Délvilág, 2006. július (62. évfolyam, 152-177. szám)

2006-07-29 / 176. szám

8 Két nadrág és nulla szoknya - Nem csak bőröndben Jura és Dóri, a nagy utazó Öt éve vannak együtt. Imádnak utazni, különösen az egzotikus országokért rajon­ganak, de a munkájuk miatt is alig vannak itthon, Szegeden. Gyakorlatilag - ahogy ők mondják - bőröndben élnek. Nem sze­retnek a magánéletükről beszélni, Tamás különösen nem. Lapunk kedvéért azonban kivételt tettek, és most először meséltek a kapcsolatukról, Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett vezetője és kedvese, Barta Dóra táncművész. - Azt mondják, ön igazi nehézfiú, művész úr... - Igen, tudom, de nem is tagadom, hogy nehéz ember vagyok. Nem könnyű velem, még Dórának, a kedvesemnek sem. Zárkó­zott, kemény fejű vagyok, és utálok beszélni a magánéletemről. Nem is nagyon szoktam. Na, kérdezzen! - Új élet jön az Új világ után ? - Bizonyos értelemben igen, mert ilyen nagy ívű produkcióban ritkán van alkalmam szerepelni - mondja Barta Dóra. - Felemelő érzés volt a színpadon állni, nagyon nagy si­kerünk volt, de azért megkönnyebbülés, hogy túl vagyunk rajta. - Művész úr, elégedett a táncosnőjével? Elvégre az Új világban is, mint sokszor máskor, ön koreografált, a művésznő pedig főszerepet táncolt. - Részben mindig elégedett vagyok Dóri­val, részben pedig soha - magyarázza Juro­nics. - Egyrészt nyilvánvalóan azért foglal­koztatom, mert olyat tud, amit a legtöbben nem tudnak utánacsinálni ebben az ország­ban, ugyanakkor állandó kritikusa is vagyok. Ő persze nehezen kezeli az én durva véle­ményformálásomat, és szeretné, ha többet dicsérném, de nekem az nem kenyerem. - Otthon ki hordja a nadrágot ? - Sajnos keveset vagyunk otthon. Általá­ban munka van, vagy utazunk, rengeteg időt töltünk autóban, így aztán nálunk az a kér­dés nem merül fel, hogy ki az úr a házban. Amúgy sincs ilyen erőviszony, bár velem sze­rintem nem könnyű erőviszonyokat kialakí­tani - neveti el magát Tamás. -Művésznő, hogy bírja ezt. - Azt hiszem, nálunk mindenképpen Ta­más hordja a nadrágot, bár én is nadrágban járok... De otthon konfrontálódunk legke­vésbé, az igazán veszélyes terület számunkra a balett-terem. Otthon nagyon kiegyensúlyo­zott, harmonikus a viszonyunk, normálisan leosztott szerepekkel. - Hazaviszik a munkát ! - Hazavisszük. Én ezt nem szeretem, de hazavisszük - mondja Juronics Tamás. - Én vagyok a bűnös, én viszem haza a munkát és a balett-termi nézeteltéréseket - mosolyog Barta Dóra. - Az lenne a jó, ha nem lenne mit hazavinnem, ez az én nagy vágyam. - Először jött a szerelem és utána a közös munka, vagy fordítva ? - Nem emlékszem pontosan... - válaszol zavartan Juronics. - Erről Tamásnak kéne nyiatkoznia... Meg­ismerkedésünk előtt jó néhány évvel láttam őt először színpadon, jelenség volt, és nekem na­gyon sármosnak tűnt akkor is, és nagyon tet­szett. Sőt a darab is nagyon tetszett. Azután ez megmaradt egy emléknek, egészen addig, amíg egyszer együtt nem dolgoztunk. Emlékszem, azt hittem, hogy Tamás gyűlöl engem, mert olyan furcsán, különlegesen nézett. Azt hit­tem, valami baja van velem - neveti el magát Barta Dóra. - Azután rájöttem, hogy talán ér­deklem őt, és akkor beindult valami... - Na, most már tényleg nagyon mélyre mentünk - neveti el magát Juronics Tamás is. - Én nem nagyon szoktam beszélni a ma­gánéletünkről, még magunk között sem. Élem az életemet, élem a kapcsolatunkat, nem filozofálok, az biztosan a nők dolga. - Művésznő, nem gondolkodott a gyerek­vállaláson ?