Délvilág - Csongrád Megyei Hírlap, 1995. március (52. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-14 / 62. szám

1995. MÁRCIUS 14., KEDD „•••a sajtó örökké tökéletesen szabad" Sajtótörténeti tallózó 1332—1934 Kossuth Lajos (1802-1894) (...) Szívemben érzem állítá­som igazságát: Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót ad­janak, s a szabadságnak nem egy osztály különösen, hanem egész kedves nemzetemet s kö­zösen boldogító kifejlődése fe­lől kétségbe nem esem. S csak vetkezzünk ki az önzés leplé­ből, csak felejtkezzünk el arról, hogy egy mások lenyomásával privilegizált osztálynak tagjai, hogy magyar nemesek s aris­­zocraták vagyunk; s lelkem ama komoly meggyőződésé­nek ügyében a Tekintetes Ka­rok és Rendek tulajdon érzel­mét bírámnak merem válasz­tani, csak egy útmutatást en­gedjen a Tekintetes Karok és Rendek kegyessége, s ez ebből áll. A sajtó szabadságának jó­voltával bíró szabad nemzetek között nincs egy is, melly azt első és legbecsesebb kincse gyanánt nem őrizné, a constitu­­tionális institutiókra, s az ön­kény vaslárma alól menekedés­­re törekvő nemzetek között nincs, s nem is volt egy is, melly azt nem óhajtotta, s megnyerni teljes erővel nem iparkodott volna. (...) Censura által bizodalmat sohasem nyert még egy kor­mány is, de bizodalmatlan­­ságot igen is. A censura min­dig idegen növény marad cons­­titutionális földön, a censura nem átalk­almaz a sajtó vissza­élései ellen, sőt erősíti azon rosszat, amely ellen harczolni látszatik. (Országgyűlési beszéd a sajtóról, 1832.) Az országgyűlés hozott sajtótörvényeket. Ezek is oly formán ütöttek ki, mind mi­kor a földműves esőért imád­kozik, aztán jégesőt kap. Kö­szönjük mi az ilyen sajtósza­badságot. (...) Nem szabad megsérteni a törvényhozó testületet. Ez legmulatsá­gosabb. Vájjon mikor a tens rendek a váltótörvényeket hozták, miért nem kötötték ki, hogy a törvényhozó­testület tagjait nem szabad exequálni? Könnyű volna így törvényeket hozni, hogy ma­ga a törvényhozó testület kivétel legyen alóla. Csak a­mi az Istenhez megy és az Istentől jön, az a szent, a többi megbíráltatik. Önök el látszanak felejteni, hogy önök nem urai a népnek, hanem csak küldöttei. Meg­sérteni senkit sem szabad a sajtónak, de megmondani az igazat mindenkinek szabad és kötelesség. (Életképek, 1848.) (1877 (...) viszont van egy nagy intelligenciájú sereg, mely ihletét állandóan a szellemi, nyilvános munkának szentelt hittel, buzgalommal a prófécia és apostolság váltakozó mér­tékével és lelkesedésével. Ezek ama hivatásos, amaz igazi új­ságírók, kikről fentebb szól­tunk, akik közül Magyarorszá­gon ritkán botlik egy is, s akiknek semmi okuk nincs szégyenkezniök, ha mindjárt ötvenezer szédelgő is használja az újságírói címet. 1919) Annak az újságírónak pedig, aki a Máthé- vagy a Szilágyi­­kárusok miatt eldicsekszik av­val, hogy néha kedve volna el­tagadni újságírói voltát, e so­rok írója röviden így válaszol:­­ Vannak emberek és bá­bok, intelligensek és figurák, derekak és hitványok. A mesterségüket és kenyerüket egészen olcsóbbrendű körül­mények határozzák meg és döntik el. A miniszternek sem lehet állásával dicsekednie, a szerkesztőnek sem. Én csak X. Y. vagyok. Ember vagy báb, intelligens vagy hülye, derék vagy hitvány. Az újságírómes­terségemtől sem jogcímet, sem ellenzést, semmit nem kérek. De már aztán, ha mégis az újságíró voltommal volna valakinek baja, állnék elébe!... Tollal és ököllel... (A sajtó parazitái, 1901.) Jókai Mór (1825-1904) Ady Endre Petőfi Sándor (1823-1849) Szabad a sajtó!... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szi­vembe mártanám kardomat, s úgy imám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk mint a szabadság hajnalsugarai. Ma született a magyar sza­badság, mert ma esett le a saj­­tóról a bilincs... vagy van ollyan együgyü, ki azt képzeli, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsá­ga? Üdvez légy születésed nap­ján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoz­tam és küzdöttem éretted, üd­vezellek olly magas örömmel, a­mi ilyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tége­det! Oh, szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemze­tünk utósó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt ... