Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-22 / 209. szám

1090. augusztus 22., szerda Kultúra Kétnyelvű magyar író . Kocsis (Tunyogi Csapó)­­Gábor bő három évtized óta tavasszal járt először Magyarországon, Szegeden. 1956-ban hagyta el az országot, természetesen nem jószántából. Előbb Bécsben élt, majd egy nyugatnémet kisvárosban tele­pedett le gyógyszerész feleségével és családjával. Verseket, esszéket ír, magyar és német nyelven. Az időtlenség kő­szilánkja címmel 1913-ban adták ki verseit Münchenben, magyarul. Édesapja­ szegedi iskolaigazgató volt, az ő tör­ténetével kezdtük a beszélgetést. — Apám iskolája nemcsak a szegedi, de a magyar is­kolatörténet első középfokú magángimnáziuma volt, bár — sajnos — az utolsó is. Az akkori oktatási törvények értelmében a kultuszminisz­tériumtól kellett működésé­hez engedélyt kérni, mely szerv végül is eltűrte létét, egészen 1940-ig, amikor Hó­man Bálint, a szegedi isko­lafelügyelő szervek főigazga­tója meglehetősen egyoldalú választás elé állította a tan­testületet. Három héttel az iskolakezdés előtt jóformán minden tanár állami iskolá­ba kapott kinevezést, me­lyet, ha nem fogadnak el, úgy egész életükre eltiltat­­nak az állami alkalmazástól. Szeptemberben három ta­nár maradt a 450 diákra, nem volt mit tenni, az is­kolát be kellett zárni.­­ Életrajzából tudjuk, önnek is volt egy „iskola­­ügye”. Kizárás a szegedi egyetemről, majd munka­szolgálatos katonaság, bá­nyamunka, olyan modell­szerű pillérei ezek a sztá­lini típusú igazságszolgál­tatásnak, melyeket az El­bától keletre nagy elősze­retettel alkalmaztak. A cseh Kundera regényében a főhős is épp ezt a há­rom stációt járja végig... — Nem reméltem, hogy fölvesznek az egyetemre, hi­szen hiába voltam kitűnő tanuló,­ ha egyúttal osztály­ellenség is. Apám szén- és tűzifakereskedő lett az is­kola bezárása után. Végül is sikerült, fölvettek, az első szemesztert kitűnően tanul­tam végig. 1950 végén azon­ban bejelentették, hogy a kö­vetkező évtől az egyetemi hallgatók is részt vehetnek a szocializmus védelmében. Nyáron 4-6 hetes katonai ki­képzőtáborban készülhetünk majd az imperializmus elle­ni harcra. Ezek a mondatok egy előadóteremben hang­zottak el, melyben vagy há­romszázan zsúfolódtunk ös­­­sze, akár a heringek. Szokás szerint zúgott a vastaps, ne­kem meg valahogy fölfor­­dult a gyomrom az egész­től, nem álltam fel. Másnap hívattak­­ a személyzeti osz­tályra, minekutána az or­szág összes felsőoktatási in­tézményéből kizártak... Igen, én is munkaszolgá­latos katonaként vonultam be 1953-ban, ahol Lukács hadnagy azzal fogadott ben­nünket, hogy maguk ellensé­gek, maguknak csak a bő­rével kell elszámolnom. Jól van, túléltük. Katonai épít­kezéseken dolgoztunk Pes­ten, Hortobágyon, Csillebér­cen, s amikor ’55 nyarán le­szereltem, minősítésem miatt csak zsákolóként tudtam el­helyezkedni. Kemény mun­ka volt, túlórákkal se keres­tem többet 900 Ft-nál. .Ak­koriban zajlott a széncsata Pécsett, hát elszerződtem egy évre, le is dolgoztam be­csülettel ... — Időben egészen közel kerültünk a forradalomhoz. — Augusztus elején ér­keztem vissza Szegedre, s valóban lehetségesnek lát­szott, hogy sikerül rehabili­­táltatni magam. Akkor kü­lönben már bányamérnök szerettem volna lenni. Októ­ber 18-án föl is hívtak a Művelődési Minisztériumba, ahol tudtomra adták, hogy a személyi kultusz áldozata lettem, ezután bárhová je­lentkezhetek. Csakhogy 23- án kitört a forradalom. No­vember 4-e után illegális röpcédulákat készítettünk itt a Kossuth Lajos