Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-11 / 293. szám
1989. december 11., hétfő Ma este a Royalban Istenkereső emberek Isten létezésének erkölcsi bizonyítékát kiegészíti az emberi léleknek az az erős, sőt kiolthatatlan vágya, hogy tökéletes igazságszolgáltatás történjék, hogy a bűn az erény fölött ne diadalmaskodjék, s a jó megkapja méltó jutalmát. Ezt az igazságszolgáltatást csak a keresztény fogalom szerint legtökéletesebb — mert mindenütt jelenlévő, mindentudó, mindenható, legszentebb, legbölcsebb, legjóságosabb — Istentől várhatjuk. Hogy Istent az ész természetes világánál megismerhetjük, ezt a katolikus egyház is hirdeti, s helytelenít minden oly felfogást, mely az észnek ezt az erejét tagadná. Egy bölcs lexikonból másoltam e sorokat, amely az első világháború éveiben jelent meg. Lám csak, önmagában ez az ellentmondás is mennyire jellemzi világunkat! Isten iránti szeretettől áthatott és létezését is tagadó halottak, foglyok és sebesültek egyaránt áldozatai lettek a pusztításnak, a medrükből kicsapó indulatoknak. De hiszen mindig is ilyen vészterhes volt az ember útja, legföljebb koronként megfeledkeztek az árnyakról. Most újra oly időket élünk, hogy szándékkal sem fordíthatjuk el tekintetünk a világban fölidézett fenyegetésekről. Fölfoghatatlan tudományos rohanás az egyre növekvő ismeretlenbe, ám közben ott ólálkodik a természet meggyalázásának rettenete. A lakhatatlan Föld. Politikai rendszerváltozások robbanásai térségünkben, de az önfegyelmét vesztő embertömeg parttalan sodródása is következhet. Sőt a mértékét veszítő változások könnyen válhatna kihívássá, alattomos támadások vonzójává. Fölös gazdagság egyik oldalon, megalázó szegénység sokaknak. Kell-e prédikálni a jó emberek védelmét, amikor lépten-nyomon csak üldöztetésükről panaszkodnak? Indoklásra szorul az erkölcsi emelkedettség értéke, amikor mást sem látni, mint hitehagyott közszereplőket? Egyszóval minden tünet a megváltó segítő után kiált. Ilyen kérdésekre keresgéljük a válaszokat Sárai János társaságában, ma este 6 órakor a Royalban, ahová várja a vendégeket a rendezők nevében házigazdaként: Tráser László Micsoda különbség! Egy éve már (még?), hogy egy közvélemény-kutatás megerősítette a régi Hungária Szálló felújítására szövetkezetteket abbéli hitükben: a város lakói — ha akadnak is köztük ellendrukkerek — rokonszenvvel figyelik a vállalkozás sorsát, kíváncsiak az építkezésre. Tavaly ilyenkor sokan elfogadták hát a részvénytársaság invitálását, s bejárták a házat az akkori pincétől az akkori padlásig. Jobbára a bontás nyomait szemlélhették. Egy évre rá, a múlt hét végén ismét nyílt nap volt a Hungáriában , s a tavalyinál is nagyobb érdeklődést mutattak a zöldág-ünnep alkalmából meghívott szegediek. Nézni, látni a fejleményeket, az egy év alatti változásokat — több mint kétszázan szakítottak erre időt a szombatjukból. Sokan már pénteken kezdték a programot, hiszen a Kass-galériában megnyílt kiállításon nem csupán a szálló múltjának rekvizitumaival, hanem az átépítési tervekkel és alkotóikkal, meg az építők képviselőivel találkozhattak. S persze ott volt az egykori tulajdonos unokája, a grafikusművész Kass János is, akiről köztudott: művészeti vezetőként segíti a megújulást. (A maga csendes-bölcs humorával így jellemezte kötődését a szülőházához: „gyermekkoromban egy bank tette rá a kezét nagyapám házára. S micsoda különbség, hogy másfél évvel ezelőtt ugyancsak egy bank tette ezt!...) Aztán szombaton a különbség szembetűnő jegyeit is számba lehetett venni. Építkezéseken szokatlan körülmények között — azaz tisztán söpört lépcsőkön és termeken át — bejárva az egykori bálok, kisfröccsözések és koncertek helyszíneit, a látogatók meggyőződhettek róla: a hazai (szegedi) kivitelezők és a jugoszláv, lengyel vendégmunkások az 50—55 százalékos „készültséggel” nem alaptalanul büszkélkednek... Már nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember az átriumos belső udvarba, a pincében kialakítandó bárba és szaunába, az étterembe, az utcáról nézve szinte láthatatlan újabb emelet szobáiba vagy a Stefánia felől is kiépítendő teraszra odaképzelje magát! Karácsonyi hangulat a Fekete Házban Karácsonyra készülvén a Fekete Ház bejárati előterében összeállítást mutatnak be az ünnep kellékeiből. A most következő napoknak ugyanis különös szerepük van családjaink életében, s ugyanakkor