Délmagyarország, 2008. július (98. évfolyam, 152-178. szám)

2008-07-05 / 156. szám

i&vynöX ÍBÖlnyegéseiO­sA öv­enöí JődÉynémoüé 101 Szieszta PAJOR TAMÁS: AZ IGAZI A nyolcvanas évek önpusztító láza­dója, a Neurotic egykori énekese, Pajor Tamás a Hit Gyülekezete által szervezett Szegedi Gospel Napokon a Széchenyi téren prédikált. Szoci élet­érzésről, infantilizmusról, zenéről, hitről nyilatkozott az egyház promi­nens, dalszerző személyisége. - Nem unja, hogy még mindig sokan a vad Neurotic-évekről faggatják, ho­lott már vagy húsz éve teljesen más, mélyen hívő ember? - Nem unom, mert ez lehetőséget ad arra, hogy újra és újra elmondjam, mi volt, ki volt az, aki megváltoztatott. Tudom, hogy ez sokakban jó folyama­tokat indít el. - A Hit Gyülekezete feltűnően vonz­za a zenészeket, énekeseket. Ön miért pont ezt a közösséget választotta? - Több barátom a gyülekezetben tért meg, egyértelmű késztetést éreztem ar­ra, hogy én is oda menjek. Lejátszódott előttem, hogy mi fog történni, tudtam, hogy valami, ami megrengeti az élete­met. Én zsidó vagyok, ezért nem is vol­tam megkeresztelkedve, de már 18 éves korom óta éreztem, hogy Jézus Krisztus az a személy, aki ítélkezni fog élők és holtak felett. - Korábban nem tért be egy temp­lomba sem? - De. Mivel soha nem tudtam úgy élni, ahogy kellett volna, és időnként nagyon nagy bánat tört rám emiatt, így aztán elmentem egy katolikus templomba. Azt mondtam a plébá­nosnak, hogy én most meg szeretnék keresztelkedni. Ő az órájára nézett, és azt válaszolta, hogy nézzek vissza szeptemberben, én meg persze nem mentem vissza. -És a zsidósága? - Nem szűntem meg zsidó lenni, ahogy Jézus Krisztus sem szűnt meg zsidó lenni. Nagyon sarkalatos pontja az életemnek a kereszténység és a zsi­dóság fúziója. - Az önről készült, nyolcvanas évek­beli Rock-térítő című film rendezője, Xantus János azt nyilatkozta, hogy van az ön lényében valami játékos, valami gyermeki ártatlanság. Meg­maradt ez még? - Én nagyon remélem, hogy megvan. Ha valaki pejoratív értelemben gondolja rólam, hogy megkomolyodtam, hát te­gye, úgyis az számít, amit Isten gondol az emberről. Különbség van a gyermeki szív, a jó értelemben vett játékosság és az infantilizmus között. A mai kor szerin­tem inkább az infantilizmust preferálja. - Pontosan mit ért ez alatt? - Infantilizmus az, ha valaki úgy éli az életét, hogy nem kérdez rá a legna­gyobb kérdésekre, nincs kialakult vi­lágképe. Tehát a tetteit nem valamifé­le elvi alap vezérli, hanem teljesen esetlegesen, szituációs erkölcs alapján él. - Bár nem vallja magát zenésznek, mégiscsak albumai miatt híres. - Nem vagyok zenész, de szeretek zenéket írogatni, kitalálni. Sokszor megkapom, hogy a zenére több figyel­met kéne fordítani, de erre csak azt tu­dom válaszolni, hogy én ilyet tudok. Mindig is a dallamos zenét szerettem, a megtérésem előtt is, nem pedig a sö­­tétes árnyalatút, utána pedig már póz­ból sem voltam kénytelen az utóbbit hallgatni. - Legutóbbi, igen pozitív fogadta­tásban részesülő, Önök érték (2005) című szólóalbumának egyik témakö­re a szoci életérzés. Ennyire mélyen él önben ez az időszak? - Mindenkiben élénken él az a kö­zeg, amiben felnőtt, ez bevésődik az ember lelkébe. Igazából ezek a dalok nem erről a korról szólnak, hanem in­kább arról, hogy ez a korszak hogyan él tovább ma is. Hogyan megy át ebbe a szoláriumos, műkörömstúdiós világ­ba a trabantos, kádári valóság.