Délvilág - Csongrád Megyei Hírlap, 1994. március (51. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-01 / 50. szám
Szentkuthy Miklós PRAE című regényében találunk egy passzust arról, hogy a nyelv által történő kifejezhetőség, milyen szépségesen abszurd valami. A bükkönyről beszél az író. Elsőnek a „bükköny” szó leírása után érezhető nevetési ingerről, a hang és betűsor kiváltotta képtelenség érzetéről. Majd a szó elhagyása és magának a növénynek a leírása következik, amely már közelebb vezetheti az írót és az olvasót ahhoz, hogy megragadja a „bükköny” lényegét,akár rendszertani, akár irodalmi szempontból. Van egy harmadik lehetőség is, Szentkuthy szerint. El kell menni bükkönynek! Méltatlan dolog újságban kibeszélni egy regény epizódját - válogatni és cikkhez igazítani az epikát - még akkor is, ha az elmúlt négy esztendő politikai történéseiben és a szereplők viselkedésében fölfedezhető a bükköny-szindróma. De először azokról, akik a „nyelv alatt” töltötték az utóbbi éveket, és kimaradtak nemcsak Magyarország újrafelosztásából, de a retorikai és ideológiai hálók nagy fogásaiból is. Kimaradtak - bár a hej, halászok igencsak szákoltak volna belőlük -, mert saját tiszta vagy éppen zavaros vizeiket nem hagyták oda az új bágergödrökért. Őket, ha azt hallják bükköny - vagyis rendszerváltás, demokrácia, jogállam, parlament, pártpolitika, szociális piacgazdaság (a sor folytatható) - a hideg rázza ki vagy kerülgeti a forró guta. Nem velük történik ez, nem nekik és nem értük. Az urak paktumjai az égben kötettetnek, esküjeikkel egymásnak tartoznak elszámolással, a házasságtörések hírei pedig a társasági lapok álbotrányainak színvonalán csöpörésznek a földi vízcsapokból. A bükköny nem kell, mert nem is volt, ha pedig volt, már elosztogatták, ha nem osztogatták, akkor egymás elől dugdossák, ha nem dugdossák, akkor meg régen ellopta valaki. Kezdetben pedig volt a remény. Elmehettünk bükkönynek. 1989-90-ben a politikusi pálya nem csupán hihetetlen magas ívű karrierrel kecsegtetett, de azzal is, hogy a képviseleti demokrácia azokat képviseli majd, akiket addig nem volt mód érdekeltté tenni az ország ügyeiben. Választók és választottak joggal hihették, az új szereposztásban az intézményes és jogi garanciák feltételezik és együtt is járnak morális és etikai törvényekkel. Hasznot szerzek és haszonhoz is juttatok. Átláthatóvá és átjárhatóvá tett társadalmi és politikai rétegek játéka kezdődik - abszolút nyilvánosan, kontroll alatt - a kiegyezések felől és felé mutató résztvevőkkel, szándékokkal. Hogy a bűnösök belátnak majd és bűnbánnak - de mindenképpen elhagyják a játékteret - az újak pedig kihajítják a hazugság, a zabrálás, a sumákolás évtizedes mintáit. Naiv hit volt ez a vakságon és ostobaságon innen, de bizony a megszokott óperenciáinkon bőven túl. Akik a magyar történelemből „jöttek”, tudhatták, hogy nem így lesz, akik pedig az íróasztalaiktól álltak föl - írók, ügyvédek, orvosok, mérnökök - fokozatosan döbbentek rá; a politika a nyers érdekek érvényesítése, ezen érdekek még nyersek törvényszerűségei szerint. Erről hallgattak, tanultak meg hallgatni és hallgatnak ma is a játékosok. Amiről beszélniük kell, az nem más, mint az áru, amit el akarnak adni a politika piacán. Ezért kell az irodalomtörténésznek a gazdasági fellendülés kezdetéről szónokolnia, a történésznek a körkörös védelmet dicsérnie vagy a mosolygós kormány - egyébként vérkemény - arcára vigyort imitálnia, a belvárosi ügyvédnek pedig a parasztságért érzett aggodalmát trilláznia. Sokat nyertek az igaz az elmúlt években, de el is veszthetnek mindent, ha nem folytathatják. Nem a vásárlók előtt fog kiderülni, hogy az árujuk melyette, dohos, ócska, használhatatlan vagy egyenesen undorító, hanem maga az üzlet szűnik meg. Mert itt minden tapasztalat arról