­­ Ez mindig két ember ügye, és nálunk most nincs szó gyerekről, jelen pillanatban nem foglalkoztat minket. Ebben a szakmá­ban nem könnyű gyereket vállalni. G. K. T. Barta Dóra táncművész és Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett vezetője. Egy pár Fotó: Schmidt Andrea A Stróbl családot szerelem és barátság is fűzi Szegedhez Széchenyi István szobrát soha nem leplezték le A Strobl Alajos művészetéről beszélt Stróbl Alajos a szegedi múzeumban. A szobrászművész négy uno­kája jött el, közülük az egyikkel beszélgettünk. Ne­ve egy ékezetben különbözik a nagypapáétól. Alajos napon, június 21-én született százötven év­vel ezelőtt, ez döntött Strobl Alajos keresztnevéről. A család neve is módosult az idők folyamán, ugyanis míg a szobrászművész neve mindig rövid magánhangzó, addig az unokák már hosszú ó-val írják. Barátságok, szerelem és műalkotások kötik a családot Szegedhez. A szegedi Móra-múzeumba az öt élő unokából négyen jöttek el. - Természetes, hogy eljövünk. Feladatunk, hogy ál­landó Strobl-kiállítóhely nem lévén, minden lehető­séget megragadjunk nagyapa emlékének megőrzésé­re - kezdte a család bemutatásával a keresztnevet is öröklő mérnökunoka, Stróbl Alajos. - A tárlatot min­denhol másként állítjuk össze. A képzőművészeti egyetemen tanári munkáját mutattuk be, itt az em­ber hangsúlyos. A szobrokat és festményeket nagy­részt a család kölcsönözte. Nagyapát egy osztrák fes­tő, és a szegedi festőbarát, Vágó Pál is megörökítette. Mellette nagyanyám látható négyéves korában, ké­sőbb pedig húszévesen - ahogy Lotz Károly látta. A nagyapánk képén is ő van, amikor elvette feleségül. A család Strobl Alajosnak és festőművész nővérének, Zsófiának is fontos témája. Megrendelések is a városhoz fűzik a neves szob­rászművészt, többször járt munkaügyben Szegeden. A panteonban tizenhat portréját állították ki. Mégis a Széchenyi téri Széchenyi-szobrát ismerik legtöbben. Strobl 1909-ben kapott megbízást Lázár György pol­gármestertől a bronzalkotásra. Jobban szerette a márványt, ezért végül meggyőzte a megrendelőket, és a bánsági Ruszkabányáról hozatott hozzá követ. A munka emiatt csúszott, a szobor 1912. augusztus 20-ára tervezett hivatalos avatása elmaradt. Bár ké­sőbb csendben felállították, nem leplezték le, mert meg akarták várni Zala György szobrát Deák Ferenc­ről. Sokan méltatlankodtak, hogy a legnagyobb ma­gyar emlékműve beburkolva áll a főtéren. Ráadásul hiába várt olyan sokáig, az ünnepélyes avatót 1914 nyarán az első világháború kirobbanása végleg feled­tette. Strobl Széchenyi-szobra arról vált híressé, hogy soha nem leplezték el. - Nem ismertem nagyapámat - tette hozzá Stróbl Alajos. Azt lehet róla tudni, hogy bohém művészember volt, aki szeretett és tudott élni. Gyakorta mulatott jókat a barátaival, akik azóta ugyancsak patinás nevek úgy, mint Ybl Miklós, Steindl Imre, Schulek Frigyes, Hausmann Alajos. A Strobl unokák mérnöki pályára álltak, Stróbl Alajost a szerelem is Szegedhez fűzi. A porlasztó vi­lághíres feltalálójának, Csonka Jánosnak az Unoká­ját vette le feleségül. DOMBAI TÜNDE Nagyapjukkal a háttérben (balról) Stróbl Alajos, Zsófia, Mátyás és Krisztina