Délmagyarország, 1991. január (81. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-02 / 1. szám

81 év lyan, 1. szám ALAPÍTVA: 1910-BEN 1991. január 2., szerda Havi előfizetési díj: 148 forint Ára 5,80 forint A mester szimultánja Dr. Lippai Pál a szegedi időszámításról, a kényszerűen kivetett adókról, a bizalomról — Mennyit dolgozik naponta? — Nem szívesen beszélek erről. Ma Magyarországon túl sokunkat erőn felüli teljesítményre késztetnek a nehéz viszonyok. Számítottam persze arra, hogy rengeteg munka árán sem lehetek holmi sikerember ebben a székben, de — megmondom őszintén — ana nem, hogy ilyen roppant mennyiségű megoldatlan dologgal kell szembenézni, és ráadásul egyelőre jórészt megoldatlanul hagyni. — Miért kellene megoldatlanul hagyni? — Már kimondani is unalmas, de tény, hogy még mindig hiányoznak alapvető jogszabályok az önkormányzatok működéséhez. A megszületett törvények pedig sok tekintetben félmegoldásokat indukálnak. A helyzetünk röviden a következő: ránk zúdultak a rendszerváltásból természetesen adódó tennivalók, hogy mást ne mondjak, az embereket, társadalmi csoportokat ért múltbeli sérelmeket sürgősen orvosolni kellene, gyökeresen át kellene alakítani a város működését. Teljes joggal várja ezt mindenki. Egyszersmind azonban kényszerpályán mozgunk, hiszen nem egy másik bolygóról csöppentünk ide, voltak elődeink, akiktől örököltünk. Leginkább számtalan szőnyeg alá söpört problémát, melyek megoldását az idő és a körülmények sürgetése ellenére halogatták, elodázták, úgy tettek, mintha nem lennének. Örököltünk sok pénzzel létrehozott, nem a mi céljainkat szolgáló intézményeket és mechanizmusokat, melyeket azonban nem lehet egyik napról a másikra nekünk megfelelővé varázsolni. Megkaptuk a gazdasági csődtömeget, és Dr. Lippai Pál szobájában van egy hosszú asztal, azon szép sorjában, katonás rendben irathalmok; a polgármester jártában-keltében innen is, onnan is fölvesz valamely csomót, máshová csoportosít egy másikat. A mester egy szimultán játszmában? Nos, játékról itt szó sincs ... áldásos hatását a legintenzívebben. — Mi ebben a pillanatban a legsúlyosabb gondja? — A pénzhiány természetesen. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az önkormányzat elsőrangú dolga a város működőképességének fönntartása. Mivel a hagyományos bázisszemlélet sajnos tovább él, az idei szegedi költségvetés — amely reményeim szerint a szükséges jogszabályok megszületése után egy hónapon belül elkészül — a következő szomorú képletet fogja mutatni: nem lesznek finanszírozhatók a város működéséhez szükséges tevékenységek az 1990-es szinten sem, ha nem vetünk ki helyi adókat. A törvénytervezetek javaslatait és a saját számításainkat figyelembe véve a maximálisan kivethető helyi adók legalább 20 százalékának megfelelő összeg hiányként fog jelentkezni a költségvetésünkben, tehát kénytelenek leszünk adóztatni a szegedi polgárokat. — Igen ám, de kit? És kit milyen mértékben? — Tisztában vagyok vele, hogy nagyon kevesek, akik még adóztathatók. A városi társadalom széles rétegei már nem bírnak el új terheket. Mivel a törvény lehetőséget ad az önkormányzatoknak a differenciálásra, az egyedi elbírálásra, ezt az utat fogjuk járni. Annak ellenére is, hogy így számos szubjektív elem, hibalehetőség kerül majd elő és megszaporodnak a jogorvoslatot keresők. Mondok példát: a jogszabály az ingatlan- és teleknagyság szerinti adóztatást írja elő, és egyáltalán nem foglalkozik az értékkel. Márpedig egy városközponti 110 négyzetméteres lakás értéke nem vethető ösz(Folytatás a 3. oldalon.) Szeged polgármesterével nehéz interjút készíteni. Az erre szánt negyven percben négyszer kellett megszakítani a beszélgetést1 halaszthatatlan ügyek miatt bekopogott két képviselő, Tűhegyi József alpolgármester úr, a jogtanácsos, s a titkárnő, aki munkája végeztével átadta a legsürgősebb telefonüzeneteket, valamint azt állította, hogy a hivatalban ez az év végi délután volt az eddigi legnyugodtabb, belecsöppentünk egy lehelásával, holott az emberek tétlen helyzetbe, a rendszer türelme fogytán; az örökségváltás nem járhat együtt , azonban éppen most fejti ki viszonyaink érezhető javat — idézőjelben mondom — Szilveszteri „hangadók” Nagy László felvétele — Hunniában valami készül Kísértet járja be Kelet-Európát, a demokrácia kísértete S kísérlete. Immár a legstabilabbnak képzelt diktatúrákban — Romániában, Albániában — is a többpártrendszer „szele fújdos”; szétrobbanófélben vannak a nagyhatalmi diktátumok által létrehozott