szól, hogy csak egyszer volt Budán kutyavásár. Csak egyszer van esély robbantani bankot, a többi esély itt mindig börtönre, akasztásra, kivándorlásra, földönfutásra, elnémításra hajazott. Itt mindenki csak előre menekülhet most már, aki a változáshoz kötötte a szekerét. A változást pedig úgy kell csinálnia, hogy győztesként hagyhassa el a terepet, lehetőleg minél később. Mert a vesztest senki sem becsüli. A vesztes senkinek sem kell. A vesztes nem térhet vissza a civil életbe, mert a civil szféra megszűnt számára. Erőlködhet, mondhatja saját verseit a televízióban, mindenki az ügyvezető pártelnököt látja csak a költő hűlt helyén, és kinek kell egy vesztes pártelnök? Költőnek sem kell. Ez a pszichózis mozgat ma majdnem mindenkit a politikai életben - koalíciót és ellenzéket ugyanúgy, mint a fazékhoz kívánkozókat. Lehet ezt nem szeretni, lehet kritizálni őket az írott malasztban vallott eszméik feladásáért, és persze számon kérni, szembesíteni és leleplezni is szükséges. De nem meglátni a saját bizonytalanságaink tükörképét e tévelygésekben, az több mint hiba. Az azt jelenti, hogy nem tudjuk leírni a bükkönyt. Hogy nem értjük miben vagyunk, kikkel és miért? Hiszen leírni is tudni kell! A rendszerek tanából a kortárs ritkán használhat föl a saját praxisában valamit is, és az utókor okulása is meglehetősen bizonytalan. Mégsem csak magában beszél, aki megszólítja a jelen időt. És nem csak azoknak a dühöngő politikusoknak a bosszantására, akik szerint a független értelmiségi az, aki nem kellett egyetlen pártnak sem. Aki nem kellett tanácsadónak, kabinetfőnöknek, funkcionáriusnak. Aki hiába dürrögött a pártok körül, de akinek a násza mindenütt elmaradt, s most színes tollait bosszúból mutogatja a közönségnek. A látás képessége, az átlagos testmagasságú és szellemi kvalitásokkal megáldott polgár szemmagassága, nem a sors különös adománya, hanem normális, használható tulajdonság. Élni kell vele! A kis körök józanságán és figyelmén is múlik, hogy a közönséges akarnokok, „a semmi sem drága” — egyébként gyáva — lovagjai, a gyűlölet maszkabáljára toborzók levegő nélkül maradjanak. Hogy a feledés könyörtelen fátyla boruljon rájuk és zsoldosaikra. Akit viszont nem szeretnék elfelejteni? A mi házunkban például él egy boldog ember. Ha hideg van, sapkát húz, ha enyhül, leveszi. Köszön és mosolyog. Jó az indulata! Féltucatszor, ha beszéltem vele, de akár minden este a szobájában ülhetnél, akkor sem esne szó demokráciánkról, amelyikben a jogállam adja a másikat. Nem beszélünk, nem beszélnénk senki esélyéről, és arról sem, kié lesz az ország májustól? Mi lesz, ha ugyanígy marad, mi, ha másként lesz? Nekünk mindig ugyanúgy van. A hegedűket húrozni kell, a tanítványokat brácsázni tanítani, a koncerten pedig jól eljátszani a Mozart-szonátákat. Nekem meg írni ezt. Különben pedig szét kell szedni a kilenc Trabantot. Tudni, hogy összerakva hatodannyit nem érnek, mint darabokra szedve. Aztán pedig tudni eladni a darabokat. De tudni azt is, hogy mi a fene esett a Skodám gyújtásába? De azt is tudni, hogy csak két kezed van. Hogy gyakorlás, tanítvány vagy koncert előtt egy órával be kell fejezni a szerelést. Lemosni langyos vízzel és babaszappannal az olajat. Aztán pihentetni a játék előtt azokat a kezeket. Aztán játszani. Úgy játszani, mintha menne az ember. Menne bükkönynek. A másik bükkönynek, a másik Magyarországon. S hogy honnan tudom, hogy az a házunkban lakó ember még boldog is mindeközben? A feleségem mondta. Ő pedig igazán ismeri az embereket. Rólam például még sohasem állított ilyesmit. BALOG JÓZSEF Kilenc Trabant szerintem Budapesten született 1961-ben. A középiskolát Békéscsabán, az egyetemet Szegeden végezte el magyar-történelem szakon. 