Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-14 / 61. szám

HÉTFŐ, 1994. MÁRC. 14. Balázs Béla-díjasok: Bacsó Zoltán (operatőr), Benedek Katalin (MTV dra­maturg-szerkesztő), Bócz Mara (maszkmester, MTV), dr. Buglya Sándor (rendező-ope­ratőr, stúdióvezető-helyettes), dr. Erdélyi Gábor (hangmér­nök, adjunktus). Videovilág cí­mű Tv műsorsorozat alkotó­gárdája: Juhász Anna (szink­ronrendező), Palotai Éva (vá­gó), Sopsits Árpád (filmrende­ző), Szabó Ildikó (filmren­dező). Jászai Mari-díjasok: Csere László (színművész), Duró Győző (egyetemi adjunk­tus), Görög László (színmű­vész), Hőgye Zsuzsanna (szín­művész, Szegedi Nemzeti Színház), Khell Zsolt (díszlet­­tervező), Korcsmáros György (színházigazgató), M. Horváth József (színművész), Pregitzer Fruzsina (színművész), Szervét Tibor (színűvész), Tóth Ildikó (színművész). k­ NNEP 9 Az alkotómunka dicsérete Átadták az 1994. évi művészeti díjakat József Attila-díjasok: Borbás Mária (műfordító), Gál Sándor (szlovákiai magyar író), Kántor Péter (költő, műfordító), Kolozsvári Papp László (író), Köntös-Szabó Zoltán (író), Kőszegi Imre (író, műfordító), Markó Béla (ro­mániai magyar író), Oláh János (költő), Péntek Imre (költő), Tóth László (költő, műfordító). Erkel Ferenc-díjat kapott: Batta András (zenetörté­nész), Huszár Lajos (zeneszer­ző). Harangozó Gyula-díjasok: Bozsik Yvette (koreográ­fus), Gerdesits Irén (magánt­áncos), Sólymos Pál (magán­táncos), Végh Krisztina (ma­gántáncos). Liszt Ferenc-díjasok: Elekes Zsuzsána (orgona­művész), Gerendás Péter (gi­tárművész), Kollár Éva (kar­nagy), Prunyi Ilona (zongora­­művész), Sulyok Imre (orgona­művész, zeneszerző, zenetörté­nész), Tardy László (karnagy). Balogh Rudolf-díjat kapott: Kincses Károly (fotómuzeo­lógus, múzeumigazgató), Tóth György (az MTV fotográfusa). Ferenczy Noémi-díjas lett: Blazsek Gyöngyvér (belső­­építész), Eck Imréné (főresta­urátor), Forgács Éva (művé­szettörténész), Harsay Ilona (iparművész), Jegeny­es János (üvegtervező iparművész), Lehoczky János (iparművész, restaurátor), Lőrincz Győző (keramikus, tanár), Nagy Tibor (formatervező), Tóth Sándor (szövet tananyagtervező), Veress Miklós (porcelánter­vező). Munkácsy Mihály-díjasok: Balás Eszter (szobrászmű­vész), Balázs-Piri Balázs (ka­­rikaturista), Bikácsi Daniela (festőművész), Gaál Tamás (szobrászművész), Gémes Péter (grafikusművész), Ku­linyi István (grafikusművész), Pankaszi István (főrestaurátor), ifj. Pál Mihály (szobrászmű­vész), Szikora Tamás (festő­művész), Végh András (festő­művész). Hortobágyi Károly-díjat kapott: ifj. Donnert Antal (idomár). Táncsics Mihály-díjak: Angyal Sándor (Kelet Ma­gyarország főszerkesztője), Bernát György (Magyar Rádió bonni tudósítója), Herceg János (MR Ifjúsági Főszer­kesztősége főmunkatársa), Kopper Judit (MTV Dokumen­tum Műsorok Stúdiója vezető szerkesztője), Kopreda Dezső (MTI vezérigazgatója általános helyettese, főszerkesztő), Tanács István (Népszabadság Csongrád- és Bács-Kiskun me­gyei tudósítója). Művelődés Szolgálatáért­­díjat tizenöten vehettek át. Budapesten, a Néprajzi Múzeum dísztermében már­cius 12-én dr. Mádl Ferenc művelődésügyi és közoktatási miniszter ünnepélyes külsőségek között nyújtotta át az 1994. évi művészeti díjakat. A Magyar Köztársaság a művelődés, a művészet és a tudomány terén született tel­jesítmények elismeréseként 71 alkotónak adott át díjat. Közöttük vannak filmesek, színűvészek, írók, zenészek, táncosok, ipar- és képzőművészek, fotósok, artisták, új­ságírók. ■ Erkel Ferenc-díjas Huszár Lajos zeneszerző H­uszár Lajos zeneszerző 1948-ban született, régi hódme­zővásárhelyi család gyermekeként. A szegedi Zene­­művészeti Szakiskolában Vántus István növendéke volt, majd a budapesti Zeneakadémián tanult tovább Szervánszky Endrénél és Durkó Zsoltnál. 