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! Ezzel köszöntelek, ez le­gyen útravalód az életben. Élj boldogul!... nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyu­godt élet fél halál, de legyen mindig erőd a vészeken diadal­maskodni ! (Napló, 1848. március 15.) Táncsics Mihály (1799-1884) íme, be van végezve tizenöt nap alatt a munka. Elmon­dottam a sajtóra nézve meg­győződésemet tartózkodás nél­kül. De még egy van a lelke­­men. Magyarok! ha nem divat mozgatja lelketeket, egy or­szággyűlésen csak egy-két tör­vényt hozzatok s e jelen gyű­lésen legyen első: „Magyar hazánkban magyar nyelvű minden polgárra nézve a sajtó örökké tökéletesen szabad”. Másik törvény: „Magyar hazá­ban minden ember egyenlő jogú és egyenlően szabad.” Midőn ezt kimondottátok, elégethetitek a Corpus Jurist, elégethettek minden egyéb törvényt, s ezzel hazamehettek. így cselekedve naggyá lehet a haza s dicsővé a nemzet, mivé sok divatból származott ör­vényből sohasem lesz. Ha ezt megtettétek, a sajtó majd meg­mondja, micsoda törvényt hoz­zatok a jövő gyűlésen, s több lesz-e egy-kettőnél szükséges? Így nem emelkedik hazánk hirtelen valami divatvirág­zásra, igaz, de ne is kívánjatok virágzást, midőn a fának mag­va el sincs ültetve. Ne maj­­mozzátok a külföldet, hanem fejlődjék e nemzet magából, ha későbben is, de így cselekedve naggyá leszen a haza, milyent még nem ismerünk. Alapot kell előbb elvetni. Pedig más tartós alap a szabadságon kívül nem létezhet. (...) Nehogy valaki tévedésnek higgye, midőn csak magyar ajkúakra állítom a szabad sajtót, meg­előzőleg mondom, az nem tévedés, készakarva tevem. Nálunk kettős cél van még most, idővel a nyelv megszű­nik cél lenni, s csupán eszköz marad. (Sajtószabadságról nézetei egy rabnak - végszó, 1848.) Deák Ferenc (1803-1876) T. Ház! Ezen kérdésekre kétségkívül az illető minisz­terek fognak felvilágosítást adni, de azt hiszem, hogy ezen kérdésekkel és a reájuk adandó felvilágosítással a baj még korántsem lesz orvo­solva, mert Erdélyben jelen­leg a Bach-féle sajtórendszer áll fenn, legalább nagy részben az van gyakorlatban. Míg a rendszer ott fennáll, minden ilyen panaszokra alkalmat szolgáltató cselek­vések ezután is elő fognak fordulni. E rendszerben alap­szanak a megintések, a figyelmeztetések és egy ne­me a praeventiv censurának, bár nem tökéletes praeventiv censura. Nem itt keresendő hát a baj, hanem abban, hogy Erdélyben nincs sajtósza­badság. Én tehát azon kérdést vagyok bátor fölvetni: nem lehetne-e Erdélyben szintúgy behozni a sajtószabadságot, mint Magyarországban? (...) Nem lehetetlen, hogy Erdély részletes rendezése még hosszabb időt vesz igénybe, ha azonnal hozzá fogunk is; hogy pedig Erdély annyira sajtószabadság nélkül legyen, azt e házban bizonyára senki sem fogja kívánni. Én tehát azt óhajtanám, hogy a minisztérium, midőn a tett kérdésekre felelni fog, ne csak fölvilágosítást, ha­nem javaslatot is adjon, hogyan lehessen sajtószabad­ságot Erdélyben azonnal létrehozni. Ha ezen javaslat oly rendszabályokat foglalna magába, melyek a végrehajtó hatalom körébe tartoznak, ezt teljesítse tüstént, ha pedig valamiben még törvényho­zási intézkedés lenne szük­séges, azt terjessze elő, és nem kétlem, hogy a ház meg fogja szavani. (A sajtószabadságot Er­délyben is létre kell hozni - országgyűlési beszéd - 1868.) Mikszáth Kálmán (1847-1910) Az öt nagyhatalom mellé még egy hatodikat is állított az újkor, a­­ sajtót, s én mind szeretném odább tolni egy számmal, hogy a társada­lomra azt mondhassam, mi­szerint az az első igazi nagy­hatalom, melynek a többi hat mind csak szolgája. A társadalom büntet és ju­talmaz. (...) Egy mélyen gon­dolkodó, de istentelen, feslett életű francia költő, ki a kirá­lyok