Délvilág - Csongrád Megyei Hírlap, 1994. március (51. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-01 / 50. szám

Szentkuthy Miklós PRAE című regényében találunk egy passzust arról, hogy a nyelv által történő kifejezhetőség, milyen szépségesen abszurd valami. A bükkönyről beszél az író. Elsőnek a „bükköny” szó leírása után érezhető neve­tési ingerről, a hang és betűsor kiváltotta képtelenség érzeté­ről. Majd a szó elhagyása és magának a növénynek a leírása következik, amely már köze­lebb vezetheti az írót és az ol­vasót ahhoz, hogy megragadja a „bükköny” lényegét,­­akár rendszertani, akár irodalmi szempontból. Van egy harma­dik lehetőség is, Szentkuthy szerint. El kell menni bük­könynek! Méltatlan dolog újságban kibeszélni egy regény epizód­ját - válogatni és cikkhez igazítani az epikát - még akkor is, ha az elmúlt négy esztendő politikai történéseiben és a szereplők viselkedésében föl­fedezhető a bükköny-szind­róma. De először azokról, akik a „nyelv alatt” töltötték az utóbbi éveket, és kimaradtak nemcsak Magyarország újra­felosztásából, de a retorikai és ideológiai hálók nagy fogá­saiból is. Kimaradtak - bár a hej, halászok igencsak szákol­­tak volna belőlük -, mert saját tiszta vagy éppen zavaros vizeiket nem hagyták oda az új bágergödrökért. Őket, ha azt hallják bükköny - vagyis rend­szerváltás, demokrácia, jogál­lam, parlament, pártpolitika, szociális piacgazdaság (a sor folytatható) - a hideg rázza ki vagy kerülgeti a forró guta. Nem velük történik ez, nem nekik és nem értük. Az urak paktumjai az égben kötettet­­nek, esküjeikkel egymásnak tartoznak elszámolással, a házasságtörések hírei pedig a társasági lapok álbotrányainak színvonalán csöpörésznek a földi vízcsapokból. A bükköny nem kell, mert nem is volt, ha pedig volt, már elosztogatták, ha nem osztogatták, akkor egymás elől dugdossák, ha nem dugdossák, akkor meg régen ellopta valaki. Kez­detben pedig volt a remény. Elmehettünk bükkönynek. 1989-90-ben a politikusi pálya nem csupán hihetetlen magas ívű karrierrel kecsegtetett, de azzal is, hogy a képviseleti demokrácia azokat képviseli majd, akiket addig nem volt mód érdekeltté tenni az ország ügyeiben. Választók és vá­lasztottak joggal hihették, az új szereposztásban az intézmé­nyes és jogi garanciák felté­telezik és együtt is járnak morális és etikai törvényekkel. Hasznot szerzek és haszonhoz is juttatok. Átláthatóvá és át­járhatóvá tett társadalmi és politikai rétegek játéka kezdő­dik - abszolút nyilvánosan, kontroll alatt - a kiegyezések felől és felé mutató résztve­vőkkel, szándékokkal. Hogy a bűnösök belátnak majd és bűnbánnak - de mindenképpen elhagyják a játékteret - az újak pedig kihajítják a hazugság, a zabrálás, a sumákolás évtize­des mintáit. Naiv hit volt ez­­ a vakságon és ostobaságon innen­­, de bizony a megszokott óperenciáinkon bőven túl. Akik a magyar történelemből „jöttek”, tudhatták, hogy nem így lesz, akik pedig az íróasz­talaiktól álltak föl - írók, ügyvédek, orvosok, mérnökök - fokozatosan döbbentek rá; a politika a nyers érdekek érvé­nyesítése, ezen érdekek még nyersek törvényszerűségei szerint. Erről hallgattak, tanul­tak meg hallgatni és hallgatnak ma is a játékosok. Amiről beszélniük kell, az nem más, mint az áru, amit el akarnak adni a politika piacán. Ezért kell az irodalomtörténésznek a gazdasági fellendülés kezde­téről szónokolnia, a történész­nek a körkörös védelmet dicsérnie vagy a mosolygós kormány - egyébként vérke­mény - arcára vigyort imitál­nia, a belvárosi ügyvédnek pedig a parasztságért érzett aggodalmát trilláznia. Sokat nyertek az igaz az elmúlt években, de el is veszthetnek mindent, ha nem folytathatják. Nem a vásárlók előtt fog ki­derülni, hogy az árujuk mely­ette, dohos, ócska, használ­hatatlan vagy egyenesen undo­rító, hanem maga az üzlet szűnik meg. Mert itt minden tapasztalat arról