1975-ben a római Santa Cecilia Akadémián Goffredo Petrassi mesterkurzusán képezte tovább magát. 1973 őszétől 1984-ig volt a szegedi Zeneművészeti Szakközépiskola tanára. Ezután a vándorlás és a helykeresés öt éve következett: megfordult ezalatt a Színművészeti Főiskolán, a Magyar Rádió­ban, a békéscsabai Zeneművészeti Szakközépiskolában és a budapesti Zeneakadémián. 1989-ben ismét Szeged mellett kötelezte el magát: a Zeneművészeti Szakközépiskola, majd 1990-től a Konzervatórium tanára lett, ahol jelenleg tanszék­­vezető docens. Zeneszerzői pályáját a hatvanas évek magyar és lengyel mestereinek hatása alatt kezdte el. A 80-as évek végéig írt ato­­nális műveket­­ Csomorkány (1974), Musica concertante (1975), 69. zsoltár tenorhangra és zongorára (1976), Scherzo és adaggio kamarazenekarra (1978), Rézfúvós kvintett (1980) - amelyekben eredendően Iírai-expresszív mondanivaló egyesül a kelet-európai „mérsékelt" avantgárd technikai megoldásaival. A 80-as évek elejétől foglalkoztatja a hagyományos zene elemeinek bevonása saját stílusába. A hagyományos elemek még „szűrés” nélkül vannak jelen a Serenata concertante-ben (1981), valamint a kórusművekben: Két madrigál, Dies santificatus, Ave Maria (1981-83). A Csemballószonátában (1979-85) és A magány dalaiban (dalciklus kecsua indián szövegekre, 1983) még atonális közegben jelenik meg a ritmikai és dallami leegyszerűsödés. Az 1985-ös Concerto rustico talál utat a népzenéhez: kelet-európai táncok ostinato­ritípusait és orosz templomi énekek intonációját használja fel, harmóniáiban pedig bejárja az atonalitástól a tonalitásig vezető út stációit. Az atonális-tonális szintézis szubjektív-lírai tartalommal párosul legtöbbet játszott művében, a gordonkára és kamarazenekarra írott Kamarakoncertben (1987). 1990-ben keletkezett a Juhász Ferenc versére írott vegyeskari mű, A csönd virága - amely komoly technikai nehézségei miatt mindmáig előadójára vár. A kéttételes Vonósnégyesben (1991) hajdani zeneszerzéstanárának, Vántus Istvánnak hangrendszer­elméleti fejtegetéseit ültette át saját gyakorlatába. Műveinek sorát jelen pillanatban a Libera me című orgonamű zárja (1993), amely a „Ments meg engem Uram az örök haláltól" kezdetű katolikus temetési ének dallamának töredékein alapszik; bemutatója az 1994-es Szegedi Egyházzenei Napokon lesz. Jelenleg operai tervek foglalkoztatják: a Szegedi Nemzeti Színház készül vele szerződést kötni egyfelvonásos operára, amelynek szövegkönyvét Balázs Béla A csend című meséje nyomán Darvasi László írja majd. A Jászai Mari-díjas Hőgye Zsuzsanna színművész t­ M­iután 1963-ban diplomát kapott a Színház- és Filmmű­­vészeti Főiskolán, hét évadot töltött a szegedi társulatnál. Kaposvári, pécsi és veszprémi „kitérő" után 1984-től újra a Szegedi Nemzeti Színház tagja. „Nem érdekelnek a városok. Az érdekel, hogy kikkel dolgozom együtt, és milyen szellemben. Tudom, hogy azt kellene mondanom, hogy milyen gyönyörű a város és a Tisza. Ez így is van, szeretem is, de nekem nem ez az érdekes. Mi­­ történik belül? mi történik a fejekben? mit akarunk?” A színész pályának mérföldkövei az eljátszott szerepek. Hőgye Zsuzsanna naivától az öregasszonyig mindenféle szerepkörben megmutatta tehetségét. Sokan emlékeznek a Koldusopera Kocsma Jennyjére, Illés Trisztán és Izoldájának címszereplőjére, a prózai Figaro házassága Cherubinjára, majd grófnéjára, a Házmestersirató Jónásnéjára, az Adáshiba Vandájára, a Mágnás Miska Marcsájára, Schwajda Himnuszának Arankájára, a Liliom Muskátnéjára, az Acélmagnóliák Valery Boudreaux-jára vagy legutóbbi szerepére, Máli nénire. Hőgye Zsuzsanna szerepről szerepre elemeire bontja a személyiségét, hogy azután ismét összerakja valamilyen más formátummá. Nem belebújik a szerepbe, hanem átlényegül, egy másik