1988 októbere óta a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának munkatársa. A nyolcvanas évek eleje óta kritikákat, esszéket publikál és különböző szegedi művészeti csoportokban színházi munkát végez. Írásai megjelentek a Jelenkor, a Forrás, az Alföld, a Nappali Ház, a Pompeji, a Kritika, a Magyar Napló című lapokban. Tagja a Magyar Írószövetségnek. Jelenleg a Szegedi Körzeti Stúdió szerkesztőség vezetőhelyettese, főként színházi és irodalmi interjúkat készít. A fenék mint trófea Úgy látszik, Zelei Miklós jóízűen utálja a szocikat, és Horn mellett Szűrös Mátyást is. Az utálat persze szabadságjogaink egyike, s amellett magánügy is, egyéni szuverenitásunk része. Azt sem gondolom, hogy Zelei Miklós egyedül lenne érzelmeivel, de azt sem, hogy osztatlanul azonosulna érzeményével a Délmagyarországot olvasó és az előfizetők több tízezres közönsége. Ezért, mint közírótól és a lap munkatársától elvárható lenne, hogy másként gondolkodó olvasóit is tisztelje meg nagyobb tárgyszerűséggel A hétfői DM két írása („Horn visszakéri a babaruhát” és a „Feledékenység lovagjai”), melyet az ő neve jelez, késztettek a fenti bevezetőre. A cikkből ugyan nem derül ki, hogy a „feledékenység lovagjai” a „magyar választók”-e, avagy Szűrös Mátyás; az biztos azonban, hogy feledékenységéért sok mai kormánypárti és ellenzéki honfitársunkat lehetne még lovaggá ütni. Azt pedig, hogy Szűrös hívő ember, illene elhinni neki, s nem volt „egyetlen” az „első átkos” idején sem az MSZMP-ben, bárha manapság erről tárgyszerűen nem lehet beszélni. Ami pedig Horn „babaruháját” illeti -ti, hogy a listáján induló jelöltekkel az MSZP politikai megállapodást köt -, Zelei Miklós a képviselői szuverenitás korlátozását látja benne. Ezen az alapon szerzőnk ideáltípusa Dénes János is lehetne, akiről oly’ szellemesen emlékezik meg e cikk bevezető soraiban. Magam úgy gondolom, a szuverenitás a népé, aki a választáson jóhiszeműen elhiszi egy párt listáján szereplő jelöltről, hogy az illető párt eszményeit, értékeit képviseli. A képviselő szuverenitását ez korlátozza, s amennyiben ezt nem tiszteli, becsapja a reá szavazókat. Mi lesz ez esetben a népszuverenitással? Horn Torgyánnal kapcsolódik össze e gondolatmenetben, bár azt nem tudjuk meg, hogy az MSZP-ben hány millió is a „lelépés” ára, s felvillan az ügyeletes gonosz, Nagy Sándor neve is. Azt javaslom minden gonoszkodás nélkül: Zelei Miklós vagy a DM munkatársai kérdezzék meg a többi pártot is, hogyan gondolkodnak az átülésekről, s mit akarnak tenni ennek elkerülésére. Érdemes lenne a választót is megkérdezni ugyanerről, hogy kitűnjék: szerzőnk dohogását osztják-e szélesebb körökben is. Én, ha szabad véleményt formálnom: ezt nem osztom fenntartva magamnak a tévedés jogát! Azt persze elismerem: a fenék, mint trófea szellemes képzavar, s kár lett volna kihagyni a cikkből. ANDERLE ÁDÁM Szívesen ajánlanám Anderle Ádám figyelmébe a „De jó popó!” című periodikát, amiből kiderülne, hogy a fenéknek trófeaként, vagyis győzelmi jelvényként, ellenségtől elragadott zsákmányként való emlegetése egyáltalán nem képzavar, de ennél most jóval komolyabb dologról van szó: tárgyunk a haza sorsa, tehát ne legyünk szellemesek. Kedves Anderle Ádám, senkit se utálok, különösen nem a szocialistákat. Híve vagyok a baloldali gondolatnak. Az emlegetett urakat - Horn Gyulát, Szűrös Mátyást, Pozsgay Imrét, Nagy Sándort... - csupán lejárt figuráknak tartom, többek között azért, ahogyan kezükön a baloldali gondolat megsemmisült. A hétpróbások helyett jöhetnének a fiatalok. ZELEI MIKLÓS 2 új Fidesz-jelölt Makón A Fidesz új parlamenti képviselőjelölje a makói (7-es) választókörzetben Tóth Gábor 32 éves makói agrármérnök, aki a munkahelyi elfoglaltságai miatt visszalépő Marsi István helyett képviseli a fiatal demokratákat Makón. Az új képviselőjelölt ma, kedden 18 órakor mutatkozik be nyilvánosság előtt, a Fidesz szegedi