szól, hogy csak egyszer volt Budán kutya­vásár. Csak egyszer van esély robbantani bankot, a többi esély itt mindig börtönre, akasztásra, kivándorlásra, föl­dönfutásra, elnémításra haja­­zott. Itt mindenki csak előre menekülhet most már, aki a változáshoz kötötte a szekerét. A változást pedig úgy kell csinálnia, hogy győztesként hagyhassa el a terepet, lehe­tőleg minél később. Mert a vesztest senki sem becsüli. A vesztes senkinek sem kell. A vesztes nem térhet vissza a civil életbe, mert a civil szféra megszűnt számára. Erőlködhet, mondhatja saját verseit a tele­vízióban, mindenki az ügy­vezető pártelnököt látja csak a költő hűlt helyén, és kinek kell egy vesztes pártelnök? Költő­nek sem kell. Ez a pszichózis mozgat ma majdnem minden­kit a politikai életben - koa­líciót és ellenzéket ugyanúgy, mint a fazékhoz kívánkozókat. Lehet ezt nem szeretni, lehet kritizálni őket az írott malaszt­­ban vallott eszméik feladásá­ért, és persze számon kérni, szembesíteni és leleplezni is szükséges. De nem meglátni a saját bizonytalanságaink tükör­képét e tévelygésekben, az több mint hiba. Az azt jelenti, hogy nem tudjuk leírni a bük­könyt. Hogy nem értjük miben vagyunk, kikkel és miért? Hiszen leírni is tudni kell! A rendszerek tanából a kortárs ritkán használhat föl a saját praxisában valamit is, és az utókor okulása is meglehetősen bizonytalan. Mégsem csak magában beszél, aki megszólít­ja a jelen időt. És nem csak azoknak a dühöngő politiku­soknak a bosszantására, akik szerint a független értelmiségi az, aki nem kellett egyetlen pártnak sem. Aki nem kellett tanácsadónak, kabinetfőnök­nek, funkcionáriusnak. Aki hiába dürrögött a pártok körül, de akinek a násza mindenütt elmaradt, s most színes tollait bosszúból mutogatja a közön­ségnek. A látás képessége, az átlagos testmagasságú és szel­lemi kvalitásokkal megáldott polgár szemmagassága, nem a sors különös adománya, hanem normális, használható tulaj­donság. Élni kell vele! A kis körök józanságán és figyelmén is múlik, hogy a közönséges akarnokok, „a semmi sem drága” — egyébként gyáva — lovagjai, a gyűlölet maszka­báljára toborzók levegő nélkül maradjanak. Hogy a feledés könyörtelen fátyla boruljon rájuk és zsoldosaikra. Akit vi­szont nem szeretnék elfelej­teni? A mi házunkban például él egy boldog ember. Ha hideg van, sapkát húz, ha enyhül, leveszi. Köszön és mosolyog. Jó az indulata! Féltucatszor, ha beszéltem vele, de akár minden este a szobájában ülhetnél, akkor sem esne szó demok­ráciánkról, amelyikben a jog­állam adja a másikat. Nem beszélünk, nem beszélnénk senki esélyéről, és arról sem, kié lesz az ország májustól? Mi lesz, ha ugyanígy marad, mi, ha másként lesz? Nekünk mindig ugyanúgy van. A hege­dűket húrozni kell, a tanít­ványokat brácsázni tanítani, a koncerten pedig jól eljátszani a Mozart-szonátákat. Nekem meg írni ezt. Különben pedig szét kell szedni a kilenc Tra­bantot. Tudni, hogy összerakva hatodannyit nem érnek, mint darabokra szedve. Aztán pedig tudni eladni a darabokat. De tudni azt is, hogy mi a fene esett a Skodám gyújtásába? De azt is tudni, hogy csak két kezed van. Hogy gyakorlás, tanítvány vagy koncert előtt egy órával be kell fejezni a szerelést. Lemosni langyos vízzel és babaszappannal az olajat. Aztán pihentetni a játék előtt azokat a kezeket. Aztán játszani. Úgy játszani, mintha menne az ember. Menne bük­könynek. A másik bükköny­nek, a másik Magyarországon. S hogy honnan tudom, hogy az a házunkban lakó ember még boldog is mindeközben? A feleségem mondta. Ő pedig igazán ismeri az embereket. Rólam például még sohasem állított ilyesmit. BALOG JÓZSEF Kilenc Trabant szerintem Budapesten született 1961-ben. A középiskolát Békéscsabán, az egyetemet Szegeden végezte el magyar-történelem szakon. 