személyiség­ lehetőséget kelt életre magában. Döbbentően szemérmetlenül mutatja meg az emberi lélek bonyolultságát, úgy érezzük, hogy saját intimitásait, legtitkosabb indulatait és ösztöneit tárja elénk. Nyugtalanító személyiség, akivel félünk azonosulni, mert segítségével önmagunkra ismerünk. Nem Hőgye Zsuzsannát látjuk, aki a Csirkefej vénasszonyát játssza, hanem a Vénasszony él a színpadon. Meg sem lepődünk a Konyha Bertháján, ezen a brilliáns karakter-alakításon, csak legyintünk, tőle ez nem különleges teljesítmény; ilyenkor mondja a „szak­ma”: pofoncsapta a szerep. Az elmúlt hetekben Svédországban vendégszerepelt óriási sikerrel Kocsis István Jászai Mariról írt monodrámájával, amit a korábbi években Szegeden is bemutatott. A monodráma különleges műfaj; a komédiásnak - aki belebújik a szerepbe - gyöngyözni kezd a homloka, a varázsló - aki azzá válik, akit éppen alakít - ettől kap erőre. „Nem lehet gondolkodás nélkül, ‘ösztönösen’ játszani. A színésznek legyen véleménye a világról, az elmondott szöveg legkisebb kötőszaváról is. Mert akkor élő, akkor igazi a színház. Az életképek nem érintik meg az embereket. Csak a gondolatoknak van sugárzása. ” ■ Táncsics Mihály-díjas Tanács István újságíró A Délmagyarország szerkesztősége volt az első munkahelye. Ha azt mondanánk, ebben a szerkesztőségben vált új­ságíróvá, alighanem „csúsztatásnak" minősülne. Hiszen legjobb emlékezetünk szerint már akkor, amikor idekerült, 1979-ben, rendelkezett a teljes „fegyverzettel". Nem tudni, hol és hogyan szedte össze az újságírói ténykedéshez szükséges eszközöket; tény, hogy a szegedi tudományegyetem harmadéves angol­magyar szakos hallgatójaként olyan riportot publikált, amilyent akkor „kényelmetlennek” volt szokás nevezni, ma dokumentum­­riport a neve. Ugyanazért volt kényelmetlen, amiért dokumen­tum: igaz volt. Két utolsó diákévében a Délmagyarország ösztöndíjasaként írt, azután munkatársaként; tanult is azért, nyilván, de az akkortájt divatos leckét, mely szerint amiről nem beszélünk, az nincs is - kihagyta. Többszöri szólítgatás után végül 1985-ben rászánta magát, elszerződött a Népszabadsághoz, de nem ment el Szegedről, innen tudósította lapját, s azután még pár évig, úgy négy eszten­dővel ezelőttig jobbára másutt, kisebb példányszámú hetila­pokban, folyóiratokban publikálta­­ a véleményét. Ahol lehetett. Az első könyve - Glasznoszty Tiszakécskén - 1989-ben jelent meg, ugyanebben az évben az alföldi borvidék akut bajait föltáró, A borháború folytatódik című riportkötetét is kiadták, tavaly pedig az Ön kormányzat látott napvilágot. Mindebből is látszik, hogy az újságműfajok királyának tartott riportot kedveli leginkább. Hogy akkor miért ír az utóbbi években annyi politikai témájú publicisztikát? Azt mondja, nem örömében. Csak mert muszáj. Mert az életünk­­ átpolitizált; bármihez nyúlsz, mondja, minden a politikához húz. Mindazonáltal ma is szívesebben ír riportot. Továbbra is azt beszéli el, amit lát, hall, tapasztal; írja a tényeket, a történteket, bemutatja, hogy mik vannak. És hogy milyenek vannak­­ emberek, történetek. Tanács István minden bizonnyal azért (is) riporter, mert kíváncsi. Az emberek érdeklik. Egyszer elmesélte, azt szereti, ha előre meghatározatlan téma nélkül, csak úgy, a beszélgetésért beszélgethet, nézelődhet, ismerkedhet, s szép fokozatosan kiderül, kicsoda, vagy micsoda határozza meg az életet azon a helyen, miért történt, ami történt és miért úgy, hogy mennyi a megírandó téma! Aztán elmesélte, mennyire nem szereti, ha az időhajszában, a konkurencia szorításában minderre nincs energia. Még kevésbé szereti, hogy nagyjából ugyané okok miatt csak a címlap­ sztori-hajszára van energia. Hozzátette: „Ennél már csak az borzasztóbb, ha az ember nincs ott, ahol történik valami. "

Next