mesterséges, nem az etnikai határokat követő államok (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia), s a dolgok odáig fejlődnek, hogy a magyar televízióban megszólalhat az a fésületlen, k pattanásos kisfiú, aki szinte könnyek közt búcsúzik Ivanuskától, a Magyarországon ideiglenesen állomásozott katonától — barátjától —, merthogy a súlyos gazdasági és politikai problémákkal küzdő Szovjetunió úgy döntött: volt birodalma perifériájáról kivonja csapatait. A jelek arra mutatnak: nagy örömünkre ezt meg is teszi. Eközben — s ez moszkvai bólogatás nélkül nem történhetett volna meg — újfent megalakult a németek birodalma, egy gazdasági szuperhatalom, saját atomfegyverek nélkül. Vele szemben még mindig ott a Szovjetunió, meggyengült Gorbacsoval, infarktusos Rizskoval, lemondott Sevardnadzéval, ám óriási atomfegyver-arzenállal. Csendben jegyzem meg: a kettő között terül el Lengyelország, sőt, Magyarország is. Közben persze hazánkban is felütötte fejét a demokrácia. Úgy tűnik, mindenki azt tehet, amit akar, azt mond, amit legjobb meggyőződése diktál, s azt ír, ami a szíve mélyén rejlik. Régóta vágyott erre a magyar. Nincs már három per hármas ügyosztály, vagy legalábbis nem a régi formában; a rendőrök lassan jobban félnek a tüntetéseken, mint maguk a demonstrálók; terjed a önbíráskodás; olyan politikai pártok, melyeknek három-négy, na jó, harminc tagjuk van az illető helységben, próbálkoznak terror alá venni embereket, békés szervezeteket, szerkesztőségeket. Lumpen elemekkel „megtűzdelt” réteg (nem éppen a társadalom krémjéhez tartozók): taxisofőrök élhetik ki saját szabadságvágyukat, s szerezhetnek érvényt vélt vagy valós igazuknak úgy, hogy közben magyarok millióit fosztják meg a szabad mozgás lehetőségétől, azaz a többiek szabadságigényét alárendelik a sajátjuknak. Mindezt megöntözve egy mázzal, annak hitével, hogy nem csupán tízen, hanem 10 millióan teáztatják őket a Baja felé vezető 55-ös úton. Be kell látnunk: a dolgokat mindig, mindenütt egy kisebbség irányítja, s nincs ez másként a jelenlegi rendszerváltás után sem. Ha meggondoljuk, a teljesen demokratikusan megválasztott igazságos (és nem gazságos) Mátyás is csupán egy „törpe minoritás” támogatását élvezhette a Duna jegén, már ha az ország akkori polgárait tekintjük száz százaléknak. S a jelen: mindössze minden harmadik ember tette tiszteletét a szavazóhelyiségekben, a helyhatósági választások második fordulóján, állampolgártársaink közül. A többiek úgy szavaztak, hogy nem szavaztak. Ez is ékes szólás, önmagáért beszél. Ám időközben ízléses társasházak nőnek ki a földből; az elmúlt esztendőben legalább háromszorosára szaporodtak a magyar rendszámú nyugati autók; és tessék mutatni nekem legalább egy volt kommunista párttitkárt, aki jelenleg nyomorog, vagy a nyomorgás réme fenyegetné. Igaz, a szokásosnál több petárda robbant idén szilveszterkor a Kárász utcán, sőt Makkceházon is. Mégsem hiszem, hogy a magyar Parlamentben és a Minisztertanácsban csupa rosszindulatú karrierista lézeng; nem hiszem, hogy minden új vállalkozó egyben kommunista(gyanús) is, és azt sem hiszem, hogy teljesen kilátástalan az ország helyzete, még akkor sem, ha jelenleg nagyrészt amatőrök igazgatják. Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt Sandi István Pápai üzenet II. János Pál pápa újévi üzenetet küldött a magyaroknak. A pápai üzenetet az Esztergomi Érseki Főhatóság juttatta el hétfőn az MTI-nek. „A nemes magyar nemzet szeretett fiainak! Ennek az 1991-es esztendőnek, vagyis annak az évnek a kezdetén, amelynek során lelkipásztori látogatást teszek hazátokban, lélekben szeretnék egyesülni veletek az imádságos várakozásban. Szeretnék belépni családi otthonaitokba köszöntésemmel és bátorításommal, hogy biztosítsalak mindnyájatokat atyai szeretetemről és buzdítsalak benneteket arra, hogy ebben az új esztendőben egyre jobban mélyedjetek el a keresztény hitben Sajátos módon is közel akarok lenni a püspökökhöz, a papokhoz, a szerzetesekhez és szerzetesnővérekhez, annak a lelkipásztori erőfeszítésnek a tudatában, amelyet az új idők követelnek meg tőlünk. Az egész magyar népre kérem Isten bőséges áldását, hogy bizalommal és erős lélekkel nézhessen szembe az új esztendővel. A Boldogságos Szűz Mária, a „Magyarok Nagyasszonya” legyen az a csillag, amely utat mutat a magyar katolikusoknak ebben az egyház és a haza számára egyaránt fontos időszakban. Mindnyájatoknak boldog új évet kívánok, különleges apostoli áldásommal. II János Pál pápa” (MTI)