Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-28 / 303. szám

6 DM Magazin Petőfi Sándor Falun Király vagyok most minden alkonyon. A nap pirosló fényt lövet reám, A nap pirosló búcsúsugara Ifi borra festi egyszerű ruhám. Gyönyörrel járom estenként a tájt, kilépve a kis házfödél alól. • Porfellegekben a nagy ég alatt A hazatérd nyáj kolompja szól. Elandalodva hallom e zenét, Elandalodva szemlélek, körűl; És messze látok, mert mindenfelé Megmérhetetlen rónaság terűi. A rónaságnak messze tengerén smitt-amott áll egy fa, mint sziget, S hová imát küld a mohamedán: Kelet felé ez hosszú árnyat vet. Miként csatában a sebzett vitéz. Elvérzik a nap végre, s elesik; S mint a dicsőség a vitéz-halált, A napot csillagok s hold követik. Körűlem éj van, fényes éjszaka; A csillag fényes éjbe méla csend, Oly csend, hogy szinte vélem hallani, Mit a holdban szent Dávid lantja zeng. A szomszéd tóból a vadlúdakat Látom csapatban messzeszállai. Szivemből is föl- és elszóltanak A nagyravágyás, hír vad álmai. Feledni kezdem Pestet és zaját, S jövendőm minden büszke terveit. Jobb lenne élnem, így gondolkodom. Jobb lenne élnem elfeledve itt. A fölmagasztalt nagy nevek között Ne hangoztassa senki nevemet. Csak szőlőm és szántóföldem legyen, Termek piros bort s fehér kenyeret. S midőn szőlőmből s szántóföldemről Házamba térek este: hozza be Majd a piros bort s fehér kenyeret Piros menyecskének fehér keze. S ha a késő halálnak ujjai A férj és nő szemét majd befogok: Tegyék egy sírba a két aggastyánt Nem tettetésből síró unokák. Szalkszentmárton, 1845. aug. 20.-szept. 8. között Délmagyarország Szombat, 1991. Dec. 28. Mért idő Certinám a csuklómon életem hatodik órája. Krómnikkel, gombelemes, pontos. Hogy jár, azt csak akkor hallom, ha az üvegére hajtom a fülem. Egy pici fémtücsök cirpel benne másodpercenként egyet: cir, cir. Első órám zsebóra volt, Langendorf. Tizenhárom lehettem, amikor kaptam. A férfiélet két legfontosabb tárgya a toll meg az óra, jegyezte meg apám. Ő feltűnően sűrűn pillantott az órájára (fali, álló, utcai, pályaudvari órákra, toronyórákra szintén), és mert számonkérő nevelőm volt, már a Langendorfom­ idején elsajátítottam ezt a szokását. A kékacél óra hallhatóan ketyegett a mellzsebemben: tikkadt tanórákon tunyán, az ágyam mellé bőrszíjára fölakasztva pedig szép szaporán, de ott csak percekig, mert este hamar elnyomott (nyom el máig) az álom. Aztán egy pajtásom azt hitte, hogy én dobtam meg kaviccsal, tehát meg­dobott egy nagyobbat, s az órámon koppant a kavics a zsebben. Megjavíttatta, saját pénzén, sötéten nézett, amikor meghozta az órástól, s talán azért sem járt többé jól a Langendorf: örökké késett, szabályozhatatlanul. Késni szégyen, figyelmeztetett apám. Öt perccel előbb ért mindenüvé, mint kell, fiam. Kapuk előtt sétálj egyet, és rendezd a gondolataidat. Nem tudom, mikor kaptam a stopperos karórámat. Tizenhat éves koromban már­ megvolt, mert az első, 1937-ben zsebnoteszomban (most az ötvenötödiknél tartok) fontos bejegyzések bizonyítják, hogy 10,91 km­ ó sebességgel eveztem 3 km-t egy osztrák tavon, és hogy a magyar rendszerű Kandó-mozdony 118 km/ó sebességgel vonta a gyorsot Velencétől Veronáig, ahol fontosat lehetett kívánni.Júlia koporsójánál, a Cappelletti-házban. A gyerek sohase legyen katona, rendelt el meglepő kívánságot apám, aki babonákra csak bosszúsan legyinteni szokott. A stopperomnak utóbb szintén törés okozta végét. Zubbonyom bal felső zsebében hordtam (akkora volt, mint egy pogácsa, karon viselni kényelmetlen), s alighanem akkor roppant össze, amikor ügyetlenül, mellen fordultam át egy alacsony falon, vadászgép kaszáló gépfegy­­vertüze elől futtomban. 