­­ Az elsők között volt, aki a rap mű­fajjal próbálkozott Magyarországon, azóta is a nyelvi lelemény szövegei alapja. Próbálkozott a reklámiparban is? - Az a baj, hogy túl későn. Nemrég kezdtünk el egy olyan vállalkozást - gegbank.hu -, ami egy ilyenfajta krea­tív műhely kíván lenni. Ezt Geszti Pé­ter - jóval élelmesebb üzletemberként - már sokkal hamarabb elkezdte. Én azzal is megelégszem, ha ez szépen el­kezd terjedni. Persze azért nem ugyanaz, mint amit ő csinál, sem mé­reteiben, sem profiljában. Nagy rek­lámcégeknek kívánunk a kreatív al­vállalkozója lenni, és önálló, kreatív vállalkozásként is működni egy jó szlogen, márkanév, termékleírás meg­alkotásával. - Mit üzen azoknak, akik szerint megtérése óta szárnyaszegett sas, és ha már itt tartunk, mit szólt például Müller Péter Sziámi önt nem túl pozi­tív színben feltüntető Antihitetlen rap­­jéhez? - Müller Péter már bocsánatot kért az­óta, elmondta, hogy nem is úgy gondol­ta, de ha úgy gondolja, az sem zavar. Az embert nem lehet kívülről megítélni. Még akkor sem, ha sokat mond magá­ról, mint például egy művész. Az igazi ember rejtve marad, csak az Isten látja. Amit mások gondolnak egy személyről, az úgyis eltűnik. Lehet, hogy valakinek a maradandó műve vagy cselekedetei­nek története fennmarad, de valós sze­mélyiségét nem ismerhetjük. Gondol­junk például Julius Caesarra vagy Na­póleonra. A valós énjük nem az, amit a történelemkönyvekből ismerünk, ha­nem tulajdonképpen nem tudjuk, kik voltak ők. Isten tudja. Ezért fontos az, hogy Istennek tetszően, az örökkévaló­ságnak éljünk. VIDEÓ a netto!vwww.ikírtapésTHi Pajor Tamás nem zenész, de szeret zenéket írogatni FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Szombat, 2008. július 5. A szentesiekkel a Nemzetibe szerveztek találkozót ALFÖLDI MEGVÁLTANI SZERETNÉ A VILÁGOT Világmegváltó Nemzeti Színházat tervez Alföldi Róbert. A szentesi gimnázium volt növendéke tizen­nyolc évesen is a Nemzetire vágyott, egykori iskolájának jelenével kap­csolatban pedig naprakész. A szentesi gimnázium dráma tagozatá­nak eddigi történetében nem jutott volt növendék ilyen magasra magyar nyelv­­területen: Alföldi Róbert néhány napja valóban a Nemzeti Színház igazgatója. Az új direktor lapunknak szerényen úgy nyilatkozott, a gimi kapcsán elsősorban nem karriercsúcsról érdemes beszélni, inkább azért boldog, mert olyan iskolá­ba járt, mely számtalan növendékére büszke lehet. Alföldi a napokban vette át hivatalosan direktori megbízását - be­szélgetésünkkor kiderült, most is, ami­kor rendkívül elfoglalt, naprakész infor­mációkkal rendelkezik a gimnázium je­lenét illetően. Világmegváltó színházat tervez Bu­dapesten. Olyan színházat akar csinál­ni, mely hat az életre, és nem fordítva. Azt mondta, nagyon bízik benne, hogy társulata bizonyságot tesz róla: sokféle ember képes együtt dolgozni. „Találkozunk az új Nemzeti Színház­ban" - írták Szentesen a végzősök a tablóra 1985-ben, mikor Alföldi Róbert érettségizett. Most e színház főigazga­tójaként úgy fogalmazott, nagyon ele­gáns lenne azt mondania, hogy „ő már akkor tudta”, de nem ez az igaz­ság. Az igazság az, hogy akkoriban kétséges volt, lesz-e egyáltalán valaha Nemzeti Színház Magyarországon, ő és osztálytársai így akarták kinyilvá­nítani a kívánságukat, hogy legyen. Élete legszebb négy éveként emle­geti a Szentesen töltött időszakot, ami­kor rendszeresen látogatta a vidéki színházakat, társaival együtt több da­rabban szerepelt. A színészként és színházi rendező­ként, televíziós műsorvezetőként és festőként ismert művész 1967-ben szü­letett Kalocsán, Dunapatajon nevelke­dett. A szentesi érettségi után azonnal felvették a színművészeti főiskolára. Első szerepe Raszkolnyikov volt a Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéből készült darabban. 