sugárúti lakásban, ahol most a hú­gom él, s én voltam az egyetlen, aki mindent tu­dott erről. Azért hagytam el az országot, hogy ki ne ver­jék belőlem társaim ne­vét ... — Kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben, ön ekkor már verseket publi­kált a Tiszatájban. — Már nem emlékszem, ki szerkesztette be őket... Még a katonaság alatt kezd­tem írni, főként verseket, s ez a „rossz szokásom” máig is tart, habár jóval kisebb intenzitással. Prózát pedig már csak németül írok. Mi­után kimenekültem, megta­lált Tollas Tibor, a Nemzet­őr főszerkesztője, évekig dolgoztam a lapjánál, mi­közben svájci, amerikai, ka­nadai előadásokon és kon­ferenciákon­­ vettem részt rendszeresen, melyeket nyu­gati magyar egyesületek szerveztek. — Említette, hogy mára inkább német nyelven is. Hogyan váltható át az al­kotói mechanizmus egy másik nyelvre? — Én szavak nélkül gon­dolkodom, a gondolatok első fokon testetlenek bennem, tehát az első motívum a magyarul írásnál is a fordí­tás volt, hogy tudniillik a testetlen gondolatot az anyanyelv formájába kellett önteni. Tulajdonképpen ez történik a német nyelv ese­tében is. — Úgy tudom, mostan­ság nagyobb méretű iro­dalmi vállalkozás foglal­koztatja. — Harmadik éve dolgo­zom azon a regénytrilógián, melynek első két könyve már elkészült. „Itt állok", ez lesz a címe. Még a Luther­­év alkalmával kért fel töb­bünket egy egyházi kiadó, hogy állítsuk fel a jelen vi­lággal kapcsolatos tételein­ket, mint tette volt 95 tétel­ben Luther. Munka közben jöttem rá, hogy nem is téte­leket írok, hanem egy re­gény vázlata született meg bennem. Dal Nagy Lászó felvétele / 5 Búcsú az évadtól Gálakoncert a dómban A Szegedi Szabadtéri Játékok magyar évadjának lezárásaként ma, este fél kilenckor, nemzetközi hang­versenynek is tekinthető gálakoncert lesz — a Dóm tér helyett a dómban, a rossz idő miatt. Nemzetközi, mert a méltán hites Európai Közösség Ifjúsági Zenekara lép fel, James Judd, vezényletével. Bruno Leonardo Gelber argentin zongoraművész a mostoha időjárás miatt, saj­nos, nem játszhatja Mendelssohn g-moll zongoraver­senyét. A rendhagyó fellépés egy hosszabb kelet-európai turné végállomása. Bolognából Krakkón, Varsón, Prá­gán, Lipcsén, Berlinen é­s a Budapest Kongresszusi Központon keresztül érkezett Szegedre a zenekar. Ezt a sorozatot a szponzorok (az Európa Tanács 12 tagállamá­nak kormánya, valamint jelenlegi támogatójuk, a Bell Atlantic Internacional) kifejezetten a „keleti nyitás” céljával teremtették. A 114 fiatal zenészből álló együttes 1976 óta — Claudio Abbado ekkor alapította — bejárta a világot. Ausztriától Japánig, sok helyen léptek már fel, szegedi előadásuk az évad méltó befejezésének ígérkezik. Szemenyey Ferenc halálára A szegedi festészet régi gárdájának két tagja is el­hunyt a nyáron. Június 7- én e hasábokon olvashat­tuk halálhírét a 90. évében elhunyt Dobóczky Gizellá­nak, a finom kezű akvarel­­listának, a szegedi Rudnay­­művésztelep (1926) minden bizonnyal utolsó tagjának. A kései gyászhír most azt jelenti, hogy augusztus 12- én, életének 97. évében, Nagykanizsán elhunyt Sze­menyey Ferenc festőmű­­vész. Dombóváron született 1894. június 1-jén. A gyógy­szerészi pályát 25 éves ko­rában cserélte föl az ecset­tel. 1920 és 1934 között Ju­goszláviában és Olaszor­szágban élt. Festészeti ta­nulmányait egy velencei szabadiskolában kezdte, ott rendezte 1929-ben első ki­állítását. Sok európai tanul­mányutat tett, nyaranta ho­ni és külföldi művésztele­­peken dolgozott. 