Fotó: Segesvári Csaba ■MEGYEI TÜKÖR­SZOMBAT, 2006. JÚLIUS 29. Az Alföldet népszerűsítette képeivel, zenéjével Magyar tájak, francia teremben A magyar Alföldről, a Szeged környéki tájról, a Tisza partján élő emberekről festett képeit állította ki Párizsban, a Montmartre-on Várkonyi Gyula. A szegedi Felsővároson élő festő harmonika­játékával is elbűvölte az Eiffel-torony tövében a franciákat. Ha valaki eddig született párizsi polgárként semmit sem tudott Magyarországról, ám az elmúlt napokban betért a Montmart­­reon a Mazurka étterem-galériá­ba, akár szakemberként is nyilat­kozhat arról, hogyan élnek az emberek egy bizonyos Szeged ne­vű magyar város környékén. E „felvilágosító munkában" vállalt főszerepet Várkonyi Gyula szege­di festő, akinek a magyar Alföld jelenét és múltját ábrázoló táj- és életképeiből, csendéleteiből ren­deztek kiállítást. - Egy véletlennek köszönhetem a párizsi meghívást. Egészen pon­tosan annak, hogy a Kiskőrössy halászcsárdában francia vendégek - köztük a magyar származású Ilona Manón Zsótér - szórakoz­tak. A vendéglőben ügyeltek fel festményeimre, s annyira megtet­szettek nekik az alkotások, hogy felajánlották, mutatkozzam be Párizsban is - szólt a tárlat előz­ményeiről Várkonyi Gyula. - Nagy örömmel fogadtam a meghívást, közel harminc képet vittem magammal. A párizsi kö­zönség, akárcsak a kiállításra be­térő művészek elismeréssel, sze­retettel fogadták a képeket. Várkonyi Gyula elmondta azt is, hogy a kiállításon olyanokkal beszél­gethetett el Ma­gyarországról, Sze­gedről, akik koráb­ban jóformán sem­milyen információ­val nem rendelkez­tek sem hazánkról, sem a szegedi régió­ról. Ezért a tárlatot kicsit úgy fogta fel, mint egy jószolgá­lati küldetést.­­ Aki egy kicsit is ismer, tudja, meny­nyire rajongok Sze­gedért, a Tiszáért, tisztelem az itt élő embereket. Ezen a párizsi úton is min­dent megtettem an­nak érdekében, hogy másokkal is megszerettessem a magyar Alföldet. Várkonyi realista ábrázolású képei már csak azért is kedvező fogadtatásra találtak, mert a Montmartre-on - mint a festő elmondta - napjainkban ez az irányzat az uralkodó. - Persze nem csupán képeim­mel igyekeztem belopni magam a franciák szívébe. Ha időm en­gedte, előkaptam a tangóharmo­nikámat, így gondoskodva arról, hogy a kiállítóteremben fokoz­zam a jó hangulatot. De még az Eiffel-torony tövében is sikerült megállásra, tapsra késztetnem a párizsiakat, akik el sem akarták hinni - hallva a francia sanzono­kat -, hogy nem vagyok helybeli muzsikus - mondta el Várkonyi Gyula, aki több mint tíz éve már a Kiskőrössy halászcsárdában szórakoztatja muzsikájával a vendégeket, s szabadidejében hó­dol a festészetnek. - Elsősorban festőnek tartom magam, mert már gyerekkorom­tól a valóság ábrázolása kötött le leginkább - mondta Várkonyi Gyula. Örömmel újságolta: pári­zsi útja során két francia festő­művészt tudott megnyerni arra, hogy Szegeden állítsa ki képeit. BÁTYI ZOLTÁN Várkonyi Gyula Párizsban Fotó: DM/DV KALANDOS KIÁLLÍTÁS Így Minden jó, ha jó a vége. A Strobl-kiállítás megnyitóját ka­landok előzték meg. Először is a Várban az árvíz akadá­lyozta meg a rendezést, majd a főépület folyosójáról kel­lett üggyel-bajjal elköltöztetni az útjából egy nagy Mun­­kácsy-képet. Az egyik szobor pedig a legutolsó pillanat­ban érkezett meg a tulajdonosától.

Next