Délmagyarország, 1998. március (88. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-14 / 62. szám

Szombat, 1998. Márc. 14. Ünnep 9 A reformkor legje­lentősebb eredményei kö­zött tartják számon, hogy hosszú előkészületek és hatvankét évi megfeszí­tett munkával sikerült a Tiszát szabályozni. Az egykoron rendkívül ka­nyargós, hajózhatatlan, s rendszeresen kiöntő fo­lyót Vásárhelyi Pál tervei alapján, jelentős részben az érdekeltek pénzéből szabályozták. A Tisza és Szeged elválaszthatatlan fogalmak, a város élete összefonódott a folyó sor­sával, s amikor a Tisza megdühödött, közvetlen veszélybe került ember, ál­lat és minden vagyon­tárgy. A reformkornak ezen vívmányáról kérdez­tük Vágás István­­ mérnö­köt, aki társszerzője volt egy, közelmúltban megje­lent, a Tisza-szabályozás­­ról írott könyvnek. • Milyen folyó volt a Ti­sza a szabályozás előtt? - Kis esésű, rendkívül ka­nyargós folyó volt, s a na­gyobb vizek idején a Körö­sökhöz hasonlóan részben elhagyta a medrét, s kifolyt a Hortobágy felé. A Tisza kö­rülbelül a mai Keleti-, vagy Nyugati-főcsatorna helyén egyszerűen kiöntött, s elkez­dett kalandozni a Hortobá­gyon és az Alföldön. • Miért és mikor vált el­engedhetetlenné a szabá­lyozás?­­ A török kor után a ma­gyar lakosság száma növe­kedett, s nagyobb földterüle­tekre volt szükség. A vizek azonban bizonytalanná tet­ték a mezőgazdasági terme­lést, noha akkoriban Európá­ban már árutermelést folyt. Tehát a békés időszakban a több embernek élelmiszerre volt szüksége. Ahhoz, hogy megtermelhessék az élelmi­szert, minél több olyan föld­terület kellett, amelyen a ter­melés biztonságosan folyhat. Ennek az volt a megoldása, hogy a vizektől mentesíteni kellett a gyakorta elárasztott területeket. A mezőgazdasá­gi termelésre alkalmatlan földek okozták azt is, hogy egyes alföldi városok nem tudtak terjeszkedni és nem lehetett közlekedési vonala­kat sem építeni. Például De­ák Ferenc még 1839-ben is azt mondta az országgyűlés­ben: „Én azt hiszem, hogy a Debrecen-Pest közötti vo­nalra nézve alig van valaki a Karok és Rendek között, aki velem együtt­­ tekintve ha­zánk ezen részének geografi­­kai helyzetét - álomnak ne tartaná, hogy itt valaha vasút létezhessen.” A küzdelem ennek érdekében Magyaror­szágon a XIX. század elejéig tartott, akkor lehetett a kü­lönböző erőket összefogni. Törekvések már voltak ko­rábban is, de a Tisza az or­szág olyan nagy részét érin­tette, hogy nem lehetett helyi erőfeszítésekkel megoldani a szabályozását és az árvízvé­delmet. Egyes városok, mezőgazdasági szervezetek próbáltak saját területükön körtöltést vonni a város kö­ré, de ezek a töltések egy­részt gyengék voltak, más­részt nem voltak összehan­golva a folyó más részein lévőkkel, hiszen a meg nem védett területekről befolyha­tott a víz a védettekre. • A múlt század eleji technika már adott volt az építkezés elkezdésére? - Kezdett már az lenni. A cél az volt, hogy töltések kö­zé fogják a Tiszát, és meg­akadályozzák a kiáradást. Ezt például Szeged is meg­próbálta a saját erejéből, de a belvizekkel nem tudtak mit csinálni. A víznek van egy rossz tulajdonsága: fölfelé nem folyik, kivéve, ha nem fektetnek be energiát ennek érdekében. Vásárhelyi Pál még vontatóutakat is terve­zett, ahol a fölfelé vontatást lovakkal végzik, hiszen a robbanómotort csak ennek a századnak az elején kezdték széles körben alkalmazni. • Hogyan, kinek köszön­hetően történtek az első lépések?­­ A kormányzat nem tud­ta megoldani a feladatot, sőt fel sem térképezték a Tisza területét. Széchenyi István volt az, aki a folyószabályo­zás területén jelentős lépése­ket tett. Vásárhelyi Pál mér­nökkel együtt készítette el a Tisza-szabályozás terveit. A szabályozásnak két célja volt. Az egyik szerint az Al­föld területén a Tisza jobb partját mentesítsék az árvi­zektől, a másik pedig hogy a folyónak átvágások útján kedvező lefolyásokat bizto­sítsanak. Az átvágások an­nál is indokoltabbak voltak, mert a Tiszának olyan hajtűkanyarjai voltak, ahol telenként a jég megállt és katasztrófát okozhatott. Ezen túlmenően egy ilyen kanyargó folyón nem lehe­tett hajózni, s a vízi közleke­dés akkor fontossá vált. A Tiszát addig kisméretű ha­jókkal járták, amelyeket föl­felé csak lóval tudták von­tatni. • Ezeket a szempontokat a magyar közvélemény, illetve az arisztokrácia egységesen a magáénak vallotta, vagy volt széthú­zás? - Nehéz volt egységessé tenni őket, Széchenyi István sokat fáradozott ezért. Ehhez olyan terv kellett, amely az akkor még szinte teljes egé­szében Magyarországon fo­lyó Tiszát egységesen tudta szabályozni. A terv arra épült, hogy a folyó mellé nem sokkal építsék a töltése­ket. • Miért?