1988 októbere óta a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának munkatársa. A nyolcvanas évek eleje óta kritikákat, esszéket publikál és különböző szegedi művészeti cso­portokban színházi munkát végez. Írásai megje­lentek a Jelenkor, a Forrás, az Alföld, a Nappali Ház, a Pompeji, a Kritika, a Magyar Napló című lapokban. Tagja a Magyar Írószövetségnek. Jelenleg a Szegedi Körzeti Stúdió szerkesztőség vezetőhelyettese, főként színházi és irodalmi interjúkat készít. A fenék mint trófea Úgy látszik, Zelei Miklós jóízűen utálja a szocikat, és Horn mellett Szűrös Mátyást is. Az utálat persze szabadság­­jogaink egyike, s amellett ma­gánügy is, egyéni szuverenitá­sunk része. Azt sem gondolom, hogy Zelei Miklós egyedül lenne érzelmeivel, de azt sem, hogy osztatlanul azonosulna érzeményével a Délmagyaror­­szágot olvasó és az előfizetők több tízezres közönsége. Ezért, mint közírótól és a lap munka­társától elvárható lenne, hogy másként gondolkodó olvasóit is tisztelje meg­­ nagyobb tárgyszerűséggel A hétfői DM két írása („Horn visszakéri a babaruhát” és a „Feledékenység lovag­jai”), melyet az ő neve jelez, késztettek a fenti bevezetőre. A cikkből ugyan nem derül ki, hogy a „feledékenység lovag­jai” a „magyar választók”-e, avagy Szűrös Mátyás; az biz­tos azonban, hogy feledékeny­­ségéért sok mai kormánypárti és ellenzéki honfitársunkat lehetne még lovaggá ütni. Azt pedig, hogy Szűrös hívő em­ber, illene elhinni neki, s nem volt „egyetlen” az „első átkos” idején sem az MSZMP-ben, bárha manapság erről tárgy­szerűen nem lehet beszélni. Ami pedig Horn „babaruháját” illeti -­ti, hogy a listáján induló jelöltekkel az MSZP politikai megállapodást köt -, Zelei Miklós a képviselői szuvereni­tás korlátozását látja benne. Ezen az alapon szerzőnk ide­áltípusa Dénes János is lehet­ne, akiről oly’ szellemesen emlékezik meg e cikk bevezető soraiban. Magam úgy gondolom, a szuverenitás a népé, aki a vá­lasztáson jóhiszeműen elhiszi egy párt listáján szereplő je­löltről, hogy az illető párt eszményeit, értékeit képviseli. A képviselő szuverenitását ez korlátozza, s amennyiben ezt nem tiszteli, becsapja a reá szavazókat. Mi lesz ez esetben a népsz­uverenitással? Horn Torgyánnal kapcsoló­dik össze e gondolatmenetben, bár azt nem tudjuk meg, hogy az MSZP-ben hány millió is a „lelépés” ára, s felvillan az ügyeletes gonosz, Nagy Sán­dor neve is. Azt javaslom­­ minden go­noszkodás nélkül: Zelei Miklós vagy a DM munkatársai kér­dezzék meg a többi pártot is, hogyan gondolkodnak az átülésekről, s mit akarnak tenni ennek elkerülésére. Érdemes lenne a választót is megkér­dezni ugyanerről, hogy kitűn­jék: szerzőnk dohogását oszt­ják-e szélesebb körökben is. Én, ha szabad véleményt for­málnom: ezt nem osztom­­ fenntartva magamnak a téve­dés jogát! Azt persze elismerem: a fenék, mint trófea szellemes képzavar, s kár lett volna ki­hagyni a cikkből. ANDERLE ÁDÁM Szívesen ajánlanám Anderle Ádám figyelmébe a „De jó popó!” című periodikát, amiből kiderülne, hogy a fenéknek tró­feaként, vagyis győzelmi jelvényként, ellenségtől elragadott zsákmányként való emlegetése egyáltalán nem képzavar, de en­nél most jóval komolyabb dologról van szó: tárgyunk a haza sorsa, tehát ne legyünk szellemesek. Kedves Anderle Ádám, senkit se utálok, különösen nem a szo­cialistákat. Híve vagyok a baloldali gondolatnak. Az emlegetett urakat - Horn Gyulát, Szűrös Mátyást, Pozsgay Imrét, Nagy Sán­dort... - csupán lejárt figuráknak tartom, többek között azért, aho­gyan kezükön a baloldali gondolat megsemmisült. A hétpróbások helyett jöhetnének a fiatalok. ZELEI MIKLÓS 2 új Fidesz-jelölt Makón A Fidesz új parlamenti képviselőjelölje a makói (7-es) választókörzetben Tóth Gábor 32 éves makói agrármérnök, aki a munkahelyi elfoglaltságai miatt visszalépő Marsi István helyett képviseli a fiatal de­mokratákat Makón. Az új kép­viselőjelölt ma, kedden 18 óra­­kor mutatkozik be nyilvános­ság előtt, a Fidesz szegedi