az egyházi év egyik legfontosabb szakasza is ez. A karácsonyi ünnepkör advent első vasárnapjától — idén december 3-ától — tart egészen Vízkeresztig, azaz január 6-áig. Advent, vagyis Ujjövet alatt a karácsony előtti négy hetet értjük. A hetek múlását a szokásban lévő adventi koszorúk gyertyáinak meggyújtása mutatja, minden vasárnap egyegy. Magyarországon és a környező vidékeken, a kialakult hagyományoknak megfelelően, hajnali miséket énekelnek. Ezek az úgynevezett „roráték”. Az idő múlásával a karácsony előtti várakozás fokozódó örömét az utolsó kilenc nap ünnepélyesebb miséi, majd karácsony vigíliája, közkeletű megnevezéssel a „szenteste” jelzi. Ez készíti elő az időszak csúcsát, Krisztus születésének ünneplését, s az ennek emlékére mondott éjféli szentmisét. Már évszázadok óta rendszeresen fölidézik Jézus világra jöttének eseményeit. Mindenütt él a jászolállítás szokása, mely színes kis szobrocskák segítségével egy állóképbe sűrítve mutatja be a mintegy kétezer évvel ezelőtt történteket. A gyermekek a templomokban még ma is megelevenítik a Megváltó születésének eseményeit. Az ünnepek szintén kedves mozzanata a még rendszerint az éjféli mise előtt bemutatott misztériumjáték. A Fekete Ház tárlóiban az ünnep színesebbé tételére szolgáló, régebbi és újabb díszeket, gyermekjátékokat mutatják be: szép kivitelezésű, papírból készült betlehemeket, szentképeket, babákat és babaszobát, s más, hajdan bizonyára örömszerzésre szánt ajándékokat. A kiállítás január közepéig látogatható. Orbán Imre 5 „Nincs hiábavaló áldozat!” Ma délután 2 órakor felavatják a röszkei második világháborús emlékművet. Bár talán nem is helyénvaló avatásnak neveznünk ezt az eseményt, hiszen az emlékművet tavaly októberben fölavatták már. A mai ünnepségre az ad okot, hogy az emlékmű kiegészült Tóbiás Klára szegedi művész szobrával, amely kisugárzásával, szellemével meghatározó erejű magja a helynek, s az ma délutántól Gyulay Endre megyés püspök áldását is hordozza. Kanal József plébánossal arról beszélgettünk, hogyan született az emlékműépítés gondolata. — Méltatlan dolognak tartottam, hogy az első világháború áldozatainak lehet emlékműve, a másodikénak pedig nem. Ez úgy élt bennem mindig, hogy nem szabad elfeledkeznünk ezeknek az embereknek a haláláról sem. 1976 óta vagyok itt plébános, de korábban nem volt még „időszerű” erről beszélni. 1986-ban azonban úgy éreztem, eljött az ideje annak, hogy nekifogjak az áldozatok neveinek gyűjtéséhez. — A röszkeiek hogy fogadták ezt a tervet? — Nagyon örültek neki, hiszen sok családnak volt olyan hozzátartozója, aki a második világháborúban halt meg. — És hogyan reagáltak a hivatalos szervek? — Segítő érdeklődéssel. Pedig nehezítette tervünk megvalósítását, hogy — legjobb tudomásom szerint — még tavaly is érvényben volt a rendelkezés, amely kifejezetten megtiltotta, hogy a második világháború halottainak emlékművet állítsanak. Kizárólag temetőben lehetett ilyet létrehozni, s ott is csak egymondatos szöveget engedélyeztek, amely a „fasizmus áldozataira" emlékezett, Így viszont céltalanná lett volna a névgyűjtés, az emléktábla — mert kezdetben csak erről volt szó — személytelenségével nem hordozta volna azt a jelentést, ami igazában a feladata. A rendelkezés tilalmát úgy próbálta áthidalni a tanácselnök úr, hogy az összegyűjtött neveket kifüggesztették a tanácsháza, a templom és a plébánia falára, ahol mindenki elolvashatta. Ezzel az volt a célunk, hogy ha valaki esetleg méltatlanul került volna a listára, akkor ezt jelezze az, aki ilyesmiről tud. Három hétig volt kint a névsor, sőt vasárnaponként a hangosbemondó — mert Röszkén ilyen is van — fölhívta a lakosságot és kérte mindenki segítségét. Egyetlen kifogás sem érkezett. — Hogy haladt a gyűjtés? — A téli hónapok alatt sorra járom a családokat, ez a házszentelések ideje. 