Diárium 1940 (1-10. szám)

1940 / 8. szám - SZÍNHÁZ

kus erejével is kitűnően használható motívum. Eszterhás István jó érzékkel bogozza első da­rabjában, s bár történeti súlyát nem alkal­mazza, rikító színek nélkül talál rá a mai idők­nek szóló tanulság kibontakoztatására. A vég­várak hősi, önfeláldozó, névtelen magyarjának hivatástudata kap glorifikálást a darabban, át­szőve a ma oly időszerű kisebbségi kérdés ős­formájával. Mindez darab­élménynek, ihlető­nek szép ok, önmagától fűti a hangulatot, szinte csak a pátosz túlcsordulására kell vi­gyázni. Ellensúlyul szerelmi hátteret rajzol, vázlatosan, inkább a színészi munka feladatául, s nem cselekmény­indítóként. Végeredményben a túlságos egyenletesség, a kevés mozgalom, a csak elgondolásban, legfel­jebb szavakban s nem mozgásban, aktivitásban megjelenő probléma — problémák, ha tetszik — fordulnak a dráma ellen, s húzzák itt-ott monológgá, írás­értékűvé! Eszterhás elméleti kérdéseit nem tudta cselekvénnyé álmodni. A színpad így dekoráció — Batthyány Gyula különlegesen szép díszleteivel — s a talán szó­noklatnak gondolt, lendítő jelenetek is üressé vált iskolai olvasmányok, legfeljebb analogikus színeikkel hatnak. Félig kész darab, biztos íté­let a szerzőről — első darabja! — nem is mondható. A színészek a jelenetek mozgalmai­hoz igazodó egyenletességgel formálják szere­peiket, az élen Kiss Ferenccel. Németh Antal rendezését egyetlen szóval jellemezhetjük: hi­bátlan. VIDÁM SZÜRET Nemzeti Színház. Lope de Vega régi kedvelt műsorszámú da­rabját bővítette ki Asztalos Miklós és foglalta új versekbe Liszt Nándor. Harmadikul Lauri­sin Miklós társult hozzájuk magyaros, népi ízű muzsikával. A valamikor francia miliőből ma­gyar lett, a „pikáns" alapötletből „tilosbajá­rás", a pázból afféle „ősz Peterdi". Egyszóval a színpadi mesterek mindent elkövettek, hogy a közönség megtalálja szórakozását. Nem ma­gas cél, a megoldás egyenetlen, de feladatát teljesíti — szórakoztat. Szórakozás közben a közönséget meg nem köti a történeti hűség, ha kész meséről van szó. A harmadik felvonás teljesen bizonyítja. Nem érdekli a szerkezet és a mélyebb dramaturgiai követelmény sem, hisz éppen a meglepő fordulatok nevettetik meg. Ebben pedig gazdag a Vidám szüret. Az első felvonás jellemvígjátéknak indul, a második azonban átcsap a helyzetkomikumba, hogy a harmadik a mesebeli királyi udvart ábrázolja parádéival és mesebeli hitetlenségeivel. A színészek jókedvvel álltak a szórakoztatás feladata elé. Lehotay, Abonyi határozottabb karaktere mellett Somogyi Erzsi, Olty Magda, Ungvári és Pataky fiatal párjai, nemkülönben Major, Pethes és Tapolczay operetthármasa sok jó pillanatot szerez a szórakozni vágyó közönségnek. A kritikus is jóleső érzéssel látja, hogy ilyen talpraesett darabon keresztül jut el a közönség is, a színház is voltaképen a szövet­kezésük elé, s a bérlőközönség kielégítése után sor kerülhet a művészi programm megvalósí­tására. SOROMPÓ, Kamara Színház. Galamb Sándor múlt esztendei történelmi darabja után most társadalmi színművet (he­lyesebben: drámát) írt oly gondos dramatur­giával, hogy mintának állítható az összes tit­kos és nyílt drámaírók elé. Hevesi Sándor szín­darabjaiból csapott ki állandóan az a színpad­szag, ami most Galamb színművében még foko­zottabban árad a közönségre. Csak Hevesi a poézist akarta segítőül venni, míg Galamb mé­lyebbre nyúl, lélektani kérdések iránt érdek­lődik. Keresi az apa-fiú ellentét gyökereit, a színpadra állított egyetemi tanár és tanítvány kettősségében. A hős, a nagy kultúrfilozófus a látszat szerint harmonikus életet él az élet és a közötte mesterségesen leengedett sorompók közt. Boldog, fiatal felesége van, akit hite sze­rint nem szenvedéllyel, hanem az eszével sze­ret. De aztán megindul a dráma: a sorompók rosszul zártak. Megtudja, hogy felesége és ta­nítványa szeretik egymást, s amikor haragjá­ban tanítványa ellen fordul, azt is megtudja, hogy tulajdon fia a vetélytársa. Tudós meg­győződését is elveszíti, nincs más út számára, mint a félreállás, a lemondás. Ez a nagy vihar, mely három felvonáson ke­resztül dúl és erősödik a professzor lelkében, nemcsak megszemélyesítőt kap a szereplőkben. A dialógusokban a szerző bőségesen elemzi a problémákat, minden részletüket, az összes megoldási lehetőségeket is, úgyhogy a közönség világos ítélettel fordul az elkövetkező jelenetek felé, módjában van gyorsabb gondolkodás­sal kitalálni a jelenetek sorát. Így aztán a mű­vészi részletességgel szétboncolt nagy jelenete­ket hideg, számító fejjel élvezhetjük, zavarta­lanul szemlélhetjük a szerző logikai vonalveze­tését s a színészek játékát. Közülük Petheő At­tila roppant egyszerű mozdulatú, nemes gyöt­rődése jelent élményt, de a finom eszközű Tí­már József, Szörényi Éva és Ághy Erzsi is jól illeszkedik a hangulathoz. Nagy Adorján mint rendező, egyenletes kamarastílust teremtett a színpadon.

Next