1934-ben kiutasították Jugoszláviá­ból, Szegeden telepedett le. Szinte minden évben rende­zett kiállítást. Ehelyütt csak az Iparcsarnokban rendezett — Taiszer János szobrász­­művésszel közös — tárlatát (1937) és a Kupolacsarnok­ban 1943. május 9-én nyílt kiállítását említjük. Művé­szi célja — lírai alkatából adódóan — a természeti látvány visszaadása, a táj­élmény bensőséges rögzítése volt. 1943 óta Nagykanizsán lakott. A sors kegyes volt hozzá, még 95 éves korában is nagy kedvvel dolgozott. Gyakran állított ki, szülővá­rosa és Nagykanizsa Pro Urbe díjjal ismerte el mun­kásságát. Mindig szeretettel gondolt Szegedre. Leveleiben gyak­ran emlegette a daliás idő­ket, az egyre nagyobb ár­nyékot vető művésztársa­kat: Erdélyi Mihályt, Din­­­nyés Ferencet, Dorogi Im­rét, Tápai Antalt, és a kö­rünkben élő Kopasz Már­tát, akinek sosem felejtette el, hogy milyen önzetlenül szervezte a látogatócsopor­tokat Gyertyámos utcai mű­terem-kiállítására. A szegedi otthonokban, a tanácsi és múzeumi dolgo­zószobákban elhelyezett ké­pei őrzik emlékét. A. F. Temesvár képírói 2. Az avangárd ösvényein Immár végéhez, közelítő, zaklatott históriájú száza­dunk első évtizedeiben a Marosvásárhelyen szüle­tett, a tanulmányait Mün­chenben és Párizsban végző festőművész,­­Ferenczy Jó­zsef —, akit a szerencsés vé­letlen vezetett a Bega-parti városba r­akta le, terem­tette kitartó és áldozatos munkával meg a szerves és folyamatos bánsági képző­­művészeti élet alapjait. „A festőművészet minden ágát szerencsés kézzel művelő” alkotóként, a Szabad Ly­­c­eum rendszeres előadója­ként, a színvonalas tárlatok fáradhatatlan szervezője­ként, a fiatal tehetségek ön­­zetlen istápolójaként, a leg­változatosabb műfajú kép­zőművészeti témájú írások jótollú szerzőjeként felbe­­csülhetetlenül sokat tett a szépművészetek társadalmi elismertetéséért, a közízlés pallérozásáért, a magvasabb plasztikai tevékenység meggyökereztetéséért, ki­bontakozásának hatékony előmozdításáért a túlságo­san merkantil beállítottságú Bánság szívében. Lehozatta Temesvárra a Nemzeti Szalon kiállításainak anyagát, rendszeresítette az élvonalbeli nagybányai, budapesti és nagyváradi fes­tők tárlatait, amelyeket méltatólag mutatott be és értékelt a Temesvári Hírlap s a Délmagyarországi Köz­löny hasábjain. Esztétikai értekezéseit, művészettör­téneti tanulmányait kötetbe gyűjtve is megjelentette. Életképeit, témás kompozí­cióit, s arcképeit a Műcsar­nok és a Nemzeti Szalon ki­állításain is éveken át rend­szeresen bemutatta. A ma­gyar szentek é­­­léből, cso­dás tetteiből ihletődött sze­cessziós fogantatású, eleven színekkel megfestett men­­­nyezetfreskója a Székely László tervezte, 1911-ben befejezett temesvári piarista templomot díszíti. Buzdítá­sára, tanácsait, s értékes út­mutatásait követve indult el a képzőművészeti pályán a két világháború közötti te­mesvári képzőművészeti élet jó néhány kiválósága, élvonalbeli tehetsége. Szerepet vállalt Feren­­czy József az 1023-ben meg­alakult Bánsági Képzőmű­vészeti Egyesület életre hí­vásában is, amely a nemze­tiségi együttélésre minden­kor remek p­éldát mutató tájegység élenjáró román, magyar, német és szerb fes­tőit, szobrászait, grafikusa­it és iparművészeit tömörí­tette. Tagja volt többek kö­zött a több nívós, figyelmet ébresztő kiállítást is rende­ző szakmai közösségnek a hadifogoly táborokat, s a moszkvai kép­zőmű­vésze­ti főiskolát is megjárt nagy­­­ tehetségű szobrászművész, az expresszionista forma­kultúrájú Gallas Nándor, a később Magyarországra át­települt, a komoly köztéri megrendeléseket