Délvilág - Csongrád Megyei Hírlap, 1995. március (52. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-14 / 62. szám
1995. MÁRCIUS 14., KEDD „•••a sajtó örökké tökéletesen szabad" Sajtótörténeti tallózó 1332—1934 Kossuth Lajos (1802-1894) (...) Szívemben érzem állításom igazságát: Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s a szabadságnak nem egy osztály különösen, hanem egész kedves nemzetemet s közösen boldogító kifejlődése felől kétségbe nem esem. S csak vetkezzünk ki az önzés lepléből, csak felejtkezzünk el arról, hogy egy mások lenyomásával privilegizált osztálynak tagjai, hogy magyar nemesek s ariszocraták vagyunk; s lelkem ama komoly meggyőződésének ügyében a Tekintetes Karok és Rendek tulajdon érzelmét bírámnak merem választani, csak egy útmutatást engedjen a Tekintetes Karok és Rendek kegyessége, s ez ebből áll. A sajtó szabadságának jóvoltával bíró szabad nemzetek között nincs egy is, melly azt első és legbecsesebb kincse gyanánt nem őrizné, a constitutionális institutiókra, s az önkény vaslárma alól menekedésre törekvő nemzetek között nincs, s nem is volt egy is, melly azt nem óhajtotta, s megnyerni teljes erővel nem iparkodott volna. (...) Censura által bizodalmat sohasem nyert még egy kormány is, de bizodalmatlanságot igen is. A censura mindig idegen növény marad constitutionális földön, a censura nem átalkalmaz a sajtó visszaélései ellen, sőt erősíti azon rosszat, amely ellen harczolni látszatik. (Országgyűlési beszéd a sajtóról, 1832.) Az országgyűlés hozott sajtótörvényeket. Ezek is oly formán ütöttek ki, mind mikor a földműves esőért imádkozik, aztán jégesőt kap. Köszönjük mi az ilyen sajtószabadságot. (...) Nem szabad megsérteni a törvényhozó testületet. Ez legmulatságosabb. Vájjon mikor a tens rendek a váltótörvényeket hozták, miért nem kötötték ki, hogy a törvényhozótestület tagjait nem szabad exequálni? Könnyű volna így törvényeket hozni, hogy maga a törvényhozó testület kivétel legyen alóla. Csak ami az Istenhez megy és az Istentől jön, az a szent, a többi megbíráltatik. Önök el látszanak felejteni, hogy önök nem urai a népnek, hanem csak küldöttei. Megsérteni senkit sem szabad a sajtónak, de megmondani az igazat mindenkinek szabad és kötelesség. (Életképek, 1848.) (1877 (...) viszont van egy nagy intelligenciájú sereg, mely ihletét állandóan a szellemi, nyilvános munkának szentelt hittel, buzgalommal a prófécia és apostolság váltakozó mértékével és lelkesedésével. Ezek ama hivatásos, amaz igazi újságírók, kikről fentebb szóltunk, akik közül Magyarországon ritkán botlik egy is, s akiknek semmi okuk nincs szégyenkezniök, ha mindjárt ötvenezer szédelgő is használja az újságírói címet. 1919) Annak az újságírónak pedig, aki a Máthé- vagy a Szilágyikárusok miatt eldicsekszik avval, hogy néha kedve volna eltagadni újságírói voltát, e sorok írója röviden így válaszol: Vannak emberek és bábok, intelligensek és figurák, derekak és hitványok. A mesterségüket és kenyerüket egészen olcsóbbrendű körülmények határozzák meg és döntik el. A miniszternek sem lehet állásával dicsekednie, a szerkesztőnek sem. Én csak X. Y. vagyok. Ember vagy báb, intelligens vagy hülye, derék vagy hitvány. Az újságírómesterségemtől sem jogcímet, sem ellenzést, semmit nem kérek. De már aztán, ha mégis az újságíró voltommal volna valakinek baja, állnék elébe!... Tollal és ököllel... (A sajtó parazitái, 1901.) Jókai Mór (1825-1904) Ady Endre Petőfi Sándor (1823-1849) Szabad a sajtó!... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy imám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk mint a szabadság hajnalsugarai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs... vagy van ollyan együgyü, ki azt képzeli, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek olly magas örömmel, ami ilyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet! Oh, szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt ... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! Ezzel köszöntelek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul!... nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet fél halál, de legyen mindig erőd a vészeken diadalmaskodni ! (Napló, 1848. március 15.) Táncsics Mihály (1799-1884) íme, be van végezve tizenöt nap alatt a munka. Elmondottam a sajtóra nézve meggyőződésemet tartózkodás nélkül. De még egy van a lelkemen. Magyarok! ha nem divat mozgatja lelketeket, egy országgyűlésen csak egy-két törvényt hozzatok s e jelen gyűlésen legyen első: „Magyar hazánkban magyar nyelvű minden polgárra nézve a sajtó örökké tökéletesen szabad”. Másik törvény: „Magyar hazában minden ember egyenlő jogú és egyenlően szabad.” Midőn ezt kimondottátok, elégethetitek a Corpus Jurist, elégethettek minden egyéb törvényt, s ezzel hazamehettek. így cselekedve naggyá lehet a haza s dicsővé a nemzet, mivé sok divatból származott örvényből sohasem lesz. Ha ezt megtettétek, a sajtó majd megmondja, micsoda törvényt hozzatok a jövő gyűlésen, s több lesz-e egy-kettőnél szükséges? Így nem emelkedik hazánk hirtelen valami divatvirágzásra, igaz, de ne is kívánjatok virágzást, midőn a fának magva el sincs ültetve. Ne majmozzátok a külföldet, hanem fejlődjék e nemzet magából, ha későbben is, de így cselekedve naggyá leszen a haza, milyent még nem ismerünk. Alapot kell előbb elvetni. Pedig más tartós alap a szabadságon kívül nem létezhet. (...) Nehogy valaki tévedésnek higgye, midőn csak magyar ajkúakra állítom a szabad sajtót, megelőzőleg mondom, az nem tévedés, készakarva tevem. Nálunk kettős cél van még most, idővel a nyelv megszűnik cél lenni, s csupán eszköz marad. (Sajtószabadságról nézetei egy rabnak - végszó, 1848.) Deák Ferenc (1803-1876) T. Ház! Ezen kérdésekre kétségkívül az illető miniszterek fognak felvilágosítást adni, de azt hiszem, hogy ezen kérdésekkel és a reájuk adandó felvilágosítással a baj még korántsem lesz orvosolva, mert Erdélyben jelenleg a Bach-féle sajtórendszer áll fenn, legalább nagy részben az van gyakorlatban. Míg a rendszer ott fennáll, minden ilyen panaszokra alkalmat szolgáltató cselekvések ezután is elő fognak fordulni. E rendszerben alapszanak a megintések, a figyelmeztetések és egy neme a praeventiv censurának, bár nem tökéletes praeventiv censura. Nem itt keresendő hát a baj, hanem abban, hogy Erdélyben nincs sajtószabadság. Én tehát azon kérdést vagyok bátor fölvetni: nem lehetne-e Erdélyben szintúgy behozni a sajtószabadságot, mint Magyarországban? (...) Nem lehetetlen, hogy Erdély részletes rendezése még hosszabb időt vesz igénybe, ha azonnal hozzá fogunk is; hogy pedig Erdély annyira sajtószabadság nélkül legyen, azt e házban bizonyára senki sem fogja kívánni. Én tehát azt óhajtanám, hogy a minisztérium, midőn a tett kérdésekre felelni fog, ne csak fölvilágosítást, hanem javaslatot is adjon, hogyan lehessen sajtószabadságot Erdélyben azonnal létrehozni. Ha ezen javaslat oly rendszabályokat foglalna magába, melyek a végrehajtó hatalom körébe tartoznak, ezt teljesítse tüstént, ha pedig valamiben még törvényhozási intézkedés lenne szükséges, azt terjessze elő, és nem kétlem, hogy a ház meg fogja szavani. (A sajtószabadságot Erdélyben is létre kell hozni - országgyűlési beszéd - 1868.) Mikszáth Kálmán (1847-1910) Az öt nagyhatalom mellé még egy hatodikat is állított az újkor, a sajtót, s én mind szeretném odább tolni egy számmal, hogy a társadalomra azt mondhassam, miszerint az az első igazi nagyhatalom, melynek a többi hat mind csak szolgája. A társadalom büntet és jutalmaz. (...) Egy mélyen gondolkodó, de istentelen, feslett életű francia költő, ki a királyok haragját büszkén nézte le gőgjében, elhagyott állapotában, midőn végre a társadalom lökte el