45. télutóján már nem járt. (Egy év múlva eladtam egy lánynak, ruhára kellett a pénze. Csavargó stricinek éreztem magam, hiszen használhatatlan volt a stopper, hiába volt benne 15 rubin.) Óra nélkül akkor már nem létezhettem. Egy velem együtt megszökött zászlóstól elkunyeráltam a fölösleges zsebóráját (volt neki másik, jobb is), megint egy Langendorfot. A tér már akkor se nyugtalanított, azt egyszerűen végesnek és megbízhatónak minősítettem, annál inkább nyomasztott viszont az idő, hiszen már kiderült, hogy nem végtelen: véges vagyok a negyedik dimenzióban, életidőm akár óra és perc pontosságával mérhető lesz. Ezért már korán mérnem és mérnem kellett, gazdálkodnom egy szakadatlanul fogyó mennyiséggel. (Amikor az a lány meghalt, már-már megállítottam volna a harmadik órámat, de aztán nevetségesnek éreztem ezt az ötletet, hiszen az én időmet nem állíthattam volna meg.) 194b végén hazajöttem, a kölcsöntárgyat épségben visszaadtam a zászlósnak. Ő egy évvel hamarabb ért haza, én elcsavarogtam, és kihasználtam az időt. Nem volt gond, hogy honnan lesz másik órám. Amikor apámat elvitték egy rövid tanúkihallgatásra, higgadtan otthon hagyta az óráját meg a jegygyűrűjét. Nem a kronométer­­karóráját (azt már korábban elrejtette), hanem a jogász korában, 1908-ban vett ezüst Omegáját. Hogy aztán mi módon viselte el méretlenül az időt a Fő utcában, Vácott, a Kozma utcában, szívhaláláig, azt nem tudom. (Talán elég volt napokat szám­lálnia. A Kozma utcából kiadott könyve, egy kislexikon hátsó lapjai naptárakkal vannak telerajzolva, az eltelt napkockákat ikszekkel semmisítette meg; még 194 lett volna hátra. Nem ismerek olyan koordinátarendszert, amelynek időtengelyén ez a 194 el nem telt nap ábrázolható lenne.) Az ezüst Omega megvan, s ha fölhúzom, szorgalmasan jár. Töltőtollamat és órámat sohase adjátok el, áll apám egy levelében, ezért is, óráim balszerencsés sorsa miatt is mindig féltettem az Omegát, s egy évtized múlva eltettem egy dobozba, más tárgyleleteim közé. Ne essék baja. Vettem egy olcsó karórát, egy Comavint. Legtovább az szolgált. Azon figyeltem, hogy milyen gyorsan telnek az éjszakai túlórák a gyári tervosztályon, azon azt, hogy öt kilométert vándorolni a Börzsönyben a feleségemmel mennyi idő, hogy hányat ver a gyerek pulzusa egy perc alatt, hogy mióta ülök és várok egy kopár előszobában, egy másikban stb. És azon láttam a homályban, hogy este 6 óra 45 perc van, amikor épp lenézek a Szabadságnak nevezett hídról a rakpartra: lenn egy csapat vonult, fölötte nagy zászló lengett, a közepén lyukas, az a késsel hasított lyuk csoda volt (dehogy tudtam, hogy mára magyar lyuk lesz hány európai zászlón). Az olcsó Comavinnal mértem legtovább és egyre szorgosabban az időt. Különös, hogy sohase mértem meg, mennyi kell egy oldal kézirathoz. Kalkulálni se tudom, mennyi időmbe került eddig körülbelül tizenötezer oldal. Ötödik órámat végül a lányomnak adtam első gimnazista korában. Megvan, ámbár asszony lányom egy divatos digitális vackot hord a karján (örülök, hogy legalább azt, hiszen tele a világ pornóórákkal, az időmérés citromsárga, hupikék, már-már mutatatlan prostituáltjaival), és hogy az én mért időmben fog-e hazajönni Európa egyik külszolgálati legsarkából, azt nem tudom. Nézete térről és időről, főleg időről más, mint nekem. A Comavin itthoni éjjeliszekrénye fiókjában pihen, áll. Hatodik órám ez a Certina a karomon. Évtizede vettem. Akkor egy személyi és évforduló-kartotékból kiemeltek egy kartont, és megkaptam azt az aranydió-festékkel aranyozott cinklemezt, amely nagyjából negyven év munkaviszonyért és kerek életkorért mondhatni mindenkinek kijárt, és hozzá egy borítékban pontosan annyi pénzt, amennyibe egy óra múlva a Certina került egy belvárosi óraüzletben. Gombelemes, pontos. A gombelem nekem egy kicsit olyan, mint amilyen a mellkasba bevarrt szívritmus-szabályozó lehet. Ketyegése alig hallható, nem tik-tak, csak cir, cir, másodpercenként, szelíd és könyör­telen fémesség. A kis naptárablaknak nemigen veszem hasznát, itt apró benne a számjegy, nem látom a nagyobb időegységet. A mutatók is vékonyak, pirkadatkor és esti szürkületben nehéz megállapítanom, mennyi megint a leírandó mért idő. Nem baj. Fülem a