Diárium 1941 (1-12. szám)
1941/ 4. szám - GERÉZDI RABÁN: Justh Zsigmond és Naplója
írta : GERÉZDI RÁBÁN JUSTH ZSIGMOND ÉS NAPLÓJA Rég vett fel könyv akkora hullámokat, mint Justh Zsigmond naplója. Mind a nagyközönség, mind pedig az irodalmi világ nem mindennapi érdeklődést tanúsított. Az előbbié egy kissé elgondolkoztatja az embert, s legfeljebb a divatból soha ki nem menő pletyka és intimitás utáni szimatolással lehetne megmagyarázni, hisz a napló nem könnyű olvasmány: első része egy, a maitól teljesen elütő, idegen kultúrába és világba enged bepillantást és nehézkes stílusban, három-négy nyelven teleszórt közbevetésekkel csak kevesek olvasmányának ígérkezik, Íróknak és irodalmároknak már sokkal többet jelent, mert olyan korból jelentkezik és olyan korra hívja föl a figyelmet, mely nincs is messze, mégis úgy tűnik föl, mintha nasvtávolban volna. Tegnap, vagy tegnapelőtt volt, mégis elfelejtettük a századvéget. Vagy nem tudok kikászolódni a jelenből és szép magunkból, vagy pedig ha visszafordulunk, nem közvetlen hátunk mögé nézünk, hanem messze, messze. Pedig éppen ez a kor volt az, mely a maga bomlásában benne rejtette a mi eszméinket s a materializmusból kikapaszkodva kezdte észrevenni a szellem jogát. És Justh az, kin leginkább megfigyelhetjük egy látlátszólag csődbejutott nemzedék vergődését és útkeresését. Ehhez segít leginkább hozzá a napló. Nem egyedüli jelenség ekkoriban ő nálunk, hisz maga említi Naplójában: „Négyen vagyunk ilyenfélék a pátriában, Mednyánszky László, Batthyány Géza, Forgách István és jómagam. Előbbre vagyunk annál a nemzetnél, amelyből kiváltunk századokkal, ezért nem értenek, nem érthetnek. Nálunk érzik már a pusztulás kezdete. Csak munkára, művészi teremtésre képes fajéletre nem. Az élet s boldogulás nem adatott meg nekünk. A mi homogén talajunk sokkal régebbi, fáradtabb civilizációban lenne feltalálható. Párizs vonz mindnyájunkat!" Justh és társai odavalók, mert Párizsban a századvég valóban századvég volt. Párizsba beszökött az ősz — jut eszünkbe önkénytelenül. Bizonytalan remegés fut át a parfümös szalonokon és a lelkeken. Valamit várnak, de talán maguk sem tudják, mit. És oly zsibbasztó ez a céltalan várakozás! Ezen nemzedék mögött, mely a „raffinement" csúcsára hágott, tudattalanul is az ezredik év árnya kísérthetett, mikor a csoda — jobban mondva világvégét váró chiliaszták megbolygatva a nagy halál sejtelmétől nagy fogadásra készültek. Míg azokat fanatikus hitük fiatalsága sodorta ilyen hiedelmekbe, addig itt egy meglehetősen kiélt, testileg, lelkileg elfáradt, túlfinomodott nemzedék keresett menekülést önmagából és önmagának. De nem talált, s ezért vetítette fel az egyetlennek látszót, a pusztulást. Baudlaire Fleurs du mal-ja, Rimbeaud koravénsége, Verlain zárt, már alig fokozható tökéletességű formái nagyon beszédesek, hisz nem az élet, hanem a művészet lett a cél, s a művészet öncélúsága, a forma beteges tisztelete mindig meghasonlott, letört lelket akar elpalástolni. De épp ez lesz árulója. „Midőn a nemzet egy része erre a fokra jutott, — írja egyik, Párizsról írt tanulmányában — akkor elkezdődik az egyedekre, töredékekre és pártokra való szétesés. Szóval: a pusztulás kezdete. E túlfinomított világban érzik legjobban az, hogy Párizs és Franciaország erre a művészi fokra jutva, mily közel van történeti, politikai szereplésének végéhez. Hacsak az alulról felfelé törekvő elemek új vért, új izmokat, újabb erőt nem hozva, fel nem frissítik a már nagyon is elfinomult Párizst." Természetes, hogy ez a hangulat, a fin de siècle hangulata, ha néha affektált volt is, mégis lidércként lebegett a fáradtan mosolygó fejek felett. Voltak, akik