haragját büszkén nézte le gőgjében, elhagyott álla­potában, midőn végre a tár­sadalom lökte el magától, így kiált fel megtörve: 1l est dur... qu'il faille ici, bas mourir plus d'une fois... (Kemény sors, hogy itt e földön többször is meg kell halni.) Igen, a társadalom meg­bosszulja magát azokon, akik ellene vétenek, igazságosan és rettentőn; a társadalom a legfelsőbb törvényszék, mely előtt a legmagasabb fők is meghunyászkodva jelennek meg, s mely előtt büszkén emelheti fel a fejét a leg­utolsó koldus is, s mely ellen nincs fellebezés többé, még akkor sem, ha téved, mert Mirabeau szerint, ha az egész társadalom téved, az egész társadalomnak akkor is igaza van. (A társadalom és az em­ber, 1870.) . Márai Sándor (1900-1989) A jó újságírás mindig ag­resszív - még akkor is, ha helybenhagy, beleegyezik és áldását adja valamire. Az új­ságíró, aki az élet jelenségeire makacsul hajtogatja, hogy igen és ámen, unalmas és kevéssé meggyőző. A cirkuszban min­denesetre elvárják az alkalma­zott fenevadaktól, hogy szét­tépjenek mindenkit, pogányt és keresztényt, aki az arénába téved. Észrevettem, hogy min­den délután hat és hét között mechanikusan vért szimatolok, ármányt és árulást gyanítok, panamát és igazságtalanságot, a „hivatalnak packázásait”, a világi nagyok korruptságát, a nők hűtlenségét és ordenáré szándékait neszelem minden­felé. A „harcos újságíró” magatartását vettem észre és gyanakodva szemléltem önma­gamon. A világ csakugyan csordulásig telítve volt aljas­sággal és ármánnyal - de néha szerettem volna megérteni azt, amit csak megróni és „lelep­lezni” van módja az újság­írónak... Különös, erős mákony ez, amellyel nem élhet sokáig veszélytelenül az író; a gépies gyanakvás, az a vállat vonogató fölény, amellyel az újságíró „biztosan tudja”, hogy csak kétféle ember van, olyan, aki­ről még nem derült ki, s olyan, akiről már „kiderült valami”, lassan közvádlót nevel az íróból is. Igen, mindenki gya­nús volt... s micsoda halál­táncot láttam ez években egé­szen közelről, hogyan tűntek el, semmisültek meg fényes nevek, pompás emberpéldá­nyok, gazdagok és hatalmasok, erényesek és bűnösek, buták és zseniálisak, e forgó idő sül­lyesztőjében! A nagy ember, akinél három nap előtt még a város prominenseinek társa­ságában vacsoráztam, har­madnap reggel már átlőtt hom­lokkal hevert dolgozójának díványán vagy a börtönből sikongott és átkozódott kifelé; a félisten, akinek hivatali szobája előtt ott tolongott az ország minden történelmi nevű hatalmassága, dadogva felelt másnap a bíró könyörtelen kérdéseire - mindenki „bevo­nult a rovatba” előbb-utóbb, s egy kissé mindenkire úgy néztem, mint akiből még cikk­anyag lehet egy napon. Ez a szemlélet nem előkelő, de a gyakorlatban ez az újságírás... Az író szeretne néha nobilis lenni. Szeretne néha jóváhagy­ni valamit, szívesen mondaná: igen... Az újságíró két karddal hadakozik; az író néha úgy érzi, akkor is harcol, ha bele­egyezik és hallgat. Megtanul­tam, hogy a jó újságíró szolidáris haragjával, vádjaival és ellenszenveivel, abban a pillanatban, mikor támad, csakugyan hisz dühében; ez a szolidaritás az újságírás hitele. Évek teltek bele, míg észrevet­tem, hogy nem hiszek feltétle­nül haragomban. Egy napon választani kell: az író szót kér, s az újságírónak ilyenkor el kell hallgatni, nem lehet kétfelé élni, kétfelé hinni, nem lehet a nap különböző szakai­ban „megérteni” azt, amit a szerkesztőségi hivatalos órák roham­ pillanataiban feltétlenül gyűlölnöd s irtanod kell... Egy napon nem hittem feltétlenül abban, hogy éppen nekem kell kiirtani a világból minden ízléstelenséget, aljasságot és panamát; igen, abban sem hit­tem feltétlenül, hogy a szár­nyas, gyorsröptű, írott szóval változtatni lehet még valamit a világon. Bizonytalan, szédülős érzés fogott el, mint a kőmű­vest, ha lenéz a meredekről. Vigyázni kezdtedl minden leírt szóra; kevesebbet dolgoztam, s ez a kevesebb egyre több dol­got adott. (Egy polgár vallomásai, 1934.) Peanek József válogatása 7

Next