldogtalan volt. És mégis: az alkotó a szerelemre, a szépségre szavazott. Azt tartotta, ezek az érzések a tisztességes emberekből a legnemesebb, legjobb tulajdonságokat hívják elő. Hogy mikre gondolt a művész? Ki tudja pontosan. Tudom azonban, hogy Csáky nem szűkölködött a rokonszenves emberi vonásokban. Kemény, szívós volt, akár a kő, mint a legkedvesebb anyaga. Hisz jóformán itthoni környezete ellenében kellett kiharcolnia művészi pályafutását. Nem véletlen így, hogy kint maradt Franciaországban. Ahova mindenekelőtt Rodin vonzotta. Az impresszionista szobrászat. De első nekifutásra csalódott a francia nagymesterben. Felismerte viszont a kubisták korszerű jelentőségét, s maga is beállt a táborukba. Mi több, ott járt az élvonalban, nevezetesen Archipenko, Villon, Lipchitz és Laurens társaságában. Később azonban eltávolodott a szigorúan vett kubista formálástól. Annál inkább, mivel felfedezte magának az archaikus, klasszikus korok mágikus és időszerű szobrászatát. Ugyanakkor Rodin tanítványa, Maillol vérbő és időtlen nyugalmú plasztikája is megbabonázta. Ami nála korábban a mértanias térszerkezetek erőrendszere volt, az mostantól egy harmonikusabb, klasszikusabb és líraibb emberlátásba csapott át. Líra és szerkezetesség? A Táncoslányt is ezek az ellentétek éltetik. Zárt testtartásában, szögletesebb formarészleteiben még jelen van a kubizmus tanulsága, de máskülönben egy expresszív látvánnyal szembesülünk. Nem elég, hogy hátrafeszülnek a karok, ám a széles térmozgású szoknya és a hullámzó hajfürtök is ellentmondanak a racionálisabb felfogásnak. Sőt Csáky alkotásán maguk a fegyelmezettebb, mértaniasabb formák is megkérdőjeleződnek. Bár feszes, összezárt lábakat észlelünk, mégsem érzünk statikus nyugalmat. Hiszen e lábujj hegyen álló, felfelé tekintő fiatal nőalak majdhogynem repülni készül. Persze nyugodtan megtehetné, mivel voltaképpen nem közülünk való. Épp hogy csak jelezve vannak arcvonásai, bárkit behelyettesíthetünk ide. Vagy pedig elfogadjuk a tényt: a Táncoslány maga a megtestesült Fiatalság. A francia modern művészet szótára egyenesen a legnagyobb klasszikus szobrászhoz, Canovához hasonlítja ezt az alkotást. Szó se róla, nem kis dolog ez. És nem is alaptalan. Csáky József munkásságát ugyanis pontosan az teszi egyénivé, jellegzetessé, hogy egyszerre modern és klasszikus mester volt. Hitt az állandóbb emberi eszmények érvényességében, a művészi munka szolgálat jellegében és a formai tökéletességben. Abban, hogy a szobrászatnak voltaképpen világátfogó ereje lehet. Egyetlen műalkotásba belesűríthető a pillanatnyi mozdulat és a végtelenség eszméje, egyszersmind a zártság és a nyitottság dinamikája. S most tessék csak visszaigazolni mindezeket az Anna-kútnál látható remekművön. De mit is beszélek! Hisz a korábbiakban már megfogalmaztam, hogy Szegednek ezt a rangos, látványos plasztikáját egyszerűen képtelenség élvezni. A magam részéről mindenesetre újra visszatettem a Táncoslányt mostani helyére. Minthogy képletesen még lehet játszadozni a kiemelkedő művészi értékekkel. A valóságban azonban kötelességünk lenne megbecsülni őket. Már csak azért is, mert ínséges világunkban nem csupán a megváltó pénzre, de a felemelő szépségre is kíméletlenül ki vagyunk éhezve. SZUROMI PÁL FODOR ANDRÁS A tánc A tánc az alkonyi hegyek hűvös égi sátrai előtt... Szoknyád bokrába kavarodva kerengtem veled a réten. Szomjaztató és lángverő kehelyként forogtak mind a rokolyaharangok. S egyszeresük vége. Ott állt az igazi legény. Meredek pántok ikszei közül magasodott elém a válla. — Szabad lesz? — mondta udvariasan. És most, negyedszáz év után, pavilonok, autók között, a forgó idő letarlott színpadán hol az a tánc és hol az a legény? Csak a szemek meleg zománca régi, de már nekik se szólhatok a nagy kifosztatásról, hogy míg közöttünk csupa veszteség, szemérmes tolvaj módra én még mindig mindent őrizek. 