is kapott Rubleczky Géza, a szabad­falui Petőfi-emlékmű dom­­borműp­ortréját megalkotó Siprns András, a posztimp­resszionista tájképfestészet többé-kevésbé egyéni út­jait járó Szuhanek Oszkár, Solymosy Adolf, Corneliu Minisoan, valamint a Sza­badkáról áttel­epü­lt Corne­liu Liuba. Nagybánya örök­ségét és szellemét plántálta át a bánsági rónaságra Lit­­teczky Endre s felesége L. Krausz Ilonka, Eminet Já­nos, Bör­tók István és Kra­usz Albert. A díszítőművé­szetnek olyan jeles művelői akadtak, mint :1 ' Schlosser Jenő, az ötvös Szohátsky László, a minta­­tervező Pálfy Erzsébet, s a szcenográfus Sinkovitch De­zső, aki a költő-fordító Oc­tavian Goga felkérésére Az ember tragédiája tervezett román nyelvű bukaresti elő­adásának díszletterveit is elkészítette. Ragyogó tehetségével, elemi erejű, expresszionista stílusú képzésvel keltett meg­érdemelt feltűnést a húszas évek Temesvárjának művé­szeti életében az ifjú Varga Albert. Budapesten, Mün­chenben és Párizsban magát alap­os szakmai ismeretek­kel, korszerű kitekintéssel és tájékozottsággal föltarisz­nyái­ra tért vissza szülővá­rosába, ahol sikeres kiállítá­sokat rendezett, majd a szobrász Gallas Nándorral, s az 1926-ban Budapestről Temesvárra költözött grafi­kus Podlipny Gyulával tár­sulva művészképző szabad­iskolát nyitott, amelynek kurzusait reményteljes if­júként a későbbi kiváló író, a jelenkori romániai ma­gyar irodalom egyik korel­nöke, Méliusz József is el­végezte. Visszhangos sikert aratott a három temesvári művész a Kós Károly kez­deményezésére megalakult Barabás Miklós Céh első, 1930-ban Kolozsváron meg­rendezett bemutatkozó ki­állításán. Nagyarányú fellendülést hozott a Bega-parti város örvendetesen megélénkült, mozgalmasabbá vált képző­­művészeti életébe a szépmű­vészeti akadémia kényszerű áttelepülése az anyagi gon­dokkal küszködő Kolozsvár­ról a „tüzes trónus” városá­ba. Az Alexandru Popp fes­tőművész által igazgatott akadémián olyan kiváló al­kotóművészek tanítottak a harmincas években, mint a román szobrászat klassziku­saként tisztelt Romul Ladea, s a balkáni ország piktúrá­­j­árnak élvonalához tartozó, Aurel Giuppe, Catul Bogdan és Athanasie Demian. A kortárs romániai képzőmű­vészet számos jeles alkotó­ja, megbecsült „nagy öreg­je” Temesváron végezte fel­sőfokú tanulmányait. Elég talán itt Kós András, Lucia Piso, Kása Huba Ferenc, Bánlaki Szőnyi István, Vet­­ró Artúr, s Gál Anna nevét említenünk. A művészkép­ző akadémia megszűntével, képzőművészeti középisko­lává való visszafo­nnásával erősen megcsappant ismét a Temesváron élő és alkotó festők, szobrászok és grafi­kusok száma. A jobb művé­szek Bukarestbe, illetve Ko­lozsvárra költöztek, a Bega­­parti városban rekedt, meg­fogyatkozott, s a szocreál gúzsban eléggé nehezen ver­gődő alkotóközösségben a már komoly életművet te­remtett Szuhanek Oszkár, Franz Ferch, Orgonás And­rás, Krausz Albert, s az im­már kilencvenharmadik esz­tendejét taposó Podlipny Gyula tartotta úgy-ahogy — amennyire lehetett és en­gedték — a lelket. Az avan­­gard ösvényeiről érkezett, kiforrott egyéniségű és stí­lusú alkotók bármennyire buzgólkodtak és igyekeztek is, nemigen találták fel ma­guk az irányított művészet merev korlátát, fantáziát bénító mezsgyéi között. Szá­mottevő, értékes művek Te­mesváron sem születtek az ötvenes években, s a hete­dik évtized elején. Alapvető változást a Be­ga-parti város képzőművé­szeti életében is a Ceauses­­cu-korszak kezdeti, felívelő, a Nyugat felé látványosan nyitó szakasza hozott. yiftwnjM jinn» ^

Next