magától, így kiált fel megtörve: 1l est dur... qu'il faille ici, bas mourir plus d'une fois... (Kemény sors, hogy itt e földön többször is meg kell halni.) Igen, a társadalom megbosszulja magát azokon, akik ellene vétenek, igazságosan és rettentőn; a társadalom a legfelsőbb törvényszék, mely előtt a legmagasabb fők is meghunyászkodva jelennek meg, s mely előtt büszkén emelheti fel a fejét a legutolsó koldus is, s mely ellen nincs fellebezés többé, még akkor sem, ha téved, mert Mirabeau szerint, ha az egész társadalom téved, az egész társadalomnak akkor is igaza van. (A társadalom és az ember, 1870.) . Márai Sándor (1900-1989) A jó újságírás mindig agresszív - még akkor is, ha helybenhagy, beleegyezik és áldását adja valamire. Az újságíró, aki az élet jelenségeire makacsul hajtogatja, hogy igen és ámen, unalmas és kevéssé meggyőző. A cirkuszban mindenesetre elvárják az alkalmazott fenevadaktól, hogy széttépjenek mindenkit, pogányt és keresztényt, aki az arénába téved. Észrevettem, hogy minden délután hat és hét között mechanikusan vért szimatolok, ármányt és árulást gyanítok, panamát és igazságtalanságot, a „hivatalnak packázásait”, a világi nagyok korruptságát, a nők hűtlenségét és ordenáré szándékait neszelem mindenfelé. A „harcos újságíró” magatartását vettem észre és gyanakodva szemléltem önmagamon. A világ csakugyan csordulásig telítve volt aljassággal és ármánnyal - de néha szerettem volna megérteni azt, amit csak megróni és „leleplezni” van módja az újságírónak... Különös, erős mákony ez, amellyel nem élhet sokáig veszélytelenül az író; a gépies gyanakvás, az a vállat vonogató fölény, amellyel az újságíró „biztosan tudja”, hogy csak kétféle ember van, olyan, akiről még nem derült ki, s olyan, akiről már „kiderült valami”, lassan közvádlót nevel az íróból is. Igen, mindenki gyanús volt... s micsoda haláltáncot láttam ez években egészen közelről, hogyan tűntek el, semmisültek meg fényes nevek, pompás emberpéldányok, gazdagok és hatalmasok, erényesek és bűnösek, buták és zseniálisak, e forgó idő süllyesztőjében! A nagy ember, akinél három nap előtt még a város prominenseinek társaságában vacsoráztam, harmadnap reggel már átlőtt homlokkal hevert dolgozójának díványán vagy a börtönből sikongott és átkozódott kifelé; a félisten, akinek hivatali szobája előtt ott tolongott az ország minden történelmi nevű hatalmassága, dadogva felelt másnap a bíró könyörtelen kérdéseire - mindenki „bevonult a rovatba” előbb-utóbb, s egy kissé mindenkire úgy néztem, mint akiből még cikkanyag lehet egy napon. Ez a szemlélet nem előkelő, de a gyakorlatban ez az újságírás... Az író szeretne néha nobilis lenni. Szeretne néha jóváhagyni valamit, szívesen mondaná: igen... Az újságíró két karddal hadakozik; az író néha úgy érzi, akkor is harcol, ha beleegyezik és hallgat. Megtanultam, hogy a jó újságíró szolidáris haragjával, vádjaival és ellenszenveivel, abban a pillanatban, mikor támad, csakugyan hisz dühében; ez a szolidaritás az újságírás hitele. Évek teltek bele, míg észrevettem, hogy nem hiszek feltétlenül haragomban. Egy napon választani kell: az író szót kér, s az újságírónak ilyenkor el kell hallgatni, nem lehet kétfelé élni, kétfelé hinni, nem lehet a nap különböző szakaiban „megérteni” azt, amit a szerkesztőségi hivatalos órák roham pillanataiban feltétlenül gyűlölnöd s irtanod kell... Egy napon nem hittem feltétlenül abban, hogy éppen nekem kell kiirtani a világból minden ízléstelenséget, aljasságot és panamát; igen, abban sem hittem feltétlenül, hogy a szárnyas, gyorsröptű, írott szóval változtatni lehet még valamit a világon. Bizonytalan, szédülős érzés fogott el, mint a kőművest, ha lenéz a meredekről. Vigyázni kezdtedl minden leírt szóra; kevesebbet dolgoztam, s ez a kevesebb egyre több dolgot adott. (Egy polgár vallomásai, 1934.) Peanek József válogatása 7