kampánynyitó nagygyűlésén, a Tisza Szállóban. A Magyar Családok Országos Szövetsége felhívással fordul az 1994. évi országgyűlési választásokon induló valamennyi politikai szervezethez: teremtsük meg az újságíró társadalom számára a nyugodt, fenyegetéstől és zsarolástól mentes légkört felelősségteljes munkája folytatásához. Tapasztaljuk, hogy az újságíró társadalom két tűz között érzi magát: a még hatalmon lévők most árthatnak nekik, a többiek pedig hatalomba kerülésükkel fenyegethetik. Ez a helyzet veszélyezteti az újságírók nyugodt munkáját. Véleményünk szerint pedig nincs nagyobb biztosítéka a tárgyilagos, jó szándékú tájé- Újságírók két tűz között hoztatásnak és kommentálásnak, mint az, ha az újságírókban meglévő emberi-morális értékek szabadon érvényesülhetnek. Javasoljuk: a választáson induló valamennyi erő kötelezze magát, hogy sem nyílt, sem burkolt, sem közvetett, sem közvetlen formában nem gyakorol nyomást a sajtóra, nem fenyegeti, nem zsarolja, s megtorlást semmilyen körülmények között nem alkalmaz vele szemben. Egy erre vonatkozó, közösen megfogalmazott szándéknyilatkozat aláírása lenne célszerű, melynek betartását a pártok és a sajtó képviselőiből alakítandó vegyes bizottság vizsgálná. Ebben a vegyes bizottságban nem a sajtó és a pártok vezető személyiségei, hanem a gyakorlati életben benne lévő képviselői vennének részt. Várjuk minden jó szándékú politikai erő csatlakozását. URBÁN SZABÓ JÓZSEF elnök ÉLIÁS ÁDÁM országos főigazgató Eperjes nem hülyült meg! (Budapesti tudósítónktól.) Orbán Viktor Fidesz-elnökkel üldögélt egy moziban tegnap reggel Eperjes Károly színművész, mégpedig a pesti Művészben, és azt mondta, neki nincs arra szüksége, hogy ott üljön, hogy lássák a tévében, ez az Eperjes meghülyült, politikus akar lenni! Ám mégis ott ült, s noha, mint mondta, nem akar politikus lenni, mégis elfogadta, hogy a Fidesz, mely Eperjes szerint „egy nemzeti értékeket hirdető liberális párt” jelölje őt országos választási listája tizedik - vagyis tuti - helyén. Hatalmon lenni azok szoktak, akikben hatalomvágy van, választásokon indulni azok szoktak, akik ezt a vágyukat demokratikus lehetőségek közepette óhajtják kiélni. Eperjes ezek szerint most erőt vett magán: nem akar demokratikusan hatalomra jutni, mégis, ha puszta nevével is, beszáll a harcba. Neve, mely kétségtelenül van, tegnaptól védjegy a Fidesz politikai áruján. Eperjes Károly szerint erre azért van szükség, hogy minél több fiatal jusson be a hatalomba: „Olyanok, akik nem lövettek, s akikre nem lőttek! Mert ezekből a pozíciókból nem lehet politizálni.” Sok szépet hallottunk már. Ezért megkérdeztük Eperjes Károlyt, terve ezek szerint az, hogy mihelyt átveszi mandátumát, azonnal, még aznap viszsza is adja, s így bejuttat a Parlementbe egy olyan fideszest, aki egyébként nem került volna be. Eperjes igennel válaszolt. Ezután még azzal egészítettük ki előző kérdésünket, hogy ilyen hős lemondó lesz-e akkor is, ha öt perccel előbb megkínálják a kultuszminiszteri bársonyszékkel? „Akkor pláne!” - halottuk a választ, és emlékezni is fogunk rá. Pártok figyelmébe A Délmagyarország és a Délvilág, valamint a megyében hivatalosan bejegyzett pártok 1993. december 6-án, a Sajtóházban aláírt Megállapodása értelmében március folyamán bemutatják az egyéni választókerületekben induló képviselőjelölteket. E Megállapodás szerint minden jelölt 30 soros bemutatkozását és fotóját közöljük. A jelöltek többségének 30 soros írása és fotója már beérkezett, de nem mindenkitől. Ezért kérjük a pártokat és a független jelölteket, hogy a korábban (február 4-én) kiküldött értesítésünk figyelembe vételével, legkésőbb március 3-án, déli 12 óráig adják le a Délmagyarország szerkesztőségében (Sajtóház, Stefánia 10.) a közlésre szánt bemutatkozó anyagot. KEDD, 1994. MÁRCIUS 1.