­­ Úgy gondolták, hogy a szűk töltésezéssel jobban le­het vezetni a folyót. Ennél azonban fontosabb, hogy a magaslatok, amelyekre jól lehetett töltéseket építeni, a Tisza közelében voltak. A távolabbi építések óriási költségekkel és hatalmas földmunkával járt volna. • Kik fizették ezeket az egyébként is jelentős összegeket?­­ Azok az érdekeltek, akiknek a földjeik javultak, vagy földeket tudtak szerez­ni. A gond az volt, hogy alig lehetett hitelt felvenni az építkezésre, ezért abból a pénzből kellett gazdálkodni, ami a javuló termőföld­minőség, illetve a termelés révén befolyt. Ezek az érde­kelt birtokosok nem voltak gazdagok, így az építkezés lassan folyt. Széchényi Ist­ván gondolata nyomán ár­vízmentesítő társulatok ala­kultak, s ezek oldották meg nagyjából a folyó egész von­alán az építkezést. • Hogyan zajlott a mun­ka?­­ Előbb az átvágásokat kellett elkészíteni. Vásárhe­lyi tervei szerint 102 átvá­gást kellett volna létesíteni, s gyakorlatilag ezeket meg is csinálták. Kilencvenkettőt pontosan a tervek szerint ké­szítettek el, kettőt kis változ­tatással létesítettek, a többire pedig nem volt szükség. Többen úgy tudják, hogy a mérnök 112 vagy 120 átvá­gást csináltak, amivel meg­változtatták Vásárhelyi Pál tervét. Ez nem igaz. Vannak ugyan kimutatások, ahol nem 94 átvágás szerepel, ha­nem több, de ez azért van, mert valamelyik hivatalnok­nak eszébe jutott, hogy a Vá­sárhelyi által egy számmal ellátott kettős átvágásokat ne egynek, hanem kettőnek szá­molja. Még a mai napig is a Vásárhelyi-féle számozás él, az utolsó magyarországi át­vágás a gyálai, s ez a 90-es számot viseli. A munkákat 1846-ban kezdték el. • Akkor Vásárhelyi már nem élt.­­ Pár hónappal korábban halt meg, mint ahogy az első átvágást elkészítették volna. A szabadságharc miatt később Széchenyi István sem volt abban a helyzetben, hogy irányíthatta volna a munkát. A bécsi építészeti főhatóság vette a kezébe az irányítást, s egy Herrich Ká­roly nevű mérnök vezette a kivitelezést 30 éven keresz­tül. Herrich hozzáértéssel vezette a szabályozást, amely végül is sikerült, de nem kis buktatók árán. • Melyek voltak ezek?­­ A kezdetben nem lehe­tett olyan fokú biztonságot elérni, amely garantálta vol­na, hogy nem jön katasztro­fális árvíz. A töltések gyen­gék voltak, az átvágások­ nem készültek el. A Vásár­helyi-terv is foglalkozik az­zal, hogy mi lesz akkor, ha a hosszúra tervezett építés so­rán valami katasztrófa törté­nik. Kevesen említik, hogy a Helytartó Tanács arra kérte fel Vásárhelyit, hogy a ezt a szempontot ne mérlegelje. 1872-ben mondották azt, hogy a töltésezés készen van. Ez így is volt, de na­gyon gyenge méretekkel. Ügyes és takarékos eljárás­sal az átvágásokat úgy épí­tették, hogy csak egyharma­­dát ásták ki, a többit a folyó­ra bízták. A felső szakaszon, ahol kavicsos talaj volt, ez gyönyörűen működött, a Szolnok alatti részen azon­ban agyag és kötött talajok voltak, amelyek nem mé­lyültek megfelelően. Később a töltésvonalazáson is módo­sítani kellett, mert az első változatok némelyikét a fo­lyó egyszerűen nem fogadta be. A hibákat főként a sze­gedi árvíz hatására minden­hol kijavították. • Hogyan érintette a szabályozást az 1879-es szegedi árvíz?­­ Ha nem vész el az ár­vízzel 150 ezer ember, akkor úgy is fel lehet fogni, hogy sok jót is csinált. Az árvíz felhívta a figyelmet arra, hogy be kell fejezni a Tisza­szabályozást, a töltéseket sokkal erősebbre kell építe­ni. Másrészt Szeged városa ezt a mostani nagyon szép alaprajzát és az épületeit az árvíznek köszönheti. A kor­mányzat akkor jött rá, hogy kormányzati támogatásokat is alkalmazni, nem lehet ki­zárólag az érdekeltségre épí­teni. Ami a költségvetés egé­szét illeti, az összes költség 70 százalékát magánembe­rek fizették. Ilyen keveset sehol nem fordított árvéde­kezési munkára a kormány­zat, mint Magyarország és a Tisza esetében. • Nemrég megjelent könyvében honfoglalás­nak nevezi a Tisza-szabá­­lyozást. Miért?