7 magazin | [DM „Konkrét döntések előtt” Az elmúlt héten Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanácskoztak a dél-alföldi régió pedagógusképző intézményeinek vezetői Pusztai Ferenccel, a felsőoktatásért felelős művelődési miniszterhelyettessel, s a minisztérium más tisztségviselőivel. Az oktatási törvény szellemében kialakítandó regionális szervezet létrehozásának lehetőségeiről tárgyaltak. Ez a találkozó adott alkalmat, hogy interjút kérjünk Pusztai Ferenctől, aki mindössze négy hónapja vette át a felsőoktatás irányítását, azelőtt a tárca közművelődési miniszterhelyettese volt. — A már-már közmondásos minisztériumi fluktuáció mellett is kirívó, hogy az ön jelenlegi posztján röpke egy év alatt hárman váltották egymást. Miben látja ennek okát? — Természetesen a bajokat jelzi, a terület különös nehézségeit, bár nyilván személyes motívumok is árnyalták a korábbi miniszterhelyettesek döntéseit. — Ön oktatói és kutatói gyakorlattal rendelkező nyelvész, aki pályája során különféle állami és párttestületekben vállalt vezető funkciókat. Mit tart a legfontosabb vezetői elvének? — Mindegyik típusú vezetői munka fontos előfeltétele, hogy a vezetőnek konkrét tapasztalatai legyenek az adott terepen. Hogy különféle, végigvitt ügyek, döntések emlékét a zsigereiben érezze. Ezek a tapasztalatok ugyanis meghatározzák a kezdeményezőkészségét is, és felkészültséget, felkészítettséget jelentenek a döntési helyzetekben, így nagyobb a vezető esélye, hogy ne csak a szándékait deklarálhassa, hanem azzal legyen tisztában, hogy mit tud csinálni. — Mit tud csinálni a felsőoktatásért felelős miniszterhelyettes 1988-ban, amikor az intézmények válságos helyzetben vannak, belső tartalékaik kimerültek, a költségvetésükből elvontak? Úgy tűnik, az egyetemi-főiskolai oktatást és kutatási „szinten tartani" sem lehet, nemhogy fejleszteni vagy — mondjuk — fölkészülni a viszonylagosan népesebb korosztályok felsőfokú oktatására. Ebben a pillanatban konkrét döntések előtt vagyunk. A felsőoktatás fejlesztésére vonatkozó cselekvési programjavaslatot számos fórumon most vitatják. Meg kell határozni, melyek azok a tennivalók, amelyek a legégetőbb bajokon segítenek. Konkrét listát nem tudok egyelőre mondani; a viták után válik majd tényszerűen egyértelművé, milyen „csomagot", javaslatsort terjeszt a minisztérium a kormány elé a közeljövőben. — Ne tekintse akadékoskodásnak: tény, hogy cselekvési programok, fejlesztési elképzelések eddig is léteztek. Egy újabb deklarációval leszünk „gazdagabbak"? — Semmiképpen nem engedhetjük meg, hogy újra valamiféle elhúzódó elemzési folyamat után újra csak a Beszélgetés Pusztai Ferenc miniszterhelyettessel — a felsőoktatásról szándékaink kinyilvánításáig juthassunk. Egyértelmű döntésekre van szükség, méghozzá sürgősen. A Politikai Bizottság határozata megfogalmazta a teendőket, jelenleg minden erőnkkel az ezek megvalósításához szükséges feltételek, eszközök megszervezésén munkálkodunk. A személyes véleménye szerint mi az esélyünk: a döntésre hivatott testületek belátják végre, hogy rossz gazdasági helyzetben éppen az oktatásba, a kutatásba kell pénzt invesztálni?» — Ezt ma mindenki látja. — Csakhogy a belátás annyit ér... — Igen, amennyire érvényesíthető. Nem tagadhatjuk le, hogy vannak az elveink érvényesítésének jelei, gondoljon a műszaki értelmiség helyzetének javítására tett erőfeszítésekre. Mi most olyan kezdeményezésekre készülünk, amelyeknek lényege: megtalálni a termelő szféra érdekeltségét az oktatás és kutatás fejlesztésében. A programjavaslatunkban szerepel például a felsőoktatási fejlesztési alap létrehozása, amelynek lényege, hogy a költségvetés és a gazdálkodó egységek pénzeszközeit összefogjuk — átfogó felsőoktatási programok ösztönzésére. — Nem valószínű, hogy stabil forráshoz lehet jutni a vállalatoktól. Ezért kell biztosítani a költségvetési hozzájárulást is. De mindenképpen meg kell próbálni, hogy a termelői érdekeltséget megteremtsük, hogy az oktatási intézmény és a gyár egymásrautaltságát világossá tegyük. Ez kulcsfontosságú a most kidolgozás alatt levő minden kezdeményezésünk valóra válása szempontjából, így az Alap létrehozása tekintetében is. — Az oktatók és kutatók nem túl optimisták. A termelő szférából kapott megbízások folyamatosan csökkennek, a költségvetésekből lecsipegetett pénzek híján tönkremehetnek az egyes intézmények, viszont ilyen kis összegek nem segíthetnek a nagy, országos