Certinán. Cir. Cir. Bor Ambrus A kannibálokat most megeszik, ugye? - Vannak-e önök között kannibálok? - kérdezik a közismert viccben az ENSZ- megfigyelők a bennszülötteket. - Tegnap ettük meg az utolsót! - hangzik az önérzetes válasz. Régi vicc. Feltámadását annak kö­szönheti, hogy lassan feltartóztat­hatatlanul elkezdődik az elmúlt korszak­ nemzetfaló kannibáljainak elszámol­tatása. A kiváltó indulatok jogosak. Legfeljebb olyan részletkérdéseket kell még megnyugtatóan rendezni, mint az, hogy kik a kannibálok és miként bűn­hődjenek. Nem olyan egyszerű a kérdés. Kan­nibálok voltak-e Dózsa vezérei, akik házukban őrzőik fegyverével beleharaptak a parasztkirály húsába. Vagy kannibál volt-e, aki az Üzemi étkeztetésen kapta az emberhúst, miközben azt mondták neki, hogy borjúbecsináltat eszik. Vagy kan­nibál volt-e az, aki csak az áldozatok kijelölésében, elfogásában segédkezett, de soha egy falatot nem nyelt le. Mert puritán volt és vegetáriánus. Vagy kannibál volt-e, aki a koncon összeveszett kannibálok pereit intézte, relikviáikat őrizte, vagy éppen a kés, villa helyes használatára és egyéb etikett dolgokra tanította a leendő főkannibálokat. Bonyolítja a helyzetet, hogy a közelmúlt kannibáljainak megbüntetését egybe kell kapcsolni a régmúlt kannibáljainak tisztára mosásával. S míg az első esetben hangsúlyozni kell, hogy az a tény, miszerint az egész törzsre rákény­­szerítették a kannibalizmust, nem adhat felmentést az­ itteni kannibáloknak, másrészt viszont, szemben az elmúlt kor rágalmaival, közhírré kell tenni, hogy az egykori kannibálokat csak geopolitikai okok kényszerítették az emberevésre. Aztán itt vannak azok a fránya ENSZ- megfigyelők, akik előtt folyton hang­súlyozni kell, hogy nálunk örökre megszűnt embernek ember által történő megevése. Épp ezért tulajdonképpen egyenként kéne törvény elé citálni a kannibálokat, ám ez túl sok időt venne igénybe és még veszélyes is. Esetenként egy-egy kannibál sok mentőtanút tudna felvonultatni maga mellett, akik esküvel tanúsítanák, hogy őket már az üstből húzta ki és engedte el. Más kannibálok elmondhatnák, hogy a kannibálellenes küzdelem mai élharcosai közül sokan náluk vásárolták a konyhára valót. Pedig sürgősen kellene tenni valamit. A most megevésre váró kannibálok első tette az volt, hogy elvették az öles kon­­dérokat, a régi, akkor gonosznak neve­zett, ma újra jónak tartott kannibáloktól, és üstöket csináltak belőlük, hogy a korábbi öles kondérok áldozatai meg­főzhessék bennük tegnapi fűzőjüket. Ám hamarosan az új kannibálok visszavették a kis üstöket, megint öles kondorokat csináltak belőlük és a régi kannibálok mellé ezekbe dobálták azokat, akik nem akarták visszaadni a kis üstjüket. Most végre eljött az ideje az öles kondérok földarabolásának. A régi kannibálokról kiderült, hogy azok jó kannibálok voltak. Igaz, hogy a kondérjaikat nem kapják vissza, ám a tiszteletükre visszakapják az ezekből csinált kis üstjeiket azok a kannibálok, akik természetesen már nem kannibálok. Ennek csak az az akadálya, hogy az öles kondérokat sok helyen már megszokták az­ emberek. Azt mondják, hogy régóta csak babot főznek benne, és nincs is túl sok bizalmuk a kis üst iránt, hiszen az új üsttulajdonosok régóta ma­guk is csak az öles kondérok közé jártak élelemért. Namármost, ha az öles kon­dérok főszakácsait most bele lehetne dobni a kondérokba, akkor a kondér körül álló többiek megijednének, elszaladnának és nem lenne akadálya a kondérok kis üstökre történő feldarabolásának. Ez­ eddig ugye világos. Aki nem érti, az rám ne számítson, mert én sem értem. Persze mindez ellen sokan berzen­kednek. Felelőtlen tam-tam dobosok verik a riadót mindenfelé az őserdőben, és még a nyakunkra hozhatják azokat a fránya ENSZ-megfigyelőket. Sebaj, azért mindent lehet még jogszerűen rendezni. Csupán egyetlen kérdésre kell a nagy palávernek választ adnia: mától kezdve képviselheti-e törvényesen valaki mindazokat, akiket megevett. Rigó Béla

Next