kampánynyitó nagygyűlésén, a Tisza Szállóban. A Magyar Családok Orszá­gos Szövetsége felhívással fordul az 1994. évi országgyű­lési választásokon induló va­lamennyi politikai szervezet­hez: teremtsük meg az újság­író társadalom számára a nyu­godt, fenyegetéstől és zsaro­lástól mentes légkört felelős­ségteljes munkája folytatásá­hoz. Tapasztaljuk, hogy az új­ságíró társadalom két tűz kö­zött érzi magát: a még hatal­mon lévők most árthatnak ne­kik, a többiek pedig hatalomba kerülésükkel fenyegethetik. Ez a helyzet veszélyezteti az új­ságírók nyugodt munkáját. Véleményünk szerint pedig nincs nagyobb biztosítéka a tárgyilagos, jó szándékú tájé- Újságírók két tűz között hoztatásnak és kommentá­lásnak, mint az, ha az újság­írókban meglévő emberi-mo­rális értékek szabadon érvé­nyesülhetnek. Javasoljuk: a választáson induló valamennyi erő köte­lezze magát, hogy sem nyílt, sem burkolt, sem közvetett, sem közvetlen formában nem gyakorol nyomást a sajtóra, nem fenyegeti, nem zsarolja, s megtorlást semmilyen körül­mények között nem alkalmaz vele szemben. Egy erre vo­natkozó, közösen megfogal­mazott szándéknyilatkozat aláírása lenne célszerű, mely­nek betartását a pártok és a sajtó képviselőiből alakítandó vegyes bizottság vizsgálná. Ebben a vegyes bizottságban nem a sajtó és a pártok vezető személyiségei, hanem a gya­korlati életben benne lévő képviselői vennének részt. Várjuk minden jó szándékú politikai erő csatlakozását. URBÁN SZABÓ JÓZSEF elnök ÉLIÁS ÁDÁM országos főigazgató Eperjes nem hülyült meg! (Budapesti tudósítónktól.) Orbán Viktor Fidesz-elnök­­kel üldögélt egy moziban teg­nap reggel Eperjes Károly színművész, mégpedig a pesti Művészben, és azt mondta, neki nincs arra szüksége, hogy ott üljön, hogy lássák a tévé­ben, ez az Eperjes meghülyült, politikus akar lenni! Ám mégis ott ült, s noha, mint mondta, nem akar poli­tikus lenni, mégis elfogadta, hogy a Fidesz, mely Eperjes szerint „egy nemzeti értékeket hirdető liberális párt” jelölje őt országos választási listája tizedik - vagyis tuti - helyén. Hatalmon lenni azok szok­tak, akikben hatalomvágy van, választásokon indulni azok szoktak, akik ezt a vágyukat demokratikus lehetőségek közepette óhajtják kiélni. Eperjes ezek szerint most erőt vett magán: nem akar demok­ratikusan hatalomra jutni, mégis, ha puszta nevével is, beszáll a harcba. Neve, mely kétségtelenül van, tegnaptól védjegy a Fidesz politikai áruján. Eperjes Károly szerint erre azért van szükség, hogy minél több fiatal jusson be a hatalomba: „Olyanok, akik nem lövettek, s akikre nem lőttek! Mert ezekből a pozíci­ókból nem lehet politizálni.” Sok szépet hallottunk már. Ezért megkérdeztük Eperjes Károlyt, terve ezek szerint az, hogy mihelyt átveszi mandátu­mát, azonnal, még aznap visz­­sza is adja, s így bejuttat a Par­­lementbe egy olyan fideszest, aki egyébként nem került volna be. Eperjes igennel vá­laszolt. Ezután még azzal egé­szítettük ki előző kérdésünket, hogy ilyen hős lemondó lesz-e akkor is, ha öt perccel előbb megkínálják a kultuszminisz­teri bársony­székkel? „Akkor pláne!” - halottuk a választ, és emlékezni is fogunk rá. Pártok figyelmébe A Délmagyarország és a Délvilág, valamint a megyé­ben hivatalosan bejegyzett pártok 1993. december 6-án, a Sajtóházban aláírt Megálla­podása értelmében március folyamán bemutatják az egyéni választókerületekben induló képviselő­jelölteket. E Megállapodás szerint minden jelölt 30 soros bemutatko­zását és fotóját közöljük. A jelöltek többségének 30 soros írása és fotója már beérke­zett, de nem mindenkitől. Ezért kérjük a pártokat és a független jelölteket, hogy a korábban (február 4-én) kiküldött értesítésünk figye­lembe vételével, legkésőbb március 3-án, déli 12 óráig adják le a Délmagyarország szerkesztőségében (Sajtóház, Stefánia 10.) a közlésre szánt bemutatkozó anyagot. KEDD, 1994. MÁRCIUS 1.

Next