kassza gondjain. Sokan úgy érzik, az önállóság szép szólama jegyében — magukra maradnak. — Ez a vád ismerős. A most kibontakozó folyamatokban és mégis az intézményi önállóság erősítését látom valóságosnak, bár tény, hogy mindig a konkrét esetekben, szerveződésekben dől el, miféle új lehetőségekről és felelősségekről van szó. — Most például regionális tanács alakításáról tárgyaltak. Ez milyen szervezet lesz? — A dél-alföldi régió pedagógusképző intézményeinek laza szervezetére, együttműködésére gondoltunk. Ezúttal nem „fontról”, hanem maguktól az intézményektől indult a kezdeményezés, s az a célja, hogy tudatosabban vegyék számításba a közvetlen, régiónyi szellemi környezetben levő erőket. Még sem a feladatrendszer, sem a jogkör nem tisztázott pontosan, de életrevaló kezdeményezésnek gondolom a regionális együttműködést. Annál inkább, mert különféle jogköröket kívánunk „leadni” az intézményeknek; például: több személyi kérdésben dönthetnek majd. Ilyen a docensi kinevezések ügye; lebonyolítják a felvételi fellebbezéseket; a regionális kapcsolatok révén hatékonyabb lehet az úgynevezett átirányítások rendszere ; és sok egyéb előny származhat a pedagógusképzők szervezett összekapcsolásából. — Az emlegetett minisztériumi helyzetelemzés milyen következtetéseket tartalmaz a felsőoktatás struktúrájáról? — Az év végéig a hálózat áttekintése is megtörténik és a Minisztertanács elé kerülnek a döntési javaslatok. — Lehet, hogy megdől az állítás az intézményi széttagoltságról? Igaz, a széttagoltság deklarációja közepette is létrejöttek új intézmények, nem mindig ott, ahol megfelelő szellemi hátterüket lehetett volna. Például Békéscsabán lett tanítóképző, és nem Szegeden ... — Az intézményhálózat ügyeinek áttekintése után lehet nyilatkozni a valóságos helyzetről, korrigálni elveket, vagy vádakat, ha erre szükség lesz. — Sok vád éri a Művelődési Minisztériumot azért is, mert rendeletdzsungelt teremtett, a túlzottan változékony apparátus az egymást kioltó szabályozásokkal instabil helyzetet „alakított". — Kétségtelenül rostálni kell majd a jogszabályok között, attól függően, hogy milyen jogosítványok, hatáskörök hol lesznek végül. Csökken a bürokratizmus, ha nő az intézményi jogok köre. — Mostanában az új tandíjak húsbavágó ügye foglalkoztatja a diákokat. Nem gondolja, hogy hosszú távon lefelé nivellál, ha a követelményrendszert úgy próbáljuk világossá tenni, hogy büntetjük, aki nem teljesít? Ahelyett, hogy — egy másik logika szerint — jutalmaznánk, aki teljesít? — Mivel ez érzékeny, zsebbe vágó dolog, bizonyára érdemes lesz a tapasztalatokat mérlegelni és akár korrigáló lépéseket tenni. A követelményrendszer világossá tételének elvével azonban feltétlenül egyetértek. Mindenképpen határozottabban szeretnénk éreztetni a különbségeket, ami elválasztja egymástól a kiválót, a közepest, a rosszat. S nemcsak a hallgatók között érvényesítendő különbségekre gondolok; az oktatói követelményrendszer tisztázása is rendkívül fontos, különösen ebben a helyzetben, amikor a hallgatói létszám várható növekedése mellett sem lenne jó kompromisszumokat kötni az oktatás színvonala tekintetében. Az oktatói követelményrendszer ügye enyhén szólva rossz hírbe keveredett: a minisztériumot megvádolták, hogy övet fabrikált az elbocsátások leplezéséhez. — Nem kívánjuk elérni, hogy a felsőoktatásban is képesítés nélküliekkel kelljen megoldani a gondokat. Ahogy a felvételi keretszámok rugalmas bővítését tervezzük, ugyanúgy rugalmasságot szeretnénk a személyi feltételek biztosításában. Nemcsak a frissen végzettek katedrára kerülésében gondolkodunk, hanem arra is ösztönözzük az intézményeket, hogy a minél jobb képességűek közül, a másfajta intézménytípusok, a termelőegységek szakemberei közül is válasszanak, hívjanak meg oktatókat. E téren is hasznos lesz a régió szellemi közegében való gondolkodás. És nyilvánvalóan az is jó lenne, ha a jelenlegi vendégoktatói díjak nem utalnák az illúziók világába az oktatói „választék ” bővítésének igényét. — A többi között — ezért dolgozunk mostanában, igyekszünk bővíteni a pénzforrásokat is. — Sikert kívánok hozzá, és köszönöm a beszélgetést. SULYOK ERZSÉBET