­­ Az ország mai területé­hez képest igen nagy részt, tulajdonképpen az ország egynegyedét biztosította a letelepüléshez, a kereskede­lemhez, mezőgazdasághoz, közlekedéshez. Azt szoktam mondani, hogy kormánya­ink, királyaink területeket veszítettek el, a vízimérnök pedig legalább a maradék te­rület negyedét visszaszerezte az országnak. Tovább me­gyek: ha a Tisza-szabályo­­zást idejében el nem végzik, akkor könnyen lehet, hogy a trianoni békekötésnél ez az elnéptelenedett terület a ha­tár túloldalára kerül. • Mai mérnöki szemmel hogyan lehet megítélni Vásárhelyi munkáját?­­ Sokat elárul a munka súlyáról, hogy hatvankét évig tartott a kivitelezés. A főkivitelezés legalább 1890- ig tartott. A töltések 1872-re készültek el, de azok még nem voltak elégségesek, lásd a szegedi árvizet, sőt 1888-ban is volt egy ka­tasztrofális árvíz. 1898-ban jelentették be, hogy elké­szültek a munkával. Az előbb említett 1888-as árvíz óta azonban a Tisza fő vé­delmi vonalán nem volt gát­szakadás. Ez egy óriási eredmény. Már az 1895-ös árvíz baj nélkül vonult le, az 1919-es esetében is, a hábo­rú dacára a töltések megvéd­­ték a várost, akár az 1932 és az 1970-es árvíznél. Mérnö­kileg ez a szabályozás Euró­pa egyik legnagyobb, sike­res alkotása. • A szabályozás révén sérült-e a környezet? Mit mondtak volna a zöldek akkoriban?­­ Itt mindig az a nagy kér­dés, hogy a környezetvéde­lem kit akar megvédeni. Egyes növény-, vagy állatfa­jokat, vagy az ember számá­ra akar megfelelő környeze­tet teremteni. Kétségtelen, hogy egyes fajok visszaszo­rultak, mások viszont, példá­ul a kultúrnövények, erőre kaptak. Más kérdés, hogy szükség van-e arra, hogy az ország jelentős részén olyan fajok éljenek, amelyek ezek­hez a külterjes viszonyokhoz szoktak hozzá. Mondják, hogy nagyon sok hal volt ré­gen a Tiszában. Ez igaz, de a később a vízszennyezés, az ipari ártalmak a szabályozás­tól függetlenül pusztították volna a halállományt. Sokan elfeledkeznek arról, hogy nem lehetett volna a szabá­lyozás nélkül egészséges ivóvizet előállítani az Alföl­dön. Korábban az ásott ku­takból fogyasztották az em­berek a vizet, de ezek fertőzöttek voltak. Ha nem történik meg a Tisza-szabá­lyozás, akkor hogyan történt volna meg a szennyvíztisztí­tás, amely még most sem tö­kéletes. • Van-e nekünk, a je­lenkornak valamilyen dolgunk, feladatunk a Tiszával kapcsolatban?­­ A Tiszával kapcsolat­ban mindig vannak teendők. Az árvédelmi töltés ugyanis nem Maginot-vonal, nem le­het abban bízni, hogy ha egyszer megépítettük, akkor az mindig védeni fog. Állan­dóan ellenőrizni, szükség esetén erősíteni kell, ugyan­is olyan nagy víz még nem jött, aminél nagyobb víz va­laha nem jöhet. Például ta­valy az Odera kiáradása Csehországban és Lengyel­­országban katasztrófát oko­zott. Ma sem lehet azt mon­dani, hogy nem lesz gátsza­kadás a Tiszán. A gátszaka­dás ellen legfeljebb százszá­zalékos védelem van, ezer­százalékos nincs. A cseh és a lengyel vízügyi szolgálat­nak ott kellett volna lennie, hogy az emberek életét megmentse, ha már a javait nem tudja. Egy vízügyi szol­gálatnak mindig kell, hogy legyen használható árvédel­mi terve. S szükség esetén olyan lépéseket kell tenni, mint ami 1970-ben Makón történt, amikor 20 ezer em­bert kitelepítettünk. Azon mindenki csodálkozott, és 20 év múlva Hollandiában 200 ezer embert telepítettek ki, noha megvédték a gátat. Tehát mérnöki, műszaki te­endők mindig vannak. Arató László • Tisza-szabályozás, reformkori honfoglalás A vízimérnökök földet szereztek A Tisza-szabályozás az árvízvédelemről is gondoskodott. Képünkön: a szegedi Segítő-Boldogasszony utca környéke a nagy árvíz idején Az árvíz után Szeged városa magasabbra került, lévén, hogy feltöltötték. Képünkön­ épül a rakpart és a védőfal. (Korabeli felvételek)

Next