1992-ben a Vígszínház szerződtette, 2000-ben szabadúszó lett, 2006-tól a Bárka Színház igazgatója, 2008. július 1-jétől a Nemzeti Színház főigazgatója Alföldi Róbert, aki szerint a karrierhez szerencse is kell. ÉVEK ÉS NEVEK. Az első állandó magyar színház, a Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én nyílt meg a mai Rákóczi út és Mú­zeum körút sarkán. Az intézmény, amely 1840 óta viseli a Nemzeti Színház nevet, 1908-tól 1964-ig a mai Blaha Lujza téren, a Népszín­ház épületében működött (ezt az épületet 1965-ben lebontották). 1964 és 1966 között a Nagymező utcai volt Petőfi Színházban, 1966 júliusától a Hevesi Sándor téri át­épített Magyar Színház épületé­ben játszott a társulat. A Nemzeti Színház új épületét 2002. március 15-én nyitották meg a pesti Du­­na-parton. A színháznak 1837-2000 között 42 igazgatója volt - közte az első: Bajza József, az utolsó (1999-től 2000-ig) Iglódi István. Az új színház felépítésére létrejött Nemzeti Színház Rész­vénytársaság vezérigazgatója, a színház igazgatója, Schwajda György kormánybiztos, helyét 2002-ben Huszti Péter, majd Bos­­nyák Miklós, 2003-tól idén június végéig Jordán Tamás vette át. Alföldi Róbert élete legszebb négy éve a szentesi időszak fotó: tosik attila Az író és a mákdaráló Azon a napon, amikor az író meghalt, a lakásához közeli ócska­piacon megvették a legrégebbi mákdarálót. Az író mélyen csaló­dott volt, különösképpen kedvelte ezt a mákdarálót, és úgy sze­rette, hogy soha nem akarta igazán a magáénak tudni, mert per­sze megvehette volna, de inkább eljárt hozzá, nézegette, ábrán­dozott róla, vagy sokáig feléje sem nézett, kivárta, hogy nagyon hiányozzon. Nem kell mindent megvenni. Megveszel, elbirto­kolsz valamit, és máris múlik a rajongás, a szeretet. Nézed, és csak vonogatod a vállad, mert már a tiéd. Gyakran azért va­gyunk képesek szeretni a dolgokat, mert nem sajátítjuk ki őket. Vannak ilyen tájrészletek, ilyen emberek, vagy emberi testrész­letek, mindenféle tárgyak, mint például ez a mákdaráló, amivel hány gonosz kisgyereknek és idióta öreg bácsinak daráltak má­kot, bejglihez, pitéhez, koszorús vagy habos süteményhez. Egy­szer egy egész násznépnek vele darálták le a mákot, százötven évvel ezelőtt. De az író meghalt, és a mákdarálót megvették, a hír már a halálos ágyán elérte, és ez kissé ingerültté tette. Nem is tudott kellőképpen figyelni a saját halálára, pedig jó előre elhatározta, hogy mindent alaposan megfigyel és kiértékel, a halál előtti álta­lános lelassulást, az utolsó lélegzetek könnyűségét, a vakító, fe­hér folyosót, melyen előre araszol, a lebegést, az ellibbenő lélek gitárhangját, és azt a kellemességet, amelyről, hiába minden földi halálfélelem és pánikroham, már számtalan komoly, hiteles hal­dokló tett tanúbizonyságot. Mindebből azonban semmi nem lett, mert az író haláltusáját megzavarta, hogy valaki volt oly pimasz és önző, és megvette az öreg, hajtókaros mákdarálót. Az író tehát kissé­ bosszúsan lépett be a Halál ajtaján, majd egy nyíl nyomban felfelé irányította, aztán jobbra kellett fordul­nia, majd balra, végül újabb ajtó elé került. Az ajtóban angyal állt, nem szólt, csak az izzadt markát nyújtotta. Az író felmutatta a halotti bizonyítványt, az ajtó kitárult, s ő egy várószobában ta­lálta