1987 elején az emlékműre, egy év múlva pedig már a szoborra gyűjtöttem úgy, hogy soha nem kértem semmit, mert erre nem is volt szükség. Az emberek maguktól ajánlottak föl adományokat. Ugyanilyen meglepő nagylelkűséggel kínált segítséget a megyei művelődési osztály. A képzőművészeti lektorátus pedig, ahol látták, hogy európai jelentőségű szobor készül, még a művésznő honoráriumát is kifizette. Tóbiás Klára egyébként az ügy iránti hallatlan áldozattal, egészen minimális tiszteletdíjért vállalta a szobor elkészítését. A helyi tanács és termelőszövetkezet is jelentős segítséget adott. De mindenki, aki velünk kapcsolatba került, annyi jószándékkal közeledett az ügyhöz, hogy az már önmagában is csodálatos. Az érdi Fémplast három öntőmunkása másfél hónapig éjszaka is dolgozott azért, hogy a szobor időben elkészüljön. Az összes többi helyen másfél évre tervezték ezt a munkát! És minthogy a munkások pestiek voltak, ez idő alatt igazgatójuk érdi lakásán aludtak, ahol a feleség főzött is rájuk. Arról nem is szólva, hogy csak 300 ezer forintunk volt az öntésre, ezért a költségek többi részét társadalmi munkaként számolták el a Fémplast vezetői. — Az emlékmű és a szobor a templomkertbe került. Miért? — A templom az imádság háza, az emlékmű előtt állva pedig lehetetlen nem gondolni az áldozatokra. Imádság és áldozat. Hitem szerint e kettő nélkül élet vagy emberi feladatvállalás nem lehet eredményes. Ezért tartom azt, hogy az ő pusztulásuk nem volt hiábavaló. Áldozatukból így meríthetünk erőt mi, élők. Nyilas Péter Víziós kabaré Mi Wex Jó pár évvel ezelőtt — még mélyen benn a „múlt rendszeriben, azaz a Népköztársaságban —, amidőn Hofi Géza kilépett a függöny elé, s félreismerhetetlen hanghordozással imigyen kezdte felfokozott érdeklődéssel várt műsorát: „Kedves elvtársak, elvtársnők, barátaink — is. A sakknak vannak szabályai. ”, — nos, ekkor a teremben egy pillanatra megfagyott a levegő. Az emberek arcára a mély megdöbbenés redói költöztek, pisszenés sem hallatszott, mindenki kínosan ügyelt arra, nehogy valamiképp kitűnjék a tömegből, hiszen később — ki tudja? — még főkolompossá, szervezővé, az egész akció szellemi atyjává kiáltathatik ki, akkor pedig... Erre még gondolni is szörnyűség; börtön... munkatábor... otthon meg a család... Az emberek tehát hallgattak, igyekeztek minél kisebbre összehúzni magukat, s közben figyelemmel kísérték a további fejleményeket. Márpedig semmi kétség — konstatálták —, hiszen a „szabályai” szó úgy hangzott el, hogy szabadatyai, a „barátaink” úgy, hogy baranataink, ráadásul ólomlábakon járó másodpercek múltán követte csak az is. Jézusmária, ez az ember ott a színpadon az első titkárt utánozza! Mi lesz ebből? Hová keveredtünk? Ki engedte meg ezt neki? A népköztársaság állampolgárainak a Mikroszkóp Színpad előadásaira járó és televíziót néző hányada körében napokig beszédtéma volt az említett, történelminek minősíthető esemény. Voltak, akik nemes egyszerűséggel nemzeti hőstettet véltek látni Hofi Géza cselekedetében, őt magát értelemszerűen nemzeti hősnek tekintve; abban azonban sokan egyetértettek, hogy a „bátor ember” és a „legbátrabb magyar” titulusokkal illessék. A jobban értesültek tudni vélték, hogy Hofi Géza előzetesen egyeztette a pártközponttal, sőt, magával Kádár Jánossal műsorának szövegét; az ellenzékiek pedig azt suttogták, hogy ez előre kitervelt MSZMP-akció volt a politikai feszültségek levezetésére e kis szelepen, no meg az Első Ember presztízsének növelésére (hiszen milyen bölcs, lám, ezt is megengedi). Hofi pedig nem más, mint a titkosszolgálat embere, lehetséges, hogy a pártközpont alkalmazottja. A hosszú „előjáték” azt a célt szolgálta, hogy bebizonyítsam: ama múlt rendszerben volt tétje, politikai jelentősége a politikai kabarénak, mint műfajnak, s voltak jó politikai kabaréműsorok is. Mára ez a helyzet teljesen megváltozott, mint azt a Jelöltetem magam című, szombat este, főműsoridőben sugárzott összeállítás is igazolta. Régebben egyértelműnek látszottak az erővonalak: mit, kit lehet cikizni, hogyan lehet hízelegni a hatalomnak úgy, hogy az a néző számára mégis bírálatnak lássák, és így tovább. Most teljes a bizonytalanság. Nem tudhatni, ki a jó, ki a rossz, kinek kell hízelegni éppen, így aztán marad a legkézenfekvőbb megoldás: mindent és mindenkit, parlamentet, pártokat, azok vezéreit, a hallgatag többséget, a potenciális köztársasági elnököket, azt, aki elment népszavazni, de azt is, aki nem, teljesen porrá kell zúzni a kabaréban. Nem csoda, ha ez a differenciálatlan vagdalkozás a színvonal rovására megy, $ e műfajban előadott szociális demagógiává (Sas József), vagy egyszerű idétlenkedéssé (Mikó István) fajul. Egyik ismerősöm megjegyezte: minek egyáltalán politikai kabaréműsor a tévébe, amikor maga az egész politika, úgy ahogy van, kabaré. Bizony, az idén még nem találkoztam élvezetes politikai kabaréval. Pedig köszöntem volna neki. Sandi István