Délsziget, 1990 (16-18. szám)
1990 / 16. szám
Erdélyi tél Még alig szakadozik a daróc sötétség, de az ablakon át arcunkig hatol a páncélos tél villogása. Végre eljött a havazás ideje. Hunyorgás nélkül nézek a hó tisztaságával felkent csodára. Valahol hideglelős varjúként fekete gyapjúkendős nénikék mocorognak. Gyermekek nyalják az ablaküvegek fagyliliomait. Egy-egy hópiheszirom mintha felfele szállna, a zúzmarás magasba. Ez már a téli reggel, romolhatatlan látomás. Lélegzetvisszafojtva lesem (akár hajdanán?), amint a zöldbe játszó egekben, mint vörös uszonyú koncér, ezüstös pikkelyekkel forog egy behavazott fenyőtoboz. Messze disznó vére fröcsköli be a szűz hajlatot. Fagyott asszonykéz szalmaláng fölött bizsereg. Testek párálló heve, roppan a hó a lábak alatt, mint frissen sült kenyér. Tiszta csermelyek, patakok folyását rejti a jégpáncél. Gyerünk, nyulat lesni! —iszkolna már a gyermeki fantázia. Barmok tejharmatos alomvágya,kaimrapalcok birsalmaillata — minden a régi? Csizmában feszítő léptek szelik áit a szelíd hómezőt. Hát azok az elmosódó arcok, látszólag semmibe veszők?! A lecsukódó szemhéj alól el nem hessenthetők. S elvétve lövések visszhangja. Embervadászat volna-e? Tart még az őrület... ? Vándorol a test, vándorol véle a kín. Tusakodj, lélek, van-e tovább! Most, mikor elmondhatod már, hogy túlélted. Mettől meddig riaszt,serkent, lázít az önvédelem. A természet is többre tanít, mint a tél szőttesében vakarózva dideregni itt. Számunkra különben sem létezett-létezik történelmen kívüli táj (nem jutott ki nekünk). A föld, a jég, a hó alatt nemcsak jó magot, haszontalan álmokat, de találna bőven elvetélt szándékot is, betemetett gondolatot. Semmiképpen sem csupán térben képzelhető el a magunk, s örököseink térképe, de időben is. Türelmi időben lehetőség nyílik arra, hogy lerójuk önmagunk iránti tartozásainkat. Bizonytalanul emelik maguk elé kérges tenyerüket a füstös, szürke láthatár felé pislogó hallgatag nagyapák. A megszállott fanatizmus, a kiválasztottság-tudat őrült évei után immár nem bűn többé, ha gyönge vagy, gyöngébb a ttáncois sokadalomnál. Az anyák könnybelábadt szemmel nem képesek elhinni, hogy lelki csonkulás nélkül nőhet fel gyermekük, hogy magyarnak,németnek, szerbnek nem kell beolvadnia... Több ez a félszer, fáradtságot legyűrő feleszmél?«, mint a halált osztó karácsonyi ünnepet megelőző hétköz- vagy inkább egyennap-özön, midőn már csak ösztöneink működtek. Nincs többé lapuló tábor. Jóllehet a múltat ki-kitalálhatja még a maga mentségére az, aki hízelgésben, lapulésban, széthúzásban, zülesztő cinizmusban járt eddig elöl — de nem vár senkit száműzetés, s kényiszerzubbony-jövő. Kár, hogy a múltat, nem lehet újratervezni. Csurom alázat vagyunk, hogyan is sikerült elvergődnünk idáig, uszonyok, szárnyak híján, valós szenvedések és horrorképzelgések óperenciás tengerén árt! * Kicsit az az érzésem, hogy a felvilágosítók korához hasonló helyzet adatott meg nekünk. Az úttörők új történelmet kezdtek írni a magyarságnak, „tiszta, fehér lapra". Bessenyei (aki bihari remeteiként vált igazán, végképp erdélyivé) a természeti egyensúlyra hivatkozik törekvésében, hogy az elmaradottabb földrajzi, nyelvi közösség hiányzó szellemi hagyományát meg-, s újrateremtse. „A természet kiált: tiszteld méltóságát, / Ment isteneidnek mondja igazságát” — írja Maisában. Mert — tanulságképpen — ha valamely közösség önmagába zárva és viszály közepette él, könnyebben megkörnyékezi „valamely” rögeszme és világnézeti pestisjárvány”. (Hamvas Béla) Még ma is szégyenkezés nélkül vállalhatnák: Bessenyen I kétszáz éves ösztönzését. ..Egy polgárnak vagy hazafinak megváltozhatatlan kötelessége....hogy a közjónak védelmére a közfeharbtl magán annyit viseljen, mennyit; tehetsége önnön alkalmatos élésének elfogyasztása vagy romlása nélkül magán viselhet.” S az író, lám, gunyoros megjegyzéssel hagyta hátra, ránk. „Ezen munkát is megtirtotta a becsületes censura, melynek az a hivatása, hogy az embereket okosodni ne engedje.” A minap még ezt a sorstársi üzenetet is a magunkénak, időszerűnek érezhettük. Közvetlen szellemi elődnél olvasom, miszerint „az erdélyi ember készebb, mint akár a nyugati, akár a déli vagy keleti. Készebb,vagyis befejezettebb, kiműveltebb, határoltabb, egyénibb,kristályosabb és felismerhetőbb. Ránk fér ez a jellemzés,