magát, a szobában egy angyal ült, kövér volt, és izzadt. - Jó napot kívánok - mondta az író. - Ez itt a mennyország - mondta az angyal -, nem kell jó na­­pottal köszönnie, itt minden nap jó. Elő sem fordulhat, hogy vala­mi ne legyen jó. Ért engem? - Igen, azt hiszem - bólintott az író, majd még megkérdezte. - De nem unalmas? Úgy értem, az, hogy mindig minden jó. - De, nagyon­­ sóhajtotta az angyal. - Csak hát az is jó, hogy unalmas. Nagyon ki van találva ez, kérem - és az angyal egy ajtó felé fordította a tekintetét, nyilván arra az illetőre gondolt, aki ezt a sok jót kitalálta és működteti, s aki ott éldegél az ajtó mögött. Az író tűnődött. Hogyan fogja ezzel az angyallal, aki éppen izzadó homlokát törölgette a szárnyával, melyre az volt tetoválva: „Szeretlek Szazmária!”, megértetni, hogy ha jó is itt, márpedig határozottan érezte, hogy neki is jó, tényleg, soha jobbat, de ak­kor is ezt a mákdarálós problémát még rendeznie kellene. - Nézze, uram - mondta tehát az író, engem érdekelne a Fel­támadás. - Először is el kell halálozni - bólintott az angyal. - Ezen már túl vagyok - mosolygott az író. - Szenvedni kell! - Ne is mondja! - legyintett az író. - A kritikusok, a családom, az értetlenség, az olvasók, én annyi mindenki miatt szenvedtem. Az országom miatt is szenvedtem, a népem miatt is. Magam mi­att! - Szeretni kell - jelentette ki az angyal. - Semmi gond - bólintott az író. - Szeretek! - De nem elég kicsit, ímmel-ámmal, nagyon kell szeretni - az angyal hangja szigorúbb, tanárosabb lett. - Angyal úr - bizonygatta az író -, én mindenkit őrülten szere­tek! Aki engem bántott, azt is szeretem. Nézze, igyekeztem úgy él­ni, hogy túl sok mindenem ne legyen. Nem azért szerettem, illet­ve szeretem a dolgokat, mert az enyémek voltak, az úgy könnyű. Hamar megtanultam önmagáért szeretni a világot, ne azért, mert az enyém. Itt van például az a mákdaráló, amit negyvenhat éve árultak a közeli ócskapiacon, és... - Mákdarálót mondott?! - kiáltotta az angyal. - Azt, mákdarálót - dadogta az író, és érezte, hogy valamit nagyon elrontott. Csend lett, az angyal lehajtotta a fejét, s amikor újra felné­zett, tekintete mérhetetlen közönyről árulkodott. Az író lázasan gondolkodott, hogy tehetné helyre a dolgot. Nem kellett volna a mákdarálót emlegetnie, jól van. De mi probléma lehet egy régi, öreg mákdarálóval, amit csak ő szeretett igazán, jóllehet valaki most megvette, de az nyilván csak kósza, felszínes vágy volt, már ki is hűlt, az a valaki már be is rakta egy dohos faládába, már be­dobta a kamrába. - Vele kellene ezt a dolgot megbeszélnie - bökött homlokával az angyal az ajtó felé, ahol minden jó kitalálója székelhetett. - Jó, megbeszélem - lépett előre elszántan az író. - De mégsem lehet - szólt az angyal. - Nem, nem?! Miért nem? - Eszik - mondta az angyal, s a hangja újra megenyhült. Mint­ha szánná őt, gondolta az író. De miért szánja?! - Igen, enni kell. És... és mit eszik? - kérdezte az író. Az angyal kicsit hallgatott. - Mákos tésztát - mondta végül, és most egészen szomorú volt. Nagyon, nagyon szomorú volt, de az is látszott, hogy ez jó neki. Az írót jeges félelem fogta el, borzongott, már izzadt ő is. De azért még megkérdezte. - És meddig fog mákos tésztát enni? Az angyal lassan felemelte a szárnyát, s mintha az óráját néz­né, rápillantott, majd nagyot nyelt, kifújta a levegőt. - Mindörökké­­ bólintott. - De író úr, majd meglátja, magának az is jó lesz. Hogy ő magának most már mindig csak mákot eszik!

Next